KL Auschwitz-Birkenau: „Minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézménye”

Auschwitz neve a világ minden táján egyet jelent a náci terrorral és népirtással. A hírhedtté vált haláltábort a németek 1940-ben hozták létre az Oświęcim nevű lengyel városka közelében, miután a Harmadik Birodalom megszállta Lengyelországot. A település nevét németes hangzásúra változtatták, eredeti lengyel lakóit kitelepítették, házaikat lerombolták – kivéve a nagyobb és kényelmesebb házakat, amelyek a későbbiekben az őröknek és családjaiknak szolgáltak lakóhelyül.

Kezdetben Auschwitz a lengyel hadifoglyok számára létesült a már meglévő téglaépületek felhasználásával, majd az 1942-es wannseei konferencia után kibővítették, haláltáborrá alakították, illetve létrehozták a közeli, mindössze három kilométerre fekvő Birkenauban a még nagyobb kiterjedésű „halálgyárat”, s így egy valóságos táborkomplexum jött létre. Az említettek mellett negyven kisebb-nagyobb tábor is létesült, ezek alapvetően munkatáborok voltak – mezőgazdasági, illetve arra épülő ipari termelést végeztek, a legismertebb az Auschwitz-III Monowitz, mely az  IG Farben konszern Buna-Werke gyárának munkaerőszükségletét elégítette ki.

 

A helyszínt bejárva érthetővé válik, miért csak viszonylag későn, 1944 áprilisában sikerült két szlovák zsidónak megszöknie Auschwitz-Birekanuból. A táborkomplexumot folyók vették körül, szinte lehetetlenné téve a menekülést. A barakkokat és a hozzájuk tartozó épületeket dupla szögesdrótkerítéssel vették körbe, melyek mellett gereblyézett területet, „senki földjét” hagytak szabadon. A homokban (télen a hóban) lévő árulkodó lábnyomok rögtön nyilvánvalóvá tették, ha esetleg valakinek a sűrűn elhelyezkedő őrtornyok ellenére sikerült volna átjutni ezeken az akadályokon. Jellemző egyébként a táborvezetés mentalitására, hogy már az is szökési kísérletnek számított, ha valaki csak megközelítette a szögesdrótkerítést. Ilyenkor az őrök figyelmezetés nélkül lelőtték az illetőt. A szökést megakadályozó rabtartót több napnyi eltávval jutalmazták.

Auschwitzban a rabok haját a megérkezésükkor lenyírták – így egy esetleges szökés esetén még könnyebb volt a kézrekerítésük. Szintén itt vált elterjedtté az azonosító tetoválás készítése. A szabadulást kockáztatókat az is visszatartotta, hogy hátramaradt társaikat kegyetlen büntetésnek vetették alá: kivégezték, halálra éheztették vagy a karcerban arra kényszeríttették őket, hogy egész éjszaka álljanak, a végletesen elcsigázott rabokat aztán néhány nap múlva a nehéz fizikai munkára alkalmatlannak nyilvánították és meggyilkolták.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A tábort teljesen elkülönítették a környező világtól, semmiféle információ nem juthatott ki vagy be. A nemzetiszocialisták így biztosították, hogy teljes titokban, a világ közvéleménye elől elrejtve hajthassák végre ördögi tervüket – a zsidók és más, életre alkalmatlannak nyilvánított „fajok” kiirtását. Auschwitz a nácik által a második világháború alatt megszállt és függésbe vont területek középpontjában helyezkedett el, így szinte törvényszerűvé vált, hogy a táborok alkotta világ központjává váljon. Rudolf Höss „minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézményének” nevezte Auschwitzot.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Auschwitz I

A „fő tábor”, illetve ahogyan a későbbiek során nevezték, „Auschwitz-I” kezdetben 10-12 ezer fogoly befogadására volt alkalmas, de az sem volt ritka, hogy a fogvatartottak száma elérte a 15.000 főt. Ez volt a komplexum adminisztrációs központja, ettől nem messze, az első krematóriumtól pár száz méterre magasodott a lágerparancsnok lengyelektől kisajátított villája. A tábor területén ma múzeum és emlékhely működik, mi is itt kezdtük a látogatást. Miután a biztonsági ellenőrzésen átestünk (nagyobb táskával, hátizsákkal nem lehet belépni), magyarul kiválóan tudó lengyel idegenvezetőnk, Eva átvezetett bennünket a hírhedtté vált „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) feliratú kapu előtt. A cinikus mondat egyben rendkívül hazug is volt. A foglyok megérkezésekor az őrök rövid beszédet intéztek hozzájuk, amelyben nyilvánvalóvá tették, hogy a náci birodalom rabszolgamunkájukért cserébe soha nem adja vissza szabadságukat – éppen ellenkezőleg: az egyetlen menekülési lehetőség számukra a halál. Olykor azt is hozzátették, hogy „akinek nem teszik, az nyugodtan markolja meg a magasfeszültségű kerítést”

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Maga a tábor első látásra nem kelt iszonytató benyomást, sőt, éppen ellenkezőleg. A filmes alkotásokkal ellentétben, amelyekhez a későbbi táborok rabok által összeeszkábált barakkvégtelenjeit választották színhelyül, Auschwitz-I a várakozásunkkal ellentétben a rendezettség és átláthatóság benyomását kelti. A mértani pontossággal felhúzott téglaépületek között kaviccsal felszórt, tágas utak vezetnek a láger közepén elhelyezkedő főtérre. Itt helyezkedik el az akasztófa, ahol az egyik alkalommal 12 személy nyilvános kivégzését kellett végignézniük társaiknak.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Auschwitz-I területén 22 vöröstéglás barakk helyezkedik el. Az épületekben ma múzeumok találhatók, ahol egy-egy kiállítás emlékezik meg a különféle nemzetiségű foglyokról (a magyar áldozatoknak emléket állító kiállítás a 18-as épületben 2004-től látogatható). Ezeknek a bejárása és alapos áttekintése akár egy fél napot is igénybe vehet. A területen található múzeumok anyaga jól válogatott, szerkesztett, gazdag. Megnehezítette a kiállítások összeállítását, hogy fényképfelvételt magától értetődően igen nehéz volt találni a megsemmisítő táborról. A rabok számára tilos volt a fényképezőgép birtoklása, az őrök pedig értelemszerűen nem készítettek felvételeket a vonatszerelvények érkezéséről és az áldozatok kivégzéséről. A lengyel és egyéb hadifoglyokról kezdetben készítettek rabosító fényképeket (a jellegzetes csíkos ruha mellett feltűnő az arcokon a verések nyoma), ezeket az egyik kiállítófolyosó végeláthatatlan hosszában meg is szemlélhetjük. Külön érdekesség, hogy a nyilvántartások alapján nem csupán a nevet tüntették fel a képek alatt, hanem azt is, hogy mikor került be az illető a táborba és mikor halálozott el – a két adatot összevetve az mondható el, hogy a kemény munka, a fizikai szenvedés és a nélkülözés következtében alig voltak olyanok, akik két-három hónapnál tovább bírták.

   

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Néhány fényképfelvétel mégis fennmaradt a táborról – érdekes például annak az egy beregszászi nőről és családjáról készített felvételeket tartalmazó albumnak a sorsa, amely a vakszerencsének köszönhetően került a múzeum tulajdonába. Ebben a transzport érkezését és a szelekció folyamatát vehetjük szemügyre, az egyik képen feltűnik a „halál orvosa”, dr. Mengele is, aki élet és halál uraként cigarettázva dönt az érkezők további sorsáról. Egy másik fotósorozat egy becsempészett fényképezőgéppel készült, az egyik hullaszállításra kényszerített zsidó rab a krematórium környékén készített néhány fotót, amelyek alapján a hamvasztógödrök alkalmazását tudja megszemlélni a látogató. Külön érdekességként kiállítottak néhányat az őrök által készített propagandafotók közül – az egyiken egy rabokból álló zenekar látható; a jóltáplált foglyok műsorral szórakoztatják a körülöttük állókat.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Ha kevés idő áll a rendelkezésünkre, semmiképpen se hagyjuk ki a tárgyi bizonyítékokat felvonultató kiállítást, ahol a tábor felszabadításakor talált különféle használati tárgyak és földi maradványok megdöbbentő tárházát vehetjük szemügyre: plafonig halmozott úti bőröndöket (rajtuk a tulajdonos neve látható, hiszen reménykedtek benne, hogy szabadulásukkor mindent visszakapnak), cipőket, lábasokat, műlábakat, szemüvegeket, emberi hajat (!). Utóbbiból a német ipar állított elő például takarót – egy ilyen tárgy is a kiállítás részét képezi. A holokauszt rémtettei közül talán itt válik leginkább nyilvánvalóvá az a szándék, hogy a nácik nem pusztán megölni és megalázni akarták ellenségeiket, hanem totálisan megsemmisíteni, s ennek során a hasznosítható dolgokat megtartani – a hamvakat szétszórták a közeli termőföldeken, az aranyfogak a birodalmi bankba kerültek, a hajakat matracokba tömték vagy a korábban már említett módon hasznosították.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

Szintén a szörnyűségek tárházát vonultatja fel a tábor területén elhelyezkedő börtönrekonstrukció. Az épületbe azok a rabok kerültek, akiket valamilyen (olykor egészen önkényes) ok miatt elválasztottak társaiktól. A „börtönbeli börtönből” nem volt kiút – a rabokat halálra éheztették, verték, a latrinába fojtották, de az udvaron akasztást és golyó általi kivégzést is végrehajtottak. Itt megfigyelhetjük, hogy a börtönudvarral szomszédos épület ablakait egytől-egyig bedeszkázták – a náci orvosok azon falak között hajtották végre a nők sterilizálását, s nem akarták, hogy áldozataik lássák, mi zajlik odakint. A fogda egyik cellájában a szentté avatott Maximilian Kolbe ferences rendi szerzetes számára alakítottak ki emlékhelyet. A vértanú blokkjából 1941 augusztusában egy rab megszökött, a tábor parancsnoka pedig büntetésből tíz rabot kegyetlen éhhalálra ítélt. Kolbe atya önként cserélt egy kétgyermekes családapával, böjthöz szokott szervezete két hétig bírta a megpróbáltatásokat, végül méreginjekcióval végeztek vele. (Az általa megmentett rab túlélte a koncentrációs tábor borzalmait és 1995-ben hunyt el.)

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A tábor területén mindenképpen tekintsük meg az egyetlen épségben maradt krematóriumot. A „végső megoldás” kivitelezésének kísérleti színhelye ugyanis Auschwitz volt. Az egyik számozott barakk pincéjében alkalmazták először a tömeges kivégzést, de a holttestek felszínre szállítását túlzottan körülményesnek találták. Ezért a tábor szélén egy földbe mélyesztett bunkert hoztak létre, amelyben több száz ember egyidejű kivégzését és megsemmisítését tudták végrehajtani. A vesztőhelyet a többivel ellentétben a tábor őrei végül nem robbantották fel – menedékül szolgált számukra az utolsó napok bombázásai alatt. Különös irónia, hogy azok, akik az emberi szenvedés láttán semmiféle együttérzést vagy részvétet nem mutattak, végül saját életüket féltve kerestek menedéket a maguk építtette földalatti kivégzőhelyen.

 

Auschwitz II – Birkenau

A második látogatható tábor Auschwitz-II, amely a Birkenau nevet viselte. Ezt a nácik 1941-ben rabokkal kezdték el építtetni Brzezinka falu mellett, 1944-ben már mintegy 90.000 személy egyidejű befogadására volt alkalmas. A tábor területét az oly sok filmben látható, jellegzetes formájú épületen keresztül közelítette meg a vasúti szerelvény, melynek minden egyes marhavagonjába száz vagy még annál is több embert zsúfoltak össze. A két vágány között egy rámpa látható ma is. Itt történt a megérkezést követően a szelekció – a még munkára foghatókat elkülönítették, az időseket, betegeket, gyerekeket azonban azonnal a krematóriumokhoz vezették. A rámpa és a vágányok két oldalán sorakoznak a barakkok, illetve azok romjai. Bal oldalon a jobb minőségű, téglából emelt épületek, jobb oldalon viszont már csak a kémények állnak; a fabarakkok egy részét a tábor felszámolása előtt, a halálmenetek előtt szétszerelték vagy felgyújtották.

  

Fotók: Maróti Zsolt Viktor

A birekanui láger szabadon bejárható, az épületekbe belépve hű képet kaphatunk az itteni fogvatartottak életkörülményeiről. A tábor felszabadítását megörökítő fotókról jól ismert háromemeletes priccsek szörnyű látványt nyújtanak – a visszaemlékezések szerint a legrosszabbul az járt, aki a legalsó szintre került, ahol deszka sem volt. A föntről szivárgó vizelet mellett az alsó szinten a hideg és a patkányok fokozták az embertelen körülményeket. Akiket nem pusztítottak el azonnal a megérkezést követően, az néhány nap alatt bizonyosan elkapott valamiféle fertőzést – vezetékes víz nem volt, az épület melletti árokból lehetett inni. A nyilvános illemhely napjában kétszer volt használható – kint őr jelezte tapssal annak a tíz-tizenöt másodpercnek a lejártát, amelyet egy-egy ember a személyes higiéniájára fordíthatott. Birkenau konyhaépülete mellett ma is ki van állítva az a szekér, melyen nem csupán a kenyér érkezett, de amelyen a halottakat is szállították kifelé.

Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A tömeges megsemmisítések nagy része a birkenaui lágerban zajlott – a tábor szélén elhelyezkedő erdőben alakították ki azokat a krematóriumokat, amelyekben az ide szállított emberek nagy részét elpusztították; sokukat közvetlenül megérkezésük után. Birkenau területén zajlott a nagyüzemű megsemmisítések mintegy 90 %-a. Az itteni első gázkamra 500-700 ember egyidejű kivégzését tette lehetővé, a másodikban mintegy 1000 embert tudtak elgázosítani. A krematóriumok ma romos állapotban vannak, az őrök ugyanis, mikor kénytelenek voltak feladni a tábort, a levegőbe röpítették valamennyit, hogy megsemmisítsék a „megnevezhetetlen bűntett” legfőbb bizonyítékát. A romok ma is láthatók, illetve az Auschwitz-I. területén megtekinthető múzeumban van egy makett, amely az itteni épület méretarányos rekonstrukciójaként lehetővé teszi a látogatóknak a tömeggyilkosság kivitelezésének megismerését – előbb egy vetkőző, majd maga a gázkamra következett, végül pedig a testek elhamvasztására szolgáló kemencék kaptak helyet ezekben az épületekben. Idegenvezetőnk elmondta, hogy mikor a krematóriumok teljes kapacitását kihasználták, az innen mintegy harminc kilométerre áttelepített nagyszülei szeles időben érezték azt a szörnyű szagot, mely nyilvánvalóvá tette, hogy valami rettenetes dolog történik Auschwitzban.

   

Fotók: Maróti Zsolt Viktor

***

Nehéz megfogalmazni mindazt, amit az auschwitz-birkenaui táborkomplexum, múzeum és emlékhely felkeresése után érzek. Maga a kiállítás kerüli a fekete turizmusra jellemző, ma oly divatos ismertetőjegyeket. Nem akar sokkolni. Csak elvétve találkozhatunk a vitrinekben azokkal a fényképfelvételekkel, amelyek bejárták a világot a tábor felszabadítását követően. Idegenvezetőnk sem ad elő rémisztő és borzalmas történeteket, pedig nyilván könnyűszerrel megtehetné. A számok és a mindennapok szenvedései, a személyes sorstragédiák annál beszédesebbek. Az egyes termekben a legmegdöbbentőbb és legszembetűnőbb a mennyiség – hatalmas kiállítótér a mennyezetig feltöltve fésűkkel, lábasokkal, cipőpasztával. Utóbbi jól mutatja a haláltábor egyik sajátosságát – az ide érkezők semmit sem tudhattak a hely valódi természetéről, máskülönben nem hozták volna magukkal a cipőápoláshoz használt felszerelést.

Auschwitz-Birkenau meghökkentő mementója a huszadik század egyik totalitárius diktatúrája által kivitelezett tömegmészárlásnak.  A múzeum méltó emléket állít nem csupán az itt elpusztítottaknak, de mindannak a hatmillió zsidónak és nemzsidónak is, akiket koncentrációs és haláltáborokban kínoztak halálra vagy semmisítettek meg. A kivitelezés tervszerűsége, a megvalósítás precizitása, az áldozatok száma és az emberi méltóságtól való megfosztás minden egyes aspektusa egyetlen összefüggő felkiáltójelként magasodik a huszonegyedik századi szemlélő fölött – Auschwitz nem pusztán az itt megalázott és meggyilkolt emberek millióira emlékeztet, hanem valami megmagyarázhatatlan és megérthetetlen dologra is, amely ott szunnyad az ember lelkének legmélyebb és legsötétebb rétegeiben, s amelyet embertelenségnek is nevezhetnénk, ha ez nem lenne paradoxon.

***

Írásom végén szeretnék köszönetet mondani Hidasi Endrének, a Dunamenti Zsidó Kulturális Egyesület elnökének, aki lehetővé tette, hogy néhány diákommal szervezett program keretében látogathassam meg az auschwitz-birkenaui emlékhelyet. Az ő szavaival zárnám cikkemet: „Aki ezt a helyet felkeresi, annak semmit sem kell mondanunk. Pontosan tudja, hogy hová megy és milyen célból.”

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

A holokauszt a második világháború egyik legborzasztóbb fejezete. A felfoghatatlan emberi könyörtelenség csúcspontja, az állam által előírt tömegmészárlás és népirtás
Támogasson minket