„A közösségek a muzealizálás segítségével sajátos viszonyt alakítanak ki múltjukkal” – interjú Mód Lászlóval

Mód László Balázs a JATE BTK magyar–történelem–néprajz szakján szerzett oklevelet 1998-ban; néprajzi doktori értekezését az ártéri gazdálkodás történetéről 2010-ben az ELTE-n védte meg. 1998 és 2005 között a szentesi Koszta József Múzeum néprajzkutató muzeológusa volt. 2005-től a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének munkatársa. A tanszék oktatója, Glässer Norbert beszélget vele a pályájáról.

Mi irányította figyelmedet a történeti témák felé?

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor bontakozott ki érdeklődésem a történeti témák irányában, de annyit határozottan állíthatok, hogy általános iskolás koromban már foglalkoztattak bizonyos történeti időszakok. Gyermekkoromban nyaranta sok időt töltöttem apai nagyszüleimnél Tolna megyében, egy Döbrököz nevű kis faluban, ahol rendszeresen felkerestem a helybeliek által Gólyavárként emlegetett erődítmény romjait. Az ország más vidékein található várak múltja is érdekelt, ezért próbáltam beszerezni és elolvasni a témára vonatkozó könyveket. Középiskolában a magyar irodalom mellett a kedvenc tantárgyaim közé tartozott a történelem, éppen ezért a pályaválasztás során egyértelműnek tűnt számomra az, hogy nem folytathatom máshol a tanulmányaimat, mint a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakján.


Időszaki kiállítás megnyitója a néprajzi tanszéken (2013)

Kik és miként határozták meg a pályádat, szemléleted alakulását?

Az egyetemen több oktató formálta szemléletem, de későbbi pályám szempontjából az 1990-es évek közepén a szegedi néprajzi tanszék három főállású munkatársa gyakorolt rám alapvető hatást. Bellon Tibor a nyári terepkutatások során a gyakorlatban is alkalmazható muzeológiai ismereteket közvetített felénk, amelyekre a későbbiek során szaktársaimmal, akikkel múzeumi pályára kerültünk, sikeresen támaszkodhattunk. Bellon Tibornak köszönhetem többek között azt is, hogy érdeklődésem a Tisza néprajza és az ártéri gazdálkodás felé fordult, ami aztán doktori disszertációm témaválasztását is alapvetően meghatározta. Barna Gábor, aki 2005-től tanszékvezetőm lett, elsősorban széleskörű külföldi kapcsolatai révén segítette előremenetelemet. Ő fektette a legnagyobb hangsúlyt a különféle elméleti megközelítések alkalmazásának szükségességére. A felsorolásból Juhász Antal Tanár Úr sem maradhat ki, aki a lokális témák vizsgálatának fontosságára igyekezett felhívni a figyelmünket. A diploma megszerzését követően abba a szerencsés helyzetbe kerültem az ELTE néprajzi doktori képzésében, hogy szaktudományunk több jeles képviselője tartott nekünk kurzusokat, így lehetőségünk nyílt a konzultációra, a személyes kapcsolatok kiépítésére.


Mód László: Veszett Nagy Sándor nyomában
 

Milyen különbségeket emelnél ki a muzeológiai és az egyetemi kutatói pálya között?

2003 és 2015 között muzeológusként és egyetemi oktatóként tevékenykedve lehetőségem nyílt arra, hogy saját magam is megtapasztalhassam a különbségeket. A szentesi Koszta József Múzeumban eltöltött időszak alatt a muzeológusi munkakör szinte minden területével megismerkedhettem, a gyűjtemények költöztetésétől, időszaki és állandó kiállítások rendezésén át az új múzeumépület birtokbavételéig. Ezt azért tartom fontosnak, mert megítélésem szerint a hallgatókat sikeresebben készíthetem fel a múzeumi pályára. Nem pusztán a szakirodalomra, hanem konkrét gyakorlati tapasztalatokra is támaszkodhatok a muzeológiai tárgyú kurzusok oktatása során. Hallgatóink körében napjainkban is a múzeumok kínálják leginkább a szakmában történő elhelyezkedés esélyét, ezért végzett diákjaink közül ezt a pályát sokan választják. Nyilvánvaló, hogy egy muzeális intézményben kevesebb idő jut a kutatómunkára, hiszen speciális feladatként jelentkezik a gyűjtemények gondozása, gyarapítása, időszaki és állandó kiállítások rendezése és még sok olyan feladat, amivel az egyetemi oktató alig foglalkozik. A muzeológusi munkakör megítélésem szerint pontosan azért izgalmas, mert egyfelől sokoldalúságot kíván a muzeológustól, másrészt viszont a gyakorlatorientáltság is fontos tényezőnek minősül. Aki elhivatottságot érez a műtárgyakkal való foglalatoskodás iránt, és módszeresen elmélyül napjaink muzeológiai szakirodalmában, az megítélésem szerint könnyedén megtalálhatja a helyét a muzeális intézmények világában. Ezzel a háttérrel felvértezve úgy gondolom, új perspektívákat alakíthat ki a gondjaira bízott néprajzi gyűjtemények és az általa rendezendő néprajzi kiállítások előtt. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk, hogy a néprajzi muzeológia mint sajátos terület egyre jobban körvonalazódik, egyre több magyar nyelvű szakirodalommal gyarapszik. Országos intézményeinek olyan együttműködési és továbbképzési lehetőségeket kínálnak, amelyeket a vidéki múzeumokban tevékenykedő szakemberek is szabadon igénybe vehetnek.


