Követek és hírszerzők a Hódoltság korában – Interjú Szabados Jánossal

Szabados János a Szegedi Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskola Modernkor Alprogramjának doktorjelöltje, 2016 őszétől Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék tanársegédje, 2017 júliusától a MTA–SZTE Oszmán-kori Kutatócsoportjának tudományos segédmunkatársa. Kutatási területe a Habsburg–oszmán diplomáciatörténet, azon belül a hírszerzés világa, rendszere érdekli. Bécsi kutatása során Váradi Katalin beszélgetett vele.

Hogyan kerültél kapcsolatba a történelemmel?

Igazából kiskoromban azt gondolták, hogy biológus leszek, mert bújtam a természettudományos, állatos, madaras könyveket. Aztán később kiderült, hogy inkább humán beállítottságú vagyok. Nagy közhelynek számít, de valahogy az én életemben is központi szerepet játszott az Egri csillagok, többször is végigolvastam annak idején, a Gárdonyi által festett világ teljesen megfogott. A történelemmel komolyabban hatodikos koromban kezdtem el foglalkozni, ekkor továbbjutottunk egy három fős csapattal a budapesti Szent László Történelemversenyre, amely az Árpád-korra fókuszált. Bár nem értünk el fényes eredményt, akkor már érződött, hogy ez lesz az irányom.

Ezután a pesterzsébeti Fővárosi Önkormányzat Kossuth Lajos Gimnáziumának emelt szintű német osztályába jártam, ahol az angol nyelv tanulására is lehetőség nyílt (emelt óraszámban). Ennek köszönhetően már az érettségi előtt megvolt a két középfokú nyelvvizsgám. Meghatározó szerepet játszottak a történelemtanáraim – a fakultációs és az órarendi órákat eltérő tanárok tartották. Mindkettőjüket szerettem, bár más módszer alapján oktattak. Végzősként sokat vacilláltam, hogy nyelv- vagy történelem szakra jelentkezzek-e, végül a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakja mellett döntöttem.

Mikor bekerül az ember az egyetemre, sokszor még nem tudja igazán, hogy mi iránt érdeklődik, például én sem voltam biztos benne, hogy történész szeretnék lenni. Másodéves koromban kerültem először Papp Sándor Tanár Úrhoz egy szemináriumra. Egy Hódoltság történetével foglalkozó kurzust tartott, amit olyan kevesen látogattunk, hogy két referátumot is kellett tartanunk. Ezt követően felvettem nála még egy szemináriumot, amelynek témája az Erdélyi Fejedelemség történetéhez kötődött. Ezen a kurzuson a referátumot II. Rákóczi György politikájából tartottam, illetve ebből írtam a beadandót is. Igazából ekkor kezdett el érdekelni a török korszak, így megkérdeztem a Tanár Urat, hogy írhatnám-e nála a szakdolgozatom. Beleegyezett, ráadásul, mivel tudta, hogy a német volt a másik szakom, meghirdetett egy paleográfiai órát, ahol egy – szintén német szövegekből szakdolgozó – hallgatótársammal azokat a szövegeket olvastuk végig, amelyek a diplomamunkánk forrásait képezték. Ennek témája esetemben Simon Reniger konstantinápolyi követ két jelentésének átírása, elemzése volt.

KoraújkorÁsz. III. Doktori Konferencia – Budapest, 2015. május 26-27. (Forrás: KoraújkorÁsz)

A mesterképzésen aztán történelem–német tanári szakpárra jelentkeztem. Ekkor szakdolgozat ügyében ismét felkerestem Papp Tanár Urat, aki fogadott, és figyelmembe ajánlott egy szöveget, amellyel dolgozhattam. Ezúttal a Rákóczi-szabadságharc idejéből származó, Michael Talman konstantinápolyi követ jelentéseit dolgoztam fel. De mivel ez tanári szakdolgozat volt, olyan perspektívából kellett tennem, hogy az oktatásba is be lehessen építeni. Ennek megfelelő módszertannal (csak szemelvényeket kiemelve a szövegből) írtam meg a szakdolgozatot. Ezt ki is próbáltam az egykori gimnáziumomban, ahová visszamentem fakultációs órát tartani, valamint a szakgyakorlatom helyszínén – Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium – is tesztelhettem a módszert és a forrást. Összehasonlíthattam, hogy egy emelt és egy alap óraszámú osztály miként dolgozza fel ezt a témát és szöveget. Később e két jelentésből publikáció is lett. Ráadásul kettő is – az egyik a Fonsban, a másik pedig a Hadtörténelmi Közleményekben jelent meg.

Kijelenthetjük tehát azt, hogy a téma választott Téged, illetve hogy meghatározó szerepe volt ebben Papp Sándornak? Más lehetőség fel sem merült benned?

Igen, valóban a Tanár Úrnak köszönhető a témaválasztás, de az orientációmhoz előképzettségem választotta a témát – germanistaként, MA-s koromban még Országos Tudományos Diákköri Konferencián is részt vettem –, így az első kérdésedre nemet kell válaszolnom. Papp Sándor oktatói és kutatói habitusa magával ragadott, személyében egy korrekt, rendkívül derűs embert ismertem meg, aki megkövetelte a munkát és a pontosságot.

Német–történelem tanári szakon diplomáztál, később elkezdted a doktori képzést a Szegedi Tudományegyetemen. A tanári pályán nem is gondolkoztál?

De gondolkodtam a tanári pályán. Egyébként Tanár Úr vetette fel, hogy nem lenne-e kedvem Szegedre menni a doktori iskolába, és folytatni a kutatást. Végül egy év kihagyással jelentkeztem, és vettek fel a SZTE Történelemtudományi Doktori Iskolába költségtérítéses hallgatóként. Közben már tanítottam egy középiskolában, ahol még a doktori képzés első éve alatt is folytattam a munkát, vagyis két évet töltöttem el tanítással. Rendes volt a középiskola vezetősége is, össze tudtam egyeztetni a két dolgot.

2014 tavaszán pályáztam meg egy ösztöndíjat Salzburgba. Akkor formálódott egy osztrák kutatócsoporttal az együttműködési lehetőség. Ők egy másik konstantinápolyi követtel, Alexander Greiffenklauval foglalkoztak. Szegeden 2013-tól működik az az OTKA-projekt, amely Simon Reniger konstantinápolyi követ jelentéseinek összegyűjtését és kiadását tűzte ki célul. Papp Sándor kért meg rá, hogy PhD-hallgatóként én is vegyek részt a munkában, mivel német nyelvismerettel is rendelkeztem. Mikor megpályáztam az ösztöndíjat, tudtam, hogy nem maradhatok tovább a középiskolában, ahol dolgoztam, hiszen csak helyettesként vettek fel. Így persze bizonytalan volt az is, hogy mi lesz, amikor visszajövök Salzburgból. Időközben kiderült, hogy valaki visszalépett az állami doktori ösztöndíjtól, és nekem ítélték oda a státuszát. Ez nagyon jó hír volt, be tudtam hozni a lemaradást a kutatás terén, hiszen a tanítás mellett az ember kezdő tanárként nem tud annyit foglalkozni a témájával.

KoraújkorÁsz
III. Doktori Konferencia – Budapest, 2015. május 26-27. (Forrás: KoraújkorÁsz)

Szegeden számos hallgató és oktató vizsgálja a török korszakot és annak diplomáciatörténetét. Van-e ott ezzel foglalkozó kutatócsoport, ha igen, tudnál-e mesélni arról, hogy mi áll a vizsgálódásaik középpontjában?

Igazából ez az egész most van kiépülőben. Papp Sándor mellett az OTKA (Hétköznapok és birodalmi politika a Köprülü-restauráció idején) program révén Tóth Hajnalka és Cziráki Zsuzsanna oszlopos tagjai még ennek a csoportnak. Jelenleg az 1649 és 1660 közötti jelentéseket írjuk át, illetve szerkesztjük őket kiadásra. Ez az időszak nagyon izgalmas, hiszen a vesztfáliai béke utáni, Habsburg–oszmán határmenti helyzet áll a középpontban, azok az évek, amikor az állandó császári hadsereg maradékát átcsoportosították a magyar végvárakba. Mindez nagyon sok konfliktushoz vezetett. Az Oszmán Birodalomban ekkor belpolitikai válság alakult ki: a szultán még kiskorú volt, ezért a háremből próbálták meg irányítani a kormányzatot. Emellett Velencével háborút is vívtak. Ez a sok bonyodalom lecsapódott a magyar határvidékre is. Tulajdonképpen a jelentések bizonyos része arról szól, hogy Reniger miként próbálta hárítani a portyázó magyarokat ért vádakat a Portán. Azt is megtudjuk, hogy az egész helyzet hogyan nézett ki Konstantinápolyból, miként igyekeztek ezt kezelni. Kiderül az is, hogyan érkeztek hozzá az információk, milyen portyákról értesítették őt, illetve arról is képet kaphatunk, hogy a törökök miként közvetítették ezeket az információkat.

Van egy másik irány is, ami egy doktori szeminárium következményeként indult el. Az egyik szemináriumon az 1627-es szőnyi békekötés körülményeivel kezdtünk el foglalkozni – ez a zsitvatoroki béke megerősítése, mondhatni meghosszabbítása volt, bár ezt még biztosan és pontosan nem jelenthetjük még ki, ehhez további kutatások szükségesek. Ezeknek a szövegével kezdtünk el foglalkozni, hozzáláttunk a források összegyűjtéséhez és a szövegek átírásához. Az elmúlt két-három évben elég nagy mennyiségű anyag gyűlt össze. Közben 2016 őszén Tanár Úr beadta az akadémiai kutatócsoporti pályázatot, s tavasszal derült ki, hogy elnyerte azt. Idén július elsejével startolt el az MTA–SZTE Oszmán-kori Kutatócsoport, amelynek tagjai Papp Tanár Úr szűkebb vagy tágabb tanítványi köréből kerültek ki. E kör tagjai például Hadnagy Szabolcs oszmanista és Teiszler Éva – utóbbi eredendően középkorász – valamint, akikkel egyidősek vagyunk, s szintén mind az SZTE BTK-n végeztek: Brandl Gergely jelenleg külső munkatársként segíti munkánkat, Göncöl Csaba, Juhász Krisztina és Marton Gellért Ernő pedig hivatalos tagok. Bízunk abban, hogy jól és sikeresen tudunk együttműködni, és meg tudjuk vizsgálni azokat a kérdéseket, amelyek a téma kapcsán felmerülnek. Az első célkitűzés egyelőre az, hogy a békeszövegeket összegyűjtsük, és a ratifikált példányokat leközöljük, a megfelelő jegyzetekkel ellátva.

Jól látható, hogy mennyire forrásalapú ez a projekt. A kútfők összeszedése hogyan zajlik? Hol lelhetőek fel az anyagok?

A magyarországi levéltárakban nagyon sok anyag lelhető fel, főleg az Esterházy család levéltárában a 17. század első felének békeszerződéseivel kapcsolatban, amely anyagnak egy része egyébként ki is van adva. A Pálffy család bécsi levéltárában is sok mindent találtam. Az említetteken kívül a tárgyalóbiztosként részt vevő főbb országos tisztségviselők családi levéltáraiban is szeretnénk kutatni. Az anyagokat először feltérképezzük, illetve összegyűjtjük, és utána jöhet a feldolgozás. Ezek egy része meg is van, természetesen folyamatos a gyűjtés. Bécs mellett Isztambul is a kutatás nagyon fontos helyszíne. Papp Tanár Úr, illetve a tanítványai is mennek majd ki időről időre, hogy összegyűjtsék a forrásokat.

Amit szerintem érdemes lenne még átnézni mint forráscsoportot, az a Német–római Birodalom sajtója, hogy pontosan mi jelent meg benne ezekről a békékről. Azt tudjuk, hogy a békekötések szövegeit általában lehozták az újságok, esetenként kiadványokban (pl.: Theatrum Europaeum) is megjelentették azokat. A 17. század közepét illetően érdekes lehet, hogy ebben a kérdésben mekkora teret engedtek a Habsburgok a magyar politikai elitnek, amely kérdést már Hiller István is pedzegetett kutatásai nyomán.

Bécsben milyen anyagokat gyűjtöttetek össze eddig?

Az egyik fontos forráscsoport a Haus-, Hof- und Staatsarchivban található Turcica, ahol a török diplomáciára vonatkozó anyagok találhatóak a 16. századtól kezdve egészen a 18. század végéig. Mi az 1791-es szisztovói békéig tervezzük feldolgozni a békeszerződéseket. A Staatsverträge nevet viselő sorozat is jelentős a bécsi forrásgyűjtemények között, itt a békeszerződések másolatai vannak összegyűjtve. Itt is elég sok anyag található, túlnyomó részt oszmán és latin nyelvű másolati békepéldányok vannak. Az egész pénzügyi hátterére nagyon jó anyagot szolgáltatnak az Udvari Kamara iratai. A szintén jelentős Udvari Haditanács – amely akkoriban a keleti diplomáciáért volt felelős – dokumentumainak többségét sajnos kiselejtezték a 18. században, viszont kivonataik fennmaradtak a Haditanács iktatókönyveiben, amelyek szintén nagyon jó adalékokkal szolgálnak a témához.

Ezt a sok forrást milyen módszerrel dolgozzátok fel? Eredeti nyelven teszitek majd közzé vagy lefordítjátok?

Eredeti nyelven fogjuk közzétenni, egyelőre még nem eldöntött, hogy regeszták lesznek-e, vagy tartalmi kivonatokat készítünk-e, és – utóbbi esetében – milyen módon tennénk azt. De az tény, hogy a források nagy része latin és oszmán nyelvű, a 17. századiak között viszont akadnak magyar és német nyelvű anyagok is. Azt érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a forráskiadások csapatmunkán alapulnak, fontos, hogy együtt tudjunk működni. Nyilván össze kell szoknunk, de itt mindenkire szükség van, mindenkinek megvan a szerepe és feladata.

Térjünk vissza egy kicsit a témádra, ami nem más, mint a korabeli hírszerzés története. A kutatásod középpontjában Hans Caspar áll. Mesélnél erről bővebben?

Amivel most konkrétan foglalkozom, az nem Konstantinápoly, hanem Buda. De a konstantinápolyi követségről is mesélek egy kicsit. Tulajdonképpen az 1547-es drinápolyi béke után nyílt lehetősége arra a Habsburg Birodalomnak, hogy állandó követet tarthasson a Portán. Ezek az állandó követek nem sokáig maradtak, tudomásom szerint hat-hét évnél tovább egyikük sem tartózkodott ott. Rendszeresen küldtek jelentéseket, szerveztek be maguknak hírszerzőket. De tudtukon kívül is toboroztak hírszerzőket, ismert olyan eset, amikor a konstantinápolyi követségnek nem is volt tudomása arról, hogy milyen információkat gyűjtöttek még az ottani helyzetről. Az 1606-os zsitvatoroki béke volt ebben egy újabb mérföldkő, mert ekkor az Oszmán Birodalom elismerte a Habsburg Birodalmat vele egyenrangú félnek. Bár 1606-ban kötötték meg a békét, de csak 1610-től indult újra az állandó követség Konstantinápolyban. Viszont onnantól kezdve hosszabb ideig maradtak a követek, például az első követ 12 évig szolgált.

Tulajdonképpen a disszertációm témájának a császári futárok tevékenységének feldolgozását szerettem volna. Korábban belebotlottam egy futár halálesetébe, amely önmagában véve is nagyon izgalmas téma. Érdekelt, hogy a halálesetnek mi volt az oka, hogyan jutott el a halálhír Konstantinápolyba, illetve mi lett a sorsa a nála lévő leveleknek. Miközben e kérdések segítségével próbáltam felgöngyölíteni az eseményeket, fény derült arra, hogy Budán volt valaki, aki jelentést írt a futár halálesetével kapcsolatban. Utána elkezdtem jobban tanulmányozni az illető iratait, és láttam, hogy bizony sok jelentése fennmaradt. Továbbá rájöttem arra, hogy még senki sem foglalkozott vele behatóan. Az kiderült, hogy tudtak a létezéséről, de valahogy nem került be a köztudatba. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy jelentéseit – megtévesztésül – többnyire Tatáról keltezte.

A becsületes neve ennek a jóembernek egyébként nem Hans Caspar volt: Alexander Fischer néven látta meg a napvilágot, az oszmán körökben pedig Hüszejn csausz néven volt ismert. Igazából azért tekinthető ebben az időszakban kulcsfigurának, mert tudott németül, vagyis ez volt az anyanyelve, megtanult magyarul és törökül is – át is tért a muszlim hitre. Tulajdonképpen ennek a három nyelvnek az ismerete elég volt ahhoz, hogy élni tudjon azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a hódoltsági helyzet kínált számára. Igyekezett kapcsolatokat kiépíteni a Budára érkező követekkel, adatok vannak arról, hogy az erdélyi fejedelem embereivel és a Habsburg Monarchia tisztviselőivel is rendelkezett kapcsolatokkal, illetve nem nehéz elképzelni, hogy a mindenkori felettese, a budai pasa ne utasította volna erre-arra, amikor például Bécsbe vagy Győrbe küldte bizonyos ügyekben. Fontos megjegyezni, hogy mindenki számára nyilvánvaló kémtevékenysége ellenére mégsem távolították el a posztjáról. Munkássága nagyjából 30 évet ölel fel és jól nyomon követhető a forrásokon keresztül. Fő tevékenysége 1647 és 1659 közé tehető, ez az az időszak, amikor oszlopos tagja volt a Habsburg hírszerzésnek.

A forrás- és a témafeldolgozás során milyen módszertani problémákkal találkoztál?

Az első dolog az volt, hogy átírtam Hans Caspar jelentéseit, amelyekből kialakult egy általános kép. Utána próbáltam feltérképezni azokat a helyeket és forrásokat – részben a saját levelezései alapján –, ahol még további jelentések kerülhetnek elő. Ezek többsége Bécsben található. Az egyik ilyen forráscsoportot az Udvari Kamara anyagai képezik, ahol a fizetéseit tartották számon, ott megvannak azok az iratok, amelyek a szolgálati kiadásokat tartalmazzák. A Haditanács iktatókönyvei azért fontosak, mert ott olyan jelentéseknek a kivonatai is megvannak, amelyek nem biztos, hogy a Turcicaban fennmaradtak. Előfordult már olyan, hogy egy kivonat alapján megtaláltam, illetve be tudtam azonosítani azt, hogy egy kiadott forrásban egy névtelenül közölt jelentés az ő beszámolója volt. Emellett a magyarországi levéltárakban is maradtak fenn írásai vagy tevékenységére utaló jelek; eddig egyetlen magyar nyelvű jelentése került csak elő. Nagyon jellegzetes írásképe van, tehát viszonylag könnyű felismerni. Az említett levél rámutat arra, hogy Hans Caspar nagyon fontos politikai figura volt, mert kapcsolatot tartott a Haditanács tisztviselőivel, mint ahogy a magyar politikai elit tagjaival is. A források alapján nagy valószínűséggel az is kijelenthető, hogy az erdélyi fejedelemmel is érintkezett, legalábbis II. Rákóczi Györggyel biztosan tartotta a kapcsolatot.

Egy kém karriertörténetével foglalkozol, felmerül a kérdés, hogy van-e magyar, esetleg külföldi párhuzam? Milyen szakirodalomra tudsz támaszkodni?

Igyekeztem felgöngyölíteni a szakirodalmi hátterét ennek a témának, a feldolgozása még nem teljes. Olyan koncepciót képzeltem el a disszertációhoz, amelynek a fő kérdése, hogy ő mint kém hogyan illeszthető bele az egész Habsburg–oszmán diplomáciai kémrendszerbe. A hírszerzés fontos pillérét képezte a Titkos Levelezésnek elnevezett rendszer. Erről több feldolgozás is készült, a 17. század második felére vonatkozóan Kerekes Dóra nevét fontos megemlíteni, Hiller István pedig a rendszer kezdeteivel foglalkozott. A források alapján van még egy-két kérdés, amit tisztázni kívánok, például, hogy ez a levelezőrendszer titkos kémhálózati rendszernek vagy levéltovábbító rendszernek tekinthető-e.

Hans Caspar ennek a rendszernek volt tagja mint kém. Szeretném megvizsgálni egyrészt, hogy ő miként illeszkedett bele ebbe az infrastruktúrába, másrészt azt is, hogy milyen helyet foglalt el azok között, akik a 16. századtól fogva Konstantinápolyban vagy a Hódoltság területén kémként tevékenykedtek a Habsburgok szolgálatában, illetve mennyire hasonlítható össze azokkal a személyekkel, akik még meghatározó szereplői voltak ennek a hírszerzési rendszernek.

Róluk készült valamilyen feldolgozás?

Igen, ezek alapján többféle típust megkülönböztethetünk. A 16. században volt egy illető, Michael Černović velencei tolmács, de közben a Habsburgoknak rendszeresen jelentett Bécsbe, úgy, hogy nem tudott róla sem a Habsburg, sem a velencei követ. De aztán lebukott, így nem folytathatta tovább a tevékenységét. A Hódoltságot illetően Szakály Ferenc dolgozta fel egy tanulmányában Trombitás János nevű kém működését, aki kereskedőként kémkedett. Kerekes Dóra foglalkozott a visszafoglaló háború idején Konstantinápolyban maradt tolmácsokkal, akik hírszerzőként is funkcionáltak.

Ebbe a koncepcióba szeretném beleilleszteni Hans Caspar ténykedését, hogy ő akkor ott Budán milyen tevékenységet végzett, és az mennyire hatott hírszerzői munkájára. Ennek feltérképezését úgy tudom elképzelni, hogy a fontosabb történelmi gócpontok – amelyek után mindig több forrás maradt ránk – alapján lehetne csoportosítani ezeket a kémeket. Ugyanis a bécsi udvarban mindig igyekeztek megtalálni azt a személyt, aki az adott helyzetben a legalkalmasabb volt arra, hogy hírszerző lehessen.

Mit gondolsz, hogy a témáddal mennyire, illetve hogyan tudsz bekapcsolódni a külföldi diskurzusba? Van-e erre egyáltalán lehetőség?

Még egy fontos kérdést nem említettem Hans Caspar kapcsán: ez az ő identitástudata, ami egyébként nagyon divatos téma a mai német és angolszász történetírásban. A leveleiből le lehet szűrni megfelelő forráskritikával azt, hogy ő hova is sorolta magát vallási hovatartozás tekintetében, illetve mit akart elhitetni másokkal, miként szerette volna, ha a személyére gondolnak. Ezeket be lehet ágyazni a nemzetközi diskurzusba, illetve magába a disszertációba is. Emellett a disszertációt német nyelven írom, amellyel szintén a nemzetközi történetírásba szeretnék bekapcsolódni.

Ha már szóba került a külföld: korábban említetted a salzburgi ösztöndíjat, és hogy van valamiféle megállapodás az ottani kutatócsoport és Papp Sándor között. A gyakorlatban miként kell elképzelnünk az együttműködést?

Nagyjából három évvel ezelőtt Arno Strohmeyer professzor úr eljött Szegedre egy szakmai együttműködésről való egyeztetésre. Ekkor történt az a megállapodás, hogy a Salzburgban és Szegeden készülő két forráskiadásnak legyen egy közös átírási szabályzata, valamint a két kutatócsoport együttműködésének alapjait is ekkor fektették le. Ők elsősorban nyelvi lektorként fognak nekünk segíteni a szövegek átírásának ellenőrzésében, mi pedig például a személyek és helyek beazonosításában tudunk segédkezni, mivel az ő követük anyagaiban nagyon sok erdélyi vonatkozás van.

A salzburgi kollégákkal

Terveztek valamilyen közös konferenciát, tanácskozást, esetleg publikációt?

Igen, tavaly májusban volt egy közös konferenciánk Szegeden Netzwerke der Diplomatie – Habsburgische Gesandte an der Hohen Pforte címmel, ahol a két kutatócsoport tagjai és a téma magyarországi kutatói tartottak előadást. Tudomásom szerint a következő évben is lesz konferencia a salzburgiak szervezésében, de valószínűleg ismét Szegeden, mert azt mondták, hogy itt szeretnék megtartani.

Végezetül azt kérdezem, mit gondolsz, miért ilyen népszerű ez a korszak? Nagyon sok hallgatóval, kutatóval találkozhatunk otthon és itt Bécsben, akik a török korszakkal foglalkoznak, annak ellenére, hogy a témakör számos aspektusa jól kutatott.

Salzburg, 2015. (Cziráki Zsuzsanna, Szabados János, Arno Strohmeyer és Papp Sándor)

Igazából ezt nehéz megválaszolni. Tulajdonképpen ahhoz, hogy az ember el tudjon mélyedni ebben a korszakban, a magyar paleográfiai ismereteket mindenképpen el kell sajátítania. Attól függően, hogy pontosan milyen probléma érdekli, német, latin, olasz vagy oszmán–török nyelvismerettel is rendelkeznie kell. Tényleg nem tudom, hogy mi az oka az érdeklődésnek, az viszont tény, hogy nagyon sok forrás még nincs feltárva. Minél többet kutatjuk ezt a korszakot, annál több kérdés merül fel, vagyis nyugodtan mondhatjuk, még sok kutatnivaló van.

Váradi Katalin

Ezt olvastad?

Oross András levéltáros, történész, jelenleg a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban dolgozik levéltári delegátusként. A 17–18. század fordulójának gazdaság-, társadalom-,