A „kis prímás” kalandjai – Estei Hippolit élete és karrierje

1520. szeptember 3-án hunyt el Estei Hippolit esztergomi érsek, utóbb egri püspök és bíboros. Az egyéb vonatkozásaiban is rendkívül sokszínű késő középkori magyar történelem jeles alakja; személye és működése egyaránt kiválóan példázza a 15–16. század fordulójának reneszánsz emberképét.

A ferrarai herceg harmadik fia

Ippolito d’Este 1479. november 2-án látta meg a napvilágot, I. Herkules (Ercole d’Este) Ferrara, Modena és Reggio hercege (1471–1505) és Aragóniai Eleonóra (1450–1493) ötödik gyermekeként és harmadik fiaként. Anyai ági rokonsága révén szorosan kapcsolódott a magyar királyi udvarhoz is, hiszen Eleonóra nővére, Aragóniai Beatrix (1457–1508) Hunyadi Mátyás (1458–1490) második feleségeként jelentős befolyással rendelkezett az udvarban. Születésétől fogva Észak-Itáliában, a Velencei Köztársaság és a Pápai Állam között mintegy pufferzónát képező Ferrarai és Modenai Hercegségben nevelkedett, a kor szokásainak megfelelő és a család méltóságához illő humanista nevelésben részesült. Bár a korszak ifjainak neveléséről jól megfogható ismeretekkel rendelkezünk, testi tulajdonságaikat vagy küllemüket gyakran csupán pontatlanul vagy – források hiányában – egyáltalán nem rajzolhatjuk meg. Nem úgy Estei Hippolit esetében! Az ifjú főpapot ugyanis Antonio Bonfini a következőképpen jellemzi A magyar történelem tizedei című, a Mohács előtti Magyar Királyság történetéről írt művében:

„Mihelyt Mátyás Stájerország feldúlása után visszatért Újhelyhez, legsürgősebb dolga Hippolit meghívása volt, hogy annak olasz kísérői alaposan felmérjék az ostrom és a diadal jelentőségét, e mind a királyhoz, mind a szemlélőhöz méltó eseményt. Hippolit kedves tekintetű, bájos arcú kilencéves fiúcska volt akkor; kissé hosszú orral, gyönyörű, nagy szemmel, feje, válla, többi tagja csodás kecsességgel illett egymáshoz. Színe rózsás, haja gesztenye, arckifejezése elgondolkodó, több királyi méltóságot, mint gyermeteg csintalanságot sugárzó, mintha minden órában korát meghazudtoló terveken és elmés válaszokon spekulálna. Emellett természete parancsoló és fensőbbséges, inkább nemeslelkűségről, mint alázatosságról tanúskodó. Ha nemes ábrázatára nézel, komolyságot látsz a komorság árnyéka nélkül, feltűnő szépséget hiba nélkül, lábszárai elegáns testalkatot ígérnek. A szigorú és gondos hercegi nevelés koraérett tekintélyt termett benne. Elméje roppant szellemes, leleményes, annyira fürge és ügyes, hogy sosem találod készületlenül. Beszéde az idő és a hely szerint nyomatékos és világos; ízetlenség sohasem jő ki a száján. Vita közben nemritkán olyan fortélyos, találékony és élénk, hogy ifjúsága ellenére tudós férfiakat is sokszor lenyűgöz az érveivel; a főúri tereferéken tömören és kereken beszél; ha a körülötte levők szórakozásképpen szólásra ingerlik, kerekded válasszal és hathatós érveléssel bárkit lepipál. Látszik tehát, hogy fényes tettekre született, hiszen nincs e fiúban semmi alantas, semmi kifogásolható. Mintha a hiba árnyékától is távol lenne. Csodás szemérem ragyog benne és mély vallásosság; püspöki szokás szerint naponta elmondja a szent imádságokat, elvégzi az istentiszteletet; annyira utál minden aljasságot, hogy úgy látszik, csakis papságra született. Erkölcsei minden tekintetben fölségesek és szigorú neveltetésről vallanak. […] Korát megelőző virtus és fegyelmezettség van benne; sohasem tesz olyat, ami ne haladná meg fiatalságát. Aki csak ránéz, számos aragóniai és estei fejedelemre nézhet rá benne. Mind, aki látja, a remek tulajdonságokból azt jósolja, hogy ha a vég és a kezdet egészen egybevág, dicső nagyúr válik belőle.” (Bonfini IV.8.65.)