Borcímke

Mióta foglalkozol intenzíven a történelem és a néprajz határterületeivel?

1998-ban, amikor a szentesi a Koszta József Múzeumba kerültem, a helyi levéltár (amely többek között Csongrád vármegyei iratait is őrzi) kiváló terepet jelentett az ilyen típusú vizsgálatokhoz. Az 1990-es évek végén a múzeumokban még jóval több lehetőség nyílt a kutatómunkára, ezért néhány esztendő leforgása alatt sikerült nagy mennyiségű iratanyagot áttekintenem. Ezek a források egyfelől kiváló támpontot nyújtottak a 18–19. századi mindennapi élet egyes aspektusainak értelmezéséhez, másrészt pedig egy-egy kulturális jelenség változásvizsgálatára is lehetőséget kínáltak. Olyan sajátos források keltették fel az érdeklődésemet, mint például a passzuslevelek, amelyek segítségével a szentesi lakosság utazási gyakorlatát és ezen keresztül kapcsolatrendszerét vizsgálhattam az 1820-as, 1830-as években. Adatközlőimtől gyűjtött hiedelemtörténetekből kiindulva sikerült levéltári források feltárásával elemeznem azokat a stratégiákat, amelyeket a 19. század első felében a veszettség terjedésének megakadályozása érdekében követett Szentes mezőváros elöljárósága. Ennek a gyakorlatban bevált módja az volt, hogy egy olyan gyógyító specialistát, azaz veszettorvost alkalmaztak, aki képes volt felismerni a betegség tüneteit, és elkülöníteni a fertőzött állatokat. E kutatás legnagyobb tanulsága az volt, hogy megrajzolhattam a közösség viszonyulását egy adott betegséghez, illetve a történeti források segítségével feltárhattam a hiedelmek mögött rejlő sajátos gazdasági-társadalmi miliőt is. Számomra a levéltári kutatómunka mindig új kihívásokat jelent. Egy-egy téma vizsgálata során a kutató egyfajta nyomozóként igyekszik feltárni a rendelkezésre álló forrásokat, nem egyszer szinte teljesen eltévedve a korabeli közigazgatás rendszerében. Egy-egy értékes dokumentum felbukkanása mindig egyfajta izgalmat jelent, hiszen segítségével letűnt életvilágok és társadalmi kapcsolatok elevenedhetnek meg. Kutatásaim során nálam alapelvként fogalmazódik meg az, hogy amennyiben lehetséges, feltárom a levéltári iratok segítségével egy-egy kulturális jelenség történeti aspektusait is, ami lehetővé teszi a gazdasági-társadalmi változások precízebb megrajzolását.

Városnéprajzzal, városantropológiával is foglalkozol. Hallgatói szeminárium keretében például Szeged és a víz viszonyáról készült angol–magyar nyelvű kötet a vezetéseddel. Miben adhat újat a néprajznak a városi középrétegek történeti aspektusú vizsgálata?

A városi középrétegek kutatása úgy gondolom, a néprajz számára több szempontból is új perspektívákat nyithat. Gondolok itt például a szabadtéri néprajzi muzeológiára, amely a parasztságon kívül más társadalmi rétegek építkezési kultúrájának bemutatását is egyre inkább kezdik felvállalni. Ópusztaszeren, a Nemzeti Történeti Emlékparkban is vannak elképzelések arra vonatkozóan, hogy a szabadtéri néprajzi gyűjteményben jelenjen meg a városi középréteg a maga sajátos villaépületeivel. Személy szerint a témának két aspektusa az, ami iránt érdeklődöm. Az egyik Szeged vonatkozásában a Tiszához kapcsolódó polgári fürdőkultúra kialakulásának és működési elveinek a feltárására irányul. Végső soron ezeknek a vizsgálatoknak a célja annak felderítése, hogy a középosztály tagjai miképpen fedezték fel és használták a 19. század második felétől a folyót mint rekreációs teret. A másik téma, ami az elmúlt években felkeltette az érdeklődésemet, a város közelségében, elsősorban Szatymazon a 19. század utolsó évtizedeiben kialakult polgári villák, amelyek tulajdonosai fontos modernizációs szerepet is játszottak. Új növényfajtákat és termesztési technológiákat honosítottak meg a térségben, amivel mintaként szolgáltak más társadalmi rétegek számára.


Időszaki kiállítás rendezése a Bortér elnevezésű rendezvényen (2014)

Az új forráscsoportok bevonása a lokális életvilágok, mindennapi élet, közösségi együttélés városias jelenségei felé is kifutási lehetőséget ad. A néprajz vagy a kulturális antropológia felől hogyan szólaltathatók meg a fogyasztói szokásokról ránk maradt híradások vagy olyan források, mint például a borcímkék, egyleti híradások, reklámanyagok?

Több évtizede foglalkoztatnak a szőlő- és borkultúra különböző aspektusai, így a borfogyasztás társadalmi vonatkozásai is. Pontosabban szólva az, hogy a bor, mint fogyasztási cikk miképpen tükrözheti a társadalmi hierarchiát, miképpen válhatnak rajta keresztül láthatóvá, érzékelhetővé a társadalmi különbségek. Ezekben a kutatásokban juthat szerep olyan, mindezidáig kevéssé értékelt forrásoknak, mint például a borcímkék, amelyeket Magyarországon az 1870-es évektől kezdtek rendszeresen használni. Segítségükkel az ízlésbeli változások, egy-egy szőlő- és bortermelő térség kapcsán pedig a fajtaszerkezetben bekövetkező módosulások is nyomon követhetők. A borcímkék és a különféle hirdetések jelzik azt a folyamatot, ahogyan a középrétegek számára is egyre inkább elérhetővé váltak a korábban csak egy szűk elit által fogyasztott italok, amelyek egyre inkább élvezeti cikké formálódtak. A magán-, illetve közgyűjteményekben az 1945 és 1989 közötti időszakból fennmaradt címkék is kiváló lehetőséget teremtenek a változó fogyasztási szokások vizsgálatához. Az ideológiai háttér ellenére a borcímkék vizuális világa arról árulkodik, hogy a fogyasztók felé a pincegazdaságok és az állami gazdaságok, alacsonyabb számban a termelő-, valamint szakszövetkezetek sok esetben az adott szőlő- és bortermelő térség kulturális örökségét kívánták megjeleníteni kastélyok, várromok vagy éppen népviseletbe öltöztetett személyekről készített fényképek segítségével. Az exportra szánt palackokon pedig a korszak sajátos országimázsának kellékei tűnnek fel, a puszta, a betyárok vagy éppen a Balaton. 2009-ben egy nagyszabású időszaki kiállítás keretei között Dr. Fülöp Mihály szegedi magángyűjtő anyagából válogatva nyílt lehetőségem arra, hogy a Nemzeti Galériában a Budavári Borfesztiválhoz kapcsolódóan bemutathassam az érdeklődőknek a borcímkék sajátos világát.


Néprajzi tárgyak bemutatója a Kutatók Éjszakáján (2015)

Erasmus koordinátorként és aktív SIEF tagként mit gondolsz, különbözik (s ha igen, mennyiben) a hazai és a külföldi néprajz szakos hallgató tudományos érdeklődése?

Úgy látom, hogy ezt alapvetően meghatározza az a tényező, hogy az adott országban a néprajz milyen változásokon ment keresztül a 20. század második felében. Mennyire hatotta át a kulturális antropológia szemlélete és módszerei, esetleg a társadalmi változások milyen mértékben határozták meg a vizsgált kulturális jelenségek körét… Észak-Európából, elsősorban Finnországból az Erasmus vagy más csereprogram keretében érkező diákok körében például teljes mértékben természetes az, hogy kutatásaikat elsősorban városokban és nem falvakban végzik, nem is beszélve arról, hogy a fiatalok körében az Internet mint a néprajzi terepmunka lehetséges színtere is egyre népszerűbbé válik. Ezekkel a szemléletbeli különbségekkel akkor is szembesülhettünk, amikor itt a tanszékünkön egy-egy probléma köré nemzetközi diákszemináriumokat szerveztünk, amelyekre Európa különböző országaiból érkeztek résztvevők. Ezek az alkalmak kiváló lehetőséget teremtenek saját hallgatóink számára, hogy megismerkedjenek az eltérő megközelítési lehetőségekkel, és összevessék azokat az idehaza alkalmazott módszerekkel.


Hallgatókkal.

A muzealizáció témakörében rendszeresen tartasz kurzusokat, írsz cikkeket, továbbá több hazai és határontúli tájház berendezésében segítettél. Miként jelenik meg ma a történetiséghez való viszonyunk az örökségesítésben és a muzealizálásban?

Nagyon izgalmas, dokumentálásra, elemzésre alkalmas jelenségként szembesültem az elmúlt évek során azzal, ahogyan különböző közösségek a muzealizálás és az örökségesítés segítségével egy sajátos viszonyt alakítanak ki a múltjukkal. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy sajátosan szerkesztik meg a számukra leginkább megfelelő, a külvilág felé reprezentálni kívánt képet a kultúrájukról. Az ilyen akciók a néprajzos szakember szerepvállalását illetően számos kérdést vetnek fel, mint például azt, hogy milyen mértékben „avatkozhat bele” a helyi muzealizációs törekvésekbe. Konkrét példával élve a szakember által kidolgozott kiállítási koncepcióval mennyire képesek azonosulni a helyi közösség tagjai? Milyen időszakot tartanak alkalmasnak arra, hogy tájházukban megjelenítsék? A korábbi határozottabb szerepvállalás helyett számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy az ilyen muzeális kiállítóhelyek a szakember és a helyi közösség együttműködéseként, közös erőfeszítéseként jönnek létre.

Glässer Norbert

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket