Kis középkori orvostörténeti körkép

Napjaink filmvilágán keresztül a történeti gyógyítás iránt érdeklődő néző jobbára csak igen felületes képekkel találkozhat, így érdemes pár alapvető kérdést körüljárnunk. Beszélhetünk-e egyáltalán a középkorban tudományos orvoslásról? Mennyire kapott szerepet a gyógyításban a hiedelemvilág? Mennyire tudtak érdemi eredményeket elérni? S járt-e számottevő megbecsüléssel az orvosi pálya a középkori Európában?

Az első kérdést egyszerűen megválaszolva azt mondhatjuk, hogy létezett, hiszen a középkor folyamán létrejött nagynevű egyetemek zöme rendelkezett orvosi fakultással. Nagy általánosságban azonban természetesen aligha lehet a feltett kérdések mindegyikére válaszolni, célszerű ehelyett néhány alapvető struktúrát, jelenséget áttekintenünk összefoglaló jelleggel. Az első és legfontosabb tisztáznivaló az, kiket is nevezünk egyáltalán a középkorban orvosoknak? A kor Európájában e téren ugyanis, lényegében a nyugati és bizánci rítusú kereszténység kialakulásával párhuzamosan két élesen eltérő szokás alakult ki. E két szokás közül az utóbbi bizonyult lényegesen fejlettebbnek, mivel nyugaton a sebészeti szakma gyakorlatilag egyfajta mesterséggé alacsonyodott, a műtéteket gyakorlatban inkább egyszerű mészárosok és borbélyok végezték, semmint szakképzett orvosok. Mindez a 12. század végi itáliai felismerések elterjedéséig nem változott számottevő mértékben. Bizáncban ezzel szemben lényegesen korábban felismerték a sebészeti beavatkozások jelentőségét, sőt az szerves részét képezte a gyógyításnak. A bizánci hozzáállásnak köszönthetően a betegellátó intézmények – a sokféle igények kiszolgálására – sokkal korábban elkezdtek szakosodni, mint nyugati párjaik. 

Ezen éles szétválás a Magyar Királyság számára is jelentős változással bírt, mivel a nyugati kereszténység melletti elköteleződéssel párhuzamosan annak fejletlenebb egészségügyi rendszere is teret nyert, jóllehet a bizánci befolyás azért éreztette hatását egyes korai, keleti módra szervezett kolostorok betegellátásában, így a hazai „egészségügy” az államalapítást követő időszakban némiképp átmenetinek volt tekinthető. Nagyobb számú, nyugati módon működő ispotályt az első időszakban elsősorban az országon átvezető dunántúli zarándokutak mentén létesítettek, azonban a betegellátó intézmények földrajzilag elégségesnek mondható mennyiségének eléréséig egészen Anjou-házi uralkodóink regnálásáig várni kellett. Összeségében azonban még ezt követően is lényegesen jobb körülmények uralkodtak az ország nyugati felében, mint délen vagy az északkeleti vidékeken.

A nyugati mintára szervezett ispotályi rendszert alapvetően az egyházi rendek működtették. Kezdetben a bencések jártak az „élen”, a 12-13. századtól kezdődően azonban egyre több más szerzetesrend – például a johanniták, a ferencesek és a ciszterciek – is mindinkább aktív szerepet vállalt a betegellátás ezen formájában. Fontos azonban kiemelnünk, hogy ezen ispotályi rendszer nem tekinthető teljes mértékben a mai kórházak elődeinek (ahhoz a bizánci modell sokkal közelebb állt), nem csak a sebészet korábban már említett társadalmi alábecsültsége miatt, de azért sem, mert a betegápolás nem vált kizárólagos feladatukká. Sokkal inkább működtek ezek a rendi ispotályok egyfajta fogadóként a szegények, illetve zarándokok számára, s ezen belül különült el az a részleg, amely az ellátásra szorulókkal foglalkozott. Noha itt megtalálhatók voltak a korban szükségesnek tartott eszközök, gyógyfüvek, főzetek és berendezések, de – a téma nagy tudású kutatója, Józsa László szerint – mindezek nem jelentettek sokkal többet az otthoni közegben is megteremthető betegápolási feltételeknél. Az ispotályokban tehát alapvetően a műtétre nem szoruló személyeket látták el, ugyanakkor a tartós kezelést igénylő betegek szükség esetén akár életvitelszerűen is ott tartózkodhattak.

Az ispotályok nyújtotta „szolgáltatásokat” sok esetben inkább nevezhetjük ápolásnak semmint tényleges gyógyításnak, ugyanakkor elsősorban a kor szegényebb rétegei számára mégiscsak számottevő fontossággal bírtak. Hogy pontosan milyen lehetőségek álltak itt rendelkezésre, azt elsősorban a betegápolással is foglalkozó szentek – főként női szentek, például Folignói Szent Angéla, vagy magyar részről például Árpád-házi Szent Margit – életútjaiból, legendáiból ismerhetjük meg. Ezek alapján biztosan tudjuk, hogy komoly figyelmet szenteltek a betegek rendszeres fürdetésére, tisztán tartására (lehetőség szerint gyógyfürdős kezelésére), a sebek, fekélyek gyógyítására, a mozgásukban akadályoztatott, testi, vagy szellemi fogyatékosságban szenvedők megsegítésére. (Az elmebetegség egyáltalán nem volt ritka jelenség a középkorban.) Az étkeztetésre is gondot fordítottak, amely bár legtöbbször húsmentes volt, de a betegek egy jelentős hányada mégis jobban járt ezzel, ugyanis gyakoriak voltak a helytelen táplálkozási és életmódbeli szokások miatt kialakuló, vagy ez által súlyosbodó betegségek is mint például a skorbut vagy a köszvény.

A középkorban a legkomolyabb problémát a járványt terjesztő kórokozók, illetve azok a nagy számban előforduló fertőző betegségek jelentették, amelyek esetében a gyógyulás esélye csekély volt. A pestisjárványok vagy a leprás, valamint a leprához hasonló, testi torzulással járó kórok áldozataira vonatkozóan az elkülönítésen kívül kevés lehetőség jöhetett szóba, ennél fogva ispotályokból, fürdőkből is kevesebb volt fenntartva számukra. Szintén gyakori és jelentős, nem csak egészségügyi, de társadalmi kitaszítottsággal is járó problémát jelentettek a különböző nemi bajok, mint például a gonorrhoea (tripper), vagy az Európában a 15. század végén pusztítani kezdő, „francia betegség” – néven ismertté vált szifilisz (őket lehetőség szerint szintén elkülönítve kezelték). Ami a gyógyszerészetet illeti, kereslet akadt rá bőven: ezen anyagok kereskedelme, árusítása elsősorban a középkor végi városokban jövedelmező üzletté vált. Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy a különféle előírások, gyógyhatásúnak vélt készítmények között több valóban hasznos eljárás mellett – például fejfájás, torokfájás, árpa kezelése – több kirívó és szélsőséges gyógyítási javaslatot és módot is találhatunk, amelyek érdemi hatással nem bírtak. Efféle szélsőségek között találjuk például a köszvény ellen javasolt eljárást, amely megkívánta egy hamuvá égetett bagoly porainak disznózsírral történő összekeverését.

A gyógyítási eljárások sok esetben kezdetleges szintjéből adódóan persze érthetővé válik az is, hogy egyéb érdemi lehetőség híján nagy jelentőséget tulajdonítottak a vallásos hiedelmek gyógyításban (gyógyulásban) játszott szerepének. Számos súlyos, gyakorta halálos kimenetelű megbetegedést eleve Isten büntetésének minősítettek, másoknak pedig a gyógyulás feltételéül több ízben írtak elő vallásos szertartásokat. Egyebek mellett például a „Szent Antal tüzének” nevezett anyarozs-mérgezéses megbetegedést – mely szörnyű fájdalommal, a végtagok megfeketedésével és elhalásával, valamint gennyes kelések megjelenésével járt – Remete Szent Antal személyével, s a szerzetesekkel összefüggésben vélték gyógyíthatónak, akár a remete sírjához való elzarándoklással, akár azzal, ha a beteget Antal-nevű személy kezelte a megfelelő előírás szerint. Hasonlóan érdekes példa a nemzőképtelenség, illetve az impotencia „kezelése”, amely során Szent Bertalanhoz, vagy Keresztelő Szent Jánoshoz lehetett fordulni segítségért. A hiedelmi gyógymódok talán egyik legjellegzetesebb, és napjaink történészei között jól ismert példája a görvélykórra alkalmazott királyi kézrátétel szokássá válása Angliában és Franciaországban a 11. századtól kezdődően. A modern francia (annalista) történetírás egyik alapítójának is tekintett Marc Bloch 1924-ben megjelent Gyógyító királyok című művében leírtak alapján a görvélykór gyógyítására vonatkozóan hosszú évszázadokon keresztül – Franciaországban még X. Károly uralkodása alatt is – élt a hiedelem, hogy ezt az egyébként igen csúnya, nyaki mirigyek megduzzadásával és gennyedzéssel járó kórt az uralkodók kezük puszta érintésével képesek hatékonyan meggyógyítani. Hogy miért épp a görvélykórral összefüggésben alakult ki ez a népi legenda, nem egyszerű kérdés, bár tény, hogy több szempontból „szerencsés választásnak” bizonyult: bár a kór nem tartozott a legsúlyosabb betegségek közé, látványos volt és csúnya, tehát ilyen tekintetben könnyedén fel lehetett használni királyi „imázsépítésre”.

Avicenna orvos-polihisztor ábrázolása egy perzsa miniaturán. (Forrás: wikipedia.org)

Végezetül át kell térjünk röviden a középkori sebészet kérdésére is. Mint fentebb már kifejtésre került, a nyugati világ gyógyászatában sokáig alárendelt szerepet játszott a sebészet. (A középkor folyamán talán egyedül Itália egyes városai, például Salerno jelentett ez alól kivételt). Ennek ellenére az anatómia iránti érdeklődés fokozódott, s több ízben hajtottak végre sikeres eljárást például koponyalékelés, vesekő-, illetve sérvműtét, valamint amputáció területén. Ugyanakkor a felmerülő, talán legfontosabb kérdés mai szemmel az, léteztek-e ekkor érzéstelenítési módszerek, s ha igen, mennyire lehettek ezek hatásosak a műtétek okozta sokszor elviselhetetlen fájdalom enyhítésére? Az anesztéziával a középkorban is kísérleteztek, de a különféle módszerek hatásossága és alkalmazhatósága terén lényeges eltérések mutatkoztak. E téren a középkor folyamán az iszlám világ járt az élen, elsőként ugyanis itt alkalmaztak érzéstelenítés céljából a páciens orra alá tartott, bódító hatású anyagokkal átitatott szivacsot, ahogy azt például a neves, 11. században tevékenykedő perzsa orvos-polihisztor, Avicenna fő alkotásából, Az orvoslás törvénye (al-Kánún fí Tíb – röviden Kánon-nak is nevezik) című művéből is kiderül. Próbálkozások természetesen több ízben adódtak a keresztény világban is, ám ezek összességében kevésbé bizonyultak jótékony hatásúnak. Angliában például a 13-15. század folyamán a dwale nevű főzet használata terjedt el, amely azonban az alkotórészét képező nagymértékű bürök és ópium együttes hatására olyannyira erősnek bizonyult, hogy a páciens jó eséllyel már a beavatkozás alatt elhalálozott. A bódítási eljárások fejlődése – sok más gyógyászati szakággal egyetemben – a reneszánsz beköszöntöttével érhető majd tetten (az éter megjelenésével).

 

Patthy Loránd

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

A projekt, amit most bemutatunk, 2020 szeptemberében, a távoktatás nehéz hónapjai után született, mivel mindenképpen élményekkel akartuk kezdeni az új
Támogasson minket