Konferencia az örmény népirtásról Budapesten

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán rendezték meg május 16-án az örmény népirtás történetéről és emlékezetéről hazánk első nemzetközi tudományos konferenciáját.

Az egész napos „maratoni” konferencia Botos Máténak, a Kar dékánjának köszöntőbeszédével vette kezdetét, s Őze Sándor, a Kar Történettudományi Intézetének vezetője zárszavával ért véget. Az előadók hét országból – Örményország, Törökország, Németország, Ausztria, Izrael, Amerikai Egyesült Államok és Magyarország – érkeztek, a megnyitó előadást Ronald Grigor Suny, a Michigani Egyetem professzora tartotta. Az esemény az Országos Örmény Önkormányzat támogatásával, valamint Kovács Bálint történész szervezői munkájával valósult meg.

1915-ben kezdődött meg az Oszmán Birodalom Ifjútörök kormányzata által elkövetett örmény népirtás, amely több mint egymillió halálos áldozatot követelt, s a közel kétmilliós örmény lakosság – egy ősi kultúra gyakorlatilag teljes – megsemmisülésével járt. Akik túlélték a deportálásokat és haláltáborokat, elmenekültek. A népirtás tragikus eseményei a hagyományos megközelítés szerint az örmény politikai és kulturális elit bebörtönzésével kezdődtek április 24-én, amelyet kivégzések sora követett. Ezt követően a hadseregbe besorozott több ezer örmény férfi kiiktatása következett, lefegyverzésüket követően tömegsírokba küldték őket. Miután a 19. század során az oszmánok által még a milleti szadika, azaz a lojális nemzet névvel illetett nyugat-örmény nemzet – a szóma metaforájával élve – testét szisztematikusan megfosztották fejétől és karjaitól, az örménység többi tagja következett: az időseket, a nőket és a gyerekeket deportálták a szíriai sivatagokba. A fő úti cél Aleppó és Der-Zor környéke volt. A kényszerdeportálás hosszú karavánokban történt, amelyeket fegyveres bandák kísértek – aki szökni próbált azzal végeztek. Az étlen-szomjan tartó halálmenetet kevesen élték túl. Az egyik legelképesztőbb példával az erzerumi örmények karavánja szolgált, amely 18 000 fővel indult, de csupán 150 fő érkezett meg Aleppóba. A fiatalabb nőket és gyerekeket sokszor potom összegekért eladták szolgáknak vagy háremekbe ágyasnak, akiknek kiszabadítására a háború után népszövetségi bizottság jött létre a Vizsgálóbizottság a törökországi deportált keresztény nők és gyermekek ügyében név alatt, s több ezer nőt és gyermeket szabadított ki fogvatartóik otthonából. A sivatagokban táborokba terelték a deportáltakat, ahol a legtöbben fertőzésekben, kimerültségben, éhen- vagy éppen szomjan haltak – volt olyan tábor, ahol naponta 580 főt hantoltak el.

2015 az örmény népirtás kezdetének századik évfordulóját jelöli, szerte a glóbuszon számtalan tudományos konferencia, ismeretterjesztő előadás, a történtek Törökország általi elismerését követelő tüntetés, demonstráció zajlott le. Emlékműveket emeltek és szentmiséket tartottak az elmúlt hónapokban, többek között Magyarországon is. A magyar tudományos élet eleddig azonban kevéssé kiemelt témaként tekintette a „20. század első népirtását”, ezért hiánypótló mivolta csak növeli e konferencia jelentőségét. Nemzetközi szinten is kimagaslóan neves előadók tartottak előadást kutatásaikról, elsősorban a történelem, politológia és kulturális antropológia területeiről, amelyről a konferencia programjában bővebben is tájékozódhatunk.

Ronald Grigor Suny – akinek magyar nyelven, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem gondozásában hamarosan kötete is megjelenik idehaza – a népirtásról tartott megnyitó előadásában a ’miért’, ’hol’ és ’hogyan’ kérdésekre kívánt választ adni. Megközelítése szerint a népirtást nem nacionalisták vagy vallási fundamentalisták követték el, hanem azok az ifjútörök reformátorok, akik szemében mindenekfelett a birodalom – s területi integritásának – fenntartása volt a cél, amely szentesítette a legborzasztóbb eszközt, egy nép kiirtását is.

A Suny elnökletével tartott első szekcióban az örmény népirtás előkészületeiről és megvalósításának különböző aspektusairól hallhattak előadásokat az érdeklődők. Elke Hartmann, a berlini Freie Universität kutatóprofesszora Pluralizmus, konspirációs elmélet és az örmények elleni népirtás címmel tartott előadása Suny megközelítésének adott újabb analógiát, miszerint a pluralizmus elvével szembeszegülő ifjútörökök szemében az európai hatalmak – a bécsi és berlini kongresszusok ellenére is – s „szövetségeseik,” azaz a birodalom keresztény kisebbségei a birodalom létét fenyegették. Így a multikulturális értékekkel szembeszegülve a homogenizálás, erőszakos „törökösítés”, deportálások és vérengzések mellett döntöttek, amelynek végrehajtására az első világháború teremtett lehetőséget. Yusuf Dogan Cetinkaya, az Isztambuli Egyetem politológus-történésze a Balkán-háborúkat követő ifjútörök keresztényellenes propagandát mutatta be Az atrocitás propagandája és a nem muszlimok démonizálása az Oszmán Birodalomban (1912–1914) címmel tartott előadásában. Christin Pschichholz, a potsdami Lepsiushaus tudományos munkatársa előadásában rámutatott arra, hogy bár az első világháború során a német külügy – alapos konzuli jelentések nyomán – messzemenően tisztában volt az örmény népirtás tényével, mégis passzívan szemlélte azt, sőt, az abból származó jövőbeli gazdasági lehetőségek gondolata is megfogalmazást nyert a korban. Botos Máté dékán historiográfiai és forráselemző előadásában a neves brit történész, Arnold Joseph Toynbee 1916-ban kiadott, az örmény népirtás szemtanúi elbeszéléseinek is hangot adó ún. „kék könyvét” méltatta forráskritikai következtetésekkel szolgálva.


Kovács Bálint köszöntője

Az Elke Hartmann által levezetett második szekció három előadója az örmény népirtás „magyarországi perspektíváit” mutatta be. A neves osztrák történész, Artem Ohandjanian – aki tizenkét kötetben közölte az örmény történelmet érintő osztrák és osztrák-magyar levéltári forrásokat – az örmény népirtást osztrák-magyar szemmel mutatta be, többek között a magyarországi származású Pallavicini János konstantinápolyi osztrák-magyar nagykövet iratai alapján. Kovács Bálint, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a konferencia szervezője a két világháború közötti magyarországi örmény közösség történetének különféle aspektusait mutatta be előadásában. Hasonló témát dolgozott fel Kránitz Péter Pál, a PPKE doktorandusza is, aki Az örmény népirtás kérdése a két világháború közötti magyar politikai diskurzusban címmel tartott prezentációjában bemutatta, hogy miként jelent meg az örmény népirtás, mint történeti tény és tapasztalat az 1920-as és 30-as években a magyar politikai véleményformálók és jogalkotók elbeszéléseiben, vitáiban.

A harmadik szekciót, amely az örmény népirtás kulturális emlékezetét és dokumentációját elemző előadásoknak adott helyet, Hakob Maevosyan, a Lipcsei Egyetem szociológus doktorandusza vezette. Merenics Éva, a Corvinus Egyetem doktorandája egy túlélő, Aurora Mardiganian Meggyalázott Örményország című memoárja alapján mutatta be a nemi szerepek – a férfi populáció csaknem teljes kiiktatását követően tehát a női szerepek – a népirtás során bekövetkezett változásait. Ez az emlékirat az örmény népirtást dokumentáló első női beszámoló volt 1918-as megjelenésekor, egyben az első, az örmény népirtást tárgyául kitűző filmet is ez ihlette. Ezt követően Vahé Tachjian, a houshamadyan.org főszerkesztője, történész a személyes naplók és emlékiratok – szavaival élve: az örmény népirtás néma hangjai –, mint az örmény népirtás történetét feltáró források szerepéről és fontosságáról beszélt. Harutyun Marutyan, az örmény Nemzeti Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének kultúraantropológus kutatóprofesszora az örmény népirtás és a karabahi mozgalom kulturális emlékezetének jelenkori kapcsolódási pontjairól tartott izgalmas előadást.


Harutyun Marutyan előadása

Az utolsó szekcióban Botos Máté elnöklete alatt az örmény népirtás két egészen különböző, mégis szorosan összefüggő és máig ható következményét bemutató előadások hangzottak el. Dickran Kouymidjian, a fresnoi Kaliforniai Állami Egyetem professor emeritusa az örmény népirtás során elkobzott örmény vagyonról és az elpusztított életek felbecsülhetetlen mértékéről és értékéről beszélt, amely az egyik legszilárdabb szempont a török állam máig tartó, a népirtást tagadó politikájában, hiszen nemzetközi büntetőjogi fogalomként a népirtás elismerése kártérítéssel járna. Yair Auron, az Open University of Israel intézetvezetője, a Yad Vashem intézet munkatársa előadásában szintén a népirtás elismeréséről, annak politikai vonatkozásairól beszélt különböző, az örmény népirtást eleddig el nem ismerő államok – így Izrael – felelősségét hangsúlyozva.

A konferencia különleges jelentőséggel bír a hazai tudományos életben, hiszen a történettudomány sokszor túlpolitizált diszciplínájának, a népirtás-kutatásnak adott objektív fórumot, ahol úgy török, mint örmény, valamint európai és amerikai előadók egyaránt hangot adhattak az örmény népirtás hazánkban alig ismert tragikus eseményeinek, s az azokat érintő legfrissebb kutatási eredményeiknek.

Ezt olvastad?

2017. december 7–8-án immár harmadik alkalommal rendezett első világháborús hétköznapokkal foglalkozó tudományos konferenciát a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint