„Kisiskolás korom óta vonzódtam a történelemhez” – interjú Kósa Lászlóval

Kósa László a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék professor emeritusa, volt vezetője. Tudományos és oktatói munkásságáért idén Széchenyi-díjjal tüntették ki. A 2017-es Pázmány-nap előadójával Varró Annamária beszélgetett.

A beszélgetés eredetileg az Eötvös Loránd Tudományegyetem honlapján jelent meg 2017 áprilisában. Újraközölve az ELTE Rektori Kabinet Kommunikációs Iroda vezetőjének írásbeli engedélyével. Az eredeti cikk ide kattintva olvasható.

ELTE.hu: Húsz éven keresztül vezette az ELTE Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékét, valamint megalapította és vezette az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténeti programját. Melyek a legkedvesebb emlékei oktatói pályafutásáról?

Kósa László: Egyetemünkön több mint fél évszázadon át 1949-ig, megszüntetéséig működött Művelődéstörténeti Tanszék. Professzor elődömnek, Németh G. Bélának azonban jogfolytonosság hiányában újat kellett alapítania 1981-ben. Kitüntetésnek érzem, hogy ennek munkájában kezdettől részt vehettem. Komoly kihívás volt számomra akkoriban itt nem oktatott tantárgyakat alkotni és bevezetni. Ezek között olyanokat vállaltam, mint például az Életmód és mentalitás, A mindennapi élet története, a Környezettörténet, vagyis ember és természet kapcsolata, A protestáns egyháztörténet, különös tekintettel az egyházak társadalmi beágyazottságára. Az alapításkor még nagy volt a szakon a politikatörténet súlya, sokan kétségbe vonták a diszciplináris tanszékek létjogosultságát, így a miénket is. 1990 előtt nem illeszkedhettünk be az oktatás alaprendszerébe. Jóllehet az óráink a diákok körében népszerűek voltak, a Művelődéstörténeti Tanszék tanárai szakdolgozókat csak a 1990 után fogadhattak. Nekem a legutóbbi időig megközelítőleg százötven szakdolgozóm volt. Amint pedig lehetett, elindítottam az önálló művelődéstörténeti doktori programot. Témavezetésemmel eddig huszonnégyen védték meg értekezésüket. Az oktatásban legtöbb örömet a doktori képzésben találtam. De nemcsak abban, két példát meg is említenék: alig másfél esztendő alatt kiváló munkatársakkal pályázás nélkül sikerült megalkotni a Magyar művelődéstörténet című egyetemi tankönyvet, ami kézikönyvnek is számít, és a háború első éveiben megjelent, Domanovszky Sándor által szerkesztett azonos című monumentális munka után az első nagyobb lélegzetű összefoglalása lett a témakörnek. Hallgatói és tanítványi körre támaszkodva másfél ezer oldalas, monografikus igényű tanulmánygyűjtemény jelent meg Reformátusok Budapesten címmel 2006-ban, melynek középpontjában a falusi és nemesi hátterű egyház világvárosi megszerveződése és paradigmaváltása állt.


Kósa László. Kép forrása: Gyulai Hírlap

Mi irányította a figyelmét a néprajz felé? 

Kisiskolás koromtól vonzódtam a történelemhez. Édesanyám, aki tanítónő volt, erősítette bennem ezt az érdeklődést. Amikor azonban az 1950-es évek második felében pályaválasztásra került sor, a politikai helyzet nem kedvezett elképzelésemnek, hogy történelem szakos tanár legyek. Édesapám református lelkész volt Gyulán, az egyházat a pártállam ellenfelének tekintette. Származásom miatt nem volt esélyem bölcsészkarra bejutni. Szüleim barátai és ismerősei azt tanácsoltak, hogy ha már ragaszkodom humán beállítottságomhoz, párosítsak a történelemhez nem tanári szakot, mert az talán nem ütközik politikai ideológiai akadályba. Akkoriban került a gyulai múzeumba igazgatónak a fiatal Dankó Imre, aki később a vidéki muzeológia jelentős alakjává lett.

Nem sokkal később fölkereste a gyulai gimnáziumot, amelynek tanulója voltam, és a múzeum munkáját segítő néprajzi szakkör alapítását kezdeményezte. Ennek köszönhettem, hogy 17 éves diákként egy közeli faluban nyári kutatótáborban ismerkedhettem a terepmunkával és párhuzamosan a néprajztudománnyal.

Így adódott a szakválasztás. Hiába volt azonban a kitűnő érettségi és a jó szereplés a felvételi vizsgán, a gimnázium nem javasolt továbbtanulásra, amit vallásos világnézetemmel indokolt. Helyhiányra hivatkozva elutasították jelentkezésemet. Két évig gyáriparban dolgoztam segédmunkásként. Ezután sikerült bejutnom az ELTE-re, történelem-néprajz helyett magyar-orosz szakra. A történelem tanszékre kerülésig és annak vezetéséig még hosszú út vezetett.

A hagyományos néprajzi témákat követően hogyan alakult a tudományos pályája? 

Néprajzosként kezdett pályám elején kutatóintézeti kötöttségben tematikus anyagi kultúra vizsgálatokban vettem részt. Azonban egyre inkább érdekelt a kultúra és társadalom szélesebb összefüggés-rendszere, elsősorban a regionalitás. Tudományok doktora értekezésem történeti-néprajzi munka a jobbágyi állapotot elhagyó polgárosuló parasztságról. Annak a színes és jellegzetes műveltségnek, amit népi kultúrának ismerünk, a polgári átalakulás regionális változataiban találtam meg a magyarázatát. Önálló kötetben írtam meg a Magyar Néprajzi Társaság száz éves történetét, majd a magyar néprajz tudománytörténetét. A tudománynépszerűsítés területéről feltétlenül megemlítem Szemerkényi Ágnessel készített néprajzi kalauzunkat Apáról fiúra címmel, amely 1973 és 2006 között hat kiadásban a legnagyobb hazai, több mint százhúszezer példányszámú magyar néprajzi tematikájú könyv lett. A Művelődéstörténeti Tanszék oktatójaként nem lettem ugyan hűtlen a néprajzhoz, de fokozatosan más területek kerültek érdeklődési körömbe.

Kósa László nemrég az MTA Könyvtár és Információs Központ Akadémiai Arcképcsarnok című rendezvényének vendégeként is beszélt életéről. A rendezvényről készült videofelvétel a képre kattintva érhető el. 

Gyulai származású: fontos, hogy egy néprajzkutató a saját szülővárosának művelődéstörténetét is alaposan ismerje?

Anyai fölmenőim városában, Cegléden születtem, de mint említettem, Gyulán töltöttem gyermekkoromat, sok szállal, köztük családiakkal elsősorban ma is oda kötődöm. Gyula 60-70 évvel ezelőtt még tradicionálisan képviselte azt a kulturális sokféleséget, ami az újkorban vallási, társadalmi és etnikai összetettségével függött össze.

Történeti érdeklődésemet kezdetektől alakította ez a környezet. Külön kedvező adottság volt, hogy a református parókián, ahol laktunk, hozzáférhetők voltak a 19. század elejéig visszamenően egyházi iratok: ezeket édesanyámmal kezdtük el böngészni.

Rengeteg adalékot tartalmaztak nemcsak az egyházközségről, hanem a helyi társadalom kultúrájáról és életéről is. Nagyon korán elhatároztam, hogy ha módom lesz rá, megírom a gyulai egyház történetét. Hosszas, szerteágazó kutatás után 1994-ben jelent meg a monográfia, nagyon kedves könyvem. Nem akármilyen feladat 450 évet végigkövetni, mialatt a természeti és az épített környezet teljesen megváltozik, csak a reformátusok közössége marad folytonos. Foglalkoztattak más helyi történeti és néprajzi témák is. Egész kötetet töltöttek meg 2012-ben összegyűjtött és Gyulai dolgozatok címen kiadott tanulmányaim.

A reformáció idén 500 éves jubileuma kapcsán felmerül a kérdés, melyek azok a területek, amelyek igazán izgalmasak lehetnek a témával foglalkozó kutatóknak?

A magyarországi reformáció írásos forrásai valószínűleg csaknem teljesen föltártak. Tudjuk, hogy Luther tanításai wittenbergi nyilvánossá válásuk után csaknem azonnal terjedni kezdtek hazánkban. A 16. század utolsó negyedére az ország eredetileg római katolikus magyar lakosságának becslések szerint 80-90 %-a protestáns lett. A folyamat részletei azonban hiányosan ismertek. Némelykor mozaikszerűen lehet tudni, mi történt, így számos kérdés válaszra vár még. A három részre szakadt országban vagy elpusztultak a vonatkozó írásos anyagok, vagy esetleg nem is keletkeztek. Az újraértelmezésnek és újabb szempontok figyelembe vételének így is tág tere lehet. Különben magam nem vagyok a reformáció kutatója, alapvetően a 19-20. századdal foglalkozom, azonban a protestáns kultúra, valamint az egyházak és a társadalom kapcsolata szélesebb körűen érdekel.

Egy tanulmányában azt írja, hogy a 19. században „a protestánsok mintegy kétharmadát kitevő reformátusok legalább 98%-a magyar nemzetiségű volt. Ezért hagyományosan »magyar vallás«-ként emlegették a református vallást”. Milyen folyamatoknak köszönhetően alakult ez így? Manapság érvényes lehet ez még?Az idézet tőlem származik, de tartalma nem az én kutatási eredményem, hanem ismert statisztikai adat. Az 1918 előtti Magyarország európai viszonylatban vallásilag a legösszetettebb állam volt. Az etnikumok és vallások között más jellegzetes összefüggések is fennálltak. Például a szerbek kizárólag pravoszlávok, a horvátok római katolikusok, a ruszinok görög katolikusok voltak. Más nemzetiségek éppenséggel több felekezet között oszlottak meg. Nincs érdemi és szélesebb körben elfogadott magyarázat arra, vajon a 16. század második felében rövid idő alatt az ország középső és keleti vidékein miért váltak a magyarok jelentős tömegei lutheránusokból a svájci reformáció híveivé, más népcsoportok viszont egyáltalán nem. Ennek a kérdésnek a megválaszolása is az előbb említett hiányos ismeretek, megoldandó kutatási feladatok közé tartozik. A 20. század közepén a több száz évig fennálló felekezeti struktúra fölbomlott. Csak addig létezett, amíg a társadalom túlnyomó többsége valamelyik egyház hívének mondta magát.

2017. március 15-én Széchenyi-díjjal ismerték el oktató-kutatói, valamint széles körű publikációs és szerkesztői tevékenységét. Hogyan értékeli a kitüntetést?

Nemcsak személyemnek megtiszteltetés, hanem egyetemünknek és külön a bölcsészkarnak is. Hangsúlyozottan kerülni akarva az általánosítást, az utóbbit azért emelem ki, mert a hazai tudományos életben nem egyszer méltatlanul hátrakerül a humán terület. A kitüntetés természetesen elismerés a Magyar Tudományos Akadémia felé is, amely megtisztelt azzal, hogy tagjai közé választott.

Varró Annamária

Kapcsolódó cikkek:

Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy Balázzsal

Két diszciplína határán – interjú Landgraf Ildikóval

„A régi iratok tükröt tarthatnak a mai viszonyok elé” – interjú ifj. Bertényi Ivánnal

„Egy történelem van, ahhoz kell a lehető legtöbb oldalról közel kerülni.” – interjú Frank Tiborral

„Egy történésznek nem lehetnek illúziói” – interjú Kövér Györggyel

Rovatok: