Kisajátított örökség – Elhurcolt magyar műkincsek

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Kié a műkincs? Mitől függ, hogy egy másik ország kultúrájához és identitásához, történeti emlékezetéhez tartozó műalkotás bekerülhet egy hazai múzeum gyűjteményébe, állandó kiállításába? Sokan ismerik ezt a problémát az Elgin-márványokhoz fűződő vita viszonylatában: az athéni Akropolisz márványdomborműveit Lord Elgin a 19. század legelején megvásárolta a Görögországban uralkodó törököktől, és Londonba szállíttatta őket. A faragványok a mai napig a British Museum tárlatát és Angliát gazdagítják, Görögország pedig a mai napig a műkincsek visszaszolgáltatásáért küzd, hiszen az athéni Parthenón, Pallasz Athéné temploma a görög kultúra egyik legfontosabb szimbóluma. Hasonló a probléma a bécsi Hofburgban őrzött Bocskai-koronával is. Ausztria aláírta a Saint Germain-i békeszerződést (1919), amely szerint arra kötelezi magát, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia kulturális vagyonát visszaszolgáltatja a ma jogos örökösnek tekinthető állam részére. A koronáért Magyarország és Románia is benyújtotta igényét: előbbi magyar királyként, utóbbi erdélyi fejedelemként hivatkozik Bocskaira érvelésében. Talán ez a két sajátos példa kellően illusztrálja a műtárgyak tulajdonlásának összetett kérdését.

Kovács Ágnes művészettörténész idén megjelent kötetében a mai napig sajnálatos aktualitással bíró, államilag vezérelt műkincsrablások természetét és működését körvonalazza: a második világháború során lefoglalt, elkobzott és elszállított magyar vonatkozású műtárgyak történetét vázolja fel. A kulturális örökséggel szemben elkövetett támadások műkincs- és műemlékvédelmi intézkedések megszületését is eredményezték. A könyv a Noran Libro kiadónál jelent meg.

A téma aktualitását jelzi, hogy George Clooney 2014-es, a The Monuments Men (a cselekmény Robert M. Edsel Műkincsvadászok című regényén alapszik) és Simon Curtis 2015-ös Woman in Gold (Hölgy aranyban) című filmje is a műkincsrablások különböző aspektusaival foglalkozik. Előbbi a műtárgyak visszaszerzésével megbízott különleges egységet teszi műve főszereplőjévé, míg utóbbi (ugyancsak megtörtént események alapján) egy holokauszt-túlélővel, aki szeretné visszakapni a második világháború során a nácik által elkobzott Gustave Klimt festményét. A művek azokat a kérdéseket vetik fel, amelyek az egyetemes művészet remekeinek – az emberiség egésze által óvandónak tekinthető alkotásainak – a jog szerinti birtoklását firtatják. Kinek a jogos tulajdona az a műtárgy, amelynek eredeti tulajdonosa elhunyt? Melyik állam formálhat rá jogot, ha időközben az államhatárok is átrajzolódtak? Feladatunk foglalkozni a közkincsekkel?

A magyar olvasó számára a téma nem idegen, tavaly jelent meg Molnos Péter Opus Mirabile-díjjal kitüntetett Elveszett örökség – Magyar műgyűjtők a 20. században című kötete, amelyből főként arról értesülünk, hogy a magyar műgyűjtők révén milyen elképesztő gyűjteményeket – Degas, Gauguin, Modigliani, El Greco, Van Gogh, Goya, Cézanne képeket – vert szét a Tanácsköztársaság, a zsidótörvények, a műtárgyak menekítése, visszaszolgáltatása, majd államosítása és kiárusítása.

Kovács Ágnes könyve nyolc nagyobb fejezetben tárgyalja a magyar műkincsek sorsát és a müncheni Central Collecting Point (Központi Gyűjtőhely) létrehozásának előzményeit és működését (főként ehhez kapcsolódnak a függelékben található, a kutatáshoz felhasznált korabeli dokumentumok is) a Német Birodalom műalkotásokkal kapcsolatos intézkedéseinek kontextusában. A szűkszavú címhez képest jóval többet ígér a tartalomjegyzék. A bevezető rövid áttekintést ad a kötet témájából, valójában egy szinopszis, amelyben egy-egy példát villant fel a szerző az állami műkincsrablások történetéből. A Köszönetnyilvánításban találjuk meg a könyv problémafelvetésének megfogalmazását.

Az első fejezet Napóleon példáján keresztül mutatja be az államilag vezérelt műkincsrablások „természetrajzát”. A mesterművek Franciaországba szállítása egyszerre tett eleget a francia nép igényének (a Louvre mindenki számára látogatható múzeum lett királyi rezidencia helyett) és az uralkodó reprezentációs igényeinek. A műkincseket ünnepség fogadta, maga Napóleon pedig azokhoz az uralkodókhoz hasonlíthatta magát, akiknek a regnálása alatt a mesterművek megszülettek. A második fejezet, amely a kötet leghosszabb egysége, három fontos kérdéssel foglalkozik. Az első a Német Birodalom kultúrpolitikája, amely központosította a művészeti és kulturális életet, létrehozták az Elfajzott Művészet Bizottságát, amelynek feladata volt a múzeumok „megtisztítása” a korcsnak bélyegzett művektől (így került ki a múzeumok falai közül többek között Oskar Kokoschka, Otto Dix, Paul Klee). Az elfajzott alkotásokból kiállítást is készítettek – elrettentésképpen. A második fontos téma a Hitler által megálmodott „világmúzeum” (Führermuseum), amelyet Linzben kívánt létrehozni, és Ausztria kulturális életét akarta vele megreformálni. A gyűjtemény alapját a németek által megszállt területek zsidó családjainak gyűjteményéből származó remekművek, a francia állami és magángyűjtemények, vidéki kastélyok berendezései adták. A megszállt országok múzeumainak legértékesebb darabjait szállíttatta különféle helyszínekre – a leendő múzeuma darabjait élőben nem is látta, csupán albumok segítségével tájékozódott gyűjteménye felől. A harmadik kérdés, amellyel a fejezet foglalkozik, a náci vezetők gyűjtéséről és az azt befolyásoló tényezőkről szól. A tudatosan épített műgyűjtemények elemzése külön kötet témája lehetne, amennyiben a „gyűjtés” mögötti vonzódások és választások indokai felfedezhetőek. Hermann Göringé volt a háború végére a legnagyobb magángyűjtemény, amelyben nagy súllyal jelent meg a középkori és reneszánsz művészet, ami az esetében főként német remekműveket jelentett. Ribbentrop, akinek művészettörténész volt a felesége, (rendhagyó módon) kedvezett az impresszionista festőknek is, Courbet és Corot munkáit is gyűjtötte. Hans Frank házából került elő a Hölgy hermelinnel című híres Leonardo festmény. Himmler középkori berendezéssel és Dürer képekkel vette magát körül.

A harmadik fejezet az európai kulturális javak védelmének megindulásával, az ezzel foglalkozó szervezetekkel és feladatkörükkel foglalkozik. Az Amerikai Régészeti Intézet igazgatójának, Harlan F. Stone kezdeményezésére jött létre a Roberts Bizottság, amely listát készített a védendő műemlékekről. A Supreme Headquarters Allied Expeditionary Force és a Monuments, Fine Arts, and Archives Section feladata volt a műkincsrablás módszereinek és lefolyásának feltárása, a műkincsek visszaszerzése és a háború utáni visszaszolgáltatás jogi és gyakorlati lebonyolítása. A kutatásaik során az amerikaiak közel kétszáz titkos raktárra bukkantak. Létrehoztak egy nemzetközi szövetséges bizottságot is, és gyűjtőpontokat létesítettek a műalkotások begyűjtésére, vizsgálatára. Münchenben (ide kerültek a magyar vonatkozású műtárgyak), Berlinben, Celle-ben, Marburgban és Offenbachban is működött gyűjtőpont, amelyek különböző, speciális feladatokat láttak el. Ezután a megszállt országok szépművészeti bizottságokat hoztak létre, hogy képviseljék az adott ország érdekeit, és megindulhasson a tárgyak hazaszállítása (a szovjetek alapvetően vonakodtak attól, hogy az általuk elfoglalt területeken lévő német javakról információt adjanak ki, hadizsákmánynak tekintették).

A negyedik fejezet a müncheni Collecting Pointról (Gyűjőhely) szól. A gyűjtőpont az egykori pártépületben kapott helyet, ahol a műtárgyak tárolására alkalmas helyeket és hőmérsékletet alakítottak ki. Komoly személyzetet működtettek, hogy az adminisztráció, a tárgyak azonosítása és gondozása, illetve visszajuttatása is zökkenőmentesen folyjék. Az óriási anyag feldolgozása és az egyes tárgyak eredetének tisztázásának sikere miatt nemzetközi kutatóintézet megalapítását szorgalmazták, amely az adott politikai és társadalmi helyzetben merész ötlet volt, mégis megvalósult. Előadásokat tartottak, kiállításokat rendeztek. Domán Andreán kívül Dr. Oroszlán Zoltán csatlakozott ehhez a társasághoz magyar szakemberként, majd 1946 őszén érkezett ide dr. Hahn Sándor, hogy azonosítsa a Szent Koronát és más magyarországi hátterű alkotásokat. Az uralkodói jelvények azonban a politikai konfliktus szereplői lettek: nem volt összefüggésben a német műkincsrablásokkal.

Az ötödik fejezet a magyar műtárgyak menekítésével foglalkozik, amelyet a német megszállás előzményeivel és következményeivel vezet fel a szerző: a németek kisajátították a zsidó származású családok városi palotáit, villáit és gyűjteményeik sem menekülhettek: oda lett többek között a Hatvany- és a Kornfeld-gyűjtemény is. A német megszállást követően a zsidók vagyonának bejelentési kötelezettsége és a zár alá vétele is megkezdődött – a tulajdonosok megjelölése nélkül. Ennek a folyamatnak szabott gátat a szovjet csapatok közeledése, ami a lefoglalt és múzeumban lévő műtárgyak menekítését jelentette. A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye mellett elrendelték a koronaékszerek elszállítását is.

A hatodik fejezet foglalkozik a Szent Korona – kódnevén a „hajlított kalap” – sorsával. A Koronával tartott Szálasi is, aki egyfajta biztosítékként tekintett a birtoklására (mivel a nyilas kormány alkotmányosságát igazolta). Az amerikai hadsereg közeledése miatt elásták a koronázási ékszereket, amely kalandok sora után Münchenbe került, ahol restaurálták, majd Frankfurtba, végül Amerikába szállították. 1978-ban ünnepélyes keretek között adták át Magyarországnak, s feltételül annyit szabtak meg, hogy mindenki számára szabadon megtekinthető módon állítsák ki. Az ereklye birtoklásának szimbolikusságát jelzi, hogy sokan a kommunista diktatúra legitimálását látták a gesztusban.

A hetedik fejezet a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének 1945 és 1947 közti állapotával foglalkozik. A kiállítóterek ekkor üresen álltak, a tárgyakat evakuálták. A műkincseket Ausztriába szállították, és végül a Staudach-Grassau állomás egyik mellékvágányán vesztegeltek a műtárgyakkal megrakott vagonok. Itt érte az amerikai katonai parancsnokság felszólítása, amely az idegen javak bejelentési kötelezettségéről szólt, amelynek végül Csánky Dénes, a múzeum igazgatója, aki a tárgyakat kísérte, eleget is tett, így került végül Münchenbe a gyűjtemény. Itt restaurálták a műalkotásokat, fényképezték, dokumentálták az anyagot, hogy könnyebben vissza lehessen juttatni őket jogos tulajdonosaiknak (amelyekre itthon az államosítás várt).

A nyolcadik fejezet már a műkincsek hazatérésével foglalkozik, ami két turnusban történt meg, az anyag állapota miatt. A műtárgylisták összeolvasása arra is rámutatott, hogy tűntek el amerikai kézen is műtárgyak, nem számolva azokkal a (hiányzó) festményekkel, amelyeket a magyar kormány ajándékba adott a német birodalmi vezetőknek, és amelyek azóta sem kerülhettek vissza Magyarországra, hiszen nem kényszer alatt kerültek ki: sajnos a kötetből nem derül ki, mi lett e festmények későbbi sorsa.

A kötetet függelék zárja, amelyben 1945–1947 között született forrásokat, dokumentumokat, a képek jegyzékét, válogatott irodalmat és idegen nyelvű rezümét közöl a szerző.

Kovács Ágnes fontos témát vázol fel kötetében, rámutat arra, hogy a műkincsek elrablásának, kisajátításának pszichológiája, ebben az esetben a magyar történelem és kultúra képét nagyban megváltoztató eseményeket is jelent, s a műremekek birtoklása legitimációs és propagandaeszköz volt mindig is. Ettől függetlenül a szerző az egyes fejezetekben sokszor rosszul súlyozza az információkat, gyakran tárgyal hosszadalmasan a téma szempontjából irreleváns kérdéseket. A rövid életrajzok hasznosak, de rossz helyen vannak, megakasztják a kötet narratíváját. A könyv jegyzetapparátusa főképp magyarázó jellegű, jellemzően kevés a hivatkozás, ami sokszor csorbítja a szerző állításainak hitelességét (pl. a 127. oldal 5. bekezdésében Kovács hivatkozás nélkül utal „egyes adatok”-ra és „több publikáció”-ra; és ez a hiba nem egyedülálló a kötetben). A kötet gazdag forrásanyaggal dolgozik, hatalmas mennyiségű a korabeli dokumentumokból vett idézet, azonban sokszor kimarad ezek interpretálása: a főszöveg helyettesítésére használja őket a szerző. Az olvasást nem nehezítő, kevés gépelési és tördelői hiba fordul elő (pl. más a könyv alcíme a borítón és a belsőborítón: Elhurcolt magyar műkincsek/Magyar műkincsek a müncheni Central Collecting Pointban, 1945–1947).

Mivel a szerző művészettörténész, a legmeglepőbb hiányként a festménytörténetek merülnek fel. Művészettörténeti jellegű és igényű leírások és elemzések sem kerültek a kötetbe: elsősorban alapkutatást tartunk a kezünkben, amelyet érdemes lett volna a képtörténetekkel kiegészítve (a magyar vonatkozású műalkotások és gyűjtemények kulturális jelentőségére is kitérve) átdolgozni, átstrukturálni. Utóbbira azért is szükség lett volna, mert csupán a 140. oldalon derül ki, hogy mi is az a „hajlított kalap”, de a hátsó fedél leírása sem említ magyar műtárgyat (jelen formájában a kötetnek más címet javasoltunk volna).

A hibák ellenére is olyan műről van szó, amely számos tanulsággal szolgálhat az olvasó számára. A közgyűjteményeket és magángyűjteményeket ért támadások története a mai napig nem fejeződött be. Míg korábban akár a tudományok fellendülését is segítették a műtárgyvándorlások (Napóleon idején az itáliai és egyiptomi műkincsek „elrablása” okán fellendültek a kutatások, tudományos igényű munkák készültek, miközben a múzeumi intézményrendszernek is fejlődnie kellett), addig Magyarország esetében olyan képekről is szó van, amelyek a mai napig lappanganak, nem tudjuk, megsemmisültek-e, illetve amelyeket pl. a moszkvai Puskin Múzeum állandó kiállításában tekinthetünk meg, s amelyek visszaszolgáltatásától az oroszok teljes mértékben elzárkóznak. A képek visszakerülése nemcsak az igazságszolgáltatás eszköze, hanem egymás kultúrájának tiszteletben tartásának a jelképe is.

Mezei Emese

A kötet adatai: Kovács Ágnes: A hajlított kalap. Elhurcolt magyar műkincsek. Budapest, Noran Libro, 2018. 284. pp.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket