Kutatás, tudásátadás és a hallgatók segítése – interjú Barta Róberttel

Barta Róbert a Debreceni Egyetem Történelmi Intézet habilitált docense, az Egyetemes Történeti Tanszék vezetője. Oktatási és kutatási tevékenységei döntő részt a 20. századi egyetemes történelemhez kapcsolódnak. Témavezetőként, a hallgatókért folytatott munkásságáért több alkalommal is elismerésben részesült. Barta Róberttel történészi pályafutásáról és jelenlegi kutatásairól Császár Ildikó beszélgetett.  

Újkor.hu: Már gyerekkorában élénken érdeklődött a történelem iránt?

Barta Róbert: A történelem iránti érdeklődésem jórészt úgy kezdődött, mint mindenkinél, akiből történész lett. Az általános iskolai évek alatt rengeteget olvastam, nemcsak történelmi regényeket, hanem szépirodalmat is. Már 13 évesen elolvastam Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című művét, szerettem az olyan könyveket, amelyek eltértek a romantikus, történelmi regényektől. A sárospataki Rákóczi Gimnáziumba jártam angol tagozatra és ez egy nagyon különleges közeg volt. Volt olyan történelemtanárom, aki a nagyon szigorú, porosz stílusú tanítást követte. Ez számunkra sok szenvedéssel járt, de azt kell mondanom, hogy mind a mai napig érzem a hasznát, sok olyan évszámot, tényt, adatot tudok, ami akkor rögzült. Másrészt jártam történelemszakkörre, ahol egy másik történelemtanár az 1945 előtti, Marczali Henrik-féle romantikus történelem-szemléletet követte, amiben rengeteg revíziós és romantikus-nacionalista történet volt. Ennek a két stílusnak az ötvözete elég jól működött egy fogékony tizenéves számára.


Forrás: btk.unideb.hu

Hogyan került Debrecenbe?

1984-ben érettségiztem és világos volt, hogy a történelemmel akarok foglalkozni. Ehhez a földrajzot választottam szakpárként. Miután akkor aktívan sportoltam, tíz évig hegyet másztam, komoly affinitást éreztem a földrajz iránt. Az ELTE-re nagyon nehéz volt bekerülni történelem-földrajz szakra, Szeged és Debrecen pedig csak kétévente, felváltva hirdetett ilyen szakpárosítást. Ez utóbbi helyekre is nehéz volt bejutni, mivel akkoriban 20 pontos felvételi volt, a történelem-földrajz szakra pedig 18 pont alatt nem lehetett eséllyel pályázni. Az egyetem elkezdése előtt Zalaegerszegen teljesítettem a kötelező sorkatonai szolgálatot. Olyan nagy hasznát nem láttam ennek az egy évnek, ugyanis kollégistaként már hozzászoktam a „spártai” életmódhoz, tehát időben felkelni, nem luxuskörülmények között élni, folyamatosan jól teljesíteni és így tovább.

Milyenek voltak az egyetemi órák? Kik oktatták Önt akkoriban?

Nagyon érdekes időszakban, 1985 és 1990 között voltam egyetemista. Ezt a magyar történelemben a puha diktatúra időszakának is nevezik, a Kádár-rendszer utolsó éveiről beszélünk. Főleg a történelmi stúdiumokon volt érezhető, hogy az oktatók megpróbáltak már eltérni a vulgármarxista nézőponttól, elsősorban a 20. századi témákat igyekeztek kicsit korszerűbbé és modernebbé tenni. Nagyon jó képességű, kritikus és elég tehetséges évfolyamba kerültem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ebből az évfolyamból manapság négyen is a kollégáim a Történelmi Intézetben. Mint említettem, kritikusak voltunk, megválogattuk, milyen órákra járunk be, noha az órák látogatása elvileg kötelező volt. Például a reggel nyolc órás stúdiumokra többnyire csak akkor mentünk be, ha  nagynevű  oktató, vagy jó előadó tartotta azokat. Egyébként sokszor nagyon jó előadásokon vettünk részt. Szerettem Orosz István, Barta János, Papp Imre és Irinyi Károly óráit. Igaz, ők nem elsősorban a modernkori érdeklődésemhez illeszkedtek, mégis nagyon élvezetesen adtak elő és jól lehetett jegyzetelni. Ráadásul ekkoriban neves fővárosi történészek jártak le oktatni Debrecenbe, többek között Ránki György, Niederhauser Emil és Tokody Gyula tartottak előadásokat. A témavezetőm L. Nagy Zsuzsa volt, akitől nagyon sokat tanultam, elsősorban azt, hogy folyamatosan és keményen kell dolgozni, valamint, hogy a munka során nem szabad elsikkadni a részletek felett. Két év után leadtam a földrajz szakot, mert úgy éreztem, hogy a befektetett energia ellenére az eredményeim nem voltak annyira jók és ezért inkább teljesen a történelemmel akartam foglalkozni. Végül egyszakos történészként fejeztem be az egyetemet 1990-ben.

Mindig a 20. század története érdekelte?

Igen, mindig ez a század érdekelt a leginkább. A témaválasztásom sajátos volt, mert egy akkor nyugdíjba vonuló idős professzor hívta fel a figyelmemet arra, hogy érdemes volna megnézni azt, hogy a korszakban a zsidóság prominens képviselői és a zsidó sajtó hogyan reagáltak a numerus clausus törvényre. Ez a kérdés akkoriban nem volt igazán kutatott, illetve elég szenzitív témának számított az 1980-as évek végén. Ebből írtam egy OTDK-dolgozatot, amellyel 1989-ben első helyezést értem el a 20. századi magyar történelem szekcióban. Az utolsó két egyetemi évemben már demonstrátor voltam a Történelmi Intézetben, emellett megkaptam a köztársasági (akkor még népköztársasági) ösztöndíjat. Ekkor már látszott, hogy ez lesz az utam, ezzel akarok komolyabban foglalkozni.

Hogyan folytatódott a pályafutása az egyetemi évek után? 

Mint ahogyan ma sem egyszerű diplomával elhelyezkedni humán területen, úgy akkor sem volt ez másképp. Amikor 1990-ben végeztem, sehol sem volt állás, ezért egy „öszvér” megoldást választottam. Az MTA-hoz tartozó Tudományos Minősítő Bizottságnak volt egy három éves ösztöndíja, amelyet elnyertem, emellett  visszakerültem Sárospatakra, ahol a volt gimnáziumomban és később az újonnan induló Árpád Vezér Gimnáziumban félállásban kezdtem el tanítani. Végül 1994-ben kaptam egy tanársegédi állást a Debreceni Egyetemen, az Egyetemes Történeti Tanszéken. Ez azért volt érdekes, mert az OTDK-dolgozatom, a szakdolgozatom és a korábbi publikációim is döntően a magyar történelemhez kapcsolódtak, de a doktori disszertációmban már egy kicsit elkanyarodtam az egyetemes történeti kutatások felé. PhD értekezésemben a magyar Egységes Párt és a brit Konzervatív Párt történetét hasonlítottam össze az 1920-as években.


Forrás: unideb.hu

Gondolom, a brit Konzervatív Párt történetéhez Angliában is folytatott kutatásokat. Ösztöndíjjal sikerült kijutnia oda?

Igen, 1992-ben a Soros Alapítvány egyéves ösztöndíjával jutottam ki az Oxfordi Egyetemre a St. Anthony’s College-ba, amely kifejezetten a 20. századi politika- és diplomáciatörténetre, valamint a nemzetközi kapcsolatok történetére szakosodott. Nagyon sokat tudtam ebből az egy évből profitálni. Nemcsak az egyetemhez tartozó kiváló levéltárak és könyvtárak miatt, hanem azért is, mert mint mindig, akkor is nagy nevek oktattak és tartottak előadást. Többek között jártam Timothy Garton Ash és Ralph Dahrendorf kurzusára, ezen felül olyan neves személyiségek, szakemberek előadásait hallgathattam meg, mint például Helmut Kohl, vagy John Lewis Gaddis, tehát nagyon inspiráló közegbe kerültem. Nagyrészt az ottani kutatásaim és tanulmányaim alapján tudtam megírni a doktori disszertációmat. 

Milyenek voltak az első évei egyetemi oktatóként? Mennyire volt nehéz átállni az egyetemes történelemre?

Körülbelül fél évvel ezelőtt Romsics Ignác fogalmazta meg azt, hogy bizonyos szempontból „elfajzottam” a magyar történelemtől az egyetemes történelem felé, bár úgy hiszem, hogy a magyar és az egyetemes történelem sokkal szorosabban tartozik össze, mint ahogyan azt sokan gondolják. A szükséges szamárlétrát én is megmásztam az egyetemi karriernél, tehát négy évig voltam tanársegéd, ezt követően adjunktusként folytattam, most pedig docens vagyok. Tanársegédként eleinte minden olyan kurzust meg kellett tartanom, amelyet rám bíztak. Számomra ez nem jelentett különösebb nehézséget, elsősorban az 1920-as és 1930-as éveket oktattam, az első és a második világháború történetét, a hidegháború korszakát. Ezeknek azért megvoltak a magyar történelmi párhuzamai az egyetemes történeti kutatásaimban, tehát nem kellett olyan nagyot ugranom, de valóban volt egy váltás. Ez a publikációmban is megmutatkozott, elindultam a diplomáciatörténet és a brit-magyar kapcsolatok felé, és a „tisztán” magyar történelem egy kicsit háttérbe szorult a kutatásaimban.  2010-ben megjelent könyvem, a két világháború történetének összefoglalása jórészt a témába vágó egyetemi stúdiumaim anyagait tartalmazza.

2013-ban jelent meg az Az államférfi és a világpolgár című újabb könyve, amelyben Winston Churchill és Emery Reves kapcsolatát mutatta be. Lehet Churchillről újat mondani?

Nem könnyű. Ha szétnézünk az interneten, akkor láthatjuk, hogy naponta körülbelül 15-20 könyv, cikk, elemzés, recenzió jelenik meg Churchillről, itt nehéz már újat mondani és írni.  Mindezek ellenére mégis azt gondolom, hogy Az államférfi és a világpolgár című könyvem némileg hiánypótló. A téma onnan jött, hogy amikor 1999-ben Oxfordban egyhónapos nyári kutatóúton voltam, akkor Martin Gilbert, Winston Churchill hivatalos életrajzírójának munkatársai ajánlották figyelmembe Emery Revest, vagyis Révész Imrét, aki az 1930-as évek második felétől egészen haláláig sajtóvállalatán keresztül terjesztette Churchill cikkeit és műveit az egész világon. Egyébként Emery Reves neve nem volt teljesen ismeretlen Magyarországon, 1947-ben itthon is kiadták a Demokratikus kiáltvány és A béke anatómiája című könyveit. 1949 után viszont teljesen elfeledetté vált, esetlegesen és csak említés szintjén került szóba. Gilbert már publikált angol nyelven a levelezésükből, de ez csak egy töredékét mutatta be Emery Reves és Churchill kapcsolatainak. Ezért döntöttem úgy, hogy érdemes lenne kettőjük kapcsolattörténetét feldolgozni és publikálni. Ebben Bán D. András kollégám is támogatott, aki ragyogó tehetségű fiatal történész volt, sajnos korán meghalt. A 2013-ban megjelent könyvem arról szól, hogy a nagypolitikában és diplomáciában otthonosan mozgó államférfi és a háttérben őt segítő üzletember, sajtómágnás, közgazdász hogyan segítik egymást, hogyan profitálnak egymásból. Emery Reves gazdaggá és ismertté tette Churchillt cikkeinek publikálásával, cserébe Churchillen keresztül Reves bejutott a nemzetközi politika első vonalába. 2014-ben ebből a kutatási anyagból habilitáltam.

Jelenleg milyen témával foglalkozik?

Ebben az évben elnyertem egy Klebelsberg Kunó kutatói ösztöndíjat, melynek keretén belül szeptemberben és októberben két hónapot fogok Londonban tölteni. Anyagot szeretnék gyűjteni tervezett MTA doktori disszertációmhoz, amely Carlyle Aylmer Macartney-vel foglalkozik. Macartney magyarbarát történész és diplomata volt, az 1920-as évektől kezdve több művet is írt Magyarországról. Róla szeretnék írni egy  biográfiát, amelyben nem csak a magyar kapcsolatait kívánom feltárni, hanem a teljes életpályát is. Ezen kívül kaptam egy felkérést a Kronosz Kiadótól, hogy a Sziluett – korszerű történelmi életrajzok sorozat részeként készítsem el a gróf Csáky István külügyminiszter pályaképét. Szeretném, hogyha ebből a rövidebb terjedelmű életrajzból kiderülne az, hogy az 1930-as évek közepétől már volt Magyarországon professzionális külpolitikai apparátus, amelyet többek között Csáky István is fémjelzett. Nyilvánvalóan elvhűek, politikailag megbízhatóak és a revízió hívei voltak, ugyanakkor ez már modern, nyugat-európai mércével tekintve is jól képzett diplomataréteg volt.


Forrás: bookline.hu

Hogyan tudja összeegyeztetni saját kutatásait oktatói elfoglaltságaival?

Aki egyetemen tanít és emellett tudományos kutatóként is szerepel, az pontosan tudja, hogy az a legritkább, hogy valaki ugyanolyan hatékonyan és jól tud oktatni, mint amennyire a tudósi létformát tudja képviselni, általában nem 50-50% az arány. Én is érzem ezt. Most úgy látom, hogy az életemnek olyan szakasza következik, ahol inkább a kutatás lesz nagyobb súlyú.

Ennyi munka mellett mennyi ideje van kikapcsolódni?

Azt szokták mondani, hogy mindenkinek kell egy másik élet, számomra ezt a szerepet már jó ideje a numizmatika tölti be. Ebben nem az elméleti részt szeretem, hanem inkább a gyakorlatit, tehát amikor méregetem a pénzek súlyát, átmérőjét és beazonosítom azokat. Ma már komolyabb gyűjteményem van régi érmékből, és ha időm engedi, akkor ezeket előszedem és ezzel egy másik világba zárkózom be. Szerencsére a családom is elfogadja, hogy ezekre az időszakokra szükségem van.

Milyennek látja az eddigi egyetemi tevékenységét?

Természetesen nekem is voltak hibáim, kudarcaim és baklövéseim és persze lesznek is, mégis azt mondom, hogy visszatekintve nagyon kevés olyan dolog van, amit ma másképpen csinálnék. Sohasem éreztem azt, hogy a munkámban görcsös erőfeszítéseket kellene tennem, mindig engedtek előre jutni. Két éve vezetem az Egyetemes Történeti Tanszéket, ahol véleményem szerint jó légkör uralkodik, kollégáim megbíznak bennem, figyelnek a szavamra. Az is nagyon fontos számomra, hogy hallgatóim szép sikereket értek/érnek el az OTDK-n és eddig féltucat PhD-s hallgatóm van túl a sikeres doktori védésen. Ezen a pályán eddig sokkal több siker ért, mint kudarc.


Forrás: libri.hu

Ezek szerint komoly figyelmet fordít arra, hogy témavezetőként is helytálljon?

Mindig azt mondom a hallgatóimnak, hogy merjenek kérdezni és nyitottan viszonyuljanak a témákhoz. Azért azt beismerem, hogy azokkal a hallgatókkal lehet a leghatékonyabban dolgozni, akik az átlagnál tehetségesebbek, vagy szorgalmasabbak és többet teljesítenek. Az én egyetemi szobámba bárki bármikor bejöhet, mindenkinek megpróbálok segíteni. Viszonylag gyorsan megtanultam, hogy az egyetemi munkának csak egy része az, hogy jó előadásokat és szemináriumokat tartsak. Általában pozitív visszajelzéseket kapok egyetemi munkámról, 2007-ben megkaptam a Mestertanár kitüntetést, mert abban az évben két hallgatóm is első helyezést ért el az OTDK-n, illetve a Pro Scientia aranyérmet is kiérdemelték. Erre vagyok a legbüszkébb, mert ez valóban szakmai kitüntetés volt. 2012-ben a Debreceni Egyetem Pro Cura Ingenii díjjal jutalmazott a tehetséggondozásban nyújtott teljesítményem elismeréseként. Azt gondolom, hogy elsősorban azért vagyok az egyetemen, hogy a kutatás és a tudás átadása mellett a hallgatóknak segítsek és velük foglalkozzak.

Császár Ildikó

Kapcsolódó cikkek:

„Ami a tudományos pályámat illeti, inkább tanítvány vagyok, mint iskolateremtő” – interjú Barta Jánossal

Kételkedés, kitartás, következetesség – interjú Papp Klárával

„Mindig arra törekedtem, hogy a Horthy-korszak története iránti lelkesedésemet átadjam a hallgatóknak” – interjú Püski Leventével

„Még legalább egy generációnyi időre lesz szükség, hogy ezt az időszakot is „békévé oldja az emlékezés” – interjú Romsics Ignáccal

„Az értelmiségi felelősségnek súlya van” – interjú Orosz Istvánnal

Ezt olvastad?

Tóth Ágnes történész, egyetemi oktató, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában