Kőrösi Csoma Sándortól a keleti nyitásig

2017. szeptember 21-én az ELTE BTK Szekfű Gyula Könyvtárában az Eötvös József Collegium Történész Műhelye által szervezett legfrissebb (immáron a tizennegyedik) előadásán  Ablonczy Balázs, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docense tartott beszámolót Tengri fiai: a magyar orientalizmus világa címmel. A turanizmusról, illetve a turanista mozgalomról szóló előadás, melynek hátterét Ablonczy tavaly megjelent, Keletre magyar! című könyve szolgáltatta, a nemzeti ébredéstől a Kurultáj nagyon is kurrens rendezvényéig festette le Magyarország keleti útkeresésének horizontját, s számos nyelv-nép rokonság koncepciója, illetve a „magyar imperializmus” is szóba került.

Ablonczy Balázs előadása. (Fotó: EC Történész Műhely Facebook-oldala)

Ablonczy hangsúlyozza, hogy noha időben közel járunk a finnugor nyelvrokonság felé történő kutakodás kezdetéhez, a mondabeli turániakkal (akik török eredetű népek lettek volna) való rokonság, s a török mint rokonnyelv elmélete ebben egyáltalán nem jelentett törést. Mi több, vízió született. Mindez a sok dilemma – vélték akkoriban – csak úgy lehetséges ugyanis, ha nem is vagy-vagy kérdésről van igazából szó, hanem mind a rokonaink ezek a népek. Megteremtődött – sőt, egy rövid időre külföldi tudósok munkája által megerősítést nyert – a „turáni nyelvek”, illetve a „turáni népek” koncepciója, amelyben a magyarság nincs többé magára hagyva a szláv, germán és újlatin Európában: testvérünk török, finn, észt, bolgár, sőt, a japán is. Szinte automatikusan teremtődött tovább a „turáni metropolis” gondolata, amely – paradox módon a kor nyugat-európai szelleméhez igazodva – civilizációs küldetést adott a magyarságnak. Minthogy a magyar a legnyugatibb turáni nép, az a feladata, hogy origó legyen a Kelet számára, afféle civilizátori szerepben, jótékony kulturális gyámkodással zárkóztassa fel a világ élvonalába a „testvérnépeket”.

A turanizmus későbbi alakulását viszont, emeli ki az előadó, meghatározta a magyar etnogenezis körüli nagy tudóspárbaj: az ugor-török háborúként ismert nyelvrokonság-vita, amelyet Budenz József és Hunfalvy Pál folytattak Vámbéry Árminnal. A finnugor nyelvrokonság tudományosan megalapozottabb volta körüli csörtékre – amely mellesleg az etnikai származásról nem feltétlenül árul el sokat, viszont a XIX. századi tudományosság definitívnek tekintette – vezeti vissza magát az 1945 után képződött alternatív elméletek nagyja: a török szál háttérbe szorulása összeesküvés-elméletektől sem visszariadó revansvágy magvait ültette el. A háborús vereségek és az ezzel járó traumák hatására ezek a magvak aztán csírázásnak indultak.

Hallgatóság az előadáson. (Fotó: EC Történész Műhely Facebook-oldala)

A XX. század elején a turanizmus mint ideológia három fő forrásból táplálkozott: az egyik a magyar nemzet elgondolt önképe volt, amely jól rímelt a Turán-mondára. Mindez a tudománytól is megerősítést kapott, hiszen a kor magyar orientalistái (is) nagy érdeklődést mutattak a turanista gondolat iránt, a tudományos perspektívájuk pedig formáló erőként hatott. Ők voltak a második forrás. A harmadikat a civilizációs misszió jelentette: Bosznia 1908-as annektálása, illetve a Monarchia balkáni hegemón törekvései abszolút egybevágtak a turáni népek „kulturális terelgetésének” elképzelésével. Az intézményesülő turanizmus egyesek számára a magyar imperializmus ideológiája lett.

Ablonczy ezen a ponton tért rá a turanizmus intézményes életére. 1910 decemberében jött létre a Turáni Társaság, mint egyesület. Elnöke Teleki Pál volt, a későbbi miniszterelnök, díszelnöke pedig az idős Vámbéry Ármin. A tagok névsorában sokan vannak a magyar társadalmi-gazdasági-politikai elit más szereplői közül is, képviselők, nagyvállalkozók, arisztokraták. Szép számmal ott van a tagok, az egyesületi lapot, a Turánt szerkesztő-író turanisták között komplett értelmiségi szakmák krémje: földrajztudósok, orientalisták, tanárok (némileg meglepő módon neves történész viszont alig-alig).

Vámbéry Ármin (Fotó: Wikipédia Vámbéry Ármin-szócikke)


Az első világháborúig szimpla egyesületi működést kifejtő társaság szerencsecsillaga 1916-ban ragyogott fel rövid időre: a kormányzat ugyanis komoly fantáziát látott a civilizációs küldetés gondolatában. A Társaság felvette a Magyar Keleti Kultúrközpont nevet, s nem kisebb székhelyen, mint az Országházban folytatta tovább működését. Folytatódott a Turán jelentősen felhizlalt és jóval frekventáltabb kiadása, ösztöndíj-akciók indultak azzal a céllal, hogy „turáni” országok vendéghallgatói Magyarországra jöjjenek egyetemre, hogy hazatérvén majd országuk elitjének legyenek tagjai. Az ország hadifogoly-táborait is sorra járták a turanisták, egyebek között azzal a céllal, hogy nyelvjárásokat gyűjtsenek Oroszország ugor ajkú katonáitól. A végső cél ebben az esetben néhány nagyot álmodó turanista (például a feltaláló, mezőgazdász és muzeológus Paikert Alajos) számára az volt, hogy létrehozzon egy turáni légiót a rokonság (és a központi hatalmak) ügye számára megnyert hadifoglyoknak. Expedíciók is indultak a világ legkülönbözőbb szegletébe a rokon népek kutatására – némelyik, így például a katonai összeomlás előtti hetekben Anatóliába induló meglehetősen kalandosan ért aztán véget.

Bár a Turáni Társaság működésében nem jelentett cezúrát a katonai összeomlás, a forradalom, de még a proletárdiktatúra sem, a viszonyok valamelyes stabilizálódása után nem lehetett ugyanott felvenni a fonalat, s ez inkább mentális kérdés volt, mint anyagi. Ahogy Ablonczy fogalmazott: a háborús vereségig minden belső vitájával együtt békés, egy rövid időre államilag is erősen felkarolt mozgalom háttere megváltozott, s a „magyar imperializmus” ideológiája a „frusztráció ideológiájává” alakult. Erősen politikai színezetet öltött nem egy ága a turanizmusnak, s ezeknek az ágaknak a képviselői lényegében azt hangoztatták: Trianon, az ország szétszakítása a Nyugatot árulóvá tette, Magyarország ezek után csak azért sem tartozhat közéjük, vissza kell fordulnunk Keletre, hogy ott a turáni népeket összekovácsoljuk, s a szövetségük élén térjünk vissza, erővel visszavenni, ami minket illet.

Nem meglepő túlságosan, hogy a politikai turanizmus – amely mind erősebb szélsőjobboldali tendenciákat mutatott – nem is győzte egy fedél alatt a „mainstream”, tudományosabb igényű turanistákkal. Miközben a Turáni Társaság továbbra is működött a kormánypárti országgyűlési képviselő, Pekár Gyula elnökletével, kivált belőle a Magyarországi Turán Szövetség, a radikális turanisták szervezete. Párhuzamosan kivált viszont a főképpen orientalisták alkotta, kizárólag tudományra fókuszáló vonal is, s Kőrösi Csoma Társaság néven alakult egyesületté.

Pekár Gyula. (Fotó: Wikipédia Pekár Gyula-szócikke)

A radikális turanisták egysége nem bizonyult tartósnak, ahogy Ablonczy reflektált erre finom iróniával, „mindig van egy jobb magyar és jobb turáni”. 1923-ban a Turán Szövetség számos apró szervezetre bomlott szét, s több mint egy évtizeden át nem is egyesült újra. Nevesebb tagjaik közül többen – például Cholnoky Viktor földrajztudós – visszatértek a Turáni Társaságba. Annak ellenére azonban, hogy a turanisták belső dinamikája, illetve rivalizálása hogyan alakult, az általuk képviselt nézetrendszer abszolút a hétköznapok részévé vált a két világháború közötti korban. „Turáni”, keleties motívumkinccsel operált például munkájában is Boromisza Tibor festő, vagy Medgyaszay István építész, de más turanistáktól sem volt idegen hasonló kulturális lenyomatát hagyni az eszmerendszernek.

Máig a közbeszédben emlegetett elképzeléseket, illetve bizarr leágazásokat is teremtett a két világháború közötti turanizmus. Az első kategória legfontosabb eleme a székely kultusz. Ugyanis innen gyökeredzik a székelyeket az ősi határoknál őrt álló, népviseletüket őrző, romlatlan, tiszta magyar emberekként (ahogy Ablonczy fogalmazott, szupermagyarokként) bemutató látásmód. Míg a székelységgel kapcsolatos mítoszteremtés inkább a radikális turanista értelmiséget foglalkoztatta, az alacsonyabb néprétegek egy vékony szeletét az újpogányság kötötte le. A turáni egyistenhívőknek nevezett szekta elutasította a kereszténységet, s azt hirdette, hogy a magyarságnak vissza kell térnie az ősi pogány hitre. Velük kapcsolatban – említette Ablonczy – gyakori tévhit, hogy fehér lovat áldoztak, ez azonban aligha volt így, mert nagyrészt szegényparasztok lévén nem volt rá pénzük. A kormányzat által üldözött szektában erős személyi átfedések voltak a korai nemzetiszocialista jellegű mozgalmak (pl. a kaszáskeresztesek) tagságával, ami ezen mozgalmak egyházellenessége és szociális követelései ismeretében érthető.

Ablonczy Balázs könyvének borítója. (Fotó: EC Történész Műhely Facebook-oldala)

A második világháború nem hozta extrém konjunktúráját a turanizmusnak, azt leszámítva, hogy a radikális hangok még inkább megerősödtek. A háborús vereség, s a szovjet megszállás rövidre szabta a turanista társaságok sorsát: a széthullott Turáni Társaságot a Belügyminisztérium nem engedi újjáalakulni 1945-ben, a többi turanista mozgalmat pedig betiltják. Figyelembe véve a gondolatkör nacionalista – és a háború előtti közbeszédben betöltött markáns – jellegét, Ablonczy úgy találta, igazából furcsa, hogy a magyar politikai és civil szféra szisztematikus szétverése során a kommunista állambiztonság nem kerített sort egy „turanista perre”. Mint mondta, ez amiatt lehetett, mert nem találták elég hasznosnak a pert: az igazán radikális turanisták ugyanis tömegével emigráltak az országból, a jó szaktudósokra pedig az új rezsimnek is szüksége volt. Egy vadászegylet, a Turáni Vadászok Országos Egyesülete ugyan felbukkan a Magyar Közösség-perben, de végül a politikai rendőrség ejtette ezt a szálat.

A háború előtt – minden nagyszabású gondolattal együtt – egyáltalán nem jelentett disszonanciát, ha valaki a finnugor és a turáni elméletet is vallotta; olyannyira nem, hogy finnugristák is voltak a Turáni Társaságban, nem kevesen. A turanizmus betiltása, s ezzel a finnugor etnogenezis-elmélet kizárólagossá tétele viszont azt vonta maga után, hogy minden alternatív őstörténet hirdetése (és innentől aztán nem volt megállás a Parthus Birodalomig meg a Szíriusz csillagképig) antikommunista és nemzeti érzelmű kiállás lett az érintett körökben. A legfelkapottabb ezekben az években a magyar-sumer rokonság gondolata volt, melyet a magyarországi turanisták közül Bobula Ida, az emigránsok közül Badinyi Jós Ferenc képviselt és igyekezett bizonyítani a legvehemensebben. Mindezzel együtt, mondta Ablonczy, a turanizmus lassacskán sorvadásnak indult, bár 1956 után megjelent egy búvópatak-szerű turáni hagyományőrzés, ami a turanista irodalmak egymás közötti cserélgetését jelentette.

Molinók a 2010-es Kurultájon. (Fotó: kurultaj.hu)

A rendszerváltozás nem hozott magával turanista feltámadást. Új erőre akkor kapott a gondolatkör, ismertette Ablonczy, amikor a 2000-es évek közepének belpolitikai válsága és a Nyugathoz való felzárkózás kudarca valamiféle politikai pótlék felé irányította az embereket. Mindezzel együtt hiába a Kurultáj, az Ősök Napja, vagy akár a történetileg ide becsatornázható „keleti nyitás” külpolitikai paradigmája, a turanizmus mint közéleti gondolat, úgy fest, végleg megbukott, nincs iránta ugyanis jelentősnek mondható érdeklődés. Mindemellett azonban Ablonczy megjegyzi, ha ez így is volt, vagy lesz, nem tűnik el nyomtalanul: néhány messziről gyökerező politikai gondolat mellett ugyanis erős kulturális lenyomatot is hagyott, elsősorban a gondolatkört hirdető művészek keze által.

Erdős András Patrik

Ezt olvastad?

2016. december 12-én került sor az Országos Széchényi Könyvtárban a Propaganda – politika, hétköznapi és magas kultúra, művészet és média