Kivándorlás és nemzetpolitika a dualizmus korában – interjú Makkai Bélával

Makkai Béla több évtizede foglalkozik a kelet-európai nemzetiségi kérdéssel, valamint a dualizmuskori kivándorlás és a magyar nemzetpolitika problematikájával. A Károli Gáspár Református Egyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének vezetőjével hamarosan megjelenő könyvének apropóján (Székely-magyar „temető” – Ó-Románia. A regáti magyarság a dualizmus kori nemzetpolitika látóterében) Szeghő Patrik beszélgetett.


Makkai Béla. Forrás: reformatus.hu

Újkor.hu: Milyen okokra vezethetjük vissza 19. század második felének kivándorlási hullámát és mit tudunk a kivándorlókról?

Makkai Béla: A kivándorlási hullámnak általános és regionális okai vannak. Kelet-Európában az iparosodás nem tudott lépést tartani a demográfiai robbanás okozta népességnövekedéssel, s a 19. század végére a nagy infrastrukturális beruházások, a vasútépítés, a mocsárlecsapolások és a folyószabályozások is nagyrészt lezárultak. Ezzel olyan idénymunkák (például kubikolás) szűntek meg, amelyek sokak megélhetését biztosították a kiegyezést követő évtizedekben. A megélhetési válság kialakulásához hozzájárult a pusztító filoxéra-vész, amely a szőlőtermesztésből élőket tette tönkre egyik pillanatról a másikra. A kivándorlás okai között említhetjük a magas adókat, a hitelhiányt, a közföldek kisajátítását, a tagosítás elhúzódását, a fejletlen infrastruktúrát, a feudális jellegű kötött birtokok, az ún. hitbizományok jelentős arányát. A szabad birtokforgalomból ily módon kieső több százezer holdnyi földbirtok így nem enyhíthette a földéhséget. Az 1873-as pénzügyi (világ)válságot követően ugyan látványos gazdasági-kulturális fellendülés következett, ám a két-háromszoros GDP-növekedés hasznát a gazdasági és politikai elit fölözte le. A társadalmi különbségek elmélyültek. A szűklátókörű, szociálisan kevéssé érzékeny politikai és gazdasági elitet terheli a felelősség a tömeges kivándorlásért.

A kivándorlók egyébként csak mintegy harmada volt magyar nemzetiségű. A nemzetiségiek körében eltérő kivándorlási arányokat figyelhetünk meg. Az elmaradott hegyvidéki közegben élő szlovákokat és ruszinokat jobban érintette a folyamat, mint például a termékeny bácskai földeken gazdálkodó szerbeket. Az erdélyi és bánsági román kivándorlók döntő része a szomszédos román ó-királyságba települt át. A visszavándorlás némiképpen javított a népességfogyás statisztikáin, s kedvező, hogy itt magasabb volt a magyarok aránya.

Milyen magyar nemzetpolitikai célok fogalmazódtak meg a századfordulón?

A Magyar Királyságban csak relatív többséggel rendelkező magyarság (48%) a homogén nemzetállam nyugati példáit követve a peremvidékeken tömbökben élő szerbek és románok irredentizmusára görcsös vészreakcióval, asszimilációs törekvésekkel reagált. A Tisza Kálmán és Bánffy Dezső kormányainak meddő nemzetpolitikai gyakorlatában hoz fordulatot a Széll-kormány.  A húszas éveiben járó Klebelsberg Kuno miniszterelnökségi titkárként egy új nemzetpolitika alapjait dolgozza ki.  Klebelsberg magyarosítás helyett a nyelvhatáron és szórványban élő, pusztuló magyarság megerősítését szorgalmazta. Ennek érdekében a peremvidéki városok fejlesztésével, azok gazdasági és kulturális felszívó erejének növekedésétől várta a nemzetiségileg kevert vidékek természetes magyarosodását. Klebelsberg 40-50 évre kidolgozott távlati tervében a szórványban élő magyarok nyelvszigetekké formálását tűzte ki célul, s idővel ezekeknek a tömb-magyarsághoz kapcsolását.

Miként kapcsolódtak az új nemzetpolitikai törekvésekhez a kivándorlók?

