A kötelező orosz nyelvi oktatás, avagy a szovjetizált magyar felsőoktatás állatorvosi lova

Ha a Rákosi-korszak felsőoktatásának sajátos jelenségeire gondolunk, valószínűleg a marxizmus-leninizmus és a honvédelmi órák mellett a kötelező orosz nyelvi oktatást említjük a „dobogós helyeken”. Ebben vélhetően szerepet játszik, hogy az orosz nyelv fakultatívvá tétele az 1956-os forradalom napjaiban a hallgatók egyik első és osztatlan egyetértésen alapuló követelése volt. A kötelező oroszoktatás részletesebb vizsgálata azonban nemcsak amiatt indokolt, mert az erőltetett indoktrináció elutasításának egyik emblematikus jelenségévé vált, hanem azért is, mert az oktatás napi gyakorlatának ellentmondásai miatt méltán tekinthető a felsőoktatás átszervezését (is) jellemző, átgondolatlan voluntarizmus állatorvosi lovának.

Az oktatás megszervezése

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) 1949 szeptemberében rendelte el az orosz nyelv kötelező oktatását az általános és középiskolákban, majd néhány héttel később a felsőoktatásban is. Bár már nyáron megkezdődtek az oktatókat felkészítő tanfolyamok, az intézkedés előkészítettségét jól jelzi, hogy a debreceni tudományegyetemet például telefonon utasították az egy héttel később megindítandó órák megszervezésére. Ezeket eleinte kizárólag a II. és III. évfolyamokon indították el.

Az első orosz lektorátusokat az 1950/51. tanévben sikerült megszervezni a fővárosi egyetemeken, míg a vidéki intézményekben városi felelősök koordinálták az oktatók munkáját. A lektorátusokat és a felelősöket az egyetemi-főiskolai intézményi vezetéstől teljesen függetlenül a VKM Orosz Oktatási Osztálya irányította. A nyelvtanárok kiválogatásába és munkájába a felsőoktatási intézményeknek nem igazán volt beleszólásuk, de a korabeli jelentések szerint nem is nagyon érdeklődtek iránta.

Felvételi vizsga az ELTE-n (1953). Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr (17962)

E helyzet azután változott meg, miután a Közoktatásügyi Minisztérium (KM) belátta, hogy két előadóval (!) képtelen közvetlenül koordinálni a lektorátusok működését. A minisztériumi irányítás minőségét jól jellemzi, hogy az egyik előadó munkájának felülvizsgálatakor például úgy nyilatkozott, hogy

ő nem merné állítani, hogy ismeri az egyes lektorátusok munkáját, igen sok problémát onnan tud, hogy az unokaöccse aki nála lakik (…) ő veti fel az orosz oktatás terén mutatkozó nehézségeket. [sic!]” (MNL OL XIX-I-5-d. Közoktatási Minisztérium Kollégiumának (a továbbiakban: KM KOLL) 1951. május 24-i ülése.)

A KM 1952-től a lektorátusokat a tanszékekhez hasonló szervezeti egységeknek minősítette, és az intézményvezetőket munkájuk fokozott ellenőrzésére utasította.

1954-ben az Oktatásügyi Minisztérium (OM) megszüntette az orosz lektorátusokat, melyben a továbbra is fennálló irányítási problémák mellett az is szerepet játszott, hogy az 1954/55. tanévtől a kötelező orosz nyelv mellett engedélyezték más idegen nyelvek fakultatív oktatását is. Az újonnan létrejövő Idegen Nyelvi Lektorátusok így már nemcsak az orosz, hanem a nyugati nyelvek oktatását is szervezték.

Az oktatás szakmai céljai

Az oroszoktatás szakmai célja az volt, hogy a hallgatók olyan nyelvi ismereteket szerezzenek, melyekkel képessé válnak a szovjet tudományos és marxista-leninista irodalom eredeti nyelven való tanulmányozására. Vagyis sajátítsák el a nyelvtani alapokat, valamint egy kb. 1000–1500 szavas alapszókincset, illetve ismerkedjenek meg a fordítástechnika alapjaival. Minthogy kezdetben döntően olyan hallgatókról volt szó, akik nem rendelkeztek előzetes nyelvismerettel, illúziónak bizonyult, hogy mindeközben a beszédkészségüket is fejlesszék.

Oroszóra a Budapesti Műszaki Egyetemen (1955). Forrás: Fortepan/Bauer Sándor (127866)

Ezzel érdemben az 1952/53. tanévtől kezdtek foglalkozni, ekkor jelent meg ugyanis az első olyan évfolyam, mely már a középiskolában is tanult oroszt. Ekkortól az oktatás már az I. évfolyamon megkezdődött és a tananyagban a már megszerzett beszédkészség továbbfejlesztése is szerepelt. Azonban a KM előrejelzése ekkor is csak az 1954/55. tanévre tette, hogy meg lehet kezdeni a mindennapi, aktív beszédkészség fejlesztését. Ám ez is túlzottan optimista jóslatnak bizonyult: 1954-ben ismételten csak azt tűzték ki célul, hogy a hallgatók

a nyelvoktatás befejezésekor képesek legyenek szótár segítségével eredetiben tanulmányozni, megérteni és lefordítani a szakmájukkal kapcsolatos tudományos irodalmat, valamint társadalmi-politikai jellegű szövegeket.” (Idézi: Ferka 1973. 18.)

Az oktatók

A felsőoktatás erőltetett tömegesítéséből adódóan tanévről tanévre ugrásszerűen nőtt az oroszoktatásban részesülők száma. Az 1949/50. tanévben kb. 15 000, az 1950/51. tanévben kb. 21 500, az 1951/52. tanévben kb. 30 000, egy évvel később pedig már majdnem 45 000 hallgató tanult heti 2 órában oroszul. Oktatásukat eleinte csak nagyszámú, külsős óraadó bevonásával lehetett megoldani, a szükséges mennyiségű, megfelelően képzett tanár biztosítása ugyanis rendkívüli nehézségekbe ütközött.

Az előadók alkalmazásának eleinte egyetlen kritériuma az volt, hogy valamennyire ismerjék a nyelvet, így sokuk semmilyen pedagógiai-didaktikai előképzettséggel vagy gyakorlattal sem rendelkezett. A leendő oktatókat 1949-ben nyári tanfolyamokon készítették fel a tanításra, ezt követően pedig a Lenin Intézet esti tanfolyamain képezték őket tovább. Számuk az 1951/52. tanévben 175 fő volt:

110 pedagógus és 65 oroszul beszélő egyéb foglalkozású egyén

– jellemezte őket egy minisztériumi jelentés –, akik nagy része

elég jól tudja a nyelvet, de jó pedagógus kevés van köztük”. (MNL OL XIX-I-5-d. KM KOLL 1951. május 24-i ülése.)

E beszámoló arról azonban hallgatott, hogy több intézményben is felsőéves hallgatók tartották az alsóbb évfolyamok nyelvóráit.

Képes tudósítás a Szegedi Egyetem 1953. augusztus 26-i számában. Forrás: Szegedi Egyetem, 1953. augusztus 26. 1.

Mivel a politikai szocializáció egyik elsődleges terepéről volt szó, kiemelt jelentőséggel bírt, hogy az oktatók megfelelő ideológiai-politikai felkészültséggel is rendelkezzenek. A káderhiányra azonban jellemző, hogy amikor 1951 nyarán a pártközpont listákat kért be az eltávolítandó „ellenséges” hallgatókról, a debreceni egyetemi pártbizottság egy kulákszármazású, katonaként a nyugati frontot is megjárt hallgatót – többek között – azért is nem javasolt kizárásra, mert – ahogy fogalmaztak –

„[s[zovjet hadifogságban szerzett orosz nyelvi tudását az egyetemi orosz oktatásban felhasználjuk”. (MNL OL M-KS 276–89/326. Kimutatás a debreceni Tudományegyetemen lévő osztályidegen hallgatókról. [Debrecen], d. n.)

Az óraadókat fokozatosan váltották fel a lektorátusokra kinevezett oktatók (többségében éppen végzett egyetemisták, illetve általános és középiskolai tanárok). Lassanként lehetővé vált az is, hogy eltávolítsák a „nyíltan ellenséges elemeket”, de továbbra is előfordult – dohogott a KM egy 1951-es jelentése – hogy olyan mondatokat alkottak a nyelvórán, mint, hogy

»a kolhozban mindenkinek éjjel, nappal dolgoznia kell«”, vagy, hogy „»hosszú sor áll az üzlet előtt cukorért«.” (MNL OL XIX-I-5-d. KM KOLL 1951. május 24-i ülése.)

Bár a tanfolyamokon a világnézeti továbbképzésre különösképp ügyeltek, a korabeli jelentések rendszerint arról szóltak, hogy a tanárok az oktatást pusztán szakmai feladatként kezelik, s az órákon mindössze erőltetett aktualizálás és ideológiai-politikai frázisok felmondása/fordítása zajlik.

Az oktatás módszerei

A minisztérium az oktatást rendkívül aprólékosan szabályozta: heti szinte lebontva határozta meg előadandó anyag mennyiségét, de rendszeresen bekérte a vizsgakérdéseket is (hogy aztán 1951-ben a tételeket összekeverve küldje vissza azokat). Az oktatás helyes módszereire vonatkozóan a sztálini nyelvtudományi cikkek nyomán az anyanyelvre épülő, tudatos nyelvtani ismereteket közvetítő módszerek alkalmazását szorgalmazták, a konkrét ajánlások azonban rendszerint arra egyszerűsödtek le, hogy minden órán lehetőleg minden hallgatót folyamatosan feleltessenek és rendszeresen ellenőrizzék a házi feladatokat. Az oktatók többségének hiányos vagy egyenesen hiányzó pedagógiai előképzettségéből fakadóan a nyelvórák meglehetősen változatos módszerekkel zajlottak. Az átképzett nyelvtanárok főként a nyelvtani struktúrákat begyakoroltató nyelvtani-fordító módszert alkalmazták, de azok is efelé hajlottak, akik maguk sem rendelkeztek biztos nyelvi ismeretekkel, mivel őket a továbbképzések során szintén e módszerrel tanították. Egy 1952-es jelentés szerint egyébként jellemző volt az anyanyelvet mellőző direkt módszer is, ez azonban vélhetően annak eufemisztikus körülírása volt, hogy a lektorátusokra kinevezett orosz anyanyelvű oktatók egy része nem beszélt magyarul.

A tanításhoz 1952-ig Nina Potapova orosz nyelvkönyvét használták. A csak szerzője nevével emlegetett „Potapova” azonban már kezdetben kiegészítésre szorult, hiszen nem a felsőoktatás számára készült és a minisztérium kevesellte nyelvtani anyagát. Az új, immár magyar szerzők szerkesztette tankönyvek 1952-ben jelentek meg. Az elsőéveseket Báti László Orosz nyelvkönyv kezdők számára c. kötetéből oktatták, míg a felsőéveseknek olyan kötetek készültek, melyek már a képzésükhöz illeszkedő – pedagógiai, műszaki vagy ideológiai-politikai – szemelvényeket, vagyis Sztálin, Makarenko, Kalinyin, Pavlov, Micsurin stb. írásait tartalmazták.

Nina Potapova: Az orosz nyelv kézikönyve, 1. kötet (1949)
Orosz nyelvkönyv haladók számára (1952)

E szövegek azonban vajmi keveset járultak hozzá a hallgatók szakmai fejlődéséhez, ugyanis jobbára az egyes tudományterületek klasszikusainak a szovjet iskolás tankönyvek számára leegyszerűsített szövegeit jelentették. A köteteket recenzensük már megjelenésükkor túlméretezettnek ítélte, de más szempontból is kaptak kritikát: számos sajtóhiba mellett ideológiai-politikai tévedések is becsúsztak. A kezdő tankönyv például úgy fogalmazott, hogy a második világháborúban a

Szovjetunió felszabadította Nyugateurópa népeit”. (MNL OL XIX-I-5-d. KM KOLL 1952. május 29-i ülése.)

A hallgatók és a tanulás

A Rákosi-korszak oktatásirányítása különféle módokon igyekezett a hallgatókat a nyelv hatékony elsajátítására ösztönözni. E tanulásmódszertani ajánlások gyakran az üzemi munkaversenyekhez hasonlatos kampányszerű jelleget öltöttek. Ilyen volt az ELTE joghallgatóinak „hatszavas mozgalom” elnevezésű szókincsfejlesztő kezdeményezése, melyben naponta hat új szó megtanulását vállalták, vagy az ELTE rektorának 1953-as felvetése, mely egy olyan DISZ-mozgalom megindítását javasolta, hogy az egyetem területén heti egyszer, egy órában (például az ebédszünetben) kizárólag oroszul lehessen beszélni (bár kérdéses, hogy ez megvalósult volna).

Tanulásra ösztönző karikatúra a Szegedi Egyetem 1953. szeptember 14-i számában. Forrás: Szegedi Egyetem, 1953. szeptember 14. 4.

Az orosz nyelv elsajátítását célzó „mozgalmak” és az ezekről beszámoló lelkes sajtócikkek leginkább a politikai propaganda dimenziójában értelmezhetők, a korabeli háttérjelentések szerint ugyanis a hallgatók többségét nem igazán lelkesítették efféle kérdések. Bár a központi beszámolók a szokásos retorika szerint rendszerint azzal kezdődtek, hogy a hallgatók minden tanévben egyre nagyobb kedvvel tanulják az oroszt, néhány mondattal később kénytelenek voltak bevallani, hogy gyakran a tankönyv megvételére is csak fokozott agitációval lehetett rábírni őket. A hallgatók hozzáállásának legfőbb mutatója az oroszórákról való késés és hiányzás magas aránya volt, mely mindig is meghaladta a szakmai órák hasonló adatait. A pártközpontban és a minisztériumban leginkább azt fájlalták, hogy a hallgatók az oroszt a szakmai óráikkal nem egyenértékű melléktárgynak tekintették, sőt, sokan kifejezetten negatívan viszonyultak hozzá, mivel úgy vélték, hogy csak a szakmai felkészüléstől veszi el az időt.

Fordítási feladat Nina Potapova: Az orosz nyelv kézikönyve 1. kötetéből

Ennek első ránézésre ellentmond, hogy a hallgatók az első tanévek kollokviumain kiemelkedően jó eredményeket produkáltak. 1951 júniusában 230 elsőéves debreceni bölcsészhallgatóból például 155-en szereztek jelest, s mindössze egy hallgató bukott, de más intézményekben is hasonlóan jó átlagokat születtek. E jegyeknek azonban nemcsak a minisztérium nem hitt, de a korabeli források alapján az oktatóknak sem voltak illúzióik a hallgatók ismereteinek mélységéről. Bár 1951-ig elvben tilos volt a vizsgákon a szótár használata, szinte mindenhol engedélyezték, de általános volt az is, hogy a zsúfolt tantermekben elnézték a puskázást. Az ELTE bölcsészkarán, az 1950/51. tanév I. félévi vizsgaidőszakában szervezett írásbelik a VKM vizsgaellenőre szerint a következőképp zajlottak:

„[A] hallgatók már úgy szervezték meg a vizsgáikat, hogy külön nyelvtanszakos, külön szótáros brigádok alakultak[,] az írásbeli dolgozatokat összeolvasták[,] egymást a dolgozat közben konzultálták. Ezt kari előadóink helyszíni ellenőrzés során tapasztalták és amikor a vizsgáztatónak a figyelmét felhívták erre és az ellenőrök eltávoztak, a vizsgáztató (…) kijelentette a vizsgázóknak, hogy ha már puskáznak, akkor legalább csendesen puskázzanak (…). Általában a vizsgáztatók az orosznyelv vonalán mindennemű szabálytalanságot eltűrnek, annak érdekében, hogy minél jobb eredményt hozzanak ki. Ez a tapasztalat Debrecenben, és Pécsett. [sic!]” (MNL OL M-KS 276–89/312. Jelentés a vizsgák ellenőrzéséről. Budapest, 1951. január 11.)

Szegeden pedig az oktatók a táblára írták fel az ismeretlen szavak jelentését, ha a központi vizsgakérdések olyan tananyagot érintettek, melynek feldolgozására a tanév közben már nem jutott idő.

Hasonló jelenetek zajlottak a szóbeliken is, itt ugyanis a „Potapová”-ból adtak fel szövegrészeket, de engedélyezték a tankönyv használatát, így, amíg valaki felelt, a többiek – háborgott a fent idézett vizsgaellenőr – „szépen elolvassák a szöveget, először a baloldalon, utána elolvassák az ismeretlen szavakat a jobboldalon”. A hallgatók tudásszintjéről alkotott korabeli elképzelések egyik legjobb példájának tekinthető, hogy 1951-ben több lektorátus is azt kérte, hogy a vizsgákat a vizsgaidőszak elején tarthassák meg, mert, ha

későbbre teszik[,] a hallgatók elfelejtik az átvett anyagot.” (MNL OL XIX-I-5-d. KM KOLL 1951. május 24-i ülése.)

Fordítási és fogalmazási feladat Nina Potapova: Az orosz nyelv kézikönyve 2. kötetéből

A minisztérium ekkor alapos bírálatban részesítette az oktatókat liberális osztályzásuk és a vizsgákon tapasztalt lazaságok miatt, melynek egyenes következménye lett, hogy a következő tanévektől a jegyek látványosan romlottak, s az egyes tantárgyak között gyakran az orosz nyelv átlagai lettek a legalacsonyabbak.

A nyelvtanulás politikai dimenziói

Egy nyelv tanítása, tanulása nemcsak bizonyos grammatikai és szótári ismeretanyag elsajátítása, beszélgetési gyakorlatok prakticizmusa, a memorizálás bizonyos formáinak fejlesztése csupán. A nyelv a gondolkodásnak, a gondolat közlésnek, egy egész kultúrának, ideológiának alapszövete. (…) Minden tanárunknak, minden tanítónknak meg kell érteni, hogy az orosz nyelvórákon nemcsak hangtant, deklinációt, igeragozást és mondattant tanít, hanem ugyanakkor az egész emberiség jövőjét építő politikai rendszert is [sic!]”. (Ortutay Gyula: Az orosz nyelvoktatás politikai jelentősége. Köznevelés, 1949. október 15. 1–3. Kiemelés az eredetiben.)

A nyelvtanulást övező felsőoktatási propaganda elsősorban a szakmai előnyökre koncentrált, hangsúlyozva, hogy az adott képzettség magas színvonalú elsajátítása elképzelhetetlen a szovjet tudományos és ideológiai irodalom ismerete nélkül.

A proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében ugyanakkor az orosz nyelv ismerete a Szovjetunió iránti hálát is kifejezte. 1950 decemberében a VKM a következőképp figyelmeztette az intézményvezetőket a kollokviumok politikai jelentőségére:

Ma, amikor a haladó emberiség szeme állandóan fokozódó érdeklődéssel tekint a világ béketáborának harcát vezető nagy Szovjetunió felé, különös jelentősége van az orosz nyelv elsajátításának és az orosz nyelv elsajátításának eredményeiről számot adó félévi orosz kollokviumoknak. Hasson oda Dékán kartárs, hogy a hallgatóság az orosz vizsgákra való készüléssel, a vizsgákon való példás magatartással is juttassa kifejezésre háláját a felszabadító nagy szovjet nép iránt.” (MNL OL XIX-I-1-h. 250. d. 1400–65–142/1950. A nem orosz szakos hallgatók félévi orosz írásbeli és szóbeli kollokviumai. Budapest, 1950. december 1.)

A hallgatók túlterheltségre, teljesíthetetlen követelményekre vonatkozó panaszait, motivációhiányát vagy a tananyag csökkentésére vonatkozó kérelmeit, de az olyan kijelentéseket is, minthogy az orosz nyelv nehéz, rendszerint a politikai nevelés és az agitáció hiányának, valamint az „ellenség aknamunkájának” tudták be.

Szószedet az Orosz nyelvkönyv haladók számára (1952) c. kötetből

Noha pontosan tisztában voltak az oktatóhiányból és a túlméretezett tananyagból fakadó problémákkal, a gyenge átlagokat is kizárólag ideológiai-politikai keretben értelmezték. A Pécsi Pedagógiai Főiskola igazgatója 1952-ben így magyarázta a főiskolások látványosan megzuhanó teljesítményét:

Az orosz nyelv tanulásában mutatkozó általános hanyatlás a tanulás elhanyagolása mellett igen komoly jelenségre hívja fel a figyelmünket. Az ami az orosz nyelv tanulásával történt, az egész főiskola politikai színvonalának alacsony fokára, a főiskolán folyó politikai nevelő munka csődjére mutat. (…) Az orosz nyelv ilyen nagy fokú elhanyagolása a Szovjetunió lebecsülését, gyakorlatilag ellenséges magatartást jelent. Ez annál figyelemreméltóbb, mivel az elégtelen orosz dolgozatok írói közt párttagok, főisk. DISz bizottsági tag, csoportvezető és néhány más funkcionárius is van. [sic!]” (HUNGARICANA Pécsi Pedagógiai Főiskola 1952. március 20-i ülése.)

A Rákosi-korszak egyetemein és főiskoláin a tanulmányi eredmény nemcsak egy hallgató képességeiről vagy motivációiról tanúskodott, hanem a politikai hatalom birtokosainak szemében arról is, hogy mennyire igyekszik megfelelni a központi elvárásoknak. Így a gyenge oroszjegyek a Szovjetunióval kapcsolatos állásfoglalásnak is minősülhettek. Két sokat hiányzó és több tárgyból is bukó pécsi főiskolás 1952-es, nyilvános fegyelmi tárgyalásán az orosztanár például világos párhuzamot vont a tanulmányi hanyagság és a politikai állásfoglalás között:

a fegyelmi ügy és az orosz nyelv tanulása, ill. nem tanulása között összefüggés van. Cs. Jenő pedig csakúgy mint E. Tibor az orosz nyelvet sem tanulta. A tanulás elhanyagolásának nyilván politikai éle is van.” (MNL OL XIX-I-5-a. 94. d. 8475–0613/1952. Jegyzőkönyv E. Tibor és Cs. Jenő nyilvános fegyelmi tárgyalásáról. Pécs, 1952. június 2.)

A hallgatói kifogások 1953 után, az „új szakasz” bátrabb véleménynyilvánítást ösztönző légkörében immár rendszeresen és nyíltan is felbukkantak. Nem egyszer oktatók által is bátorítva, akik nyilatkozataikkal szintén alátámasztották, hogy az orosz, a marxizmus-leninizmus és a katonai órák olyan tanulmányi túlterhelést eredményeznek, mely elvonja a hallgatókat a leendő szakmájukban való elmélyedéstől. Ekkor már az is előfordult, hogy e véleményeket a helyi pártszervek is felkarolták. A debreceni orvostudományi egyetemen pártbizottsága 1954 decemberében maga javasolta az MDP Központi Vezetőségének, hogy a nyelvi oktatás legyen fakultatív.

A Veszprémi Egyetem előadóterme (1956). Forrás: Fortepan/Karabélyos Péter (57250)

Az 1955. márciusi párthatározat után e törekvések egyöntetűen a „jobboldali” és „ellenséges” bélyeget kaptak. Az eltúlzott reakciókat jól mutatja az orosz tankönyveiket a vizsgaidőszak végén elégető miskolci egyetemisták ügye. Az esetből a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem nagyszabású, nyilvános fegyelmi tárgyalást kerekített, melynek végén kizártak két hallgatót az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, két hallgatót a miskolci egyetemről, további tízet pedig alacsonyabb fegyelmi büntetésekben részesítettek. Az ügyet feltáró Fazekas Csaba a tankönyvek elégetését egyértelműen diákcsínynek minősítette, s az általa idézett források alapján az sem kétséges, hogy az eseményekből szándékosan kreáltak egy olyan „Szovjetunió-ellenes aljas izgatás”-t alátámasztó esetet, melyből a márciusi párthatározat megállapításaival összecsengő következtetéseket lehetett levonni. Hasonló könyvégetések egyébként az ELTE jogi karán is előfordultak, s megkockáztatható, hogy a hallgatók nem véletlenül éppen az orosz tankönyveiket égették el, hogy a vizsgaidőszak feszültségét oldják. Ha emögött nem is húzódott explicit politikai motiváció, annyi bizonyosnak tűnik, hogy úgy gondolták, e tankönyvekre (s a benne foglalt ismeretekre) nem lesz többé szükségük.

Az orosz nyelv fakultativitásával kapcsolatos nézetek az SZKP XX. Kongresszusát követő légkörben ismét nyíltabban jelenhettek meg. A Petőfi Kör 1956. szeptember 28-i pedagógusvitáján Nagy Károly az ELTE Hajnóczy-körének nevében követelte – a jegyzőkönyv szerint a jelenlévők lelkes tapsa közepette – az orosz nyelv „maradéktalanul” fakultatívvá tételét. Ezzel összhangban október közepén a budapesti bölcsészhallgatók az oroszórák bojkottjára szólították fel szegedi hallgatótársaikat:

„[A] mostani oktatási rendszer szellemi nyomorékokat nevel, nem tudós szakembereket. (…) Tenni kényszerülünk! Első lépésünket az orosz nyelv fakultatívvá tételéért kell tennünk! (…) Azt akarjuk, hogy legyen kötelező egy modern nyelv tanulása, de azt a hallgató érdeklődési körének megfelelően választhassa meg. Vegyétek figyelembe, hogy az orosz nyelv ilyetén való oktatása az orosz sovinizmus következménye, mely a sztálinizmusból táplálkozott. Felhívunk ezért benneteket, hogy 1956 október 22-én lépjetek velünk egységesen sztrájkba az orosz nyelv fakultatívvá tételéért.” (Idézi: Kiss 2002. 175. Kiemelés az eredetiben.)

A levél a visszaemlékezők szerint végül a bojkottnál is nagyobb horderejű események elindítója, a szegedi MEFESZ megszervezésének egyik ötletadója lett.

A forradalom kitörését megelőző napokban már az OM is engedékenynek mutatkozott: október 17-i javaslatában elismerte, hogy a hallgatók túlterheltségéért a kötelező orosz nyelvi oktatás (is) felelős, miközben

sok szakon a szakképzés szempontjából, más nyelv elsajátítása volna kívánatos.” (MNL OL M-KS 276–62/57. Javaslat a felsőoktatás néhány alapvető kérdésének rendezésére. Budapest, 1956. október 17.)

Javaslatában – a budapesti és szegedi követelésekkel egybehangzóan – egy szabadon választott nyelv elsajátítását írta elő. A rendelkezés azonban csak egy évig volt érvényben, 1957-től az orosz nyelv ismét kötelező lett minden hallgató számára.

A magyar felsőoktatás 1948 utáni átalakításának alapvető célja az volt, hogy kielégítse a gazdaság ötéves szakember-igényét, s olyan hallgatók kezébe adjon diplomát, akik nemcsak képesek, de készek is a kommunizmus felépítésére. Ennek megvalósítása érdekében az intézményrendszer, az oktatói kar, a képzések rendje, tartalma és módszerei is drasztikus változásokon mentek keresztül. A személyi, anyagi és technikai feltételeket negligáló voluntarizmus a felsőoktatás mindennapjaiban szükségszerű „üzemzavarokhoz” vezetett, melyekre a kötelező orosz nyelvi oktatás megszervezése számos példát szolgáltat. Előkészületek hiányában az oktatás napi szintű megszervezése is nehézségekbe ütközött, nem voltak megfelelő felkészültségű tanárok, de felsőoktatásban használható tankönyvek sem. S ami legalább ilyen fontos: mindvégig hiányzott a pártszervek által oly hőn áhított érdeklődés is a hallgatók részéről. Az orosz nyelv oktatásának felsőfokú intézményekben való megjelenése kétségkívül járhatott volna szakmai előnyökkel, kizárólagossága azonban a hallgatók idegennyelvi ismereteit tekintve súlyos károkat okozott. Abban azonban, hogy az orosz nyelv fakultatívvá tétele a hallgatók egyik legelső forradalmi követelései között szerepelt, nemcsak szakmai szempontok játszottak szerepet. A korabeli pártpropaganda ugyanis nem győzte hangsúlyozni, hogy az orosz nyelv tanulása egyben politikai állásfoglalás is a Szovjetunióval szemben – 1956 őszén az egyetemisták is pontosan ugyanígy gondolták.

Tudósítás az orosz nyelv fakultatívvá tételéről a Délmagyarország 1956. október 20-i számában
Forrás: Délmagyarország, 1956. október 20. 1.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-3. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

 

Felhasznált források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

M-KS 276–62. MDP KV Iroda iratai

M-KS 276–89. MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának iratai

XIX-I-1-h. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Általános iratok

XIX-I-5-a. Közoktatásügyi Minisztérium, Általános iratok

XIX-I-5-d. Közoktatásügyi Minisztérium Kollégiumának ülései

XIX-I-2-k. Oktatásügyi Minisztérium Kollégiumának ülései

 

HUNGARICANA Egyetemi jegyzőkönyvek

 

A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. VI. Pedagógusvita. 1956-os Intézet, 1992.

 

Felhasznált irodalom

Barta János, ifj.: A Kossuth Lajos Tudományegyetem. In: Orosz István (főszerk.) – ifj. Barta János (szerk.): A Debreceni Egyetem története, 1912–2012. Debrecen, 2011.

Erdődi József: Egyetemi és főiskolai orosz nyelvkönyveink. Magyar Nyelvőr 76. (1952) 133–134.

Fazekas Csaba: Orosz könyveket égető miskolci egyetemisták 1995-ben. Archívnet 6. (2006) 6.

http://www.archivnet.hu/hetkoznapok/orosz_konyveket_egeto_miskolci_egyetemistak_1955ben.html, 2019.04.10.

Ferka Mihályné Sallai Julianna: Az orosz nyelvű szakszövegolvasás módszertani kérdései. [Bölcsészdoktori értekezés]. JATE, 1973.

Kiss Erzsébet: A nyelvoktatás helye az egyetemi képzésben. Felsőoktatási Szemle 9. (1960) 12. 761–764.

Kiss Tamás: Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége. Szeged – 1956. Szeged, 2002.

Simon Olga: Az orosz nyelv oktatása Magyarországon oktatáspolitikai és módszertan-történeti aspektusból. [Doktori disszertáció]. ELTE BTK, 2006.

(?): Orosz nyelvoktatási módszertani ankét a Lenin Intézetben. Felsőoktatási Szemle 2. (1953) 2. 87–88.

Polyák Petra

Ezt olvastad?

„Egy megfelelő alaposságú családtörténeti kutatás nyomán születő könyv jobban megértetheti a 20. századi magyar történelem viszontagságait, mint bármilyen didaktikus történettudományi