„Kortól függetlenül meg kell találni a feladatokat” – interjú Gecsényi Lajossal

Oszd meg másokkal is:

Portré

Gecsényi Lajos történészként elsősorban a kora újkor, illetve az 1945 utáni magyar–osztrák kapcsolatok történetével foglalkozik. Levéltárosként az MSZMP Párttörténeti Intézete Archívumában kezdte pályáját, igazgatta Győr-Sopron megyei 1. számú Levéltárát, hét évet töltött Bécsben levéltári delegátusként, majd a Magyar Országos Levéltár főigazgatói posztjáról ment nyugdíjba 2009 végén. Jelenleg a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének igazgatójaként dolgozik. Gecsényi Lajossal pályájáról, tapasztalatairól és jelenlegi munkájáról Katona Csaba beszélgetett.

Gecsényi Lajos. Kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár

Újkor.hu: Bár elsősorban a Magyar Országos Levéltár főigazgatójaként és a kora újkor, illetve az 1945 utáni osztrák–magyar kapcsolatok kutatójaként ismer a történész szakma, először a kezdetekről kérdeznélek. A gyerekkorodról, családi háttérről, iskoláidról mit mondanál?

Gecsényi Lajos: Egy falusi tisztviselő pedagóguscsaládból indultam, Pest megye egyik falujában, mindazon körülmények között, amelyek az ötvenes évek elején jellemezték társadalmunkat. Apámat 1950-ben elbocsájtották, attól kezdve Sztálinvárosban építette a jövőt, már nem tisztviselőként, hanem segédmunkásként. Nagyanyám és édesanyám neveltek ekkortól. Középiskolai tanulmányaim mindez meghatározta, egy hirtelenében polgári iskolából átalakított gimnáziumban végeztem el a négy évet, szerencsére azonban tanáraim többsége Budapestről járt ki. S még egy nagy szerencsém volt, mikor bevezették a második idegen nyelvet, más választás nem volt, mint latint tanulni. 1960-ban a latin érettségi minden bizonnyal hozzájárult egyetemi felvételemhez. A történelem érdekelt meghatározó módon, emellé először a könyvár szak, majd a levéltár szak társult. Ez utóbbi határozta meg az életem. Akkoriban a levéltáros képzés elsődlegesen a történész utánpótlás felkészítését lett volna hivatva elősegíteni. Mire végeztünk, nem maradt más, mint a levéltár. A szakdolgozatom a 16. század első felének történetéből írtam, és úgy éreztem, hogy a jövőt illetően is ez a korszak fog érdekelni. Helyette az élet mást hozott, az egykori Párttörténeti Intézet archívumában kaptam levéltárosi állást, s bármily hihetetlen ma, párton kívüliként.

Az egyetem után tehát a Párttörténeti Intézetben dolgoztál, ez sokak szemében ma már misztikus dolog. Milyenek voltak ezek az évek?

Nagyot fordult velem a világ, meg kellett ismernem a 20. századi munkásmozgalom történetét. Éveken át a két háború közötti munkásmozgalmi iratokat rendeztem, majd megbíztak a megyei pártarchívumok hálózatának szakmai irányításával.  A későbbi évtizedekre is kiható ismereteket szereztem és bátran állíthatom, hogy ennek a levéltári hálózatnak köszönhető, hogy az állampárt dokumentumai jól kutathatóan mai napig fennmaradtak, és meghatározóan járultak hozzá az 1945 utáni történelem feldolgozásához. Sok év elteltével azonban a szívem visszahúzott a kora újkor irányába, így amikor lehetőség adódott, hogy irányt váltsak, megpályáztam a győri megyei levéltár állását, ahol páratlan forrásanyag „várt rám” a 16. és 17. századból.

Innen tehát Győrbe, vidékre vezetett az utad. Két ciklusban is voltál győri igazgató. Milyen volt a hetvenes évek közepén vidékre kerülni, és átvenni egy kis létszámú levéltár vezetését?

Győr sohasem volt a történeti kutatás kiemelt terepe. Ezt mutatta az is, hogy igazgatóként a levéltárban én lettem az ötödik munkatárs. A meghatározó publikációs lehetőséget pedig a múzeumi évkönyv, az Arrabona jelentette. 1976-tól itt jelentek meg tanulmányaim, amelyek legnagyobb értékét ma is abban látom, hogy Győr kora újkori történetét feltették a magyar történettudomány térképére. Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy fiatalabb kollégáim, Dominkovits Péter, Horváth József, Pálffy Géza ugyancsak elkezdték a város történetének e szakaszát alapkutatások és forráspublikációk szintjén is vizsgálni. Mindehhez az is hozzátartozott, hogy levéltárosként nagyon sokat tudtam tenni a győri káptalan jegyzőkönyveinek, Győr város kora újkori jegyzőkönyveinek megmentéséhez, ami a restaurálásukat jelentette. Egy vidéki levéltáros természetesen a kedvenc témája mellett sok mindennel foglalkozott/foglalkozik, így természetesen szerkesztettem 20. századi dokumentumköteteket és nem utolsó sorban 1978 és 1984 között az újonnan alapított Műhely című folyóiratot. A Műhely azt a sajátos feladatot vállalta magára, hogy helyet adjon a külföldön élő magyar írók, költők írásainak. A korabeli politika ezzel kapcsolatos fenntartásai vezettek odáig, hogy megváltam a Műhelytől, és elfogadtam a felkérést a levéltári szakmai folyóirat, a Levéltári Szemle szerkesztésére. A kihívást itt az jelentette, hogy egy rendszertelenül megjelenő szakmai kiadványból negyedéves folyóiratot csináljunk.

Sajátos eleme a pályádnak a bécsi magyar levéltári delegátusság. Bécs teljesen mást jelentett akkor. Milyen volt ez a munka?

Jószerével váratlanul ért a felkérés a művelődésügyi minisztérium részéről, hogy menjek el Bécsbe Magyarország levéltári képviselőjének az Osztrák Állami Levéltárba. Óriási kihívás volt ez számomra és természetesen jelentős feladat, attól kezdve, hogy 1987 februárjában Ress Imre utódaként Bécsben folytattam a munkámat. Az ott eltöltött hét év óriási tapasztalatokkal gazdagított, megismerhettem a négyszáz éves közös múlt meghatározó forrásait, készítettem levéltári segédleteket és tanulmányokat magyar és német nyelven, folytattam a Győrre vonatkozó források feltárását, majd a rendszerváltást követően szerkesztője lehettem a bécsi magyar követségi palota történetét első alkalommal feldolgozó kötetnek, és hamarosan megkezdtem a két ország 1945 utáni történetére vonatkozó dokumentumok összegyűjtését, majd publikálását. Még ma is fontosnak tartom kiemelni, hogy a két állam 1945 utáni kapcsolatainak feldolgozása meghatározó jelentőségű a kommunista Magyarország története szempontjából is. Kétségtelen, hogy mindez a nagyhatalmi politika árnyékában zajlott, de a magyarok számára ezekben az években is Bécs maradt a nyugat kapuja.

A pályád kiemelkedő része a Magyar Országos Levéltár főigazgatósága, ami rövid megszakítással 1997-től 2009-ig tartott. Ezt a nem éppen egyszerű időszakot hogyan értékeled? A levéltárak ebben az időszakban az átalakulás éveit élték: rendszerváltás után vagyunk, a számítógépek térhódítása ekkor kezdődött, és így tovább.

Egyszer minden kiküldetés véget ér, 1994-ben visszatértem Győrbe, ellenállva Glatz Ferenc barátom hívásának, aki szívesen vette volna, ha Budapesten folytatom a munkámat az MTA Történettudományi Intézetében. Három év kemény munka várt rám Győrben, ahol lezajlott a megyei és városi levéltárak szétválása, lényegében újra kellett építeni a megyei intézmény állományát. 1997 májusában felkértek arra, hogy nyújtsak be pályázatot a Magyar Országos Levéltár főigazgatói állására. Hozzá kell tennem, hogy nem dolgoztam ugyan soha az Országos Levéltárban, de a levéltári folyóirat szerkesztőjeként, az Országos Levéltárról szóló ismertető lektoraként és kutatóként alapos ismeretekkel rendelkeztem az intézményről. Az előző években lezajlott a levéltárak meghatározó átszervezése, egyesült a korábbi Új Magyar Központi Levéltár és a régi Magyar Országos Levéltár. Megtörtént az állampárt iratainak átvétele és mindezen felül folyamatban volt a központi levéltári intézmény feladatainak újragondolása, meghatározása. A levéltár ebben az évben egy jelentős új épülettel is bővült Óbudán. Az elődöm, Lakos János jelentős munkát végzett ezen a téren, ezt kellett folytatni. Rövid megszakítással 12 évet töltöttem el az intézmény élén, amikor 68 éves koromban főigazgatóként nyugdíjba vonultam. A hét hónapos megszakítást az MTA Történettudományi Intézete igazgató-helyettesi posztjának betöltését jelentette 2002 őszétől. Főigazgatóságom alatt megújult a levéltár munkatársi gárdája, jelentős mennyiségű iratanyag átvételére került sor, számos új kiadvány készült, közülük a Levéltári kézikönyvet és A Magyar Országos Levéltár történetét külön kiemelném, nem szólva a forráskiadványokról, amelyek kiadását ma is a nemzeti levéltár egyik alapvető feladatának tartom. A formálódó informatikai világ kihívásával is szembesültem, ennek úgy próbáltunk megfelelni, hogy megindítottuk az ArchívNet című elektronikus folyóiratot 2001-ben. Ez volt az első online levéltári és történettudományi periodika Magyarországon. Sokat léptünk előre a nemzetközi levéltári együttműködés terén, különösen jelentős volt ebben az orosz levéltárakkal kiépült kapcsolat. Nagyon fontos volt számomra mindeközben, hogy 1993-tól részt vehettem az egyetemen folyó levéltáros képzésben. Ezt ismerte el az alma materem címzetes egyetemi tanári címmel.

Az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársainak társaságában. Balról jobbra: Fodor Pál, Hegyi Klára, Szász Zoltán, Zsoldos Attila, Somogyi Éva, Pók Attila, Oborni Teréz, Gecsényi Lajos, Glatz Ferenc, Balogh Margit

Ma is aktív vagy, a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének az igazgatójaként dolgozol. Erről mit kell tudnunk?

Közel egy évtizede, hogy nyugdíjba vonultam. Ez alatt mindig megtaláltam valamilyen szakmai elfoglaltságot különböző irányokban. Néhány évig igazgattam az MTA keretében működő Nagy Imre Emlékházat, részt vettem továbbra is az egyetemi munkában, a Holocaust Dokumentációs központ kuratóriumának is tagja voltam. 2018 őszén pedig felkértek arra, hogy a Milton Friedman Egyetem keretében működő Magyar Zsidó Történeti Intézetet szervezzem meg, és legyek az igazgatója. Miután itt egy kutatóintézetről van szó, amely először vállalkozik arra, hogy a magyarországi zsidóságnak a polgárosodásában betöltött szerepét, a holocaust tragédiáját és az 1945 után bekövetkező sorsváltozását egyaránt és folyamatában vizsgálja, ez igen jelentős szakmai kihívás volt számomra. Az első hónapok szakmai tapasztalatai alapján a tudományos ismeretterjesztés igényével elindított pódiumbeszélgetések, a modern világnak megfelelő aktív kommunikáció (pl. Facebookon való megjelenés) kidolgozása, az ősszel megrendezendő nemzetközi konferencia és az év végén megjelenő évkönyv remélhetőleg kézzel foghatóan bizonyítják a tervek valóra váltását.

Pók Attilával a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézet bemutatkozó sajtótájékoztatóján

Hogyan összegeznéd az életpályádat röviden?

A pályakezdésemtől 54 év telt el. Nem minden valósult meg, amit az induláskor terveztem, de a meghatározó az, hogy kortól függetlenül meg kell találni azokat a feladatokat, amelyek hozzájárulhatnak történelmünk jobb megismeréséhez és saját magunk szellemi aktivitásának fenntartásához.

Katona Csaba

Ezt olvastad?

„Habsburg Ottó munkásságának két legfontosabb alappillére az egységes Európa gondolata és a keresztény hit volt. Az alázat, a mértékletesség, az
Támogasson minket