Közép-Európa legrégibb koronázási zászlói

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Az Ausztriában működő Esterházy-gyűjtemény tudományos közleményeinek (Mitteilungen aus der Sammlung Privatstiftung Esterhazy) legújabb, tizedik kötete már alcímével is jelzi, hogy nem csupán a három, a fraknói kincstárban őrzött koronázási zászlóval ismerkedhet meg az olvasó, hanem ezen túlmenően a koronázási zászlók intézményének magyarországi történetével is. A tartalomjegyzék azonban még ennél is tágabb perspektívát ígér. A gazdagon illusztrált kiadvány Pálffy Géza, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, s az ugyanott működő „Lendület” Szent Korona kutatócsoport vezetője nyolcrészes tanulmánysorozatát tartalmazza, bevezetéssel és függelékben a koronázási szertartások zászlóvivőinek jegyzékével, valamint ötnyelvű összefoglalóval ellátva.

A kötet apropójaként, egyben kiindulópontjaként szolgáló zászlók a 17. század folyamán kerültek az Esterházyak kincstárába. A dinasztia- (és kincstár-)alapító Esterházy Miklós II. Ferdinánd koronázásán (1618) Magyarország zászlaját vihette, fiai, László és Pál pedig IV. Ferdinánd (1647, Horvátország zászlaja), illetve I. Lipót koronázásán (1655, Szerbia zászlaja) jutottak hasonló szerephez. A megtiszteltetéshez hozzátartozott, hogy a zászlóvivők megtarthatták a zászlókat, amelyeket státuszuk jeleként nagy gonddal őriztek. Emellett alighanem a szerencsén is múlt, hogy a fraknói gyűjtemény három darabja szinte sértetlenül vészelte át az évszázadok viharait.  Konzerválásukra és leírásukra elsőként az 1960-as években került sor.

Kép forrása: BTK TTI

Az első két fejezet a tágabb történeti környezetet vázolja. A bevezetés általában szól a korona országainak szimbolikus megjelenítéséről a 16–17. századtól kezdődően. Ennek sajátos területét, a koronázási zászlók hagyományát mutatja be a második fejezet, a koronázások történetén keresztül. Az intézmény kezdetei a 15. század végétől jelennek meg a forrásokban, folytonossága pedig egészen a 20. századig töretlen. Pálffy magyarázatából kitűnően az utóbbi azzal is magyarázható, hogy egyszerre szolgálta a dinasztikus és a rendi reprezentáció céljait, közvetítve az uralkodóház, valamint a magyar politikai elit üzenetét.

A következő két fejezet egy-egy koronázásra összpontosít: a harmadik a II. Ferdinánd koronázási ordójában szereplő zászlóábrázolásokat tárgyalja, a negyedik pedig az I. Lipót pozsonyi koronázásának ábrázolásain szereplő országzászlókat veti össze egy kortárs rézmetszet címersorával. Az 1618-as latin nyelvű ordo jelentősége kettős. Egyrészt itt találjuk a zászlók legkorábbi fennmaradt hiteles ábrázolását – amelyből a ceremoniális konzervativizmust figyelembe véve a II. Mátyás 1608-as koronázásán felvonultatott zászlókra is következtetni lehet. Másrészt a koronázás forgatókönyveként jól mutatja, hogyan egészül ki az egyházi szertartás a világi reprezentáció elemeivel. A negyedik fejezetben is az 1618-as dokumentum az összehasonlítás alapja, amelytől az 1655-ös koronázást ábrázoló színezett metszeten – kivételképpen – fölismerhető címerek több ponton is különböznek. Pálffy meggyőzően mutat rá ez utóbbiak párhuzamaira Johann Siebmacher a címereskönyvében találhatókkal, és fogalmazza meg azt a feltevését, hogy az I. Lipót Szelepcsényi György nyitrai püspöktől származó portréján látható címerek ugyanakkor megfelelhetnek az 1655-ös koronázási zászlókon szereplőknek.

I. Lipót magyar díszben. (Szelepcsényi György 1655-iki metszete után.). Forrás: OSZK

Az ötödik és a hatodik fejezet az Esterházy-kincstárban őrzött zászlók közül kettőt, az 1618-as magyar, illetve az 1647-es horvát zászlót mutatja be részletesebben. Pálffy bevezetésként összefoglalja a koronázási zászlókra vonatkozó kutatások eredményeit, a zászlók készítésének körülményeitől azok koronázás utáni sorsáig terjedően. Magyarország Esterházy Miklós által vitt zászlaja több szempontból is különleges: ez a legrégebbi fennmaradt koronázási zászló egész Közép-Európában, ahogy a rajta szereplő koronás kiscímer is ezen szerepel először az ország hivatalos jelképeként, továbbá Szent István koronájának ábrázolásai közül is ez a legkorábbi, amelynek mintája egy magáról a tíz évvel korábban Pozsonyba szállított koronáról készült kép lehetett. A három évtizeddel későbbi horvát zászló ugyancsak a legelső a maga nemében, rajta kívül ugyanis csak két másik, magyar királyi koronázásról (V. Ferdinánd, 1830. és IV. Károly, 1916.) származó zászlaja ismert Horvátországnak.

Egyfajta kitérőként, a koronázási zászlók és emlékérmék (valamint a pecsétek) címerhasználata közti eltérés magyarázatára vállalkozik a hetedik fejezet, végső soron a királyi udvarban használatos címereskönyvek és a magyar rendek gyakorlatának különbségére vezetve vissza azt. A leglátványosabb különbség Bulgária és Szlavónia címerének felcserélése: ennek eredetét Pálffy a 15–16. századi német heraldikában mutatja ki. Mindkét hagyomány meglehetősen stabil, noha az udvari címerhasználatot idővel – magyar kontextusban – bizonyos mértékben helyesbítik (pl. II. Rudolf 1607-es királyi kettős pecsétjén ismét a futó nyest látható).

A nyolcadik fejezet a zászlóvivőkön keresztül mutatja be a koronázási szertartások kivételes szimbolikus jelentőségét a rendi politika szempontjából. A zászlók kiemelt pozíciója a koronázás eseményei során a zászlóvivők személyére is ráirányította a figyelmet, így aligha meglepő, hogy a megtisztelő feladatra a legbefolyásosabb főnemesi családok tagjai közül választottak. A befolyás fokmérőjeként azonosítja továbbá Pálffy azt, hogy mely főnemesek tudták egyszerre több rokonukat is a zászlóvivők közé juttatni. Az Esterházyak mindkét szempontból élen jártak a magyar királyok koronázásainak története során, így számukra a megőrzött országzászlók mind a személyes, mind a dinasztikus hatalom szimbólumai voltak.

Horvát koronázási zászló IV. Ferdinánd 1647-es pozsonyi koronázásáról. Kép forrása: Rubicon 2017.

A kilencedik fejezet az 1618. évi koronázási ordo ábrázolásainak a későbbiekben játszott szerepével, és különösen a koronázások magyarországi történetének utolsó állomásával, a IV. Károly koronázásán felsorakoztatott zászlókkal foglalkozik. Az esemény ugyanis nem csupán a hagyomány folytatásaként kapcsolódik a fraknói kincstárban őrzött zászlókhoz. Pálffy hitelt érdemlőnek tekinti ugyanis a Koronázási album adatát, amely szerint az 1916-ban készített zászlók festője, Köpeczi Sebestyén József az Országos Levéltár akkori vezetőjének, Csánki Dezsőnek az útmutatása szerint az 1618-as mintákat követte, a zászlók színétől, valamint Magyarország címerétől (kiscímer helyett a középcímer) eltekintve. Hozzátehetjük: az ezen túlmenő eltérések az 1915-ben ugyancsak Köpeczi Sebestyén által festett középcímert követik (így Horvátország címerének 4×4 helyett 5×5-ös mezeje és Szlavónia címerének zöld helyett vörös sávja).

Pálffy tanulmánysorozatához kapcsolódva helyet kapott a kötetben Alojz Ivanišević rövid jegyzete. Ebben a szerző arra a különbségre hívja fel a figyelmet, amely a horvát és a magyar állam 1102 utáni viszonyának horvát és magyar felfogása között mutatkozik. A horvát történetírás szempontjából ugyanis a közös történelem két perszonáliunióban álló állam történelme, míg a magyar (valamint más országokbeli) szerzők a magyar királyság részeként beszélnek a horvát tartományokról. Ivanišević rámutat, hogy az utóbbi megközelítés jellemezte a közös uralkodókat is: őket magyar (és nem magyar-horvát) királlyá koronázták, ahogy a titulatúrában szereplő horvát királyi cím sem az ország önállóságát, hanem az uralkodó hatalmát volt hivatott hangsúlyozni.

Noha Pálffy Géza kutatási eredményei nem ismeretlenek sem a magyar, sem a nemzetközi közönség előtt, a német nyelvű összegző kiadvány megjelenése mindenképpen örvendetes. A kötet legfőbb erénye – a gondos szerkesztésen és a gazdag képanyagon kívül –, hogy rendkívül szerteágazó ismeretanyagot foglal össze igen tömören, ugyanakkor a nem szakértő számára is követhetően. Éppen ezért a (szűkebbnek ugyan az érintett területek sokfélesége miatt nem nevezhető) szakmai közönségen túl szélesebb körben is érdeklődésre tarthat számot: csalódást egyetlen olvasójának sem fog okozni.

Könczöl Miklós

Géza Pálffy: Die Krönungsfahnen der Esterházy Schatzkammer auf Burg Forchtenstein. Die Geschichte der Krönungsfahnen der Länder der Stephanskrone vom Spätmittelalter bis Anfang des 20. Jahrhunderts. Kurzfassung in englischer, ungarischer, kroatischer, serbischer und slowakischer Sprache. Esterházy Eisenstadt, Esterházy Privatstiftung, 2018. 232 oldal.

Ezt olvastad?

Apjok Vivien sokáig néptánctanárnak készült, de egy nyári múzeumi önkénteskedés során megismerkedett a néprajz fogalmával. A találkozás a Szegedi Tudományegyetem
Támogasson minket