Küzdelem egy független Albániáért

Napjainkban a Balkán politikai életében fontos kérdés Nagy-Albánia létrejötte. Számos albán nemzetiségiek által lakott régió van ezen a területen. A legfontosabb Koszovó, de fontos albán lakta területek vannak Macedóniában, Montenegróban, illetve Kelet–Olaszországban is. Az egyesülés jelentősen átalakítaná Dél–Európa arculatát és valószínűleg súlyos konfliktust szülne, elsősorban Szerbiával. Mindenekelőtt e miatt az aktuálpolitikai kérdéskör miatt tartom fontosnak, hogy bemutassam az Albánia függetlenedéséhez vezető utat, hiszen a 20. század elején is erős konfliktusgóc volt az ország függetlensége. Másrészről szeretném bemutatni egy kis nemzet nagy harcát, mely egy önálló állam létrejöttével ért véget.

Mielőtt rátérnék Albánia függetlenedési törekvéseire, fontos megemlíteni, hogy az albánok már a 15. századtól kezdve vívták harcukat az Oszmán Birodalommal. A század második felében meghalt a legjelentősebb albán uralkodó, Szkander bég (1405-1468), akinek sikerült országát megóvnia az oszmánoktól hol több, hol kevesebb sikerrel. Halála után azonban gyorsan elfoglalta a területet az oszmán hadsereg és a területet négy vilajetre osztották, a mai értelembe vett Albánia pedig közel 500 éves török uralom alá került.

Az oszmán uralom alatt álló Albániában a 19. század közepén megjelent, majd egyre inkább felerősödött a nacionalizmus, fontossá vált a nemzeti kultúra, a nyelv és irodalom felvirágoztatása. Ebben az Osztrák–Magyar Monarchia is részt vett, mégpedig úgy, hogy az osztrák diplomata és tudós Johann Georg von Hahn néprajzi és nyelvi megfigyeléseire alapozva, szótárt és folklórgyűjteményt jelentetett meg, amellyel megalapozta az Albániával kapcsolatos kutatásokat. A nemzettudat az 1870-es évektől mind jobban a politikában is megnyilvánult. Az 1875-ös boszniai felkelés során az albánok ráébredtek, hogy a környező népek területszerzési törekvései veszélyesek az albán nemzeti kérdés szempontjából, ugyanis etnikai territóriumuk feldarabolódhat. Az 1878-as San Stefanó-i béke albánok lakta területeket biztosított Szerbiának, Montenegrónak és a bolgár tartományoknak. Ennek hatására az albán elit titkos bizottságot alapított, melynek vezetője Abdul Frashëri lett; később ő lett a nemzeti mozgalom egyik kulcsfigurája. 1878 májusában a csoport találkozót hívott össze Prizrenbe (a mai Koszovó területén), valamennyi albán terület küldöttének részvételével. Itt vetődött fel a központi albán hatalom és hadsereg megszervezésének gondolata.

Koszovó térképe Prizen és Peja városokkal.
Kép forrása: wikipedia.org

A résztvevők többségének az volt a célja, hogy nagyobb autonómiát harcoljanak ki az Oszmán Birodalmon belül, valamint, hogy a frissen alakuló balkáni államokhoz ne kerüljenek albánok lakta területek. Helyzetüket nehezítette, hogy a San Stefanó-i békét követő berlini konferencián Otto von Bismarck német kancellár azon véleményének adott hangot, hogy albán nemzet nem létezik. A Prizreni Liga által létrehozott fegyveres egységek igyekeztek megakadályozni az albán-lakta területek elcsatolását az Oszmán Birodalomtól, éppen ezért a birodalom kezdetben támogatója volt a szervezkedésnek. A Liga radikalizálódása azonban egyre jobban aggasztotta a Török Portát. A fegyveres fellépések akadályozták a birodalmat, hogy rendezze viszonyát az európai hatalmakkal, így először betiltotta a Ligát, majd később fegyverrel is  fellépett ellene és leverte a mozgalmat.

Bár az oszmán hatalom a Prizreni Ligát fegyveresen verte le, az eszme tovább élt és a századelőn újra fellángolt. A koszovói Pejában kétszer tartottak ülést a mérsékelt, illetve radikális autonómia hívei, először 1897-ben, majd 1899-ben. A Pejai Liga elnökévé Haxhi Mulla Zekát választották, aki a Prizreni Liga idején is a radikális vonalat képviselte. 1900-ban a Pejai Ligát is betiltották, Haxhi Mulla Zekát pedig 1902-ben kivégezték. Ezek után tovább erősödtek az Oszmán Birodalom elleni indulatok, és még ebben az évben Macedónia albánok lakta területein lázadás tört ki, mely tovább terjedt Montenegróra és Koszovóra is.

Haxhi Zeka (első sor középe) és a Prizreni Liga tagjai 1888 körül

Kép forrása: wikipedia.org

Itt érdekességként említeném meg, hogy a rendfenntartásban az Osztrák–Magyar Monarchia is részt vett. A „békemisszióban” további öt ország vett részt: Franciaország, Nagy–Britannia, Németország, Olaszország és Oroszország. Utóbbi kettőnek biztosítania kellett az Oszmán Birodalom és a többi békefenntartó személyes ellentéteinek háttérbe szorításáról. A hat főből álló osztrák–magyar békemisszió tisztjei török csendőröket irányítottak és velük létesítettek eredményesen működő menekülttáborokat és egészségügyi pontokat.

1908-tól gyökeres változások következtek be az albán területeken: létrejött az egységes albán ábécé, mely az északi „geg” és a déli „toszk” nyelvjárások között épített hidat, és még ebben az évben megvalósult az első albán nyelvű tanítóképző. Kezdetben nagy reményeket fűztek a szintén 1908-ban bekövetkezett ifjútörök-forradalomhoz, ám miután az konszolidálta hatalmát egyre nacionalistább politikát folytatott. Bezáratták az albán nyelvű iskolákat és betiltották az albán nyelvű lapokat. Ennek hatására újabb lázadások törtek ki, melyet nem sikerült leverni, így V. Mohamed szultán személyesen ment, hogy amnesztiát és békét hirdessen.

1912 októberében kitört az első balkáni háború. Az Oszmán Birodalom fontos területeket vesztett. A birodalom ellen harcoló görög, szerb és montenegrói csapatok behatoltak az albánok lakta területekre, hogy azokat megszerezzék. Hogy ezt elkerüljék, az albán vezetők november elején gyűlést hívtak össze Bukarestbe. Innen Ismail Kemal diplomata Bécsbe utazott, ahol az osztrák külügyminiszter, a bécsi angol és olasz nagykövet is támogatásáról biztosította őt. Ezután Kemal Vlorába utazott, ahol 1912. november 28-án az albán vezetők kikiáltották a függetlenséget és Ismail Kemalt választották az ideiglenes kormány élére, aki táviratban értesítette a nagyhatalmakat és kérte őket az új állam elismerésére.

Ismail Kemal

Kép forrás: www.albanianhistory.net

A fiatal Albánia nem volt könnyű helyzetben, ugyanis ki volt téve a nagyhatalmak folyamatos intrikáinak és állandóan alku tárgya volt. Megerősödését elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchia támogatta, egyrészt, hogy ne jöhessen létre egy Oroszország által támogatott nagy délszláv állam, másrészt, hogy Szerbia ne juthasson ki az Adriai-tengerhez. Ezzel szemben Oroszország Szerbia törekvéseit támogatta, melyek Koszovó és a dél-adriai tengerpart megszerzését célozták meg. 1913. május 30-án, az első balkáni háborút lezáró békében az Oszmán Birodalom kivonult Albánia területéről és lemondott az országra vonatkozó minden jogáról. Július 29-én a nagyhatalmak kijelentették, hogy támogatják Albánia semlegességét.

Albánia közigazgatási térképe napjainkban.

Kép forrása: www.nationsonline.org

Egy nemzetközi ellenőrző bizottságra bízták volna az ország polgári igazgatásának pénzügyi megszervezését, illetve a határok megállapítását, azonban már a kezdetektől szöges ellentét volt a Központi Hatalmak, illetve az Antant tagjai között. Az előbbiek minél nagyobb Albániát akartak létrehozni, az utóbbiak pedig a lehető legkisebbet. A lényegében ma is érvényes határokat végül az 1913. február 17-én kiadott firenzei jegyzőkönyv véglegesítette. Az új ország területe 28.700 km2, népessége 800 ezer volt, ami az albán etnikumnak alig a fele; sok albán maradt a határokon kívül. Albánia új vezetője hosszas viták után a Monarchia jelöltje, Wilhelm zu Wied herceg lett, aki a német császár távoli, a román királynénak pedig közeli rokona volt.

