A Knightfall (Templomosok) történészszemmel – az elszalasztott lehetőségek sorozata

A Trónok harca c. sorozat sikerének köszönhetően reneszánszukat élik a középkori témájú vagy középkori hangulatú könyv– és televíziós sorozatok. Ezek közül az egyik legfrissebb a templomos lovagokat középpontba állító Knightfall. Az angol cím egy összetett szó, egy szójáték, amely a lovag + bukás tagokból áll, és kiejtve mondhatjuk, megegyezik a nightfall (= alkonyat) szóval, így megalapozva a baljós hangulatot (magyarra ez az összetettség nehezen lett volna fordítható, a sorozat nálunk Templomosok címen fut).

A történet Akkon elestével (1291) és a templomosok által őrzött Szent Grál elvesztésével (tengerbe süllyedésével) kezdődik, majd 15 év elteltével (1306), Párizsban folytatódik. Ezután az újonnan felbukkanó Grál visszaszerzésének nehézségeit követhetjük nyomon, a francia királyi udvar intrikáival fűszerezve. Ha felidézzük a 12. században, a Szentföldre utazó zarándokok védelmére alapított lovagrend történetét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a sorozat készítői csupán egy évvel a franciaországi templomos lovagok letartóztatása (1307), és 8 évvel a rend nagymesterének, Jacques de Molay-nak máglyahalála (1314) előtt vették fel a történet fonalát.

A chinon-i vár, ahol több templomost – köztük Jacques de Molay nagymestert is – fogva tartották a per előtt, és a nekik tulajdonított „graffitik” a börtön falába vésve (a szerző saját fotói)

A cím és a rövid időintervallum bennem konkrét elvárásokat ébresztett: egy 10 részes minisorozatra számítottam, amely a főszereplők végső kudarcához vezető útját mutatja be. Nekem eleinte imponált, hogy a főszereplő (Landry du Lauzon) fiktív személy. Kitalált szereplők esetén általában a cselekmény nagy része is a képzelet szüleménye, amelynek a történelmi tények csak a keretét adják, így az esetleges hiteltelenség kevésbé rontja az élvezeti értéket. Landry karakteréről azonban sajnos hamar kiderült, hogy egyetlen erénye fiktív mivoltában rejlik. Bár Landry belső konfliktusában (t.i. identitáskeresés, magánélet a lovagrendi kötelességekkel szemben) lett volna potenciál, de a vívódása felszínes és elnagyolt.

Az első évad epizódjai alapján amúgy is kijelenthetjük, hogy a karakterábrázolás általánosságban véve nem tartozik a sorozat erősségei közé; a szereplők többnyire egysíkúak, fejlődésre képtelenek. A többi (szintén kitalált) templomos lovag névválasztásával viszont véleményem szerint az alkotók a témát és korszakot behatóbban ismerő nézőknek igyekeztek kedvezni. A Tancred és a Godfrey nevek ugyanis az első keresztes hadjáratot juttathatják eszünkbe: Tancred de Hauteville itáliai normann, később gallileai fejedelem és Antiochia régense; Godefroy de Bouillon pedig a Jeruzsálemi Királyság első uralkodója volt. Gawain és Parsifal pedig a Szent Grál legendájával szorosan összefüggő Arthur-mondakörben bukkan fel: Sir Gawain és Sir Percival a Kerekasztal legkiválóbb lovagjai voltak, előbbi Arthur király unokaöccse is. A korszak történelmi személyiségei közül nagyobb szerepet kapott a francia királyi pár [IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) és Johanna királyné], Izabella hercegnő, Guillaume de Nogaret és VIII. Bonifác pápa. Annak, hogy V. Kelemen pápát (1305–1314) elődjével helyettesítették a vásznon, eleinte dramaturgiai okot tulajdonítottam. VIII. Bonifác (1294–1303) és IV. Fülöp konfliktusa ugyanis „szaftos” epizódja a 14. századi történelemnek; a pápát pedig a francia király emberei Nogaret vezetésével vették őrizetbe Anagni-ban. Ezért valószínűnek tűnt, hogy a sorozat készítői ki akarják használni ezt a lehetőséget, és bár voltak is utalások az ellenségeskedésre, az első évad végéig ez a szál nem igazán bomlott ki.

Pozitívumként értékelhető, hogy a sorozat a templomosokról terjedő összeesküvés-elméletek közül csak a „szalonképesebbeket” adoptálta. Így a lovagok a Szent Grál őrzőiként jelennek meg, és a rendet (eltúlzottan) szoros kapcsolat fűzi a pápához. Emellett a látványvilágban is vannak értékelhető elemek. A párizsi királyi kápolna, vagyis a Sainte Chapelle megjelenítése például egészen jól sikerült, valamint külön kiemelendő apróság, hogy a sorozat – bár kimondva nem, de a kosztümökkel – érezteti a különbséget a rend harcoló és a katonai szolgálatot nem teljesítő tagjai közt, így utóbbiak (vagyis a szolgáló testvérek) feketét hordanak. A templomosok párizsi „háza” – vagy inkább tornya – is emlékeztet a történeti rekonstrukciókon látható építményhez, és a lokalizációját is nagyjából helyesen ábrázolták (t.i. észak-északkeletre a Notre Dame-tól, az akkori város szélén).

Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a valóságban a templomos rendház nem csupán a toronyból és az azt körülvevő erődítésből állt (ahogyan a sorozatból tűnik), hanem ennél sokkal nagyobb komplexum volt: szinte város a városban, amely magába foglalta a Sainte-Marie-du-Temple templomot, a rendhez tartozók szállását, gazdasági épületeket, istállókat; sőt, a falon kívül eső környező utcák is a rend tulajdonába tartoztak. Ez a komplexum (franciául L’enclos du Temple, amely arra utal, hogy minden oldalról fal vette körül) szolgált egyben a már említett nagymester, Jacques de Molay székhelyéül is.

E tények ismeretében Landry kinevezése a „párizsi ház mesterének” kicsit zavarba ejtő volt. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy hová akarták helyezni a karaktert a rend hierarchiájában, és pontosan milyen tisztségről is van szó: a párizsi rendház vezetője (praeceptora), a tartomány vezetője vagy a rend nagymestere lett. Ezt a kérdést a sorozat végülis megoldotta azzal, hogy előbb megemlítették, majd az utolsó néhány részben szerepeltették is Jacques de Molay-t.

Mivel a Templomosok nem dokumentumfilmnek készült, igazságtalan lenne túl magas elvárásokat támasztanunk hitelesség tekintetében. Mégis, akármennyire szeretnénk elnézőek lenni, be kell látnunk, hogy az alkotók igen mostohán bántak a történelmi tényekkel. Valószínűleg oldalakon keresztül lehetne listázni a pontatlanságokat – az olyan igazán szembeötlő hibáktól elkezdve, mint a már említett „pápacsere”, Izabella hercegnő és a katalán herceg esküvője, vagy IV. Fülöp fiainak látványos mellőzése – a kisebb anakronisztikus elcsúszásokig, mint hogy (a valóságban ekkor nagyjából 11 éves) Izabella fehér színű ruhát visel az esküvőjén. Ezeknél jóval nagyobb gondot okoznak a logikai melléfogások, amelyek az egész évadban jelen vannak és olykor bizony heves szemöldökráncolásra késztetik a nézőt.

A Grál rejtekhelyének megóvására, Godfrey által kidolgozott „védelmi rendszernek” például jobban átgondolva semmi értelme nincs, és én azt sem tudtam igazán elképzelni, ahogy a sértődött angol király emberei – teljesen észrevétlenül – becsempésznek egy döglött lovat (!) a francia királyi palota küszöbére. Tovább rontotta az élményt, hogy az alkotók sok témába belekaptak, de a szálak az évad végére sem értek össze, így bizonyos epizódok utólag teljesen értelmetlennek tűnnek. Ilyen volt a zsidók 1306-os kiűzésére tett utalás, Johanna navarrai „kalandja”, vagy a Landry-nak az emlékezésben segítő „utolsó pogány”, akiről egyéb háttérinformáció hiányában azt kell feltételeznünk, hogy egy eltévedt litván sámán. A Templomosokat azonban az húzta le végérvényesen a mélybe, hogy a sorozat alkotói megpróbálták a mai világ végletekig leegyszerűsített, naivizált értékrendjét ráerőltetni a középkorban játszódó történetre, amelynek eredményeképpen sok jelenet abszurdumként hat. Groteszk módon ezek közé sorolható az utolsó részben Johanna királyné halála, amelynek során a szomorúság és megrökönyödés érzése helyett leginkább csak azt várjuk, hogy Landry végre felkiáltson: Hozzatok nekem egy rekettyést! Itt érdemes egyébként röviden megjegyeznünk, hogy a francia királyné halálának körülményei valóban nem teljesen tisztázottak, de azért sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy gyerekszülésbe halt bele, mint hogy a király leszúrta.

Lezárásként szükségesnek tartom kiegészíteni a fent leírtakat annyival, hogy a Templomosok nézettségi adatai nem voltak rosszak, vagyis a sorozat legalább háttérzajnak biztosan megfelel. Azonban legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik, hogy aki egy színvonalasan feldolgozott 14. századi történetre vágyik, annak még mindig Druont kell olvasnia.

Maléth Ágnes

Ezt olvastad?

Nagy várakozás előzte meg a Ridley Scott által rendezett Napóleon című filmet, amit 2023. november 23. óta játszanak a magyarországi
Támogasson minket