„Kis létszámú szakma vagyunk, fontos lenne az összefogás” – interjú Szabó Csabával

Történész, levéltáros, 2017. április 18-tól a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója. Tizenhárom könyvet jegyez szerzőként, tizenötöt szerkesztőként, ezeknek közel harmada idegen nyelvű. Hazai és külföldi kutatásai főként a huszadik századhoz kapcsolódnak, különös tekintettel a magyar katolikus egyház működésére és helyzetére a létező szocializmus időszakában. Szabó Csabával Szakács Annamária és Török Ádám beszélgetett az Aktakaland blogon.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Az Aktakaland blogot a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának kiadásában jelentetik meg azzal a céllal, hogy a Levéltár kutatóit megismertessék a levéltári kutatás alapjaival, kutatásaikhoz támpontokat adjanak, bemutassák a Levéltár gyűjteményeit, adatbázisait. Bejegyzéseik alapjául a kutatók és érdeklődők által kedvelt, népszerű témák szolgálnak. Interjú-sorozatukban megvizsgálják azt is, hogy a 21. század embere mit gondol a levéltári kutatásról. Ennek jegyében készítettek kétrészes interjút a Magyar Nemzeti Levéltár új főigazgatójával, Szabó Csabával, melyet összevonva és rövidítve közlünk. Az eredeti, teljes terjedelmű szöveg első része itt, második része itt olvasható.

Mik voltak első meghatározó emlékei a történelemmel kapcsolatban, hogyan vált történésszé, levéltárossá?

A történelemmel kapcsolatos első igazi emlékem első osztályos koromig nyúlik vissza. Amikor még nem tudtam olvasni, édesanyám az Egri csillagokból olvasott fel esténként. Én pedig, mint az a tanár, aki egy leckével jár a diákok előtt, az este hallott történeteket másnap mindig elmeséltem az osztálytársaimnak, persze jóval színesebben. Nagyon nagy sikerem volt!

Szerencsémre a zalaegerszegi általános iskola ötödik osztályában kiváló történelemtanárom akadt Laczik Pali bácsi személyében. Hihetetlen nagytekintélyű ember volt, annak ellenére (vagy éppen ezért?), hogy soha senkit nem fenyített, pedig akkoriban a fenyítés még része volt a nevelésnek.

A következő emlékeim a gimnáziumi levéltári órák, amiket a szenzációs humorú Halász Imre tartott. Ő volt igazából az, aki olyan „szívó” hatást gyakorolt rám, hogy 16 éves koromtól kezdve folyamatosan bejártam a Zala Megyei Levéltárba. A gimnázium negyedik osztályában kezdtem el OKTV dolgozatot írni egy Mátyás korabeli témáról – ekkoriban még középkorász szerettem volna lenni –, amellyel huszonvalahányadik helyezést értem el, pontosan már nem emlékszem rá. Megyei szinten ez nagyon jó eredmény volt, mely nagy önbizalmat adott – ekkor fogott meg a kutatás íze.


Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Gimnázium után sajnos nem vettek fel az ELTE-re, ahova történelem és magyar szakra jelentkeztem. A sikertelen próbálkozás után Zalaegerszegen a levéltárban helyezkedtem el, ahol a jelenlegi igazgatóval, Molnár Andrással voltunk kezdők és szobatársak. Az egy év alatt rengeteget tanultam Kapiller Imrétől levéltárról, történelemről egyaránt.

Családi okokból – mivel édesapám korán meghalt – közel szerettem volna maradni családomhoz, ezért a szombathelyi tanárképző főiskolára jelentkeztem történelem–magyar szakra. Itt másodévben OTDK-ra beadtam még egy Zala Megyei Levéltárban elkezdett munkámat, amelyben egy nagyon érdekes témával, az egyházi nemesek rétegével foglalkoztam. A végül első helyezést elnyerő munkámat elküldték Kubinyi Andrásnak is. Ő bíztatott, hogy a főiskola elvégzése után menjek Pestre és foglalkozzak középkorral. Ezen én is komolyan gondolkodtam akkor. Abban az időben faltam a francia történészek, az Annales-iskola könyveit – jobban érdekeltek az életmódkutatások a politikatörténetnél, például egy apátság életmódja.

Ezt követően külföldön folytatta egyetemi tanulmányait…

Az OTDK-n elért első helyezésemnek köszönhetően megismerkedtem Szántó Konrád ferences egyháztörténésszel, aki atyai mentorom lett. Az ő hathatós közbenjárásának, valamint Várszegi Asztrik főapát úr segítségének köszönhetően kaptam egy németországi ösztöndíjat 1991-ben. 1992 novemberében kezdhettem meg tanulmányaimat az Eichstätti Katolikus Egyetemen, ahol történelem, gazdaság- és társadalomtörténelem, valamint művészettörténet szakra vettek fel. Ekkor még mindig középkorász szerettem volna lenni…

Mi okozta a váltást?

Pontosabban „ki” lenne a helyes kérdés. Egy új professzor jött az egyetemre, Leonid Luks személyében, akivel mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Luks lengyel származású, Oroszországban nevelkedett zsidó professzor, aki a jeruzsálemi egyetem elvégzése után Németországba költözött. A bolsevizmust és a fasizmust hasonlította össze kutatásaiban. Ez 1992/1993 fordulóján számomra olyan volt, mintha fejbe ütöttek volna. Ugyan katolikus családból származom, és magam is hívő katolikus vagyok, de a magyarországi egyházüldözés és Mindszenty üldözése nem volt otthon beszédtéma. Németül olvastam először Mindszenty emlékiratait. Olyan nagy hatással volt rám, hogy sokkal jobban kezdett izgatni az, hogy mi történt a közelmúltban.

Sorsszerűség vagy a Jóisten keze, mindenesetre a katolikus egyház történeténél maradtam. Magiszter-munkámat is ilyen témából írtam, sehr gut minősítéssel.

Ekkor már dolgozott a Fővárosi Levéltárban (BFL), illetve a PhD-tanulmányait is megkezdte Németországban. Miként lehetett ezt a kettőt térben és időben összeegyeztetni?

Az egyetem befejezése után Luks professzor egyből felajánlotta, hogy szerez nekem egy ösztöndíjat Németországba, hogy folytassam PhD-n a témát. Ezt 1997-ben rögtön el is kezdtem, párhuzamosan a levéltárosi munkámmal. A fokozatomat 2000-ben szereztem meg. A kettőt össze lehetett egyeztetni, hiszen a törzsidőszakban elvégeztem azokat a stúdiumokat, amik a képzéshez kellettek. Ezek után néha utaztam csak Bajorországba.

A BFL-ben végzett munkám kihívásai közé tartozott az akkoriban megjelent adatvédelmi és levéltári jogszabályok alkalmazása. Hasznos éveket töltöttem ott, jogszabályokkal, szervekkel, iratképzőkkel ismerkedtem. A szobatársamtól Sipos Andrástól nagyon sokat tanultam, valamint Póth Piroskától, aki sajnos azóta meghalt. De említhetem akkori főnökömet, Szegőfi Annát is, aki példás szigorával hatott rám.

Varga László akkori főigazgató fiatal csapatot alakított ki, többek között Sarusi Kiss Bélát, Mikó Zsuzsannát, Kenyeres István mostani főigazgatót, továbbá Sipos Andrást vitte oda. Támogatásának köszönhetően jelent meg már 1998/99-ben egy önálló, kis forrásközlő kötetem Kispest történetéről (a BFL-ben a peremterületi referencia tartozott hozzám).

Az igazán nagy munka az Egyházügyi hangulat-jelentések volt, ami a Párhuzamos Archívum forrásközlő sorozat keretén belül jelent meg. Az első kötet az Imrédy-per anyaga volt (Imrédy Béla a vádlottak padján, Sipos András és édesapja, Sipos Péter gondozásában), a második kötet az én munkám, amely 2000-ben jelent meg. Ebben nem egy III/III-as ügynök, hanem egy olyan nyugdíjas iskolaigazgató, tanárember jelentéseit adtam közre, aki önszántából jelentett papokról, misékről, hívekről. Ez egy sikerkönyv és nagyon jó debüt volt akkor. Egy éven belül megcsináltam a következő kötetet, ami a Grősz-per dokumentumait adta közre, ugyancsak a Párhuzamos Archivum sorozatban. A két könyvvel, talán nem szemtelenség, de fiatalként elég jó nevet szereztem a szakmában. Közben elkezdtem az ELTÉ-n a levéltár szakot, s a munkahelyen is haladtam: főosztályvezető-helyettes lettem a BFL-ben.

Hogyan került a BFL-ből a Magyar Országos Levéltárba?

2003 nyarán jött a váltás, amikor csörgött a munkahelyi telefonom és Gecsényi Lajos, az akkori Magyar Országos Levéltár főigazgatója keresett, aki a levéltár szakon tanított. Főosztályvezetőnek hívott a 1945 utáni kormányszervek főosztályára. Ide, illetve az ÁBTL-be jártam a legtöbbet kutatni, tehát örömmel fogadtam el az ajánlatot. Nem sokkal később, 2004-ben megpályáztam a főigazgató-helyettesi pozíciót, amelyet meg is nyertem. Ez egy szép, munkás időszak volt – egyesítettük az 1945 utáni politikai kormányszervek és a pártiratok főosztályait, az elektronikus iratok problémájával kellett foglalkozni, fel kellett építeni a Gyűjtőterületi Főosztályt az Országos Levéltáron belül. 2010-ig dolgoztam ebben a pozícióban, úgy gondolom sok sikert könyvelhettünk el ezalatt az időszak alatt.


Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Ezzel párhuzamosan több kötetem is megjelent, például 2005-ben a Vatikán és Magyar Népköztársaság kapcsolatairól. Ekkoriban hozott össze a Jóisten Hanák Gáborral, az OSZK Történeti Interjúk Tárának vezetőjével, akitől megtanultam, hogy egy modern korral foglalkozó történésznek több forrásból kell dolgozni. Ő irányította rá a figyelmemet az audiovizuális anyagokra. Nagyon nagy sikernek könyvelem el például a Nagy Imre-per virtuális egyesítését. A különböző anyagok összeillesztésével jön létre a „hurrá-élmény”, azaz amikor olvasod, hogy: „vádlott üljön le!”, a hanganyagban pedig hallod, hogy Vida Ferenc veri az asztalt, s üvölti, hogy „üljön le!!!” Nem mindegy.

A 2010-től kezdődő éveket a Collegium Hungaricum vezetőjeként töltötte.

2010 augusztusában a Bakonyban nyaraltam a családommal. Este láttam a telefonomon, hogy Hatos Pál keresett, a Balassi Intézet kormánybiztosa. Sejtettem, hogy ez talán állásajánlat lesz! Másnap reggel visszahívtam… Az ő meghívására kerültem a Bécsi Magyar Történeti Intézet élére, ami óriási lehetőség volt, hiszen nagy múltú intézmény vezetéséről volt szó, amiben láttam fantáziát.

Véleményem szerint egy tudományos intézet akkor tudományos, ha vannak kiadványai. Ezt az elvet követve, amíg kint voltam, 14 kötetet adtunk ki. Ebből mindössze hármat finanszírozott a magyar állam. Az elsődleges szempont az volt, hogy magyar témákat mutassunk be német nyelven.

Fazekas Istvánnal, a Bécsi Magyar Levéltári Kirendeltség vezetőjével felkerestük Thomas Winkelbauert, a híres koraújkorászt, az Osztrák Történeti Intézet igazgatóját. Öt magyar és öt osztrák diákot hoztunk össze egy tudományos találkozó keretén belül a CH-ban. Ez annyira jól sikerült, hogy még négy másik ilyen alkalom következett, egyre több résztvevővel: Zwettlben, Ausztria legrégibb ciszterci apátságában, majd Piliscsabán a Pázmányon, Salzburgban és Grazban. Az első két rendezvény anyaga kötetben is ki lett adva. A résztvevő fiatalok számára ez egy rangos tudományos találkozó volt, nem akármilyen nemzetközi elismertségnek örvendő történészek nevével fémjelezve, egyben kapcsolati tőke, nemzetközi publikációs lehetőséggel. Erre a munkára nagyon büszke vagyok, amit inkább szolgálatnak tekintettem.

Ezen kívül számos kulturális eseményt szerveztünk. A Stephansdomban október 23-i megemlékezést, fáklyás felvonulást, továbbá színházfesztivált amatőr színházakkal, kiállításokat a Kunsthistorisches Museummal együtt, nemzetközi konferenciákat, egyszóval termékeny időszak volt.

Bécs után visszatért Budapestre, ahol rövidesen általános főigazgató-helyettes lett.

2015 júliusában tértem vissza főosztályvezetőként, majd 2015 decemberében lettem általános főigazgató-helyettes, ami betöltetlen pozíció volt. Kezdetben tehát oda kerültem vissza, ahol elkezdtem az Országos Levéltárban a karrieremet. Úgy ítéltem meg, hogy ebből a pozícióból jobban tudom segíteni Mikó Zsuzsanna főigazgató munkáját, másrészt szükségem volt egy kis időre, hogy utolérjem magamat, átlássam, mi változott meg, amíg én Bécsben voltam.

Az integráció, majd a kényszerű költözés új feladatokat is hozott: levéltári iratok, kollégák, felszerelés költöztetése a Daróczi utcai épületbe, a kormányhatározat érvényesítése. Nem egyszerű megküzdeni a problémákkal, hiszen a költöztetés kapcsán támadások is érték a levéltárat. Ezeket tudni kell kezelni, de ezek a kihívások inspirálnak. Feladataim közé tartozónak érzem azt is, hogy az Országos Levéltár megfelelő új épületet kapjon. A politikusokban tudatosítani kell: száz évente megteheti a mindenkori kormányzat, hogy új levéltári épületet ad a szakmának és a nemzetnek.

Mikor válnak ismét kutathatóvá a költözés miatt nem hozzáférhető iratanyagok?

Az MNL a saját telephelyén meg fogja oldani ezeknek az anyagoknak a kutathatóságát, adott hozzá a személyzet és az infrastruktúra. Ez a leggyorsabb, legköltséghatékonyabb megoldás. Konkrét időpontot nem tudok mondani, de amint a költözés lezajlik.

Mi az erőssége a Magyar Nemzeti Levéltárnak, s mi az, amivel elégedetlen? Mi az, amin szeretne változtatni és hogyan?

Erősségünk az integráció. A közös projektek, mint a reformáció emlékéve, az első világháborús projekt vagy a Gulág-emlékév eredményei mutatják az integrációban rejlő szellemi potenciált.

A javítandó feladatok közül a levéltári szakma megbecsülését, presztízsét emelném ki, amin volna mit javítani, de ez sajnos nem rajtam múlik. Mivel viszonylag kis létszámú szakma vagyunk, nagyon fontos lenne az összefogás. Be kell bizonyítani, hogy tudunk olyan szolgáltatásokat nyújtani, ami hasznos.

Mit hoz a jövő? Hogyan képzeli el a levéltárat öt év múlva? Milyen kihívásokkal kell megküzdeni?

Mindig adott, konkrét feladat van, kihívások, amiket meg kell oldani. A Magyar Nemzeti Levéltárnak jelenleg nyolcvan körüli ingatlana van. Legyen kevesebb, de jó minőségű. Az átlagosan húsz éves gépjárműparkot le kell cserélni. Meg kell építeni az új Országos Levéltárat, elképzelésem szerint 35 ezer négyzetméteres alapterülettel. A költözés kapcsán az egyeztetések folyamatban vannak az új épületet illetően, számtalan helyszínt néztünk meg ennek érdekében. Célunk egy fenntartható, 21. századi, energiatakarékos épület, ami 100–150 évig megoldást jelent.

Tudjuk, hogy prioritásnak tekinti a levéltár nemzetközi kapcsolatainak erősítését. Milyen lehetőségeket lát ebben, illetve mik lesznek a legfőbb csapásirányok ezen a téren?

Feladatunknak tekintjük a Kárpát-medencei, határokon túli iratok gondozását, amely egyben levéltári missziós kötelesség is. Ez érinti a szomszédos országokat, illetve ide tartozik a bécsi mellett a moszkvai levéltári delegátus intézménye is.

Missziós feladatnak érzem, hogy képzésben, továbbképzésben és utánpótlásban is segítsük az itthoni és a határon túli magyar levéltárosokat, mert erre nagyon nagy szükség van. Ennek érdekében egy képzési tervet is kidolgoztunk, amely már a kormányzat előtt van. Jelenleg Erdélyben 10–12 magyar levéltáros dolgozik. Vannak olyan megyék, mint Hargita megye, ahol az írásbeliség jellemzően ma is magyar nyelvű, mégis csak egy levéltárost engedélyezett a román állam Csíkszeredában.

Más utódállamokban, a Felvidéken, Kárpátalján is hasonló sajnos a helyzet: az iratanyag pusztul, nem tudják feldolgozni, mert nem beszélik a nyelvet a levéltárosok és kapacitás sincs rá. Még Szerbiában a legjobb a helyzet, mert ott dolgoznak magyar levéltárosok, de utánpótlás ott sincs sajnos.

Mivel tölti a szabadidejét? Mi az, ami kikapcsolja, feltölti?

Szeretek utazni a családdal, barátokkal, és az fel tud tölteni. Volt egy időszak, amikor mindig nálam volt az útlevelem, hogy bármikor startra kész lehessek. Évente többször is, négy-öt alkalommal utazom Erdélybe, ahol nagyon sok barátom van. Ezek intenzív kikapcsolódások, túrázásokkal egybekötve, melyek teljesen feltöltenek, kicserélnek.

Nagyon szeretem a bort. Kedvenc borvidékem a szekszárdi, de „mindenivó” vagyok – bár ez hangulat kérdése is igazából. Zalában van egy kis pincém, valamint egy kétszázötven négyszögöles területem, ahol én is műkedvelő borászkodom, ami azt jelenti, hogy éves szintem öt-hatszáz liter bor terem nekem. Ez asztali bor, azaz, ha vendégem jön, oda merem tenni elé. Ezekben az van, amit a Jóisten beletett. Meg én!

Zalában van egy egyesületünk, a Zalai 47. Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület, húsz taggal. Országos eseményeken is részt veszünk, mint például a május 21-i hagyományőrző rendezvény a Várban. Idén mintegy 120-an voltunk ott, honvéd és huszár hagyományőrzők, de tervezzük, hogy 2019-re több ezres társaságot összehozunk az ostrom emlékére.


Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Milyen kutatási témával, tudományos munkával foglalkozik mostanában, illetve az utóbbi időben?

Mikó Zsuzsával és Majtényi Gyurival a Noel Fieldről készítünk kötetet. Amerikai állampolgárról szól a mű, aki az amerikai és a kelet-európai titkosszolgálatoknak is dolgozott. Prágában elfogták, személyét a Slánsky-pernél és a Rajk-pernél is felhasználták, de nyilvánosan sehol. Sőt, a nevelt lánya öt évet lehúzott a Gulágon. Soha nem közölt dokumentumokat fogunk közreadni, hihetetlen jellemrajzokkal. Magyarul és angolul is megjelenik ez a kötet.

Ö. Kovács József kollégámmal is készítünk egy könyvet, ami egy kései hivatástörténet: Jóska készített interjút Ullmann Péter premontrei szerzetessel, akit a kommunizmus idején fiatalon, a hatvanas években szenteltek pappá Lengyelországban, teljesen illegálisan. Az egész életútja rendkívül izgalmas. Hihetetlen társadalomrajz lesz ez a kötet a kádári kommunizmusról. És az egyház története, a premontrei szerzetesrend története is benne van.

Szakács Annamária – Török Ádám

Kapcsolódó cikkek:

Dr. habil. Szabó Csaba a Magyar Nemzeti Levéltár új főigazgatója

Megtalált történetek a forradalom és a terror hétköznapjaiból

Ötvenhatos kaleidoszkóp – 24 lépés az elnyomott hangig

Koncepciós perek Keleten és Nyugaton

Gulág projekt bemutató a Magyar Nemzeti Levéltárban

Ezt olvastad?

A Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) a CO:OP (Community as Opportunity, The creative archives’ and users’ network) projekt résztvevője. Ennek keretében