Wilhelm zu Wied (1914)

Kép forrása: flickr.com

Az első világháború alatt Albánia formailag semleges volt, de Wied fejedelem miatt a Központi Hatalmak csatlósának gondolták. A folyamatos tüntetések miatt alig fél év után az új fejedelem lemondásra kényszerült és a hatalom háromfelé szakadt: északon Ismail Kemal, Közép–Albániában a szerbek támogatását élvező Esat Toptani, a déli területeken pedig Rushdi Gjilani kezében volt a hatalom. A zűrzavaros időkben az Osztrák–Magyar Monarchia úgy igyekezett növelni a befolyásán, és könnyíteni saját helyzetén, hogy fegyvereket szállított az országba. Ezzel az volt a céljuk, hogy Szerbiát kétfrontos háborúra kényszerítsék. Az idő előrehaladtával azonban az antant csapatok kerültek fölénybe. A legjelentősebb katonai jelenlét Olaszország részéről volt, aki csaknem egész Dél-Albániában jelen volt, mintegy 30 ezer katonával. 1917 júniusában az olasz csapatok főparancsnoka Giacinto Ferrero tábornok albániai híveivel kikiáltatta az olasz protektorátus alatt álló „független Albániát”.

Fontos még megemlíteni, hogy az antant hatalmak még 1915-ben megegyeztek, hogyan fogják Albániát felosztani. A területre Olaszország, Szerbia, Montenegró és Görögország is igényt tartott. 1920-ban a párizsi béketárgyalásokon a déli területeket Görögországnak, az északiakat az újonnan megalakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak ítélték. Közép–Albániában pedig egy olasz protektorátus alatt működő Albánia jött létre.

Mivel diplomáciai eszközökkel nem sikerült meggyőzni az antant hatalmak képviselőit, így Albániában adtak hangot elégedetlenségüknek. Lushnja városában nemzeti konferenciát hívtak össze. Itt létrehozták az ideiglenes Legfelsőbb Kormányzó Tanácsot, amely Sulejman Delvina béget nevezte ki Albánia miniszterelnökévé. Az új kormány legfontosabb feladata az albán érdekek képviselete lett a békekonferencián. Tiranát kikiáltották az ország fővárosának, majd az olaszok elleni fegyveres harcra szólították fel az embereket. Az olaszok kénytelenek voltak végül a megszállt városokat kiüríteni.

Sulejman Delvina bég 1920 körül

Kép forrása: wikipedia.org

Ezen év augusztusában Róma elismerte Albánia területi szuverenitását. Ezután Delvina egy Albánia függetlenségét követelő delegációt küldött Párizsba. A küldötteknek fontos szerepe volt abban, hogy Albániát decemberben felvették a Népszövetségbe, majd 1920. december 17-én a nagyhatalmak végleg elismerték az ország függetlenségét. Ebben lényegében az 1913-as határokat ismerték el, azonban az albán–jugoszláv határt csak 1925-ben határozták meg véglegesen.

Albánia a közel fél évezredes török uralom után nehéz küzdelmet vívott függetlenségének kiharcolásában. Szuverenitásuk elismeréséhez többször fegyveresen szálltak síkra, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak, sokszor azonban ez sem volt elég. Bár a nagyhatalmak elismerték az új országot, voltak államok, melyek területi igényt formáltak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy szerezzenek belőle egy darabot. Ennek következtében még majd egy évtizeddel a függetlenségének kikiáltása után is harcolnia kellett azért, hogy a kivívott eredményeket megtartsa.

Mokánszki Zoltán

Külső hivatkozások:

Albania, a country study. (Szerkesztette: Raymond Zickel, Walter R. Iwaskiw). Federal Research Division Library of Congress. 1992.

Barbara Jelavich – A Balkán Története I-II.. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 2000.

Boda József – A magyar rendvédelmi békefenntartás humán története. In: Rendvédelmi füzetek, 2010. 21. szám, 18. évfolyam.

Kitanics Máté – Az albán történelem mérföldkövei a kezdetektől a bipoláris világ széthullásáig. In: Albánok. Balkán füzetek No. 9. Kiadja: PTE TTK FI Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja. Pécs, 2010.

Kocsis Károly – Az albán kérdés etnikai és politikai földrajzi háttere. In: Földrajzi értesítő, 2001. 1-4 füzet. 50. évfolyam.

Kovácsics Ferenc – Koszovó történeti földrajzi fejlődése a kezdetektől a független állam megteremtéséig. PhD értekezés. 2010.

Réti György – Albánia sorsfordulói. AULA Kiadó, 2000.

Ezt olvastad?

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtára 2018-ban kiállítással emlékezik az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésének 170. évfordulójára. A „Jottányit