Bonfini – érezhetően – stilizált portréja mellett azonban Hippolit egy kortárs ábrázolása is korunkra maradt. Alessandro Ballarin, a páduai egyetem professzora az elmúlt évtizedben ugyanis egy világhírű festmény kapcsán áttekintette a lehetséges portréalanyokat, s azt találta a legvalószínűbbnek, hogy a kép hősünk arcvonásait ábrázolja. Ez a festmény nem más, mint a festőóriás Raffaello portréja a „budapesti ifjúról”.

Raffaello mesterműve mellett egy másik reneszánsz művész, Bartolomeo Veneto ecsetvonásai örökítették korunkra az akkor már felnőtt Estei Hippolit arcvonásait.

A gyermek főpap – az első magyarországi időszak (1487–1494)

Miután idősebb fivérei életben maradtak, Hippolit számára a világi hatalmi ambíciók helyett az egyházi (főpapi) karrier lehetősége maradt, amelyben kapóra jött Mátyás király kései egyházpolitikája. A magyar király és a klérus viszonyát tudniillik Mátyás uralkodásának második felében folyamatosan feszült viszony jellemezte, ezért az uralkodó gyakran üresedésben hagyott püspökségeket, hogy azok bevételei egyenesen a kincstárba folyjanak. Így került a képbe először Aragóniai János bíboros, Beatrix királyné testvére, miután Johann Beckensloer a királyt faképnél hagyva, 1476-ban az esztergomi egyház kincseivel III. Frigyes császárhoz távozott. János ideális jelöltnek bizonyult, hiszen személyében a király nem számíthatott politikai ellenlábasra, ugyanakkor a magyar egyházi struktúra főhivatalát sem hagyta betöltetlenül. 1485-ben azonban az érsekség kormányzója, az ifjú Aragóniai bíboros váratlanul meghalt, így az uralkodónak újabb megbízható emberre volt szüksége, ebben a helyzetben pedig kapóra jött feleségének unokaöccse, az ekkor mindössze hat esztendős Estei Hippolit. Az ő képében Mátyás egyfelől olyan személyt ültethetett a magyar egyház legfőbb méltóságába, aki már korából fakadóan sem veszélyeztethette uralmát, másfelől felesége felé is szép gesztust gyakorolhatott, végül pedig a Ferrarai Hercegséggel is szorosabbra fűzhette a diplomáciai kapcsolatait. Tehát rokoni kapcsolatainak és Mátyás király egyházpolitikájának hála az ifjú arisztokrata életének hetedik évében a magyar egyházi hierarchia csúcsának számító esztergomi érseki székbe emelkedhetett.

Természetesen a gyermek kinevezése ellenkezést szült. Elsősorban VIII. Ince pápa (1484–1492) és a bíborosi kollégiumban erős pozícióval rendelkező Ascanio Sforza adott hangot az üggyel kapcsolatos ellenérzéseinek. A ferrarai és magyar diplomaták – nem mellékesen Rodrigo Borgia bíboros, a későbbi VI. Sándor – közbenjárásának köszönhetően a Szentatya végül megenyhült, és elfogadta Hippolit kinevezését, bár csak mint érseki adminisztrátort erősítette meg. Noha 1497-ig Hippolitnak nevezték az esztergomi érseket, az egyházmegyét lelkiekben Ibafalvi Tamás esztergomi prépost kormányozta, az érsekség jövedelmeit pedig előbb Cesare Valentini 1487-ig, majd leváltását követően hét éven keresztül Beltrame di Costabili protonotárius, végül 1494-től Donato Aretino di Marinelli kezelte.

A gyermek főpap 1487 nyarán érkezett Magyarországra, fogadtatásáról Antonio Bonfini a már idézett, monumentális munkájában a következőképpen emlékezett meg:

„Érkezésüket követően jött fényes ferrarai kísérettel Pannóniába Este Hippolit, Beatrix királynénak nővérétől való unokaöccse, akinek nagyapja Ferdinánd, dédapja pedig Alfonz király volt, hogy az esztergomi érseki egyházmegyét, amelyet korábban nagybátyja, Aragóniái János bírt, átvegye. Mátyás király, hogy unokaöccsét rangjához illően fogadja, először Bernardin modrusi grófot menesztette elébe nemesi lovassággal Zágrábig, aki az érseket Sopronba kísérte. Azután a királyné, ahogy értesült közeledéséről, Fodor Istvánt küldte elé követségbe, hogy a nevében köszöntse az unokaöccsét, fejezze ki örömét jövetelén, és mondja meg neki, hogy maradjon ott, míg a király nem hívja a táborba.” (Bonfini IV.8.50)

Hippolit 1487 és 1494 között Esztergomban, Zrednai (Vitéz) János egykori rezidenciáján nevelkedett, azonban Mátyás király halálával az ő politikai pályafutása is veszélybe került. Az esztergomi érseki szék ugyanis túlságosan patinás és jövedelmező pozíció volt ahhoz, hogy az új uralkodó köré szerveződő politikai elit „a javak újraelosztása” során az időközben tinédzserré cseperedő Estei kezén hagyja. Mátyás temetésén természetesen Estei Hippolit is szerepet kapott, ahol elbúcsúzhatott egykori jótevőjétől:

„Aztán, mialatt a szertartás folyt, megindult a pompás gyászmenet, és mielőtt bevonult volna, az isteni felajánlás alatt körbekerülte a templomot, előtte lépdelt tizenkét bíborba öltözött páncélos lovag, aki az oly sok diadalt megért felségjelvényeket vitte, aztán egy másik, aki a királyi kardot hordozta. Mögötte a fiú haladt gyászruhában, jobbról a pápai követ, balról Hippolit, az esztergomi érsek fogta közre. Követték az egyházi és világi főméltóságok, elöl a püspökök közül Orbán egri főpap, Bátori István, János váradi püspök, aztán a zágrábi Osvát, a váci Miklós, a győri Tamás, a csanádi György meg a főrendek és nemesek sora.” (Bonfini IV.8.225.)

Noha Mátyás halálával valóban fogyni kezdett a levegő Aragóniai Beatrix és így végső soron Hippolit és kísérete körül is, ezzel párhuzamosan itáliai karrierje új lendületet kapott. Apja, Herkules herceg uralkodásának utolsó szakaszában semlegességre törekedett az egyre kiélezettebb itáliai politikai környezetben, egyúttal pedig a Pápai Állammal való kapcsolatát is szorosabbra szándékozta fűzni. Az időközben VI. Sándor (1492–1503) néven Szent Péter örökébe lépő Rodrigo Borgia fogékonyságát erre a közeledésre pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1493-ban bíborossá kreálta Estei Hippolitot.

A két uralkodó és ezzel a két állam közti kapcsolat ékének pedig minden bizonnyal a néhány évvel később Alfonso d’Este és Lucrezia Borgia között megkötetett házasság tekinthető. A Magyar Királyságban Hippolit helyzete 1494. évi távozása után tovább romlott, míg végül 1497-ben kénytelen volt javadalmat cserélni Bakóc Tamás egri püspökkel. Hippolit azonban Itáliában vigasztalódhatott – ekkoriban, az 1497 és 1517 közötti két évtizedben, politikai szerepvállalásának elsődleges színhelyéül szülőföldjét választotta. Magyarországra ezidőtájt csak javadalmai védelmében utazott, például 1512–1513 telén, minden bizonnyal a magyar országgyűlés intésére érkezett meg a Kárpát-medencébe, hiszen a diéta rendelkezéseinek értelmében a Magyarországon nem tartózkodó főpapok nem tarthatták meg honi javadalmaikat.

Nagykorúként Itáliában

Itáliában ezzel szemben felfelé ívelt politikai és egyházi karrierje, ugyanis az ifjú főpap 1493. évi bíborosi kinevezését követően 1497 szeptemberében a milánói, 1502 nyarán a capuai érsekség, majd 1503 őszén a ferrarai püspökség adminisztrátora lett, mely javadalmak később a modenai püspökséggel egészültek ki. A felsorolt patinás és rendkívül gazdag főegyházmegyékből származó jövedelme Hippolitot a korabeli politikai elit sorába emelte. E tényt látszik erősíteni az is, hogy I. Miksa császár (1508–1519) itáliai helyettesévé nevezte ki, ezzel együtt két itáliai erősség, Baldi és Montagno is a kezére jutott. A császár támogatása mellett egyúttal a pápa jóindulatát is sikerült megerősítenie, miután a fivére, Alfonso és VI. Sándor pápa lánya közötti frigy megkötetett. Hippolitot ezt követően szinte azonnal kinevezték a római Szent Péter-bazilika esperesének. Az ekkor még mindig csupán a 20-as éveibe lépő érsek búvópatakként feltörő itáliai (egyházi) előmenetelét – a magyarhoz hasonlóan – a támogató, ez esetben VI. Sándor pápa halála törte derékba. Az Este család és így Hippolit kapcsolata mind III. Pius pápával (1503), mind pedig a francia térhódítást elutasító II. Gyula pápával (1503–1513) szükségszerűen megromlott. Giuliano della Roverével való konfliktusa odáig fajult, hogy 1507-ben a Szent Péter székesegyház átépítése miatt Hippolit római palotáját kisajátították és lerombolták. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy Hippolit egyike volt annak az öt kardinálisnak, akik Pisában reformzsinat keretei közt szálltak szembe a pápával – sikertelenül. Az esemény után valamelyest oldódott a két főpap közötti viszony, még az is felmerült, hogy Hippolit feleségül veszi Felice della Roverét, a pápa törvénytelen lányát, s ezzel a világi hatalmasságok közé emelkedik. A terv azonban füstbe ment, Hippolit pedig újra a családja szolgálatába szegődött, hogy az 1509 és 1511 között Velence ellen zajló háborúban hadvezéri erényeit is megcsillogtassa. A bíboros ugyanis nem csupán részt vett az 1509. december 22-én zajló polesellai csatában, hanem az Este hadak vezetőjeként komoly érdemeket szerzett. Noha 1513-ban II. Gyula távozott az élők sorából és Estei kortársa, Giovanni Medici, azaz X. Leó pápa (1513–1521) lépett Szent Péter örökébe, Hippolit továbbra is elszigetelt maradt, hiszen a pápát megválasztó konklávén sem vett részt, az Este család francia orientációja pedig továbbra is szembeállította Rómával a bíborost.

Estei Hippolit humanista udvara

Már önmagában Estei Hippolit bíborosi „famíliájának” összeállítása is grandiózus és szép eredményekkel kecsegtető vállalkozás volna, hiszen Nyáry Albert kutatásai szerint 245 – főként olasz – szolgálattevő élt a gyermekérsek esztergomi udvarában. A könyvkultúra szempontjából is értékes Hippolit személye, hiszen két könyvjegyzéke is fennmaradt, méghozzá életének két egymástól távol eső pontján. A korai jegyzékben leginkább tankönyvek találhatók, így Priscianus, a latin nyelvtan hagyományos kézikönyve, rajta kívül pedig a klasszikusok hosszú sora: például Cicero, Halikarnasszoszi Dionüszosz, Ovidius, Plutarkhosz, Suetonius és Vergilius. Találhatunk ugyanitt görög–latin szótárt és Homéroszt eredeti, ógörög nyelven. A kortárs olasz humanista gyűjteményből pedig kiemelkedik: Boccaccio, Petrus Candidus, Leonicenus Omnibonus, Tribrachus, Franciscus Niger, Galeotto, Lorenzo Valla. Ezzel szemben a középkori szerzők közül mindössze Simon de Ianua genovai orvos neve olvasható itt; teológiai könyvet pedig egyáltalán nem találunk. Hippolit könyvgyűjteményéről a következőképpen nyilatkozott Csapodi Csaba a Magyar könyvtártörténet című alapműben:

„Bármely itáliai humanista büszke lehetett volna ilyen összetételű és ekkora könyvtárra. Annak a jele ez, hogy Ippolito Magyarországon a legkorszerűbb nevelésben részesült gyermekkorában. Mégis, a későbbi években, úgy tűnik, nem könyvtára volt a legfőbb gondja, mert egri számadáskönyveiben nagyszámú udvari népe közt könyvtárost nem találunk.” (Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Budapest, 1987. 43–44.)

Nem is szólva a rangjának és a kor szokásainak megfelelő művészetpártoló tevékenységéről. Ennek kiváló példáját szolgáltatja Ludovico Ariosto Orlando furiosója, melyet a szerző Estei Hippolitnak ajánlott.

Az utolsó három év, avagy újra Magyarországon

Miután az itáliai háborúk forgatagában politikusként és hadvezérként is megállta a helyét Hippolit, 1517-ben újra felkereste a Magyar Királyságot. Ennek több oka is lehetett: egyfelől II. Ulászló (1490–1516) halála után szükségét érezte, hogy a gyermek II. Lajos király (1516–1526) jóindulatát is megnyerje, másfelől pedig a javadalmai elvesztése felett érzett aggodalma is komoly motivációs tényező lehetett. A magyar előkelők ugyanis igyekeztek a maguk számára megszerezni – többek között – az egyházi javadalmakat is, ezért újra és újra országgyűlési határozatot hozattak az ún. rezidencia-kötelezettségről. E mellett felettébb valószínűnek tarthatjuk, hogy Estei részt kívánt venni az I. Zsigmond lengyel király (1506–1548) és Bona Sforza 1518 tavaszára tervezett házasságkötésén is. Ha Hippolit szeretett is volna az esküvő után azonnal visszatérni Itáliába, ennek először valószínűleg Lajos király, majd a sors szerencsétlen közjátéka szabott – egy időre legalábbis – gátat. 1519-ben ugyanis két haláleset okozott bonyodalmat a magyar udvarban. Előbb az év első hónapjában I. Miksa német-római császár, majd februárban Perényi Imre nádor távozott az élők sorából, ez pedig felbolydította a magyar közéletet. Estei prelátusként ilyen helyzetben nem távozhatott Magyarországról, ehelyett az Itáliában szerzett politikai ismereteit igyekezett kamatoztatni a magyar országgyűléseken. Hippolit 1518–1519 közötti kárpát-medencei tevékenységét Kristóf Ilona kiválóan összefoglalta, itt csupán összefoglalásképpen szükséges szólni hősünk akkori szerepvállalásáról. Kristóf tanulmányából világosan kiderül, hogy Estei Hippolit hogyan tett bizonyságot politikai éleslátásáról: 1518-ban sikerült újra elnyernie a királyi udvar kegyét, s ezzel visszakapni a tapolcai apátságot, miután az országgyűlés végeztével a királyság tanácsosai közé választották. Ezzel a mozzanattal pedig az ország határvédelmébe is bekapcsolódott, s a személyétől nem idegen hadvezéri szerepkörben indult az egri püspöki bandériumok élén Jajca felé. A nádorválasztásban Estei Hippolitnak inkább kisebb, mint nagyobb szerep jutott, azaz itt a magyar források tájékoztatása pontosabb lehet, mint az olasz kútfőké – sőt, az utóbbiak szerzői, mint a bíboros famíliájához és mecenatúrájához tartozó személyek, nyilvánvalóan jótevőjük heroizálásában lehettek érdekeltek. Úgy tűnik azonban, hogy az egri püspök minden befolyását bevetette annak érdekében, hogy a korábban érkező V. Károly-párti követek javára szerezze meg II. Lajos cseh választófejedelem támogatását a császárválasztás ügyében. Szándékai eredménnyel párosultak, ugyanis az ifjú király 1519. április 13-án bejelentette Károly támogatását. Mindezt ráadásul úgy érte el, hogy közben az Estei családdal jó kapcsolatot ápoló, s így az ő támogatásában joggal bízó francia követeket kész helyzet elé állította, saját szerepét pedig elhallgatta.

Az utolsó út…

Az időközben mind korban, mind pedig a cselekvőképességet tekintve férfivá érett főpap az év hátralevő részét még Magyarországon töltötte, ám javainak sikeres megóvását és megerősítését követően erősödő honvágya végül hazacsábította. A honvágyó olasz környezetéből fennmaradt források alapján Hippolit és kísérete mielőbb meg szerette volna kezdeni a hazautat, annak ellenére is, hogy 1520 februárja kedvezőtlen időjárást hozott. Hippolitnak alighanem meg kellett várnia, hogy a király hozzájáruljon itáliai útjához, az engedély pedig a február 6-án megnyíló országgyűlésen érkezhetett meg. E. Kovács Péter Egy középkori utazás emlékei (Estei Hippolit utolsó utazása Magyarországon) című tanulmányában összegezte Estei és kíséretének utazási körülményeit. Munkájából világosan kiderül, hogy a püspök lelkiismeretesen tartotta a böjtöt, s csupán egy beteg útitársát mentette fel ez alól. A főpap kíséretének összetétele és magas száma pedig egyértelműen jelzi, hogy Hippolit korának társadalmi elitjébe tartozott, annak minden rá háruló reprezentációs kötelezettségével együtt. Hippolit utazásai kapcsán pedig azt is megemlíthetjük, hogy részben ő honosította meg a magyar eredetű közlekedési eszközt, a kocsit Itáliában 1509 körül.

Minden bizonnyal egy túlzásba vitt vacsora vetett véget életének hazaérkezése után néhány hónappal; az a legvalószínűbb, hogy gyomorrontásnak esett áldozatul. Örökösei között fivérét, Alfonso d’Este herceget és két természetes gyermekét, Hippolitot és Erzsébetet jelölte meg. Ezzel véget ért egy idejekorán elkezdett és – a kisebb törésektől eltekintve – meredeken felfelé ívelő karrier, amelynek során I. Ercole d’Este harmadik fiacskája kezdetben Mátyás királynak, később a Borgia és az Este család jó viszonyának köszönhetően számos egyházi méltóságot és javadalmat egyszerre birtokolhatott. Estei Hippolit személyében megtestesült a reneszánsz arisztokrácia korszelleme, hiszen egyszerre volt főpap, politikus és hadvezér is, akinek életét a kezdetektől az utolsó vacsoráig keresztüljárta a humanista életeszmény.

Kovács István

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Források és tájékoztató irodalom:

Bellonci, Maria: Lucrezia Borgia élete és kora. Budapest, 1971.

Byatt, Lucy: Este, Ippolito d’. In: Dizionario Biografico degli Italiani. Vol. 43 (1993) (http://www.treccani.it/enciclopedia/ippolito-d-este_res-c21fd599-87ec-11dc-8e9d-0016357eee51_(Dizionario-Biografico)/ – utolsó letöltés: 2020. 08. 22.)

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Budapest, 1995.

Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Budapest, 1987.

Estei Hippolit püspök egri számadáskönyvei 1500–1508. Közzéteszi: E. Kovács Péter. Eger, 1992. (A Heves megyei levéltár forráskiadványai.)

Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szentszékkel, II. Budapest, 1902.

E. Kovács Péter: Egy középkori utazás emlékei. Történelmi Szemle 32. (1990): 1–2. 101–127.

Kristóf Ilona: Egy nádorválasztás margójára. Estei Hippolit 1517–20 közötti politikai szereplésének kérdései. Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XLIII. (2015) 175–185.

Kuffart Hajnalka: Bevezetés Estei Hippolit számadáskönyveihez. In: Vestigia. Mohács előtti magyar források olasz könyvtárakban. Szerk.: Domokos György, Mátyus Norbert, Armando Nuzzo. Piliscsaba, 2015. 47-82.

Laczlavik György: Estei Hippolit. In: Esztergomi érsekek, 1001–2003. Szerk. Beke Margit. Budapest, 2003. 222–228.

Sugár István: Az egri püspökök története. Budapest, 1984. 201–210.

Vécsey Axel: Raffaello Budapestini ifjúja: Ippolito d’Este képmása? Artmagazin 54. (2013) 18–24. (=https://www.artmagazin.hu/archive/1766; utolsó letöltés: 2020. 08. 22.)

Ezt olvastad?

A demokrácia nehezített gyalogútja – A szabadság keskeny ösvénye: Bibó István közösségi moralizmusa

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének és a University of Jyväskylä Department of History and Ethnology közös kiadásában, a Speculum Historiae

X