A saját „faji erő” megóvásának tervében a kivándorlók hazatelepítésének gondolata is helyet kapott. Természetesen a Szlavóniában, Boszniában, Bukovinában és Ó-Romániában élők visszatelepítése volt inkább napirenden, s nem az észak-amerikai migránsoké. Ezek létszáma együttesen 200-250 ezer fő lehetett. Az idegen közegben már gazdag tapasztalatokat szerzett magyarokra a kormány a nemzetileg vegyes peremvidékek betelepítésében kívánt számítani. A kivándoroltak számára vonzó visszafogadó gazdasági közeg megteremtése természetesen több időt kívánt, ennek megvalósulásáig is azonban fenn kellett tartani a kivándorlók kötődését az óhazához, a magyar kultúrához, s megakadályozni beolvadásukat. Darányi Ignác többszörös földművelésügyi miniszter a mezőgazdaság bővítését és korszerűsítését szolgáló, távlati, jól kidolgozott programjának sikeres elemeit a nemzetpolitikában is felhasználták. A program sikeres „próbaüzemének” tekinthetjük például az ún. hegyvidéki akciót, amely a ruszinság életkörülményeinek javítását szolgálta. Az itt kipróbált elemeket a Szlavóniába és Boszniába kivándorolt, döntően mezőgazdasági népesség esetében is alkalmazták. A program keretében faj-állatokkal, válogatott vetőmaggal és gyümölcs-facsemetékkel látták el a kivándorlókat. Különböző továbbképzések, tanácsadások és tudományos ismeretterjesztő előadások keretében a modern tejgazdaság, a belterjes állattartás munkamódszereit ismertették meg az érintettekkel. Szlavónia, Bosznia és Bukovina az Osztrák−Magyar Monarchia részét képezték, Romániában azonban a gazdasági támogatás csak korlátozott formában, a bankrendszeren keresztül valósulhatott meg. Az Ó-Romániában élő magyar vállalkozók számára kedvezményes hitelfelvételi akciókat kezdeményeztek. Ezen intézkedésekkel a migránsok önfenntartó-képességét kívánták erősíteni. A cél tehát az önerős és öntudatos közösség formálása volt, amely távlatilag a politikai önszerveződésre is képessé válthat. A szétszórtságban élő, szellemi vezetőréteg nélküli kivándorolt magyarság azonban a politikai érdekérvényesítés szervezett formájáig egyik régióban sem jutott el.

Milyen formában került még sor a kivándorlók megsegítésére?

Nemzetpolitikai szempontból az áttelepült magyarok gondozásának legfontosabb kérdése az volt, hogy feltartóztassák tudati eróziójukat, s gátat vessenek tömeges beolvadásuknak. Ennek a leghatékonyabb eszközei a korban a templom és az iskola voltak. Az egyházi közösség, az anyanyelvű hitélet rendkívüli befolyással volt a korabeli ember tudatára és gondolkodásmódjára. Az iskola a kulturális alapértékek elsajátítását s az összetartozás-tudat kialakítását és/vagy megóvását szolgálta. A kulturális, karitatív és szakmai egyesületekbe tömörült romániai magyarok intézményesült közösségi életének megteremtése részben már megvalósult, az állami segítség csak kiteljesítette az önerős kezdeményezéseket. A titkos nemzetvédelmi akciók különféle közvetítő egyházi vagy civil szervezeteken keresztül valósultak meg.  Ilyen szervezet volt Szlavóniában a Julián Egyesület, Ó-Romániában pedig a Szent László Társulat. Ezek a kulturális intézmények valójában a magyar állam fedőszervezeteiként működtek idegenben. Az első akció Ó-Romániában indult 1901-ben, az amerikai akcióval egy időben. A sor 1904-től a szlavóniai akcióval folyatódott, amelyet 1906-ban bukovinai, majd 1909-ben a boszniai akció követett. A protestáns iskolák alapítása Szlavóniában kedvezőbb feltételek között zajlott, minthogy a horvát „társországban” a protestáns felekezetek autonómiát élveztek. A kivándorló magyarok túlnyomó többsége azonban a katolikus felekezethez tartozott. Az ő helyzetük javítása érdekében a magyar kormányzat anyagilag támogatta a boszniai és az ó-romániai egyházvezetőket, cserébe viszont elvárta állampolgárai számára, hogy magyar vagy magyarul tudó papokat nevezzenek ki. Ezek a cseregesztusok is közrejátszottak abban, hogy a kivándoroltak többsége meg tudta őrizni a magyar identitást olyan helyeken is, ahol a közösségépítés egyéb formáira nem volt lehetőség.

A különböző nemzetgondozási akciók mennyire voltak eredményesek?

Az eredmények régiónként eltérőek voltak. A kitelepülők ellenséges közegbe érkeztek s ezt nem kizárólag a befogadó gazdanemzetre értem. A bukaresti osztrák−magyar nagykövetségen például kezdetben csak román és szász tisztségviselőket alkalmaztak, akik nem voltak tekintettel a kivándorolt magyarok érdekeire, de még a hivatalos magyar államnyelvet sem voltak hajlandók használni velük szemben. Így persze, nem lehet csodálkozni, hogy a migránsok java kritikus volt az ó-hazával szemben, ellenzéki, vagy az ellenséges idegen sajtóból tájékozódtak. A bizalomvesztés és a frusztráltság ellenére az akciók áldásainak hatására azonban az anyaországgal ápolt jó viszony idővel helyreállt, amit a gazdanemzetek részéről megnyilvánuló idegenellenesség és diszkriminatív bánásmód csak megerősített. Az akciók látható eredményei nem is lebecsülendők: Szlavóniában mintegy 120 magyar iskola alapításával a kivándorló magyar családok gyermekeinek 80-90%-át be tudták iskolázni. (Ez az arány napjainkban még a tömbmagyarság esetében is elérhetetlennek látszik!) Bukarestben hasonlóan kedvező volt a helyzet; de Szarajevóban például olyan magyar középiskola nyílt a világháború előestéjén, ahová muzulmán, szefárd zsidó és délszláv családok is beíratatták a gyermekeiket a jobb érvényesülés reményében. Diákok százait pedig az anyaországban szereztek szakképesítést, sokan diplomát is, de gondját viselték a sok ezernyi árvának is.


Bródi magyar MÁV-iskola

Miért és mikor került sor a hazatelepülésre?

A regáti (ó-romániai) magyarság a Balkán-háborúk és a világháború előestéjén a háborús uszítás, a bűnbakkereső indulatok áldozatává vált. A xenofób román sajtó a magyarokról nemcsak kedvezőtlen, de egyre több uszító hangvételű híradást közölt, s megszaporodtak a kivándoroltakkal szembeni inzultusok. E nyomasztó körülmények hatására indult meg az első hazatérési hullám. Mivel a hazatelepülésre nem a gazdaság konjunkturális időszakában került sor, a magyar munkaerőpiac nehezen tudta kezelni a munkaerő-túlkínálatot. A különböző parlamenti kezdeményezések, vagy a székely társaságok érdekhálózatai kedvezményeket próbáltak kivívni a hazatérők számára. Részleges sikerekkel. A hazatérők számára felkínált telektámogatásban elsősorban azok a jobb módú iparosok részesülhettek, akik a tulajdonszerzéshez nagyobb önrészt tudtak vállalni. Ezzel a gyakorlattal a szegényebb munkások tömegét ideológiai alapon is szűrni kívánták a veszélyesnek tartott szocialista eszmék távoltartása érdekében. Az állami megrendelésekben vagy támogatásokban részesülő vállalatok számára ugyanakkor kvótákat szabtak meg a visszatelepülők alkalmazására. Az intézkedések természetesen visszatetszést keltettek a hazai munkavállalók és a szakszervezetek körében. A kormány a hazaköltözés költségét részben, vagy egészében átvállalta, s jelentősen könnyített a hazatelepülés bürokratikus eljárásrendjén. Változtatni kellett az érvényben lévő honossági törvényen is, melynek értelmében a huzamos ideig (10 év) távol levő migránsok automatikusan elvesztették a magyar állampolgárságukat. Az ó-romániai kivándorlók jelentős része ily módon hazátlanná (bozgor) vált, akiket a román állam minden aggály nélkül besorozott, anélkül, hogy az állampolgári jogokat biztosította volna számukra. A hazatelepülés miatt az oktatási intézmények padsorai jelentősen megritkultak, némelyek végleg bezárták kapuikat.

Az első világháború előestéjén zajló nemzetgondozási program eredményei ennek ellenére vitathatatlanok különösen a nemzeti identitás ápolásában és megtartásában.

Kapcsolódó cikkek:

Meddig tart Kelet-Európa? – Niederhauser Emil emlékére

Középiskola és világháború – interjú Bihari Péterrel

„A régi iratok tükröt tarthatnak a mai viszonyok elé” – interjú ifj. Bertényi Ivánnal

Nemzetköziség a századforduló hazai feminista mozgalmában

A jövő háborúi a dualizmus korának utópisztikus és sci-fi irodalmában

Ezt olvastad?

Cikksorozatunkban eddig foglalkoztunk némi utazástörténettel, diplomáciatörténettel, recepciótörténettel: folytassuk hát egy kis művészettörténettel, avagy: hogyan kerültünk mi is a korabeli „japánimádat