Laikus igazságszolgáltatás a századfordulón – Az Eremits-gyilkosság története

Nem számít közismert ténynek, hogy a „boldog békeidők” Európájának jogszolgáltatásában virágzott az esküdtbíráskodási rendszer, s a Monarchia Magyarországán is létezett. A laikus bíráskodás ily módon az egész kontinensen komoly szerephez jutott, de – természetesen – szakbíró vezette le az eljárást és szabta ki az ítéletet. Mi történt azonban akkor, amikor az esküdtek szimpatizáltak olyan vádlottakkal, akik felett jogászi szemmel csak elmarasztaló ítéletet lehetett volna hozni? Cikkemben a századfordulós Magyarország egy nagy érdeklődést kiváltó bűnügyét, Eremits Pál ügyvéd, parlamenti képviselő meggyilkolását és gyilkosainak perét mutatom be.

A büntetőügyi esküdtbíróság (jury) rendszerét már a reformkorban is szerették volna bevezetni, ám az 1843-1844-es országgyűlésen a felsőtábla előtt elbukott ennek ügye. A forradalom 1848-as győzelmével a politikai akadály elhárult, de a turbulens helyzet nem kedvezett a nagy igazságügyi reformnak, így csak a sajtóperek ügyében valósult meg rövid időre az esküdti ítélkezés. A kiegyezést követően szinte azonnal helyreállították az ún. sajtótörvényszékek intézményét; ilyen módon az új Büntető törvénykönyv (1878. évi V. tc., az ún. Csemegi-kódex) bizonyos passzusaira is érvényessé vált annak rendszere.

 

A reformkori gondolat tehát csak korlátozottan érvényesült, azonban vissza-visszatérő politikai polémiává vált. Támogatást végül a lendületes reformer igazságügy-miniszter, Szilágyi Dezső hivatali ideje alatt nyert az 1890-es években (nem függetlenül attól, hogy ekkorra a magyar nyelv ismerete is sokkal jobban elterjedt a nemzetiségek között országszerte). Végül az 1897. évi ülésszakban fogadott el két olyan törvényt a parlament, amellyel a büntetőügyi esküdtszék létrejött (1897. évi XXXIII. tc. az esküdtbíróságokról, XXXIV. tc. a bűnvádi perrendtartásról).

Az esküdtbíróságok 1900. január 1-jei hatállyal jöttek létre, a törvényszéki bírósági szint mellett szerveződtek. Nem állandó intézményként működtek, hanem a büntetőügyek számától függően tartottak évi egy, vagy több ülésszakot. Hatáskörükbe kimondottan súlyos, vagy főbenjáró bűncselekmények tartoztak, például a hűtlenség, lázadás, gyilkosság, vagy a rablás legtöbb esete; általánosságban az olyan deliktumok, amelyeknek büntetési tétele legalább ötévi szabadságvesztés volt. Ide tartoztak azon ügyek is, amelyek súlyáért halálbüntetést lehetett kiszabni. Esküdt a 26 év feletti, magyarul írni-olvasni tudó férfiakból lehetett, akik egy viszonylag alacsony vagyoni cenzusnak (évi 20 korona egyenes adó fizetése) vagy a műveltségi kikötésnek (legalább középiskolai záróvizsga) megfeleltek.

1904 elején aztán egy olyan bűntényről adtak hírt a magyarországi lapok, ami később igazi próbatételnek bizonyult az esküdti rendszer számára. Január 5-én ugyanis a Torontál vármegyei Nagykikindán két szerb parasztember meggyilkolta Eremits Pál ügyvédet, a város szabadelvű párti parlamenti képviselőjét. Tettüket meglehetősen kegyetlen módon követték el: áldozatukat először vasbottal próbálták verni, majd ötször rálőttek, végül a menekülő, megsebesített embert egy bolt előtt utolérték és szó szerint agyonverték. A gyilkosok – a 48 éves Sibul Mladen és a 28 éves Sibul György – rögtön ezután feladták magukat a rendőrségen.

A tettesek arcképe (Nagykanizsai Friss Ujság, 1904. július 2.)

Látszólag egyszerű ügyről volt tehát szó: a bűnténynek fél tucatnyi tanúja akadt, és maguk a gyilkosok is vallomást tettek (bár utólag módosították azt). Speciálissá tette azonban a pert az áldozat személye. A szintén szerb gyökerű Eremits ugyanis legalább annyira hírhedt személy volt Nagykikindán és környékén, mint híres: könyörtelen uzsorásként ismerték, aki számos helyi parasztcsaládot forgatott ki vagyonából. Pereskedéseiben szinte kedvét lelte, egy „30 forintos perében” járt el a kikindai bíróság előtt halála napján is. (Ha a hír igaz, ez 60 koronát érő összeg volt; Eremits vagyonát kétmillió osztrák-magyar koronára becsülték.) Kérdéses üzelmei miatt sosem ítélték el jogerősen. Mindezek okán annyi ellenséget gyűjtött választókerületében, hogy özvegye azt kérte, az elfogulatlan tárgyalás érdekében ne a helyi törvényszék esküdtjei elé kerüljön a gyilkosok pere. Kérelmének a Kúria helyt adott és az ügyet a Szegedi Törvényszék esküdtbíróságához szignálta.

A törvényszéken 1904. június 21-én kezdődött a büntetőper tárgyalása, országszerte nagy izgalmat kiváltva. A padsorok megteltek újságírókkal, szakmabeli és nem szakmabeli érdeklődőkkel. A tizenkét fős esküdtszék összetétele (kereskedők, ügyvédek, városi polgárok, vagyonos mesterek) szokványosnak volt mondható. A vád gyilkosság bűntette volt (súlyosbító tényezőként társtettessel együtt elkövetve), amelyért a büntető törvénykönyv szerint halálbüntetést kellett kiszabni. A terhelteket egy fiatal nagykikindai ügyvéd, Zsíros Lajos védte.

A tárgyalás során fény derült arra: a Sibul család azok közé tartozott, akiket Eremits üzelmei kiforgattak vagyonukból. A valaha tehetős család koldusbotra jutott, Eremits pedig – bár ebben az ügyben szorongatták meg a legjobban – végül változatlanul folytathatta tevékenységét. (A Kúria a felmentő ítélet indoklásában leírta: Eremits nyilvánvalóan kihasználta Sibulékat, de ez önmagában nem büntetendő.) Mivel a törvény által Sibulék nem juthattak hozzá semmihez, ami megillette volna őket, úgy döntöttek, legalább bosszút állnak kisemmizésükért.

A körülmények alapján egyértelmű volt, hogy a fivérek a bűncselekményt előre eltervelték: tájékozódtak arról, mikor jár a képviselő legközelebb Nagykikindán, valamint lőfegyvert vásároltak, direkt e célból. A bíróság előtt – nyilván védőjük tanácsára – változtattak korábbi vallomásukon, és azt vallották, csak ráijeszteni akartak Eremitsre, ám nem voltak egészen tudatuknál az aznap reggeli italozásnak köszönhetően. A vád azonban ízekre szedte a megváltoztatott vallomást, és a tanúvallomások is azt igazolták, a két férfi hidegvérrel addig ütötte az áldozatot, amíg mozgott. (A tanúk felvonultatása a sokszínű bánsági társadalomról is tanulságos képet adott: egyikük – noha hibátlanul tudott magyarul – németül szólalt volna meg, egy másik pedig – bár magyartanító volt – annyira törve beszélt magyarul, hogy a levezető elnök szerb tolmácsot akart kérni számára.)

Nagykikindai képeslap – éppen a gyilkosság évéből (Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

A tárgyalótermi hangulat nem az áldozatot pártolta mindezek után: amikor özvegyének ügyvédje Eremits emberi jóságát kívánta bizonygatni, többen elnevették magukat. Nem csoda, hogy vádbeszédében Winkler István ügyész arra koncentrált: az esküdteknek is figyelembe kell venniük a jogot, nem csak szánalomból mondaniuk ítéletet. Hangsúlyozta, egy bizonyítottnak tekinthető előre eltervezett gyilkosság történt, s ennek megfelelően kell az esetet megítélni, az érintettektől függetlenül. A terheltek beszámíthatóságát nem látta kétségbe vonhatónak (ahogyan előtte az orvos-szakértők sem).

A korszak kriminológiájában is tájékozott védőügyvéd, Zsíros Lajos azzal válaszolt, az esküdtek felségjogot gyakorolnak, „nem jogászkodni” vannak jelen. Kifejtette, a gyilkosság tényállása nem áll meg, a terheltek ugyanis hirtelen felindulásból öltek, ezt az is bizonyítja, hogy fényes nappal, számos tanú előtt követték el tettüket, pedig azt jobban kivitelezni számos lehetőségük lett volna. Ezt bizonyítja italos állapotuk is. Végül arra is kitért, a vádlottak is csak azért vallották az előre elterveltséget, hogy a lelkiismeretükön ily módon is könnyítsenek; ez Lombroso (a „kriminológia atyjának” is nevezett olasz orvos) munkája alapján igazolható. Mindezekért a vádlottak felmentését kérte.

Június 23-án az esküdtek visszavonultak tárgyalni. Kétórás tanácskozás után a következő verdiktet hozták: Sibul Mladen és György a tettet elkövették, azonban nem bűnösök, mivel ezt olyan erős felindulásban hajtották végre, hogy az elkövetéskor nem voltak beszámítható állapotban. Pókay Elek elnöklő bíró a verdikt alapján a testvérpárt a vád alól felmentette. Sibulék – nagy ovációtól övezve – hazatérhettek. A levegőben ott lappangó, mégis meglepő ítélet feltehetően azért született meg, mert ha a Sibul fivéreket gyilkosság bűntettében bűnösnek találják, kötél általi halál lett volna a büntetésük – ezt pedig az esküdtek mindenképp sokallották.

A Szeged és Vidéke üdvözölte az esküdtek döntését (Balassa Ármin főszerkesztő két nappal később terjedelmes vezércikkben indokolta a laudációt). Egyúttal a lap arra is figyelmeztetett: az ítéletet szerintük komoly sajtó-offenzíva fogja követni az esküdtbíróságok ellen. Ebben csak félig lett igazuk: általánosságban elmondható, hogy a laikus sajtó dicsérte a döntést, legfeljebb néhányan visszafogottabb hangnemet ütöttek meg, és figyelmeztettek a precedens-teremtés veszélyeire. A jogi szaklapok sokkal elutasítóbbak voltak, kárhoztatták az esküdtek felkészületlenségét és magát az intézményt is. Néhányan egyenesen úgy vélték, Magyarország éretlen a rendszer alkalmazására. Akadt azonban köztük is olyan, aki megértően állt a laikusok – jogászi szemmel megdöbbentő – ítéletéhez.

Bár a Sibul-per nem teremtett precedenst (ahogy előtte más, felmentő esküdti verdikt sem, ezek elszigetelt esetek maradtak), az ügy hullámai még egyszer felcsaptak. Alig egy évvel később ugyanis a szintén dél-magyarországi Szabadkán ismét képviselőt gyilkoltak, s az újságok „új Eremits-esetként” írtak az ügyről. „Föl kellene már menteni az Ulrichokat az ölés alól”, írta a gyilkosra utalva Ady Endre is, s az ügyben végül elmarasztaló ítélet is született.

Kenedi Géza ügyvéd, publicista az ítéletet támogató jogászok közé tartozott (Arcanum)

Összegzésként muszáj leszögezni, hogy az esküdtbírói rendszer erejét éppen a laikus ítészek kötetlensége adja. Ítélkezésében pszichológia és etika fontos szerephez jut, verdiktjeiben pedig szinte saját új jog alakul ki (ezt jury-made law-nak is nevezik). Kétélű fegyverről van szó azonban, a laikus ítészek a közhangulat vagy a sajtó által jóval befolyásolhatóbbak. Mivel pedig nem felelnek senkinek, érdemi jogorvoslatra nem nyílt mód a döntéseikkel szemben. (Esetünkben Magyarországon ezt az 1914. évi XIII. törvénycikk változtatta meg.)

Eljárási hibák is közrejátszottak a kirívó ítéletekben. Például egy másik híres korabeli ügyben (Nyuli Mihály 1900-as pere) felmentették az esküdtek a haragosa ügyvédjét agyonlövő vádlottat. Valószínűleg azért határoztak így, mert beszámíthatatlannak – a pervezető bíró külön döntése miatt – nem nyilváníthatták. Enyhébb büntetésben a várhatónál tehát nem részesíthették Nyulit, viszont a rá váró tizenöt év szabadságvesztést nagyon soknak találták – így merészen a felmentés mellett határoztak. Erre minden lehetőségük megvolt: a jury ugyan megesküdött a törvények megtartására, de lelkiismeretére hivatkozva szankció nélkül eltérhetett tőle.

Az esküdtbíráskodásnak Magyarországon azonban nem ellentmondásai vetettek véget, hanem az első világháború. Már a kivételes hatalomról szóló törvény megnyirbálta, illetőleg egyénileg felülbírálta hatáskörüket, végül a berendezkedő ellenforradalmi rendszer felfüggesztette működésüket a 6898/1919. M.E. rendelettel. Deklaráltan ez ideiglenes intézkedés volt, de „úgy maradt”, a Horthy-korszakban már nem tért vissza a jury. A laikus bíráskodást csak 1945 után újították fel a „népi ülnök” politikailag elkötelezett intézményével. Ma is létezik az ülnöki funkció a magyar jogszolgáltatásban, ám csupán korlátozott és specifikus módon: a hatályos büntetőeljárási törvény értelmében csak katonai vagy fiatalkorúak elleni elsőfokú büntetőeljárásban van helye.

Erdős András Patrik

Felhasznált irodalom:

1897. évi XXXIII. törvénycikk az esküdtbíróságokról

1897. évi XXXIV. törvénycikk a bűnvádi perrendtartásról

Ablonczy Zsuzsanna: A laikus bíráskodás problémájának bemutatása a magyarországi esküdtszéki ítélkezés történetén keresztül. In: Iustum Aequum Salutare 2009/4. 167-188.

Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék. (Dél-Alföldi évszázadok 23.) Szeged, Csongrád Megyei Levéltár. 2006.

Balassa Ármin: A Sibulék pöre. Szeged és Vidéke, 1904. június 26.

Miskolcziné Dr. Juhász Boglárka: A laikus elemek részvétele a büntető bíráskodásban. In: Büntetőjogi Szemle, 2014/2. 69-76.

Virág Gyula: A magyar esküdtszéki intézmény. A Jog, 1904/30. 222.

Budapesti Napló (1904. január 6., június 28.)

Szeged és Vidéke (1904. június 22., június 23., június 24.)

Szegedi Híradó (1892. december 21.)

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket