Kövér György: A tiszaeszlári dráma – recenzió

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

2011-ben vaskos kötet látott napvilágot Kövér György, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója tollából. A cím – A tiszaeszlári dráma – egyértelműen utal arra, hogy a 19. század végi Magyarország egyik hírhedt esetét vonja vizsgálat alá a szerző. Ennél azonban sokkal többről van szó.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Az Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézetének kezdeményezésére létrejött és kiadásában megjelenő Kor/ridor Szlovák-Magyar Történeti Folyóirat fontos partnerünk. A lap társkiadói aMagyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézete és a Fórum Kisebbségkutató Intézet. Az évente négyszer, szlovák és magyar nyelven megjelenő lap célja, hogy a szlovák és a magyar történetírás szigorúan szakmai alapú, hosszú távú, eredményes és intenzív kapcsolattartásának eszköze legyen. Mai recenziónk teljes terjedelmében, szlovák nyelven a Kor/ridor 2014/4-es számában olvasható. A szöveg első ízben az Újkor.hu-n olvasható magyar nyelven

Kövér György munkája az elmúlt évtizedeket tekintve a magyar társadalomtörténet, sőt a magyar történetírás talán legkiemelkedőbb munkája. Aligha véletlen, hogy a BUKSZ (Budapesti Könyvszemle) 2012. évi 3–4. számában a Tiszteletkör: a tiszaeszlári dráma című blokkban merőben szokatlan módon öten is ismertették a kötetet különféle szempontokra irányítva a figyelmet: Stipta István, Orosz István, Szabó Dániel, Gyáni Gábor és Erős Ferenc. A könyv ugyanis a 19. század végi magyar társadalom egészen sokrétű, lebilincselően izgalmas vizsgálatát nyújtja imponálóan széles forrásbázisra alapozva, ahogy Kövér fogalmaz: „lenn és fenn, országosan és lokálisan”.

Ehhez az szolgáltatta az alapot, hogy Tiszaeszlárra vonatkozóan a történeti források szokatlan és változatos sokasága maradt fenn, aminek révén a faluról és lakóiról igen sokrétű információt aknázhat ki az aprólékos munkától nem viszolygó, a forrásokhoz értő kézzel nyúló történész. A szerzőt idézve: „Nem a per szemüvegén át akarjuk szemlélni a falu egykori világát, ugyanakkor a vizsgálat során a község olyan erős reflektorfénybe került, ami a korban egyáltalán nem jellemző. […] Miközben kizárólag a per nézőpontjából csak torzképet lehetne rajzolni a településről, a vizsgálat nélkül jóformán azt sem tudnánk Eszlárról, hogy a világon van, volt.” (9.).


A per korabeli ábrázolása. Forrás: konfliktuskutato.hu

De mi is ez a per, ami ismertté, sőt hírhedtté tette Eszlárt, aminek révén a kis Szabolcs vármegyei falu fogalommá vált (jóllehet, lakosai aligha ilyen ismertségre vágytak). Az országos, sőt nemzetközi hírnév azzal vette kezdetét, hogy 1882. április 1-jén nyom nélkül eltűnt Solymosi Eszter, egy alig 14 éves parasztleány. Gazdasszonya, Huri Andrásné a falusi boltba küldte őt, ám ezt követően már nem lelték nyomát. Épp ekkor a peszahot megelőző szombaton, a környéken élő zsidók, a hagyományoknak megfelelően, Eszláron gyűltek össze kántor- és metszőválasztásra a helyi zsinagógába. Ezzel összefüggésben terjedt el, hogy Eszter eltűnésében szerepet játszottak, egész pontosan: ők ölték meg a leányt. Vagyis a több évszázados vérvád kapott új erőre a zsidó közösség ellen. A leány édesanyja feljelentéssel élt, ám ez eleinte csupán országos körözéshez vezetett. Később azonban Scharf Samu zsidó templomszolga József nevű fia arról beszélt, hogy Esztert egy sakter ölte meg, egyebek mellett a fiú apja, illetve bátyja, Móric asszisztálásával. Solymosi Eszter édesanyja erre hivatkozva ismételten vizsgálatot kérelmezett. A nyíregyházi törvényszék által vizsgálóbíróul kijelölt Bary József aljegyző letartóztatta Scharf Józsefet, majd megkezdte a kihallgatásokat. Nem sokkal később azután Scharf Móric – meglehetősen gyanús körülmények között –„beismerő vallomást” tett, amely szerint tényleg egy sakter vágta el a leány nyakát és vérét egy edénybe csorgatta rituális céllal. (E ponton jelezni kell: Móric a vallomásához a per során ugyan mindvégig ragaszkodott, de ezen kívül semmi nem szólt a vád igaza mellett. Ő maga pedig élete alkonyán, önéletírásában, vissza is vonta azt). Az esetnek gyorsan híre ment, ami országosan felgerjesztette a társadalom mélyén rejtőző antiszemita érzelmeket. A magyar antiszemitizmus olyan ismert alakjai, mint Ónody Géza és Istóczy Győző a parlamentben is megismételték a vádakat, több helyen zavargások törtek ki az országban. Az ügyre az is ráirányította a figyelmet, hogy Tiszadadánál egy fiatal nő holttestére leltek a vízparton. Benne eleinte többen Esztert vélték felismerni, bár a családtagok nem tartoztak ezek közé: az azonosítást a holttest állapota végső soron lehetetlenné tette ekkor is, és a későbbi exhumálás után is. Végső soron a Királyi Ügyészség 1883. április 14-én a vádiratot a Nyíregyházi Törvényszékre továbbította. A vádlottak védelmét Eötvös Károly képviselő, ügyvéd, író vállalata. A per Nyíregyházán 1883. augusztus 3-án felmentéssel zárult. A fellebbezés után a jogerős felmentő ítélet 1884. május 10-én született meg. Az ítélet azonban korántsem tett pontot az ügy végére: azonnal felerősödtek azok az antiszemita hangok, zavargásokra került sor országszerte. Hiába telt el több mint 130 év, azóta is tartja magát az a nézet, hogy valóban a zsidók ölték meg Solymosi Esztert rituális céllal. Ilyen értelemben a téma – sajnos – máig aktuális.


Eötvös Károly. Forrás: mek.oszk.hu

Kétségtelen, hogy a szituáció Emmanuel Le Roy Ladurie híres könyvét idézi. Az alig több mint 200 lakosú dél-francia faluban, Montaillou-ban a 14. század elején népszerű volt a kathar (albigens) eretnekség, ezért 1308-ban Carcassone inkvizítorának utasítására a falu felnőtt lakossága az inkvizíció börtönébe került, ahol éveken át faggatták őket. A vallomásokról aprólékos részletekbe menő feljegyzések születtek: ezek hat vaskos kötetet tettek ki. A sajátos körülmények között keletkezett dokumentumok a korabeli hétköznapi élet olyan elemeit, apró rezdüléseit rögzítették, amelyeket, egyébként a kor írásbeliségének viszonyait ismerve, aligha jegyzett le volna bárki. Így Le Roy Ladurie nem a hatalom és a falusiak viszonyára fókuszált, ámbár kétségkívül e „viszony” keletkeztette a forrásokat, hanem a faluban élők belső viszonyaira, mikro-társadalmára.

A hasonlat azonban itt véget is ér. 1883 nem a 14. század eleje, jóval bőségesebb a forrásbázis, amin építkezni lehet. Kövér ezt meg is teszi. Az első dolog ugyanis, ami megdöbbenti a figyelmes olvasót, az a megvizsgált források sokasága, beleértve a levéltári/közgyűjteményi forrásokat, a korabeli sajtót és a napjainkig terjedő irodalmat is. A szerző 2003-tól, a per 120. évfordulóján rendezett nyíregyházi konferencia óta dolgozott az eszlári témán, amit egymást követő tanulmányok sora is jelezett. Ezen a munkán alapult akadémiai doktori értekezése is, tehát szűk egy évtized kutatásának tapasztalatát foglalja magába.

E ponton tán nem érdektelen rámutatni, hogy a magyar történetírás különböző iskolái között gyakorta feszül éles ellentét. A posztmodernhez közel állókat, a társadalomtörténet művelőit gyakorta éri a vád, hogy nem tisztelik, sőt nem használják a levéltári forrásokat, hivatali dokumentumokat. A hagyományos, ún. mainstream történetírás képviselőinek pedig azt róják fel, hogy valósággal fetisizálják a forrásokat, azok minden állítását tényként fogadják el és úgy is kezelik, tehát képtelenek továbblendülni a 19. századi pozitivista hagyományokon. Nem tisztem e helyt ebben a kérdésben még csak állást foglalni sem, talán csak annyit jeleznék, hogy mint minden általánosítás, e megközelítések is elnagyoltak. Ám az vitathatatlan, hogy Kövér munkája mindkét állításra rácáfol. A releváns dokumentumok lehető legszélesebb körét használja, vagyis a leghétköznapibb, legszárazabbnak tűnő adatsorokat tartalmazó forrásokat is. Ám mindig igen komoly forráskritikát alkalmaz: figyelembe veszi a keletkezés helyét, okát, idejét, a keletkeztető személyét, a szituációt, amiben a forrás létrejött stb. Mi több, mint már utaltam rá, olyan hivatali forrásokat is bevon társadalomtörténeti vizsgálatába, mint pl. az összeírások, a választói névjegyzékek, birtokrendezési iratok. Ez a történészi attitűd voltaképpen evidencia kellene, hogy legyen, de sajnos sokszor tapasztalható, hogy a gyakorlatban korántsem az. Jelen esetben viszont Kövér maga mutat rá arra, hogy szándékoltan olyan dokumentumok révén is igyekezett a helyszínt és annak lakóit vizsgálni, amelyeken nem hagyott nyomott a per (708).

A forrásokról szólva ki kell emelni, hogy Kövér volt az, aki elsőként vizsgálta részleteiben az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető Bary- és Eötvös-hagyatékot, aminthogy elsőként foglalkozott mélyelemzés szintjén a faluval is. Így a kötet (azaz egy része) voltaképp falutörténeti monográfiaként is jellemezhető, de a mikro-történeti megközelítésen túl a pert, következményeit, hatását is vizsgálja társadalomtörténeti látószögből, a kötet – szinte méltatlanul háttérbe szoruló – alcímének megfelelően.

A kötet így alapvetően két részre osztható. Az első felében nem a per, hanem a falu játssza a főszerepet. A szerzőnek adva át a szót: „Az eszlári társadalom leírásából kiindulva törekedünk arra, hogy megfejtsük a per országos kisugárzását.” (10.). Kövér szívós következetességgel vázolja fel előbb a falu térbeli viszonyait, majd pedig újabb és újabb nézőpontból a lokális társadalmat, a társadalmi mobilizáció útjait. A vertikálisan és horizontálisan is tagolt lokális társadalom szövevénye bonyolult mintákat rajzol ki. Ami pedig feltárul, nem idilli világ. A falut konfliktusok sokasága sújtja: társadalmi, felekezeti, gazdasági ellentétek, emellett rendre árvízzel fenyeget a Tisza közelsége is. Ahogy Kövér fogalmaz, a településnek: „a felizzásra való hajlandóság a normális állapota” (11.). A szerző tehát térbeli és társadalmi struktúrák nyomába ered a „long durée” léptékét érvényre juttatva, de figyelmet szentel e struktúrák mozgásának és a falu társadalmi mobilitásának is.

Ezt követően a szerző léptéket vált: a főszereplőket és társadalmi, gazdasági, családi viszonyaikat vizsgálja Solymosi Eszter családjától a megvádolt Scharfokig (érdemes figyelmet szentelni a gondosan felvázolt, akár évszázadokra visszamenő családfáknak, amelyek a kötet Függelékében lelhetőek fel). E fejezetek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Kövér itt teszi meg azt, amit korábban megint csak senki: a nevek és az azokhoz tapadó címek, titulusok és rangok (sakter, védőügyvéd stb.) mögé valós tartalmat gondol. A részletesen körüljárt családi, gazdasági viszonyok révén „visszaadja” a szereplők idők homályában kontúrját vesztett arcát, egyéniségét. Indulataik, cselekedeteik, döntéseik, reakcióik ugyanis nem érthetők meg egyéniségük, viszonyaik ismerete nélkül. Kövér viszont nem pusztán narratív módon leírja döntéseiket, érzéseiket, hanem azok magyarázatát keresi, és ezeken keresztül kísérli meg megérteni, hogy egy lokális konfliktus hogy lobbanthatott országos lángot. Mondhatni Gerald Noriel elvét alkalmazza, miszerint„nem igaz az, amit a történészek egy része ma is állít, hogy ugyanis szakmájuk sajátossága a levéltárak ismerete és a »történeti módszer« pontos alkalmazása. A legjobb »jelenkorász« újságírók úgyszintén rendelkeznek ezzel a gyakorlati tudással. Igazából az különbözteti meg őket a történészektől, hogy olyan kutatások végzése a feladatuk, amelyek célja a hazugságok leleplezése, az árulók, a bűnösök megnevezése. A történész feladata azonban az, hogy megpróbálja megmagyarázni a múltbéli cselekvő szándékait.” (Gerald Noriel: A történetírás „válsága”. Elméletek és irányzatok a történelem tudománnyá válásától napjainkig. Budapest, Napvilág, 2001. 231.) Kövér bizonytani tudta: a tiszaeszlári per gyökereit a konfliktusokkal terhelt községi társadalom mindennapjaiban lelhetjük meg. Bár szigorúan véve a per szempontjából ez az előtörténet, a helyszín és a szereplők bemutatása, azaz az első öt fejezet (Előszó, Térhasználat és népesedés; Struktúra és mobilitás; Lokális konfliktusok; A főszereplők) korántsem jellemezhető csak előjátékként. Ezek egy páratlan történetírói teljesítmény teljes jogú részei.


Tiszaeszlár 1944 körül. Forrás: magyarzsido.com

Tiszaeszlár állandó feszültséggel teli környezetében tehát szinte várható volt egy olyan, eredendően lokális konfliktus fellobbanása, mint a Solymosi Eszter eltűnése után egymásnak feszülő indulatok. A kérdés természetesen az, hogy ez miképp nőhette ki magát országos skandalummá. Ezen a ponton pedig a szerző ismét léptéket vált: a széles időbeli horizontú és a könyv csaknem felét kitevő előtörténet után a konkrét ügyet veszi elő.

A VI. fejezet viseli Az „inkriminált ügy” címet, ebben az eltűnés napjától követi végig a per folyamatát a szerző, egészen aprólékosan. Történészi bravúr, ahogy a lehetőségek végső határáig elmenve rekonstruálja Solymosi Eszter utolsó napját, majd természetes egyszerűséggel jelzi: „Solymosi Eszternek a történészi eszközökkel, forrásnyomok alapján meghatározható útja április elsején, a gát felé menet véget ért. Annak, ami ezután következett, maga Solymosi Eszter legfeljebb csak az apropója lehetett” (357). Vizsgálja viszont a pert, a vallomásokat, már-már Émile Zola-i naturalizmussal számol be például az exhumált holttest vizsgálatáról. Nem riad vissza a pszichoanalitikus módszerek alkalmazásától sem, kijelölve a valószínű, de legalábbis lehetséges eseti és elvi motivációkat egyaránt az érintett szereplőknél. Eközben egy egészen sajátos eszközzel is él. A fejezet ívét összesen hét ízben töri meg egy-egy, a szövegtől eltérő betűtípussal elkülönített, önálló textus. Ezek a részek a Performerek címet viselik és a perben főszerepet vivőkre irányítják a reflektorokat: a törvényesség helyi őreire, a papokra, az újságírókra, a védőkre, az orvosokra, a vád képviselőire és a gyorsírókra. Ám ezzel korántsem zárul le a kötet. A pernek ugyanis, hiába ért véget jogerőre emelkedve 1884-ben, komoly utóhatásai voltak, így egy frappáns című (A reakció rádiuszai) fejezet erejéig erre is kitér a szerző. Miért is teszi ezt? Mert például az 1884. évi képviselőházi választásokat is befolyásolta a per, illetve annak lezárása, nem beszélve az országszerte kitörő zavargásokról, sőt a nemzetközi visszhangról és a gyorsan felbukkanó első irodalmi adaptációkról. Mit mutat mindez? Azt, hogy a koholt vád által szított antiszemita indulatokra országosan fogadókészség volt: a lokális konfliktus parazsa így lobbanhatott lángra szerte Magyarországon. S amint arra már utaltam, e láng maradványa máig parázslik a hamu alatt.

Csupán egy példát idézzünk arra, hogy mekkora hullámokat vetett az eset. Budapest egyik legrégibb fogadója volt a Fehér Hattyú, amelyet 1880-tól Weingruber Ármin bérelt. 1883. augusztus 7-én, négy nappal azután, hogy a vérvád perében kihirdették a felmentő ítéletet, a miskolci vonattal Budapestre érkezett Scharf József és Móric fia. Scharfék szállása a Fehér Hattyúban volt. Ezt neszelte meg az antiszemita indulatoktól fűtött tömeg. Az összeverődött csőcseléket fél 10 felé kezdte oszlatni kardlapozással a lovasrendőrség. De az igazi botrány másnap következett, amikor az összegyűlt emberek beverték a Fehér Hattyú ablakát, miközben Scharf és fia a szálloda hátsó kapuján át menekültek. Az antiszemita tüntetésnek indult megmozdulás ezzel új irányt vett. A tömeg szabad utat engedett dühének. Betörtek a Fehér Hattyúba, szilánkokra törték a fogadó berendezését, felfeszítették a szomszédban található Kohn bútorkereskedés bejáratát is, a bútorokat az utcán kezdték darabolni. A nap mérlege 10000 forint kár és 30 letartóztatott volt. Augusztus 10-én még nagyobb utcai botrányra került sor. A Rákóczi téren kockaköveket dobáltak a házak ablakára, „zsidókéra, keresztényekére egyaránt” és tömegverekedés tört ki a Király utcában lévő Vörös Macskánál is. A Diófa utca és a Dohány utca sarkán lévő kocsmát szabályosan megostromolta a rendőrség, miután az intézmény törzsközönsége rendületlenül hajigálta az ablakokból a rendőröket. A hatóságok válaszul tüzet nyitottak az ablakokra, majd megrohamozták az épületet. Késő este csendesedett el a város, de ekkor már katonai kordon állt a Nemzeti Színháznál és a Fehér Hattyúnál. Az utcai harcok után több mint 150 embert tartóztattak le. Aligha kell hosszan ecsetelni: a társadalom robbanásig feszülő indulatait szelepként vezette le a per nyomán támadt antiszemita érzület.

Az eszlári eset utóhatása tehát legalább olyan érdekes, mint maga a per. Máig hatnak rezdülései, vannak kitartó hívei annak az elméletnek, hogy a vád valós tényeken alapult. James G. Frazer The Golden Boug. A Study in Magic and Religion című írását idézném meg e helyt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy aki hisz a vérvádban, azt semmiféle érv meg nem ingathatja ebben. Frazer fenti műve pedig a babonák, a vallás és tényleges tudás viszonyát elemzi. Ő az emberi gondolkodás múltját három különböző szálból szőtt szőnyeghez hasonlította: a mágia fekete, a vallás vörös és tudomány fehér szála alkotja ezt. Ez a szőttes eleinte fehér és fekete szálakból áll, majd a közepén mind erősebben nyer teret a vallás vörös színe, amely halványul, és egyre több fehér szál bukkant fel. Kövér munkája e fehér színt erősíti és további gondolkodásra ösztönzi mindazt, aki nyitott erre.

Ki kell térni az – egyébként visszafogott színekkel dolgozó, ízléses, keménytáblás borítójú – kötet illusztrációira is (igen ötletes a címlapon negatívban megidézett Solymosi Eszter alakja). Gyakori hiba történeti tárgyú köteteknél, hogy a képanyag pusztán díszítőelem gyanánt szolgál. A figyelmes olvasó láthatja, hogy – bár e funkció is tetten érhető –, az illusztrációkat gondos válogatás előzte meg, ekképp azok tekintélyes része forrásként is működik. Ami igaz a különféle táblázatokra is, bár ezek esetében ez alapvető elvárás. Ha lehet kritikát megfogalmazni, az ide kapcsolódik: néhány kép minősége mintha kívánnivalókat hagyna maga után: de bár minden kötetnél ez lenne a legszembeszökőbb probléma.

A kötetet (megelőzve az imponáló gazdagságú forrás- és irodalomjegyzéket, valamint a családfákat és a képek jegyzékét tömörítő Függeléket) rövid, ám nagyon tömör tartalmú Epilógus zárja. Itt arra hívja fel a szerző a figyelmet, arra, hogy Solymosi Eszter ügyében a „valóság, a referencialitás eltűnt a korabeli diskurzusokból”. A perben, a (megyei, országos, sőt nemzetközi) politikai nyilvánosságban csak kétféle beszédmód létezett: azoké, akik a zsidókat vádolták a leány eltüntetésével, és azoké, akik nem hittek ebben.” (707). Kövér e megmerevedett látásmódon szándékozott túllendülni, megteremetve az ügy „történész beszédmódját”, egyben azt a reményt táplálva, hogy így a perbeli szereplők és diskurzusaik is a »helyükre kerülhetnek«. Ez azonban semmiképp sem sikerülhetett volna, ha nincs a könyv első fejezetét kitevő hatalmas munka.

Végül egy egészen szubjektív szempont is engedtessék meg, ami számomra még inkább növeli a kötet értékét. Ez nem más, mint a kötet ékes nyelvezete. Kövér gyönyörű magyarsággal, szabatosan, oldottan fogalmaz, nem vész el a tudományosnak nevezett nyelvezet rengetegében. Bátran él hasonlatokkal, finom irónia is tetten érhető mondandójában. Már könyve első oldalán közli a szenzációra éhes olvasóval, hogy ha eddig nem derítették fel, mi történt Solymosi Eszterrel, sok évvel ezelőtt, tőle se várják, a lány eltűnése alighanem mindörökre a megoldatlan ügyek számát gyarapítja. Ugyanakkor epilógusában azzal a hasonlattal példázza könyve látószögeit, hogy az olvasónak: „…egy fárasztó, sőt meglehetősen veszélyes kráter mélyén át vezető útvonalat kellett le s fel végig túráznia. […] a könyv szerkezete, maga az építmény valóban egy vulkánkráterre emlékeztet: először a kráter pereméről mértük fel a terepet, majd az elszántakkal aláereszkedtünk a mélybe, hogy újabb és újabb rétegeket tárjunk fel a társadalmi szerkezetből. De nem holdbéli kopár tájra bukkantunk. A régmúlt drámai konfliktusok színpadát eleven emberekkel, hús-vér szereplőkkel népesítettük be, hogy minél jobban megérthessük a cselekvők indítékait és tetteit. Ekkor szembesültünk igazán a kráter beláthatatlan bugyraival. Amikor az ember úgy érezte odalenn, hogy már nincs semmi felfedeznivalója, nem maradt más, mint ismét felkapaszkodni a kráter másik oldalán a peremre, ahol még egyszer, tágasabb perspektívából megszemlélhettük az anyaggyűjtés eredményeképp magunkkal cipelt »leleteket«. Ha innen tárul szemünk elé a panoráma, a megye, az ország, s még azon is túl a világ egy szelete, újabb, végső kérdések is megfogalmazódnak.” (705). Nem kérdés: az „eszlári kráter” peremét és mélyét egyaránt érdemes volt felfedezni. Egyedülálló társadalomtörténeti munka született.

A kötet megjelenési adatai:

Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest, Osiris, 2011. 750 p.

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket