A „karácsonyi ördög”: Krampusz alakja a német és az angolszász kultúrkörben

A barna vagy fekete szőrű, kecske szarvú, hosszú hegyes nyelvű, gyerekeket ijesztgető és büntető lény, a Krampusz az évszázadok során a Mikulás elmaradhatatlan társává nőtte ki magát Közép-Európa egyes vidékein. Amíg a téli ünnepkörhöz kötődő „karácsonyi ördög” hagyományának különböző változatai német közvetítéssel a kontinentális Európában már régóta meghonosodtak, addig az angolszász világban a Krampusz alakja csupán az elmúlt évtizedekben jelent meg a karácsonyi szokások között. A Krampusz-hagyomány hátterét, szokásait, változatait és változását, valamint elterjedésének vagy hiányának okait a német és az angolszász kultúrkör eltérő szemléletmódján keresztül mutatja be a cikk.

Krampuszábrázolás (Forrás: wikipedia.org)

Elnevezése vagy az ónémet eredetű, karmot jelentő krampen szóból származik, vagy a bajor Krampn kifejezésből, ami valami élettelent, elszáradtat és romlottat jelent. Jellemzőiben a teremtmény számos hasonlóságot mutat az ógörög mitológia faunjaival és szatírjaival, eredete azonban a germán hiedelemvilágba nyúlik vissza, emiatt alakja éppúgy fennmaradt a viking mitológiában – amelyben Krampusz az alvilág istennőjének fia volt –, mint a hegyvidéki németajkú közösségek hiedelmeiben. Alakjuk távoli rokonságban áll a pogány germán Perchtekkel, akik a hideg évszakban ijesztő maszkokban, zajt keltve rótták az utakat, hogy kiűzzék a telet és az ártó szellemeket.

A krampuszokat mindig az elképzelhető legfélelmetesebb módon igyekeztek ábrázolni, ormánnyal, hatalmas tépőfogakkal vagy éppen hegyes nyelvvel, így megjelenési formájuk tulajdonképp a kor divatja szerint változott. Szarvaikat például csak a kereszténység térhódítása után nyerték el. A kecske- vagy báránybőrből készült szőrmeruházatuk és sötétre festett, ijesztő maszkjuk mellett a testükre kötözött és a jövetelükre figyelmeztető harang, a hátukon cipelt és a rossz gyerekek elszállítására szolgáló zsák, valamint a maguknál tartott hosszú virgács vált fő ismertetőjegyükké.

A rossz gyerekeket megbüntető Krampusz alakja a mai Ausztriából, pontosabban az Alpokból kiindulva terjedt el a német területeken, valamint később a közép-európai régióban, Magyarországon, Szlovákiában, Szlovéniában, Csehországban, Horvátországban és Olaszországban. A korai időkben a krampuszok a társadalmi kontroll részeként is fontos szerepet kaptak: megrótták és elnáspángolták az erkölcsöt sértő gyerekeket – akár a szülők helyett is –, de megbüntették a zsugori parasztasszonyt vagy éppen a túl szigorú munkaadót is. Nem ritkán találtak a Szent Miklós által jelképezett értékeket – bőkezűség, felebaráti szeretet, nagylelkűség – kevéssé gyakorló elöljárók is virgácsot az ablakukban.

Az ördöghöz hasonlító külalakja miatt a nyugati keresztény egyház a 12. században betiltott bármiféle a Krampuszhoz köthető ünnepséget és szokást, ennek ellenére a hatóságok által el nem ért, csak nehezen megközelíthető kis közösségekben szakadatlanul továbbélt a hagyomány. A 16-17. században a folklór egyfajta ördögalakjaként született újjá Krampusz figurája, elsősorban a kolostori iskolákban bemutatott Mikulásjátékoknak köszönhetően. Itt alakult ki a szokás, amely szerint Szent Miklós különböző félelmetes kísérők társaságában felkeresi a gyerekeket, és vagy ajándékot oszt nekik, vagy büntetést szab ki rájuk, amelynek elvégzését átengedi kollégáinak.

Az ebből kinövő és finomodó hagyomány szerint a krampuszok december 5-én érkeznek, de kizárólag a rossz gyermekeket látogatják meg az ún. Krampusz éjszakán (Krampusnacht). Amíg a december 6-án munkába álló Mikulás édességet, cukorkát vagy egyéb ajándékot helyez el a jó gyermekek számára, addig a „karácsonyi ördög” virgácsot, szenet vagy követ rak a rossz vagy követelőző gyermekek csizmájába. Az idő múltával a rémisztő Krampusz alakja – nem kis részben a szokást babonaságnak tituláló felvilágosodásnak köszönhetően – csupán a fegyelmezés és nevelés eszközévé vált, az 1890-es évektől pedig már el is üzletiesedett. Ekkor jelentek meg az első gyerekeknek szánt, krampuszos karácsonyi képeslapok, amelyekről a gyermekeket püfölő vagy magával ragadó teremtmény köszönt vissza „Üdvözöl a Krampusz” vagy „Viselkedj jól” címszavak kíséretében. A termékek a 20. század első felében élték fénykorukat elsőként magától értetődően a gyermekek körében, 1903-1904-től viszont már az idősebb korosztály sem maradt efféle örömök nélkül. A felnőtt közönségnek szánt képeslapok nőrablás vagy romantikus udvarlás közben ábrázolták a krampuszt, ami sokkal inkább volt szórakoztató, mint félelmetes. Érdekesség, hogy bár a nácik a pogány germán hagyományok felelevenítését támogatták, a Krampusz-járást mégis betiltották. Noha a hivatalos magyarázat a Krampuszhoz köthető szokásokat szocialista találmánynak titulálta, a valódi okot abban kell keresni, hogy a náci vezetés tartott a járás során összegyűlő tömegek ellenőrizhetetlenségétől.

Német nyelvterületen már a kezdetek óta régiók szerint több, eltérő elnevezéssel illeték a Mikulás kísérőjét: osztrák területeken Krampusz, az észak-német és a dél-német területek egy részén Knecht Ruprecht vagy Klaubauf, Hollandiában és Belgiumban Fekete Péter (Zwarte Piet), Svábföldön és Elzászban pedig Hans Muff vagy Hans Trab neve hallatán lett libabőrös a rosszul viselkedő gyerekek háta. Utóbbi eredete a pfalzi választófejedelem Hans von Dratt nevű udvari marsalljára vezethető vissza, aki a beszámolók szerint olyan kegyetlenül sanyargatta a birtokain élő parasztokat, hogy a 16. századi anyák vele ijesztgették a munka iránt nem túl elkötelezett gyermekeiket.

A Krampusz köré épülő német történetekben a büntető szerep vált meghatározóvá: a virgáccsal vagy lánccal gyermekeket verő, a gyermekeket széttépő, felfaló, zsákba tuszkoló, barlangba hurcoló vagy jeges tóba hajító Krampusszal kiválóan meg lehetett ijeszteni a csemetéket annak érdekében, hogy jó magaviseletre késztessék őket a szülők. A szörnyűséges és kegyetlen módszerei ellenére, Krampuszra nem a gonosz megtestesítőjeként tekintettek – ennél fogva a „gonosz Mikulás” vagy „gonosz Télapó” hasonlatok is helytelenek – hanem mint a Mikulás segítőjére, akinek a „feladata” a büntetés volt. Mindezt hivatott kifejezni az ábrázolása is, amely rendszerint lánccal a csuklóján jelenítette meg, ami az alárendeltségét jelképezte a Mikulással szemben.

Különleges színfoltot jelent az északi és a déli német területeken meghonosodott és máig domináns Knecht Ruprecht alakja. A nagy valószínűséggel Türingiára visszavezethető alak szintén egy az emberek ijesztgetését űző, félig mitikus alak volt már a késő középkorban, később pedig Szent Miklós kísérőjeként tűnt fel barna vagy fekete csuhában, szakállal, vándorbottal, az övén virgáccsal, a kora újkorban pedig már ő cipelte a Mikulás helyett az ajándékokat rejtő zsákot vagy kosarat is. A protestantizmus térnyerésével Szent Miklós alakja – lévén mégiscsak egy katolikus szent – folyamatosan háttérbe szorult, Knecht Ruprecht viszont az ünnepkör része maradt, sőt bizonyos helyeken ajándékozó és büntető lett egy személyben. Bár Knecht Ruprecht és a Krampusz alakja is a már említett pogány Perchtekre vezethető vissza, az idő során eltérő fejlődési utat jártak be. Míg előbbi mindig egyedül tűnik fel és csak átadja a rossz gyerekeknek a virgácsot, a hordákban járó, ördögi teremtménnyé avanzsált krampuszok nem haboznak használni is az utóbbit. Talán ezzel magyarázható, hogy Knecht Ruprecht figurája – az alpesi tájakat leszámítva – ma is nagyobb népszerűségnek örvend, mint agresszívabb rokona.

A Krampusz köré épülő szokások – az utcai színjátékok és a Krampusz-járás – manapság is nagy népszerűségnek örvendeken, a felnőtt közösség szórakozásává váltak. A Krampusz-járás során férfiak öltöznek be az ördögalakot formázó Krampusznak és így vonulnak fel az utcán, ami az ártó téli szellemek elűzésének több évezredes hagyományát eleveníti fel. A szokásnak köszönhetően a 20. században kialakultak a napjainkban ismert és használt Krampusz-maszkok, kis túlzással pedig azt is állíthatnánk, hogy a Krampusz-járás a Halloweenhoz hasonló, a szellemekhez kötődő szokások, ünnepek felnőtteknek szóló változata.

Noha a Mikulás-hagyomány helyi változatai a Brit-szigeteken is jelen voltak, a puritanizmus[1] megjelenése és politikai mozgalommá válása a 17. században a mindennapi életre, így a hagyományok értelmezésére is döntő hatással volt. A szigorú puritán életvezetés követelményeinek nemcsak a színház, de a karácsonyi ünnepkör pogány eredetű vagy babonának vélt – a kelta és viking elemeknek köszönhetően felettébb gazdag – szokásai is áldozatul estek Angliában. A 16. századtól kezdve a karácsonyi kecskén (Yule-goat) lovagló, zöldkabátos Mikulás ajándékozta meg az angol gyermekeket egészen addig, amíg a kálvinista hevülettől túlfűtött alsóházi képviselők külön parlamenti rendelettel 1647-ben – az angol polgárháború közepette – be nem tiltották a karácsony ünneplését. Tették mindezt azért, mert a templomok és fák feldíszítését, valamint a lakmározásba, iszogatásba és éneklése torkoló közösségi karácsonyi mulatozást vagy hitetlen pogány szokásnak, vagy a tevékeny, szórakozást mellőző, egyszerű életet hirdető kálvinista elvekkel ellentétesnek vélték. A törvényt megszegőket pénzbüntetéssel sújtották, s ekképp a korabeli csemeték ajándék nélkül maradtak decemberben.

Annak ellenére, hogy a tilalmat 1681-ben eltörölték, a puritánok a karácsonyi ünnepkör hagyományaira a későbbiekben is kitartó megvetéssel tekintettek, mivel azokat a gyűlölt katolicizmussal, mi több a Stuart királyok egyeduralmi törekvéseivel azonosították. Habár a dinasztia valóban a katolikus alattvalók politikai egyenjogúsításával próbálta volna kiszélesíteni hatalmi mozgásterét a parlament alsóházával szemben, azonban a karácsony ünneplését tiltó törvény visszavonásával minden bizonnyal nem a protestáns alattvalók magánszférájába kívántak fondorlatos módon katolikus hagyományokat csempészni, ahogy azt a korabeli puritánok felrótták számukra. A tiltás feloldása ellenére az angol puritán közösségek otthonától távolmaradt a karácsonyi ünneplés, így a Mikulás is, az előbbihez szorosan kötődő, a kora újkori kontinentális Európa egyes régióiban megújuló Krampusz-hagyományoknak pedig esélyük sem lehetett gyökeret verni a szigetországban.

A 18. században számos karácsonyellenes mozgalom bontakozott ki az angol-amerikai gyarmatokon is, akik a Mikulást egyesen az Antikrisztussal, azaz magával az ördöggel azonosították. Az észak-amerikai gyarmatok angolszász fehér telepesei az anyaország puritán közösségeiből érkeztek az Újvilágba, s egyházközösségeik egymástól függetlenül, teljes vallásszabadságot élvezve háborítatlanul működhettek. Mindez a reformáció vallási ágazatainak további bomlásához, atomizálásához vezetett, s a gyakorlatban a különböző kisebb-nagyobb irányzatokat egyes közös hitelvek mellett csupán a patologikus katolikuselleneség kapcsolta össze. Az utóbbi tükrében a karácsonyi ünneplés tilalmát évszázadokon keresztül szigorúan betartották, sőt – mondván, hogy akik számára minden nap áldott, azoknak nincs szükségük külön ünneplésre – egyes közösségekben a polgárok dacból még karácsony napján is dolgoztak. (Ezzel együtt a diákoknak sem járt tanítási szünet.)

A karácsonyi hagyományokkal szembeni gyűlölet az Egyesült Államokban a katolikus ír és német bevándorlók révén hagyott alább a 19. század végére. (Maga az angolszász, protestáns középosztály mélyen megvetette és sokáig lenézte az európai katolikus betelepülőket és hagyományaikat is.) Ez egy kétségkívül lassú folyamat volt, amely összefüggésben állt az ipari társadalom kialakulásával, a hagyományos falusi közösségek felbomlásával, továbbá – a választójog megszerzése által – a bevándorlók érdekérvényesítési lehetőségeinek kiszélesedésével. Részben az európai hátterű munkásságnak köszönhetően ily módon a karácsony először munkaszüneti nappá vált – amikor a családtagok békében és nyugalomban tölthettek el időt egymás társaságában –, majd csakhamar – a 20. század első felében – a fogyasztói társadalom termékévé alacsonyodott.

Kihasználva az új tömegtermelési módszerek nyújtotta lehetőségeket, a bevándorlók által közvetített karácsonyi hagyományokat a különböző cégek képviselői és a reklámguruk igyekeztek felfedezni és materiális tartalommal feltöltetni az angolszász vásárlók számára. Ekképp a reklámszakma Mikulást Télapóvá alakította át, amely a Coca Cola révén piroskabátos, pirospozsgás arcú, mosolygós és nagypocakú figuraként rögzült a köztudatban. Télapó „érkezése” Mikulással ellentétben azonban december 25-re, a keresztény vallás legjelentősebb dátumáig tolódott ki az Egyesült Államokban, amellyel az ajándékozás „vallási” jellegét kívánták hangsúlyozni. Az amerikai Télapó-imázs elmaradhatatlan elemévé vált az ajándékokkal felpakolt szánt húzó nyolc rénszarvas is. (Rudolfot, a vörös orrú, ikonikus rénszarvast 1939-ben találta ki egy kereskedelmi lánc vezérigazgatója, amikor a cég saját karácsonyi kifestőkönyvet próbált piacra dobni.) A második világháborút követő konzervatív kertvárosi idilljének és családi „értékeinek” Télapó és a karácsonyi ajándékozás már elválaszthatatlan részévé avanzsált a karácsony szellemét megragadó, fülbemászó melódiákkal és családi filmekkel együtt.

a Krampusz és az üdvözlőlapok (Forrás: wikipedia.org)
Krampuszok üdvözlőlapokon (Forrás: wikipedia.org)

Amíg Mikulás alakja tökéletesen illeszkedett az amerikai reklámszakma elképzeléseibe, addig a gyermekeket verő és felfaló Krampuszt túl félelmetes és ördögi teremtménynek bizonyult ahhoz, hogy a költekezésben mérhető „boldog és meghitt” karácsonyi hangulat csalogató elemévé válhasson. Krampusz alakját csupán évtizedekkel később fedezte fel magának az amerikai ellenkultúra. Az 1960-as években kibontakozó mozgalom élesen szembe helyezkedett a fogyasztói kultúra szokásaival és elutasította az elanyagiasodott karácsonyi ünnepkör álszent és sekélyes harmóniáját is. A gyermekeket elnáspángoló Krampusz képében olyan antihősre bukkantak, amellyel a lázadásukat egyszerre fejezhették ki lényegre törően és látványosan, s Krampusz-hagyományok pogány elemeit túlhangsúlyozva a fogyasztóközpontú karácsonyi idillt kívánták megtörni.

A valódi reneszánszát az Egyesült Államokban Krampusz gyakorlatban napjainkban éli, köszönhetően a világháló és a közösségi média közvetítő szerepe mellett a fantasy műfajok töretlen népszerűségének. A vámpírok, élőhalottak, varázslók és tündék világán túlmutatva a „karácsonyi ördögre” a kiüresedő ünnepkör amerikai megmentőjeként tekintenek. Különböző csoportok népszerűsítő munkája révén az utóbbi években egyre több államban tartják meg december 5-én a Krampusnacht-ot, így a rossz magaviseletű gyermekek azóta szénnel a zoknijukban ébrednek. A 2015-ben napvilágot látott Krampuszcímű mozifilm további lendületet adott a fokozatosan terjedő és meghonosodó Krampusz-hagyománynak. A karácsonyi vásárokon alkalomadtán immáron Krampusz-maszkos alakok is feltűnnek, a Krampusz-járás – amelyet angol szójátékkal krampage-re kereszteltek[2] – szokása országos szinten kezd elterjedni, sőt New Orleans-ban külön felvonulást, a kanadai Torontoban pedig bált szentelnek decemberben Krampusznak. Noha alakja továbbra is tökéletes jelkép a téli ünnepkör köré épített fogyasztói szellemiséget elutasítók számára, a Krampusz-hagyomány az észak-amerikai tömegkultúra fősodra felé tart, s minden bizonnyal a helyi fogyasztói igényekhez és szórakozási formákhoz idomulva – mint azt a felvonulás és bál esetében is már érezhetjük – egyike lesz a karácsonyi termékeknek, amellyel a jólétükben unatkozók kitölthetik az idejüket.

Noha a Krampusz köré épülő közkedvelt szokások napjainkban a német kultúrkör mellett az angolszász világba is utat találtak maguknak, a rossz gyermekeket megbüntető karácsonyi ördög alakjának megjelenése vagy hiánya a téli ünnepkör hagyományaiban az évszázadok során mindvégig a katolikus és protestáns hozzáállás függvénye volt. Az angolszász puritánok szigorú életvezetési- és hitelvei, a felsőbbrendűségi érzésükkel és megrögzött katolikusellenességükkel együtt a keresztény ünnepi hagyományokat nemcsak megtisztították a pogány és pápista elemektől, hanem gyakorlatilag eltörölték azokat. Ezzel szemben elsősorban a katolikus német nyelvterületeken Szent Miklóshoz és Krampuszhoz kapcsolódó téli ünnepkör hagyományai megmaradtak a közösség népszerű szórakozási lehetőségei között, miközben fegyelmező jellegüket is megtartották. Népszerűségének köszönthetően Szent Miklós segítőjeként érkező, szőrös, kecske szarvú lény mára egyenértékűvé vált Mikulással és immáron az európai kultúrkör számos országában lepheti meg a csintalan és rakoncátlan gyermekeket a csizmájukba helyezett széndarabbal.

Rudolf Veronika – Szeghő Patrik

Külső hivatkozások:

https://owlcation.com/social-sciences/A-Brief-History-of-Krampus-in-America

https://www.krampus.ca/krampus-in-america/

https://www.vice.com/en_us/article/vvdp53/the-story-of-krampus-the-original-bad-santa-pulled-from-german-folklore

https://welcometomunchen.wordpress.com/2013/12/04/krampus-in-america-5-places-to-meet-the-christmas-devil/

http://theplaidzebra.com/why-north-america-needs-krampus/

http://www.flatpackfilms.com/blog/2016/12/16/krampus-conquers-america-and-beyond

https://www.telegraph.co.uk/news/2016/11/27/krampus-austrias-terrifying-christmas-tradition/

https://news.nationalgeographic.com/news/2013/12/131217-krampus-christmas-santa-devil/

https://news.nationalgeographic.com/news/2014/12/141222-krampus-christmas-devil-demon-krampusnacht/

https://www.nationalgeographic.de/geschichte-und-kultur/2017/12/wie-der-krampus-cool-wurde

https://www.mein-oesterreich.info/brauchtum/krampus.htm

http://www.brauchtumsseiten.de/a-z/k/krampus/home.html

https://www.nytimes.com/2012/12/15/opinion/the-puritan-war-on-christmas.html

https://newengland.com/today/living/new-england-history/how-the-puritans-banned-christmas/

https://www.livescience.com/32891-why-was-christmas-banned-in-america-.html

[1] Az angol kálvinistákat összefoglaló nevén puritánoknak nevezzük. Céljuk az anglikán egyház katolikus elemektől való megtisztítása, továbbá a kálvinista egyházszervezet – eltérő mértékű – meghonosítása volt. A 17. század elejére gazdaságilag megerősödött puritán polgárság a parlamenten keresztül kívánta fenntartani, majd megerősíteni – az 1215-ben kiadott Magna Chartáig visszanyúló – az ország vezetésben szerepet biztosító politikai jogaikat, s csakhamar összeütközésbe kerültek a katolikus Stuartok abszolutista törekvéseivel. A vallási és politikai szemléletmód összeolvadásával a puritanizmus mozgalommá nőtte ki magát.

[2] Az elnevezés a Krampusz és a rampage szavak összeházasításával alkották meg. Utóbbi magyar jelentése őrjöngés, tombolás.

 

Ezt olvastad?

Stróbl Erzsébet a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének docense, kutatási területe az angol reneszánsz kultúrtörténet, I. Erzsébet királynő kultusza,
Támogasson minket