A kora újkori értelmiség útkeresései – interjú Almási Gáborral

Almási Gábor a 15. század végétől a 19. század elejéig kutatja a magyarországi és európai eszmetörténetet és a latin nyelvű művelődést. A 16. század második felének humanista irodalmában éppúgy otthon van, mint a 18. század végi és 19. századi nyelvi nacionalizmus világában. Igaz lehet, hogy a Mohács utáni évtizedeket ritkán tapasztalható szellemi pezsgés jellemezte? A nacionalizmus már az 1780-as években megjelenhetett Magyarországon? Hogyan érvényesülhetett egy ambiciózus értelmiségi a 16-17. században? Hogyan élték meg vagy rejtették el hitüket, kétségeiket, vallási hovatartozásukat a kortársak? Mi újat lehet még mondani Machiavelliről? Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ az innsbrucki Ludwig Boltzmann Intézet kutatójával.

Almási Gábor

Újkor.hu: Miként emlékszel vissza a pályaválasztásodra? Milyen hatások értek tizenévesen, ami miatt úgy döntöttél, hogy humán szakra jelentkezel?

Almási Gábor: Sok tehetséges gyerekkel jártam együtt az Arany János Általános Iskolába. Negyven fős osztályunkban kiváló matekosok voltak, és engem is talán a matek lelkesített a legjobban, bár nem voltam a legjobbak szűk körében. Emellett imádtam a természetet, és a családommal sokat kirándultunk. Az iskola Budán, a Sas-hegy tetején volt, egy lezárt természetvédelmi terület mellett, ahova néha belógtam az osztálytársaimmal. A gimi elején is egy ideig még visszajártam, és a hétvégéken két barátommal bemásztunk, és sétálgattunk mint a peripatetikusok. Bejártuk a parkot, közben főleg a fizikáról, az univerzum titkairól, de Istenről is sokat vitatkoztunk. Nyaranta eljártam madarászni, nyolcadiktól pedig öt éven át keményen tájfutottam, és sok hétvégémet a versenyek vitték el. Már az általánosban megtanultam valamelyest programozni Basicben, szerintem a szemem is attól kezdett elromlani. Szóval nem úgy tűnt, hogy bölcsész lesz belőlem. A József Attila Gimnáziumban is kezdetben inkább reál érdeklődésem volt, jól ment a matek és a fizika, kiváló tanáraim voltak, de mellettük volt egy fantasztikus történelemtanár is, Csécs Barnabás, aki nagyon érdekesen magyarázta a történelmet, és sokszor hozott példákat a mindennapi életből. Így lett végül harmadiktól matekból és töriből emelt szintű óraszámom. A felvételi tantárgyakból kiindulva ebből a Közgáz következett volna, az viszont egyáltalán nem érdekelt. A matek viszont annyira nem ment jól, és annál sokkal több minden érdekelt, minthogy reál irányba menjek. Így esett végül a történelemre a választásom. Elég prózaiul hangzik, tudom, és nyilván nem is fedi le teljesen a valóságot. A választásomban az is közrejátszott, hogy egyre inkább úgy éreztem, hogy az élet annál sokkal rövidebb és érdekesebb, minthogy valamilyen alkalmazott irányba menjek el, vagy egy szűk terület szakemberévé váljak. Én a világot szerettem volna megismerni, és úgy gondoltam, hogy a természettudományos érdeklődésemet majd próbálom a történelem szak mellett is ápolni. Ez valamennyire sikerült is.

Egyetemi éveid alatt kiktől tanultál a legtöbbet, mely tanárokhoz jártál szívesen?

A történelmet az ELTE-n végeztem, a lehető legliberálisabb rendszerben. Alig jártam előadásokra, viszont sok szemináriumot vettem fel más szakokon is. Eljártam a sztárokhoz, mint például György Péter, Heller Ágnes vagy Nádasdy Ádám óráira, és felvettem más nagy bölcsészegyéniség tárgyait is. Az első történelemszemináriumaim egyikét Németh György tartotta (aki kiváló előadó is volt), és ennél jobb indulást el se tudnék képzelni. Szerintem, fiatal kora ellenére, ő volt a görög történelem legtehetségesebb és leglelkesebb magyarázója. Azt akarta, hogy az óralátogatás élmény legyen mindenki számára. Meghívott minket egyszer a lakására is, és a szeminárium végén pedig kétnapos kirándulást tartottunk Csillagvölgyön, ahol megvitattuk a félévzáró dolgozatokat. Az enyémmel annyira meg volt elégedve, hogy elintézte, hogy a Sic itur ad Astra leközölje. Ezzel az első komoly dolgozatommal jelentkeztem a következő évben az újonnan gründolt Láthatatlan Kollégiumba, és be is kerültem az első évfolyamba. Ez egy magánalapítvány volt, Bence György és más filozófusok alapították, és a Postabank finanszírozta. A tehetséggondozás és egy elit bölcsészgeneráció kinevelésének céljával jött létre. Mindannyiunk kapott egy tutort, aki heti szinten foglalkozott velünk, és havi ösztöndíjat (20 000 forintot), ami lehetővé tette, hogy a barátnőmmel kibéreljünk egy kis budai nyaralót. Visszatérve a tanáraimra nagy hatással volt rám még Klaniczay Gábor, aki végül a tutorom lett. Jó barátságot kötöttem Várkonyi Gáborral is, aki szintén hatott rám. Furcsa, hogy nem jártam se Horn Ildikó, se R. Várkonyi Ágnes óráira, akikkel később szerencsére összehozott a sors, sőt Péter Katalinhoz sem, talán mert már túl voltam az ő korszakán, amikor a szakon rövid időre megjelent. Viszont jártam Komoróczy Gézához, aki fantasztikus bibliaértelmező szemináriumot tartott. Nála is nagyobb hatással volt rám Vidrányi Katalin, a patrisztika legkiválóbb magyar kutatója, egy olyan nagyformátumú, megszállott tudós és kivételes jelenség, amilyennel azóta se találkoztam. Bár a legtávolabb állt tőle, mégis iskolateremtő lett. Én sajnos csak egy fél évet járhattam hozzá, mert röviddel utána fiatalon meghalt. A 12. századi misztikusok volt a szeminárium címe, ami elég misztikusan hangzott ahhoz, hogy felkeressem, de valójában Clairvaux-i Szent Bernát Énekek éneke-magyarázatait olvastuk latinul, és óra után a Tokaji borozóban folytattuk a beszélgetést.

Almási Gábor kiránduláson veszt rész az Asiago-fennsíkon, Padovától északra (2018)

Voltak-e kiemelkedő vagy katartikus olvasmányélményeid?

Meghatározó élményből egy jut hirtelen eszembe. Egy kedves idős néni házában, talán tizenhét éves lehettem, egyszer találtam egy régi könyvet 1921-ből, Rabindranath Tagorétől, Az élet megismerése címmel. De feltételezem, hogy történelemmel kapcsolatos könyvekre gondoltál: egyebek közt Johan Huizinga, Mihail Bahtyin, Jacob Burckhardt, Szűcs Jenő, Norbert Elias, Victor Turner és Clifford Geerzt (az utóbbi kettő kulturális antropológusok). Gondolom, már e listából is érezhető Klaniczay Gábor hatása.

Mikor és miért fogalmazódott meg benned először, hogy kutató szeretnél lenni?

Őszintén szólva, ezt így sose fogalmaztam meg magamban. Nyilván, amikor három év szünet után végül visszatértem a tudomány világához (ugyanis az ELTE, majd egy második londoni MA diploma megszerzése után könyvszerkesztőként dolgoztam és könyvkiadással foglalkoztam), akkor el kellett volna végre gondolkodnom azon, hogy mi is akarok lenni, de ezt a kérdést – hál’ Istennek – így sosem tettem fel magamnak. Az élet, ugye, annál színesebb és sokrétűbb, hogy címkékkel határoljuk le magunkat, ezt azt hiszem, te is tudod, még ha erre kényszerűségből előbb-utóbb sor kerül is. Szóval a könyvkiadásba beleuntam, üzletként sem tartottam túl perspektivikusnak, és a CEU akkori ösztöndíjai is nagyon vonzók voltak. Többet kerestem doktori diákként, mint korábban, és ráadásul újra valami izgalmassal foglalkozhattam.

Honnan jött az érdeklődésed a szűkebb értelemben vett szakterületed iránt?

A doktori kezdete, vagyis 2000 óta foglalkozom a tágabb értelemben vett reneszánsz eszmetörténetével. A korábbi középkori, majd kora újkori történeti antropológiai érdeklődésemhez képest ez egy elég éles váltást jelentett. A University College-ban töltött egy év után úgy éreztem, hogy az antropológiai gondolkodásban elég messzire elmentem, és nehéz lenne tovább fejlődni. Az egyik szemináriumi dolgozatomat, amelyben a halálhoz kötődő rituális viselkedésformákat mint érzelmi szerepeket írtam le, a szeminárium vezetője kiadásra ajánlotta. Ez sikerélmény volt, de nem hozott magával elköteleződést. Új típusú forrásokra és emberközeli témákra vágytam, és szerettem volna a megszerzett latin nyelvtudásomat is kamatoztatni. És mint mondtam, ki is hagytam három évet, szóval változtatni akartam. Azt is tudtam, hogy a középkor, különösen a magyar, nekem túlságosan forráshiányos és emiatt túl ködös. Végül véletlenül kötöttem ki a 16. század második felénél, amit a legjobban ismerek, és a humanizmus kutatásánál. A Széchényi Könyvtár polcain akkor már ott virított Dudith András levelezéséből öt kötet, amelyeken látszott, hogy még nem igazán használta senki. Gondoltam, jó, akkor ezeket most én alaposabban megnézem.

Hogyan fogalmaznád meg két-három mondatban azt, hogy mivel foglalkozol, olyasvalakinek, aki teljesen más területen dolgozik (orvos, jogász, virágárus)?

Történészekként minket a legtöbb mindennapos foglalkozástól általában világok választanak el. Nehéz úgy megfogalmazni, hogy mit csinálunk, hogy egyszersmind hidat is verjünk hallgatóságunk irányába, és csökkentsük a köztünk lévő szakadékot. Erre vagy van fogadókészség, vagy nincs. De teszek egy próbát. Történészként a társadalmi emlékezet fenntartásáért, ápolásáért és tisztán tartásáért vagyok felelős. Azért, hogy a múltról ne hamis és félrevezető, hanem igaz, releváns és modern tudással bírjunk. Ez a mindennapokban annyit tesz, hogy (többek között) régi könyveket és kéziratokat olvasok, és próbálok olyan kérdéseket megfogalmazni, amelyek a múltra vonatkozó tudásunkat tovább viszik, relevánssá teszik, és új, izgalmas irányokba terelik. Rövidebben és apologetikusabban: olvasok, gondolkodok, írok és vitatkozok, akárcsak a természettudósok. Nem biztos, hogy az a tudás, aminek az előállításában részt veszek, közvetlenül alkalmazható lesz, amint ez a természettudósok egy kis csoportja esetében olykor előfordul, de úgy gondolom, hozzájárul a társadalom egészséges működéséhez.  

Almási Gábor Johannes Reuchlin és a kabbala címmel előadást tart a Hermetic Reformation c. nemzetközi konferencián az Országos Széchényi Könyvtárban (2017)

Akkor térjünk is rá arra a korszakra, amit elmondásod szerint a legjobban ismersz. A 16. század közepét és második felét a dualizmus korához mérhető szellemi pezsgés jellemezte. Több értelmiségi életutat részletesen vizsgáltál, mint például Forgách Ferencét, Dudith Andrásét, Zsámboky Jánosét. Minek volt köszönhető ez a virágzás?

Paradox módon a Mohács utáni időszak a sokáig polgárháborúba bonyolódó és végül három részre szakadó ország számára gazdasági és kulturális szempontból a virágzás korának számított. Örülök, hogy így tetted fel a kérdést, mert ez egyáltalán nem evidens. A történeti emlékezetet a mohácsi bukás, továbbá az oszmán előrenyomulás és hódoltság képzete határozza meg, valamint a korábbi mátyási „aranykor”, amihez képest a 16. századról, és különösen annak második feléről fel se merül, hogy azt virágzónak nevezhetnénk. Mellesleg jegyzem meg, hogy engem már az említett gimnáziumi történelemtanárom is arra tanított, hogy a mátyási (nyugati) háborúknak és a reprezentatív beruházásoknak meglehetősen súlyos társadalmi-gazdasági ára volt, de ebbe most ne menjünk bele. Eszmetörténészként úgy látom, hogy a 16. század sok szempontból kivételes volt egész Európában, eltekintve talán Itáliától, ahol a reneszánsz csúcspontja korábbra esik. Magyarország szellemi virágzásának magyarázata éppen ebben rejlik. Az ország még természetes részét képezte azoknak az összeurópai társadalmi, gazdasági, eszmetörténeti folyamatoknak, amelyeket a reformáció és a reneszánsz fogalmaival szokás leírni. Gondoljunk például csak arra, hogy Magyarországon a szellemi elit tagjainak egy jelentős része – akár az udvari, akár az egyházi struktúrákban, sőt még a városi iskolák tanítói is – a magyarországi középfokú iskolázását külföldi egyetemi képzéssel egészítette ki. Ez egy teljesen más világ, mint ami a későbbi századokban jön. Itt van még egy nemzetközi szinten is versenyképes, kompetens, világlátott elit, amelyet összeköt a közös latin, humanista kultúra, amely éhes az újra, és az anyanyelviséggel kísérletezik. Vesd össze ezt, mondjuk, a 18-19. század fordulójával: azzal a nemzetközi versenyképességét vesztett elittel, amelynek csak a protestáns tagjai járnak elvétve külföldi egyetemre, miközben a szellemi értéket egyre inkább a „magyarság”, vagyis a magyar anyanyelv és a magyar nemesség szokásaival való azonosulás jelenti, a nacionalizmus pedig rövid időn belül sokfelé szakítja az országot. A „magyar” történelmet, ahogy mi ismerjük, beleértve a Mátyás-mítoszt, voltaképpen csak ekkor kezdik írni. Ehhez képest a 16. századot hallatlan mértékű mobilitás jellemzi szerte Európában. Ez talán demográfiai növekedéssel is összekapcsolódott, de ennél fontosabb, hogy a politikai irányítás és garnitúra, valamint maga a magyarországi arisztokrácia is lecserélődik, nem beszélve a reformáció következtében kialakult kulturális és hatalmi vákuumról. Gazdasági szempontból Magyarország elsősorban a marhakereskedelemmel volt jelen. Ugyanakkor a városi polgárság gyarapodott, még ha politikai ereje nem is nőtt sokat. Az a benyomásom, hogy a belháborúk, a török ellenes csaták és a végvári rend kiépülése valami miatt még nem jelentett akkora terhet, mint később. Ebbe nyilván a jelentős Habsburg és birodalmi hozzájárulás is beleszámított. A helyzet csak a századvégi tizenöt éves háború után fog változni, és nemcsak a háború jelentős mértékű pusztításai és költségei, hanem más, globálisabb folyamatok miatt is, amelyek már a 17. századi „válság” bonyolult kérdéskörébe tartoznak.

Izgalmas és örök kérdés, amit több oldalról körüljársz, hogy mit ér a tudás, a műveltség mint befektetés és érték a politikai-hatalmi centrumokban. Milyen személyes stratégiákat alkalmaztak az értelmiségiek annak érdekében, hogy kapcsolatokra tegyenek szert, műveiket, gondolataikat megismertethessék, ugyanakkor szellemi függetlenségüket, integritásukat megőrizzék?

Az, hogy ki milyen stratégiát választott, azon is múlott, hogy honnan jött, és milyen hátszele volt. Előbb említetted Forgáchot, Dudithot és Zsámbokyt. Forgách például egy gazdag, de politikailag marginalizált arisztokrata családból jött, és az esztergomi érsekkel, Oláh Miklóssal kialakított családi kapcsolatoknak is köszönhette, hogy Padovában tanult, és már 22 évesen váradi püspök lett. Nem azon a szinten volt, hogy a literátusok nemzetközi hálózatába mindenáron be akarjon kapcsolódni. A nemzetközi kapcsolatok és a vele járó presztízs egy kicsit sem érdekelte, és a karrierje szempontjából sem volt rá szüksége. A középnemesi-polgári származású Dudith már lényegesen kisebb hátszéllel indult, de volt egy befolyásos püspök nagybácsija, akinek a segítségével ő is bekerült Oláh klientúrájába. Az ő jövője mégsem volt úgy kikövezve, és félő is volt, hogy Dudith beleragad ebbe a klientúrába, amihez semmi kedve nem volt. Ezért ő egyfolytában kifelé tájékozódott, kapcsolatokat épített, új patrónusokat keresett. Ő is keveset publikált, mert végül annál azért ő is jobban állt, mintsem hogy a nyilvánosság előtt kelljen nevet szereznie. A valódi sikertörténet Zsámbokyé volt, aki egy gazdag nagyszombati polgári családból jött, és egyedül a tehetségének, szorgalmának és a tudásba vetett hitének köszönhette, hogy ki tudott emelkedni. Ő már 17 éves korában elkezdett publikálni, és haláláig abba sem hagyta. Állandóan kapcsolatokat épített; gondozta és tudatosan építette a renoméját. Amit eddig mondtam, abban nincs semmi kivételes – azt hiszem, ezek sokféle korba beilleszthető történetek. Ami kivételes, az a humanista kulturális gyakorlatok és a latin tudás potenciálja volt a kapcsolatépítés szempontjából. A klasszikus műveltség, az antikvitás kultúrájának az imitálása és a csiszolt latin nemcsak az egyetem kapuit nyitotta meg a fiatalemberek előtt, hanem akár a leggazdagabb urak palotáinak vagy a legnagyobb tudósok házainak a kapuit is. Ami pedig a hatalommal való kokettálásnak és ezzel párhuzamosan az integritás megőrzésének az örök kérdését illeti, az valóban az egyik kedvenc kutatási témám. Erre nem voltak kész receptek, és számos követhető modell volt, amelyeket ráadásul a reneszánsz oktatási rendszer intézményesített is: elsősorban Ciceróra és reneszánsz követőire gondolok. Egy olyan korban, amelyben a munkát leíró meghatározó metafora a „szolgálat” – és az értelmiségi lét is többnyire a „szolgálat” viszonylataiban volt értelmezhető –, a „szolgálat” negatív konnotációinak a semlegesítése természetes szükségletnek számított. Ha nem is volt rá recept, az biztos, hogy az állandó hely- és patrónusváltoztatással, vagy a több lábon állással sokat lehetett a helyzeten lazítani. De ehhez az kellett, hogy valakinek olyan CV-je legyen, azaz hírneve és baráti, illetve patrónusi hálója, amely őt eladhatóvá tette. A tehetségen és a szerencsén kívül szükség volt egy kulturális infrastruktúrára is, vagyis egy olyan kulturális rendszerre (a reneszánsz humanizmusra), amely egyben egy etikai értékhierarchiát is sikeresen képviselt, és amely hitelesen prezentálta a „tudást” mint az egyik legnagyobb emberi értéket. A 16. században ez azért is működött kivételesen jól, mert az oktatási rendszer, amelynek a fő célja a morális diszciplináció volt, egész Európában egységesnek számított: mindenütt hasonló könyvekből, hasonló rendszerben oktattak, és ugyanazokat az antik szerzőket olvasták, ráadásul függetlenül attól, hogy ki milyen családból jött.   

Mire akart hatni egy korabeli értelmiségi? A közügyekre, a társadalomra, a jövőre? Vagy szellemi téren akart alkotni és a kortársak elismerését kivívni? Esetleg mindkettő?

Igen, általában mindarra, amit itt felsorolsz, mármint ha komolyan vesszük az értelmiségi szót, bár sokszor nem egyszerre mindre. De muszáj gyorsan hozzátenni, hogy ki-ki a maga módján, ambícióihoz és lehetőségeihez képest. Egy vidéki iskolamesternek például nyilván csak minimális lehetőségei voltak. Rajta (is) múlott, hogy azokkal hogyan élt, és mennyire volt képes azokat kitágítani. Az ő tipikus célja mégsem a világ megváltása volt, hanem egy zsírosabb lelkészi állás megcsípése. Tanítómesternek maradni sajnos sose jelentett túl nagy perspektívát. De ez nem jelenti azt, hogy mint tanító vagy lelkész ne akart volna a gyerekre vagy a gyülekezetre morálisan hatni, ne törekedett volna arra, hogy egy, a saját értelmezése szerint jobb világ vegye körül, és hogy a „kortársai”, azaz kollégái, felettesei elismerjék.

Közép-Európa igazi unikum a 16-17. században, ami a vallási toleranciát illeti, elég csak a reformáció különböző irányzataira gondolni. Tudjuk azt is, hogy rengeteg rejtőzködő, színlelő volt szerte Európában, akik mást mutattak az udvarnak és a külvilágnak kifelé, mint ahogy ténylegesen megélték hitüket, szkepticizmusukat, identitásukat. Miben mások ennek a mintái, jellegzetességei, megvalósulásai a Kárpát-medencében, mint máshol Európában?

Valóban, a 16. századi szellemi pezsgés egyik legizgalmasabb mozzanata a vallási másként gondolkodás sokféle megnyilvánulása, ami viszonylag jól dokumentálható is. Mert bármennyire is rászorultak sokan arra, hogy gondolataik és hitük egy részét leplezzék, a szabadság körei mégis szokatlanul nagyok voltak, különösen nálunk, Kelet-Közép-Európában. Ennek egyik elsődleges oka a nagyobb széttagoltság, a hatalmi vákuumok, a gyengébb városiasodottság és az oszmán veszély volt, amely állandó ütőkártyát jelentett az autonómiáját féltő nemesség kezében. Volt egyfelől egy saját magát elemi erővel megszervező protestantizmus, másfelől egy nem ritkán tetszhalottnak tűnő, gyenge védekező képességgel bíró katolikus egyház, és ez a helyzet évtizedeken át alig változott. Hirtelen mindenkinek, még a jobbágynak is lett véleménye, amiről beszélni és gondolkodni akart. Jöttek a szétszakadó uradalmak, városok, falvak és családok, valamint a vallási együttélés és a vegyes családok legkülönbözőbb formái. És ha valaki egy ilyen heterogén helyzetbe születik, akkor szintén „lesz véleménye”, és ezzel összefüggésben a szkepticizmus terjedésén sem lehet csodálkozni. Ha arra utalsz kérdésedben, hogy nálunk a reformáció terjedése mennyire másként zajlott, mint mondjuk a Birodalom területén, hogy itt mennyire nem felülről irányították, és itt nem működött az „akié a föld, azé a vallás” elve (Péter Katalin kutatási eredményeire utalok), az valóban elgondolkodtató. Szerintem azonban ez sem feketén-fehéren igaz, tudok ellenpéldákról, de úgy tűnik, hogy nálunk tényleg több tere volt a sokféleségnek és kevesebb a hatalmi befolyásolásnak, gondoljunk csak az autonóm népcsoportokra és területeikre, illetve a nemesség gyorsan változó hatalmi strukturáira. Közben pedig ott voltak az oszmánok, akik köztudottan nagyobb vallási szabadságot biztosítottak, a lakosság egy része meg ráadásul ortodox volt: románok, rácok, ruszinok. Ami Dudith vallási másként gondolkodása kapcsán megfogott, az az, hogy mennyire más egy csekély mértékben urbanizált, „mindenki a saját szemétdombján kakaskodó” típusú társadalomban a toleranciáról gondolkodni, mint mondjuk Németalföldön, a sűrű, egyforma házsorok kereskedőinek világában, ahol egy (vallási) szikrából bármikor bozóttűz támadhatott. Nem csoda, hogy Lipsiusnak a vallási konformizmusról egészen más elképzelései alakultak ki, mint Dudithnak.

Almási Gábor erdélyi biciklitúrán a Bihar-hegységben (2017)

A 16. század után a 17. század első felére terjesztetted ki az érdeklődésed. Kaspar Schoppe-val, Campanellával, Machiavelli-recepcióval, propagandairodalommal foglalkoztál. Ez egy nagyon más szellemi világ a Habsburg-udvarokban, mint a 16. század második fele. Milyen különbségeket fedeztél fel elsőre, például a szellemi sokszínűség, udvari karrierek, tolerancia és cenzúra vonatkozásában?

Néha valóban elmerészkedek a 16. századon túlra, foglalkoztam a 15. századi humanizmussal is, sőt a 18. század végi nyelvi nacionalizmussal is elég sokat. Sokszor érzem úgy, mintha félhomályban vagy sötétben járnék. Így csak néhány benyomásról tudok számot adni, és ezek sem annyira Magyarország történetére vonatkozó kutatásaimon alapulnak. Én úgy látom, hogy a 16. század utolsó negyede már sok mindenben egy új kor kezdete. A vallási békére tett kísérletek a 70-es években végleg elvéreznek, és egyre többen kezdik az egyszólamúságot követelni, egyre többeknek lesz elegük a viszályokból és a belháborúkból. A következő időszak nagy szellemtörténeti kérdése, hogy milyen tanulságok vonhatók és vonandók le a vallási igazságok pluralizmusából (és relativizmusából), valamint az ezekért az igazságokért küzdő, a társadalmi békét felborító felek szemellenzős politikájából és háborújából – miközben, tegyük hozzá, a fekete leves, legalább is Közép-Európában, csak a harmincéves háborúval és e háború előzményeivel érkezik. Akárcsak ma, a biztonság követelése és az autoritáséhség löki a folyamatokat abba a reakciós irányba, amelyet a gondolkodás és kommunikáció szabadságának erős korlátozása fog jellemezni. Ez nemcsak a nemzetállami abszolutizmusok kialakulásának kedvez, hanem egyszersmind a nemesi rend is visszaszerzi hadállásait, és újult erővel jelenik meg a vérség és a származás elve. A szabad gondolkodás körei meglehetősen leszűkülnek Európában, különösen ott, ahol az önmagára találó és eleinte bosszúszomjas katolikus egyház diadalmaskodik. Az elgondolható határainak a kijelölése és őrzése meghatározó politikai kérdés lesz. Miért? Talán mert folyamatos hatalomféltés jellemzi az uralkodó osztályokat, amelyeknek a túlhatalma legitimációs deficittől szenved. Hiába mondják, hogy az uralkodó hatalma isteni eredetű, ha ezt se ők, se a hallgatóságuk egy része már nem igazán tudja a világképébe beilleszteni. Én úgy érzem, a 17. század első felében olyan szintű a cenzúra és az öncenzúra, hogy az gyakran rendkívül nehézzé teszi a kutatást. A sorok között kell folyamatosan olvasni és azon gondolkodni, hogy mi mit jelent valójában, mivel akarnak félrevezetni, és mit hallgatnak el. Lehet, hogy túlzok, de sokszor úgy érzem, csak találgatni lehet. A három részre szakadt, de továbbra is sokszínű Magyarországon szerencsére ezek a folyamatok csak tompítottan érezhetők.

Igazoltad, hogy a harmincéves háború talán legolvasottabb pamfletjét, a Secretissima Instructiot Kaspar Schoppe írta. Mi kellett ahhoz, hogy ezt a tudományos felfedezést te tedd meg, és ne más?

Elég nagy kitartással kutattam ennek az 1620-as pamfletnek a szerzőjét, mert ez egy kiváló politikai szatíra, amely a harmincéves háború szinte mindegyik Habsburg-ellenes szereplőjét kifigurázza, köztük Bethlen Gábort is, ráadásul egy 17. századi kézirat szerint Pázmány Péter és a volt cseh kancellár, Zdenk Vojtch Popel z Lobkovic voltak a szerzők. De a kitartás a Google Books nyújtotta forradalmi lehetőségek nélkül nem lett volna elég, mert végül egy itt talált 1700-as könyv vezetett nyomra, és meglehetősen valószerűtlen módon – a Google nélkül soha nem néztem volna bele ebbe a könyvbe. 

Niccolò Machiavelli A fejedelem című értekezése a hatékony kormányzáshoz vezető utakat vizsgálja, és a politikai eszmék történetének egyik legnagyobb hatású műve. Milyen megközelítésből kutatták őt a 21. század elején, és miben látod az aktualitását? Te milyen oldalról vizsgáltad a hatását?

Az elmúlt húsz év Machiavelli-kutatásának a nemzetközi bibliográfiája 92 oldalas, ami több mint 1500 tétel csak az olasz, angol, spanyol, francia és német irodalomból válogatva. Szóval nem könnyű trendekről beszélni, mert a kutatás egyszerűen burjánzó, és a legkülönfélébb szempontok szerint halad. Én két dolgot vettem észre. Egyrészt sokkal jobban értjük már azokat az összetett hatásokat, amelyek Machiavellit érték, közülük Arisztotelészt, Averroëst, Lucretiust emelném ki, de lehetne több más görög, sőt arab szerzőt is, vagy akár kortársat is említeni, akiknek a neve csak mostanában merült fel. Másrészt Machiavelli gondolkodásában szerintem elég sok hangsúlyt kap mostanában a republikánus-populáris vonal, ezen belül Machiavelli társadalomelemzése: a popolo hatalmának a hangsúlyozása, illetve az osztályok közötti társadalmi feszültségek pozitív, politikai stabilitást nyújtó szerepének az értékelése. Én egyik trendet se követem, hanem elsősorban Machiavelli 16-17. századi recepciója érdekel, és ebben próbáltam és próbálok új csapásokat kijelölni. Eddig konkrétan azt igyekeztem bizonyítani, hogy hatásában mekkora szerepet játszott az a féle, vélt vagy valós „tudományosság”, amellyel a politikaelméletet művelte. Ez sokaknak ugyanis nagyon tetszett. Az, hogy Machiavelli ma mennyire aktuális, jó kérdés. Mintha a mai politikusok egy része machiavellistábbnak tűnne, mint 20. századi elődeik, talán erre utalsz vele. Identitáspolitika, tudatos félelemkeltés, a szociálpszichológiai tudással való tudatos visszaélés stb. – és a morális gátak hiánya. Ismerős témák. Akár csal ez a képzet a mai machiavellizmusról, amit valószínűbbnek tartok, akár nem csal, Machiavelli összetett és zseniális figurájának – és hatásának – a megértése szerintem ma ugyanolyan fontos, mint korábban. Machiavelli a politika és a morál kapcsolatára kérdezett rá – és ez a kérdés nem igazán kerül le a napirendről.

Gyakran végzel levéltári alapkutatást, például kormányzattörténeti vonatkozásban, de a kiadatlan és kiadott levelezések és régi nyomtatványok között is láthatóan jól érzed magad. Melyik áll hozzád közelebb, és a koronavírus-járvány mennyiben befolyásolja jelenleg a kutatásaid?

A levéltári alapkutatás azért nem igazán jellemző rám, bár mostanában éppen vissza szeretnék térni hozzá. Én kevésbé vagyok levéltári kutató, mint a magyar kora újkoros történészek jelentős része. Bár szeretem a kéziratokat, a levéltárakban általában célozva szoktam kutatni, témák mentén. De ha a koronavírus-járvány elhúzódása a levéltárak zárva tartását vonja maga után, az elég nagy gond lesz, mert egy új kutatás elején tartok, és elég sok levéltárat kellene meglátogatnom. 

Sokat kutattál és éltél külföldön. Mennyire tartod magad világpolgárnak, illetve egy 21. századi respublica literaria tagjának?

Én mindig világpolgárnak tartottam magam, ezen az utazásaim inkább csak annyiban változtattak, hogy rádöbbentettek, mennyire magyar világpolgár vagyok, mennyire jellegzetesen magyar a habitusom, a berögzültségeim és a hozzáállásom sok mindenhez. Az ezekkel való szembesülést segíti olasz feleségem is. Miatta lakom – még ha gyakran időzök is Magyarországon – immáron öt és fél éve Padovában.

Almási Gábor, Bassano del Grappa (2019)

Miként tudod összeegyeztetni a külföldi kutatásaid, elfoglaltságaid családapai kötelezettségeiddel? Azért is merem ezt megkérdezni, mert te magad is foglalkoztál a kora újkori értelmiségi szülőkkel, és részben témavezetőd, Péter Katalin családtörténeti kutatásai miatt kutattad ezt a témát is.

Szerencsére elég könnyen. A fiaim, akik most 13 és 17 évesek, azt hiszem, sokkal többet kaptak belőlem, mintha egy átlagos, bejárós munkám lett volna. Ez persze nem feltétlenül jó, de nekem mindenképp az volt.

A jelenlegi kutatási területed a latin nyelv szerepe és jelentősége a nyelvi nacionalizmus kontextusában. Melyek itt az eddigi legfontosabb eredmények és újdonságok?

Ez a projekt 2011-ben kezdődött az innsbrucki Ludwig Boltzmann Intézetben, amely a világon, jelen pillanatban legalább is, a legnagyobb olyan intézet, amely kifejezetten a neolatin nyelvvel foglalkozik. A kutatást Lav Šubarić kollégámmal folytattuk, és a kezdeti célunk a magyarországi „nyelvkérdés” történetének tanulmányozása volt. (A 19. századtól kezdve jelennek meg az ilyen vagy olyan nagy kérdések, mint például a „zsidókérdés” stb.) A „nyelvkérdés” arra a vitára utal, ami a magyar nyelv bevezetésére irányuló törekvéseket övezte 1790-tól 1844-ig. Erre vonatkozik Szekfű Gyula egy igen kiváló 1926-os munkája, ami egyben forráskiadás is, de gyakorlatilag ő volt az egyetlen, aki a vitával behatóbban foglalkozott. Mi többek között egy új forráskiadást készítettünk, ami sokkal több figyelmet fordít a nem hivatalos iratokra és azokra a résztvevőkre, akik nem azonosultak a magyar célokkal és elsősorban latinul vagy németül írtak. A munka során tudatosodott bennünk, hogy a forrásgyűjteményünk gyakorlatilag a magyar nacionalizmus megismeréséhez visz közelebb. Két fontos eredményünk van, ha nagyon rövid akarok lenni; összefoglaló cikkünk hamarosan megjelenik az Aetasban. Az egyik, hogy a magyar nacionalizmus nyelvezete szinte egyik pillanatról a másikra alakult ki. Az 1780-as évek végén és a 90-es évek legelején, pár év leforgása alatt jelent meg az az új nacionalista politikai retorika, amely rövidesen a meghatározó politikai nyelvvé vált, és gyakorlatilag a következő évszázadban a közügyekről való gondolkodás és cselekvés kereteit jelölte ki. Éppen ezért ezeknek az éveknek és a nyelvkérdésre vonatkozó vitának sokkal nagyobb a jelentőségük, mint azt eddig gondoltuk, a nacionalizmus pedig ebből következően korábban jelent meg Magyarországon, mint azt a hazai szakemberek egy része (minden korábbi ilyen irányú kutatási eredmény ellenére) hajlandó elismerni. A másik eredményünk magára a nacionalizmus értelmezésére vonatkozik, és valójában csak annyiban új, amennyiben a magyar helyzetre szinte alig, vagy csak nagyon kevesen alkalmazták. Arra a felismerésünkre utalok, hogy a nacionalizmus dinamikáját, úgy gondoljuk, csak akkor tudjuk kielégítően megismerni és leírni, ha figyelembe vesszük annak nyelvi, diszkurzív megkonstruáltságát. Másképp fogalmazva azt állítjuk, hogy a nacionalizmusnak a kultúrát, társadalmat, politikát és identitást formáló erejét a nemzetről szóló politikai diskurzusok fogalmi készletének és retorikájának elemzése révén tudjuk a legjobban megérteni. Ez a fajta diszkurzív megközelítés persze csak akkor lehet kielégítő, ha folyamatosan figyelmet fordít a társadalmi kontextusra, arra, hogy ki beszél, milyen céllal és kihez.

A 16. századtól a 19. századig olvasol és kutatsz latin nyelvű szövegeket. Nyilvánvalóan ebben a korban rengeteg az idézet a középkori és ókori szerzőktől, tehát tulajdonképpen minden korból. Változott-e kutatásaid kezdete óta a viszonyulásod a nyelvhez és az, hogy mit gondolsz a latinnak (és általában a nyelvnek és az írásbeliségnek) az európai kultúrában betöltött szerepéről?

A nyelvek valóságot konstruáló hatalmának vonatkozásában mindenképpen sokkal jobban képben vagyok, mint korábban – ezt az előbbi példa is kiválóan bizonyítja. De általában ezen a területen én még kezdőnek számítok. Amire korábban is nagy gondot igyekeztem fordítani, az az egyes fogalmak koronként és kontextusonként változó jelentése, gondoljunk például a philosophia, a respublica, a libertas vagy a scientiae szavakra, de ez egészen más ügy. A nyelv és írásbeliség európai kultúrkörben betöltött speciális szerepén viszont még nem gondolkoztam – ilyen irányú gondolataim egyelőre csak a zsidókkal kapcsolatban voltak.

Minden kutató nyomozó, a te munkásságodra különösen jellemző, hogy megtalálsz elveszett iratokat, vagy igazolod hamis voltukat, és próbálod kitalálni koruk legintelligensebb, legműveltebb értelmiségieinek rejtett gondolatait. Mi volt az igazi érték a kora újkorban, és mi lehet most: az autentikusság, az őszinteség, a hagyomány megőrzése, a haladás, a társadalmi jó növelése, a megtérés, a túlvilág elérése, vagy valami más?

A kérdésed első felére vonatkozóan: igen, imádom a detektívmunkákat. A legambiciózusabb ilyen típusú kutatásom a 16. század egyik nagyon híres, a korban inkább hírhedt politikai pamfletjének a szerzőségére vonatkozott. A zsarnokölési elméletek leghíresebb opusáról van szó, az 1579-es Vindiciae contra tyrannosról, melynek a szerzőjével több mint 30 tanulmányban foglalkoztak már. Jó néhány hónapot eltöltöttem azzal, hogy írjak egy ikszedik munkát, abban a reményben, hogy végre lezárom a kérdést… és híres leszek. Írtam mintegy 15-20 megjegyzetelt oldalt, majd rájöttem, hogy a szerző mégsem lehetett François Hotman, akire az elejétől kezdve gondoltam, hiába állították bennfentes személyek korábban ismeretlen forrásokban, hogy ő volt. Ami a kérdésed második felét illeti, egészen konkrét leszek. A 16. században az autentikusság, az őszinteség még ismeretlen értékek, a romantika előtt nemigen foglalkoznak velük. A hagyomány őrzésével sem úgy, mint a 19-20. századokban, bár a katolikus hagyomány értékké válik a protestantizmus megjelenésével, de úgy, mint „imitáció”, ami a reneszánsz kulcsszava, természetesen igen. Csakhogy az imitáció nem hagyományőrzés, hanem a korábbi (antik) értékek és tudás adaptációja. A haladás a 16. század végén, de inkább a 17. században bukkan fel, és a 18. században fut be, a 21. századra pukkan ki. A társadalmi jó reneszánsz kulcsfogalom, a virtusra épülő etika alapszava, a 18-19. században is még alapfogalom, és még ma se kopott el. A megtérés talán a 17. században van a topon, világszinten is. A túlvilág – mármint a mennyország – elérése pedig, ugye, tipikus középkori sláger.

Almási Gábor, kirándulás a Skót-felföldön (2019)

Mik a terveid a következő évtizedre?

Nagyon optimista a kérdésed, szerintem keveseknek van évtizedes terve, nekem sajnos csak pár éves van. Szeretnék egy monográfiát írni a 17. század eleji politikai gondolkodásról és benne Machiavelli szerepéről. Az egyik főszereplője Kaspar Schoppe lesz, de nála azért lényegesen többről fog szólni. Ezen kívül jó lenne egy stabil állás is, így közeledve lassan az 50 felé, bár lehet, hogy erről már – különböző véletlenek folytán – végleg lecsúsztam. Végül is, az úgynevezett stabil állás mára már csak néhány szakma privilégiuma maradt.

Monostori Tibor

Ezt olvastad?

A 14. század közepén pusztító nagy pestisjárványt követően a fertőzés több hullámban egészen a 18. századig jelen volt Európában. Ennek