Kör(kor)kép a történettudományról – Történészvita 2015

Az Oktatói Hálózat célja a „Mi lesz veled értelmiség?” című rendezvénysorozattal az, hogy egy-egy – általuk „veszélyeztetettnek” tartott – tudományterület helyzetéről kör(kor)képet adjon, és a felmerülő problémák megoldását közös gondolkodással segítse. 2015. január 20-án a történettudomány került középpontba az ELTE BTK-n tartott „Történészvita 2015” címet viselő rendezvényen. A beszélgetésen Mátay Mónika, Stefano Bottoni, Gyáni Gábor, Klaniczay Gábor és Rainer M. János vett részt meghívottként, őket Valuch Tibor kérdezte. (A beszélgetés során derült ki, hogy a nemrégiben felállított új intézetekből senki nem vállalta a részvételt.)


Fotó: Fekete Bálint

A rendszerváltoztatás óta a történelemhez való viszonyról, a modern kori magyar történetről, az identitás- és emlékezetformálásról gyakori a racionális és/vagy érzelmileg túlfűtött polémia. Ezzel függ össze az is, hogy a napi gyakorlatban hogyan működik a tudomány, annak finanszírozása, vagy épp hol a felelőssége a tudománynak és a történésznek. Az elmúlt években ráadásul több olyan, a médiában is nagy érdeklődést kiváltó eset volt (intézmények tevékenysége, a nyilvánosság előtt zajló pengeváltások, vagy éppen egyes szakmunkák miatt), amelynek okán a történettudományt művelő közösség tagjainak reflektálniuk kellett például a diszciplína belső viszonyaira, minőségi állapotára, társadalmi megítélésére és hasznosságára. Az Oktatói Hálózat rendezvényén sokkal strukturáltabb – és kulturáltabb – keretek közt kerültek elő hasonló kérdések, felvetések, de még így is nehéz röviden összefoglalni (szerencsére nem csak három percünk van erre), hogy a hazai történettudomány helyzetelemzésére szánt három órás (!) beszélgetésen mi minden hangzott el a hat történész és az igen kitartó közönség részéről. A délután folyamán négy témabokor megvitatására jutott idő és energia: 1. A tudományág helyzete; 2. Politika és tudomány viszonya; 3. Történeti tudat, kollektív és egyén identitás; 4. A történelemoktatás helyzete. Minden témakörben több kérdés hangzott el, amely elindította a reflexiók sorozatát, most ezeket vesszük sorra.

Valuch elsőként arra kérte a meghívottakat, hogy mondjanak véleményt a történettudomány általános helyzetéről, illetve annak finanszírozásáról. Az első megszólaló, Gyáni Gábor szerint a helyzet „jó” és „rossz”, a kérdés persze az, hogy mihez képest? Felütésében igencsak negatív képet festett, mivel érezhetően elburjánzott a szakszerűtlenség. Ezzel összefüggésben felhívta a figyelmet arra a paradox helyzetre, hogy míg nemzetközi színtéren 1989 előtt legalább néha sikerült eredményeket felmutatni, a rendszerváltás után a magyar történetírás „átlagteljesítménye” alatta maradt annak, hogy bekapcsolódhasson nemzetközi diskurzusokba. A nyitást követő lehetőségek ellenére sokakat „szemléleti bezárkózás” jellemez, illetve a publikációk terén is hátrányban vannak a szakma hazai képviselői. A kutatásfinanszírozás helyzete összetett és érdemes lenne áttekinteni a források megosztását. Fordulópontnak nevezte az OTKA átszervezését, illetve kitért arra, hogy a források aránytalan elosztásából fakadó nehézségekkel az egyetemek egy ideje már küzdenek, később pedig az Akadémia is érezheti ennek hátrányát.

Rainer M. János a történettudomány helyzetét illetően lényegében egyetértett Gyánival, de annyiban árnyalta a képet, hogy szerinte a rendszerváltoztatást követő időszakban volt felívelés, míg a kétezres évek vége óta romlik a helyzet. A kutatásfinanszírozást illetően a történész idézte és összegezte a 2015. évi költségvetést, amely a 20. századdal foglalkozó intézetek támogatására (VERITAS, NEB, RETÖRKI stb.) nagyságrendileg három milliárd forintot irányoz elő, és ez önmagában bizakodásra adhatna okot. Problémásnak látta viszont, hogy a forrásokat többségében olyan, „egyazon szigetvilághoz tartozó intézetek” kapják, amelyeknek jelenleg „nincs kimutatható tevékenységük”.


Fotó: Fekete Bálint

Klaniczay Gábor a tudományág helyzetével kapcsolatban elmondta, hogy a nyolcvanas évek végét megérő „nagy generáció” (lásd Kosáry, Benda, Hanák, Szűcs stb.) megkezdte ugyan az intézményi átalakításokat, de az 1960-70-es években kialakított nemzetközi kapcsolati tőkéjüket nem örökítették át, illetve a fiatalabbak nem építették azt tovább. Voltak ugyan újszerű kezdeményezések (példaként az Ateliert, a Korallt és az ’56-os Intézetet nevezte meg), de a Fidesz-kormányzatok egy „másik típusú történetírást” érvényesítenek. Hozzátette, hogy a felszínre törő tömeges érdeklődés (őstörténet, Trianon) miatt a szakma pozíciója megváltozott. Úgy vélte, hogy a millennium környékén polarizálódás ment végbe, amely az intézetek és a finanszírozás szintjén is érzékelhető volt: negatív példaként a Collegium Budapestet és a Habsburg Intézetet említette (előbbi teljesen megszűnt, utóbbi a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány „szárnyai alatt” működik).

A sort Mátay Mónika folytatta, aki maga is költői kérdéssel indított: vajon hogyan látná ma az a Fügedi Erik a hazai historiográfia helyzetét, aki egykoron 50 éves lemaradást regisztrált? Egyáltalán miben mérhető a történelemtudomány állapota? – fűzte hozzá. Mátay inkább a szemléletbeli különbségekre koncentrált válaszában, és rámutatott, hogy a nemzetközi tendencia a politikatörténet háttérbe szorulását jelzi, itthon azonban az ettől eltérő megközelítésben működő projektek, műhelyek a finanszírozásra várakozók sorában hátul állnak… További problémaként említette, hogy alacsony színvonalú a kooperáció az egyes kutatóhelyek közt, amelynek olykor csupán adminisztratív okai vannak. A beszélgetés menetében némi vigaszként megjegyezte, hogy kellő elszántsággal keresztül vihetőek olyan „partikulárisnak” és ezért támogatásra nem méltónak bélyegzett kezdeményezések, mint például a tiszazugi arzénmérgezéseket vizsgáló ELTE-s csoport munkája. (Klaniczay Gábor később erősítette mindezt, amikor megfogalmazta: a hazai struktúra a – sorskérdések megoldására törekvő – politika-, had- és intézménytörténeti, valamint az életrajzi kutatásokat preferálja, a histoire totale körébe tartozó egyéb témákat „történeti dadaizmusként” kezeli.)


Fotó: Fekete Bálint

Az első kört Stefano Bottoni zárta, aki előrevetítette: „megtöri az egyetértést”. Így is tett, először azt a véleményét artikulálta (magát „gazdasági bevándorlónak” titulálva), hogy jóval több történész van, mint amennyit egy Magyarország méretű közösség el tud tartani, és a túlképzés jelenleg is zajlik. Hozzátette, hogy a sokak által már jó előre bírált, de anyagilag valóban jó háttérrel rendelkező új intézetekben a fiatalok is lehetőséget kaptak, és szerinte méltatlan, hogy már most eredményeket kérnek számon az ott dolgozókon. Az intézetek így „karaktergyilkosságnak” esnek áldozatul, amelynek hátterében az irigység és az anyagi féltékenység áll. (Korábban az MTT rendezvényén hasonlóan érvelt, és akkor sem titkolta, hogy szerződésben áll az egyik intézménnyel.) A beszélgetésben új frontot nyitott azzal a kijelentésével, mely szerint külföldi kutatókat „kevésbé befogadó terep” még Kelet-Európában is alig akad. A magyar témákról író nem-magyar történészeket – még ha magyar nyelven publikálnak is – hazai kollégáik ugyanis nem veszik számításba. Ez az attitűd is fokozza az izolációt.

A második kört, amely a tudományon belüli versenyre és a kooperációra fókuszált, Mátay Mónika nyitotta, aki röviden összefoglalta: a kooperációra való hajlandóság gyenge pont, ugyanis létező és tendenciózus jelenség, hogy egyesek kisajátítanak és „évekig nyúznak” témákat. Az őt követő Klaniczay Gábor elsőként azzal cáfolta Stefano Bottoni felvetését, ti. hogy az OTKA zsűrizésében hiányzott a külföldi tagság, hiszen erre külön szabály van érvényben. Elmondta azt is, hogy sajnos a külföldi tudósokat ide vonzó intézeteket ellehetetlenítették, ezért sincsenek idegen nyelvű publikációk, illetve ezért sem kapcsolódik be a nemzetközi diskurzusba a magyar történetírás.

Rainer rövid hozzászólásában csatlakozott a korábbi véleményekhez (megemlítve, hogy nem csak az idegen nyelvek–magyar, de a magyar–magyar nyelv viszonylatában is léteznek akadályok), és reagált Bottoni kijelentésére is, cáfolva, hogy több ezer professzionális történész dolgozna Magyarországon. Gyáni azt tette hozzá, hogy kis országban kis tudomány, azaz nincs nagy verseny, sőt az individuális történetírás ezt a folyamatot felerősíti. A nemzetközi versenybe projekt-kutatással lehet csak bekapcsolódni.


Fotó: Fekete Bálint

A körben ismét Bottoni hozzászólása terelte új irányba a beszélgetést: rámutatott, hogy a „szovjet típusú” kutatási szemlélet helyett (amely úgy foglalható össze, hogy állami honoráriummal stabil egzisztenciát kínál, de kevesebb lehetőséget, kisebb volumenű megélhetést) egy új, más szemlélettel kell megbarátkozni, amely projektektől és kevésbé fix, időleges, de bőségesebb forrásoktól függ (tehát nem kínál életre szóló állást). A hazai tudományos életet most érte el a váltás, amely kockázattal jár, és mentalitásváltást követel meg. Másik útként a fokozottabb állami részvétel adódik.

Ezen a ponton Valuch Tibor is hozzászólt: szerinte Magyarországon az államnak való kiszolgáltatottság mást jelent (bár nem fejtette ki, hogy mit), és kétségtelen, a társadalmi–gazdasági megrendelő szerepét az állam tölti be. A prioritás szerinte nem a tudományé, és nincs komoly szándék a tudományágakban a reformokra, csupán a finanszírozásra koncentrálnak. Kérdése ezek után arra vonatkozott, hogy hogyan mérhető – vagy egyáltalán mérhető-e – a teljesítmény, és mennyiben érvényesülnek az eredmények? Ezen a ponton teljes egyetértés alakult ki abban, hogy sokban kifogásolható a citációs indexre, az impaktfaktorra és hasonló mérőszámokra alapozott rendszer, mivel így nem jól számszerűsíthető és kalkulálhatatlan a teljesítmény. Az MTMT-re utalva elmondták, ki kell alakuljon valamiféle rend, de ez egyelőre a jövő.


Fotó: Fekete Bálint

A rendezvény következő részében a közönség tagjai kaptak szót. Kérdésre válaszolva Bottoni elmondta, hogy vannak kurrens kutatások és külföldön mutatkozik igény a magyar szakemberek eredményeire (pl. összehasonlító elemzésekre). Megemlítette, hogy a gazdaságtörténetnek voltak kifejezetten nívós művelői, ez az irány azonban elsorvadt, bár a rendszerváltoztatás (pl. a privatizációk) racionálisan leírható lenne általa. Ennek még olyan akadálya sincsen, és ez unikálisnak tekinthető, hogy a levéltárak anyagához nem lehet hozzáférni.

Czoch Gábor hozzászólóként úgy vélte, hogy nem véletlenül alapították az elmúlt időben történeti intézetek sorát, amivel párhuzamosan pl. az egyetemi oktatói gárdát súlyos hátrányok érték (elbocsátások, előléptetések szüneteltetése stb.). A „tudományos igazságokat” ugyanakkor az intézményrendszer hitelesíti, és a függetlenség elvesztésével a „tudományos igazság” kérdőjeleződik meg. A fiatal történészeknek ilyen miliőben kell elhelyezkedniük, ami magával hozhatja az öncenzúrát és a kontraszelekciót.

Valuch Tibor ezek után rátért a második témakörre: következett a politika és a történetírás (v)iszonya. Klaniczay Gábor indította a kört, aki rögtön Boross Péternek egy Veritas Történetkutató Intézet által rendezett konferencián elhangzott mondatát idézte: „Elfogadhatatlan, hogy olyan könyv jelenik meg, miszerint a Magyar Hadsereg bűnöket követett volna el Szovjetföldön, ráadásul ezt egyetemi katedráról még oktatják is.” A történész szerint mindig lesz beleszólása a politikának, és a történetírásnak racionális–szakmai érvelésekkel kell korrigálnia, támogatnia a politika hibás nézeteit, megnyilvánulásait. Ez összefüggésben van a professzionális alapokon működő történetírás és public history közti feszültséggel is. Mátay Mónika egyetértett vele abban, hogy egyértelmű a politika befolyása, majd tovább vitte a gondolatot: úgy érvelt, hogy sokkal problémásabb az, hogy a szakma jelenleg nem tud egységesen fellépni – az individualizmus vagy a civil társadalom gyengeségéből fakadóan – akkor sem, ha erre nagy szükség mutatkozik.

Rainer – mielőtt rátért az újabb témára – reagálva Bottoni korábbi értékelésére úgy vélte, hogy a „karaktergyilkosság” erős kifejezés. Ezután kifejtette, hogy a politika olykor szembe megy a tudománnyal, sőt a politikai kurzus megpróbál ráerőltetni „egy retardált nemzeti emlékezetet és nyelvezetet”. Véleménye szerint az „emlékezetpolitikai akcionizmus” párosul az erőszakos kanonizációval (új alaptanterv, tankönyvsorozat stb.), amely erősen sérelmi alapokon nyugvó, felelősségtagadó, szenvedéstörténetként ítéli meg a magyar történelmet, megkérdőjelezi a nyugati értékrendet, illetve nemzeti mítoszok és legendák nyelvén beszél.

Gyáni Gábor szerint a politika és a tudomány legyenek távolságtartóak, akárcsak a „normális helyeken” (említve egy angol példát). Előbbi feladata az lenne, hogy biztosítsa a tudomány műveléséhez szükséges feltételeket, mert ez a demokráciához nélkülözhetetlen. A problémánk ugyanis a jelentés, és nem a hasznosság.

Bottoni szerint szét kellene választani a pártokat és a politikát. Németországot hozva példaként felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben pártalapok finanszíroznak kutatásokat, az nem okoz gondot. Magyarországon azonban az állami költségvetésből származik a szakmát működtető pénz, és újra visszatért az új intézetek megítéléséhez. Ő inkább a(z államigazgatásban is tapasztalható) szakmaiság leépülését nevezte az utóbbi évek primer problémaforrásaként, de meg kell várni, hogy a frissen alapított kutatóhelyek produkálnak-e releváns eredményeket.


Fotó: Fekete Bálint

Ezt követően Valuch Tibor az autonómiáról, az egyéni és intézményi felelősségről, illetve a szolidaritásról kérdezte a vita résztvevőit. Klaniczay az autonómia kapcsán erősítette azt a gondolatot, hogy nem az állami finanszírozás, hanem a források felhasználása a lényeges kérdés. Mátay Mónikának az autonómia kifejezése leginkább azt juttatta eszébe, hogy immár 15 éve szabadon oktat (!). A szolidaritással kapcsolatban pedig úgy érzi, hogy még mindig az örökölt rossz mechanizmusok működnek, és a minőség mellett ezen a területen is szükséges fejlődnünk. Rainer M. János a kérdésfeltevésénél maradt, hiszen már maga a kérdés jelezheti, hogy baj van az autonómiával, mintha ez szorongó érzést keltene bennünk, még akkor is, ha az utóbbi időben nem  voltak kirívó esetek, felelősségre vonások a szakmán belül.

Gyáni Gábor messzebbről közelítette meg a témát, tipológiája szerint ugyanis kétféle történész van, vannak a funkcionális történészek – lásd Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet – akik a történeti módszert, a hivatástudatot mellőzve művelik a történelemtudományt, illetve vannak a tudományos gondolkodást, a történetírást ethosszal, hivatástudattal, értékrenddel megtöltő szakmabeliek. Ha ez az utóbbi nincs, akkor az a történész a funkcionalisták sorába kerül, sőt a politika és a tudomány összeolvadásával, a történeti módszer mellőzésével, a nyelvezet leegyszerűsítésével már egyenesen propagandának minősíthető teljesítmények születnek. Gyáni pedig nem hajlandó sem a propagandista, sem a funkcionalista vagy a politikával kollaboráló történészekkel vitát folytatni. Mindez persze nem egyenlő azzal, hogy ne lehetne népszerűsítő, vagy a szélesebb olvasóközönség számára történeti munkákat, tanulmányokat, cikkeket írni. Bár Gyáni úgy véli, hogy naivitás azt képzelni, vagy célul tűzni, hogy a történeti módszer gondosságával megírt írásokat a laikusokhoz is el kell juttatnunk és velük meg kell értetnünk. Stefano Bottoni azonban igenis fontos feladatnak gondolja, hogy a történészek írásai ne csak céhbelieknek készüljenek, és ha kell, a médiában három percben is lényegre törően össze tudják foglalni mondandójukat. Szerinte nem kérdéses, hogy fel kell vállalni a történeti tudás terjesztését, népszerűsítését is, hiszen ezen keresztül formálható a közgondolkodás, illetve egy-egy kérdés megítélésében eligazíthatja a köznapi embereket. Kik legyenek ebben irányadók, ha nem a történészek? Ha ezt a tudományos közösség tagjai elhanyagolják, azt is jelenti, hogy teret hagynak a félrevezető érveléseknek (pl. „trolloknak”), mert az igény adott. A szolidaritásról és annak hiánya kapcsán a névtáblák körüli vitát hozta példakánt Bottoni.

Az utolsó etapban – a már két és fél órája zajló beszélgetésre tekintettel – az emlékezetpolitika és az oktatás együtt került terítékre. A kört Klaniczay Gábor kezdte, aki visszautalt a Szent Korona átszállítására a parlamentbe, amelyre a millenniumkor került sor, és amely később „államjogi” értelmet is nyert. Kitért arra is, hogy a múlt birtokba vételére – sajnos – tudományon kívülieket vontak bele (és utalt a jelenlegi kormányfő 2002-es, a Terror Háza megnyitóján elmondott beszédére – itt), majd pozitív példaként az OSA Csillagos házak projektjét hozta, amely megmozgatta az embereket.

Mátay visszatért a professzionalizmus hiányára és elmesélte, hogy a véletlennek köszönhető csak, hogy kiderült, az ELTE-n két rokonítható projekt fut, azonban ez a forrásokat elosztó adminisztrációnak fel sem tűnt. Az oktatással kapcsolatban fontos megjegyzést tett: a hallgatók olyan kérdéseire, hogy egyáltalán miért és milyen kilátásokkal végzik el a történész képzést, erre választ kell tudni adni.

Rainer M. János az emlékezetpolitikáról azt mondta röviden, hogy inkább a megismerhetőséget és szabad beszédet kellene támogatni, a politika feletti konszenzusra nincs esély (és talán nem is kell ilyen). Az oktatásról elmondta, hogy a történetírói ethosznak része, hogy számol a változtathatósággal, és ebben a fiatal tanárképzésben részt vevőkre kell alapozni. Gyáni inkább utóbbiról beszélt részletesebben, és rámutatott arra az ellentmondásra, hogy az oktatás kánont közvetít, míg a tudományt éppen a folyamatos kritika és innováció hajtja. (Erről nemrégiben az Élet és Irodalomban fejtette ki véleményét, de hamarosan az Iskolakultúrában is olvasható az.) Ebből adódik, hogy „nem lehet egészséges” a kettő közti kapcsolat. Bottoni ehhez kapcsolódva mondta, hogy a kánonoknak egymás mellett meg kellene férnie (olasz példát említve). Ez legalább egyetemi szinten üdvös lenne, de tapasztalata szerint sokszor olyan disszertációk is pozitív elbírálást kapnak, amelyek „nem ütik meg a szintet”. Az elvárásokból azonban maguk a történészek adnak lejjebb folyamatosan szerinte. „Mikor áll meg ez a tendencia? Mikor elégelik meg, és tesznek ez ellen az oktatók?” – tette fel végül a kérdést.


Fotó: Fekete Bálint

Végezetül Valuch Tibor feltette a kérdést, miben látják a két téma legkritikusabb pontját a meghívottak? Klaniczay csak az oktatás kapcsán említette, hogy az antik és a középkori történelem egyre zsugorodik a közoktatásban. Mátay Mónika az önsajnáló, felelősséghárító, szigorúan nemzeti keretek közt működő diskurzust említette, majd az oktatás kérdésére térve azt, hogy messze van a kurrens kérdések felvetésétől is. Rainer nem szólt hozzá, Gyáni pedig kijelentette: transznacionális történetet kell írni. Végül a közönség derülhetett azon, hogy Bottonit milyen útravalóval bocsátották el diplomaszerzése után olasz professzorai, ugyanis megfogadta: „Menjen innen, azonnal!”

A közönség soraiból végül Lőrinc László, történelemtanár (a Tényleg?! szerkesztője) szólalt fel, aki elmondta, hogy a történelemtanítás csak részben indoktrináció, hiszen részben forrásokkal dolgoznak a tanulók, így lehetőség van eltérő szempontok érvényesítésére. Figyelmeztetett arra is, hogy ha a történetírás végleg „leírja” az oktatást – Gyánira utalva: mondván, úgysem értik széles tömegek –, akkor tovább erodálódhat a diszciplína.

A témák, a kérdések, a problémák kifogyhatatlansága, a három órán túlnyúló beszélgetés jelzi, hogy  a történelemtudomány művelőinek, illetve az annak határterületén dolgozóknak igenis érdemes (ki)beszélniük a szakma „rákfenéit”, irányait, jelenlegi és jövőbeli helyzetét, perspektíváit. A vita ilyen értelemben bizonyosan nem zárult le, és remélhetően lesz folytatása a többi oldal képviseletében.

Szilágyi Adrienn – Fekete Bálint

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket