László Gyula, a szegény emberek régésze

1910. március 14-én született László Gyula régész, egyetemi tanár és képzőművész. Neve a nagyközönség számára leginkább a kettős honfoglalásról ismert, egyetemi oktatóként pedig számos kiváló régészt indított el a pályán. Írásunkkal a tudósra emlékezünk.

Erős családi háttér

László Gyula öntudatosan székelynek vallotta magát, közelebbről is az anyaszékből, Udvarhelyről valónak, a Homoród mentéről, Abásfalváról. A települést a nyelvészek többsége az az ótörök atya, ős jelentésű Aba személynévhez köti. Orbán Balázs így jellemezte 1868-ban a települést:

„Szt. Mártontól egy órányira Lövétéről meglátogatott Várhegy nyugati aljában fekszik Abásfalva, régen Abbásfalva, mivel a hagyomány szerint a szt.-martoni abbásnak volt ottan majorja s az a feletti oldalt, hol régen erdő volt, ma is Abbás-erdejének nevezik. E kis falu igen csinos; lakói jóllétnek örülnek, mint a nagymérvű juhtenyésztésnek köszönhetnek; ezért mondják, hogy bárányzáskor az abásfalviakkal nem igen lehet beszélni.”

Édesapja, akitől a Gyula nevet örökölte, nyolcadik gyerekként született egy tízgyermekes családban. Id. László Gyula tanító lett, és a kőhalmi iskolában kapott állást. 1902-ben kötött házasságot Tordai Vilmával. 1903-ban megszületett László Vilma, majd 1910. március 14-én Gyula Kőhalomban. „A jó Isten még jobban szeretett, s ezt azzal mutatta meg, hogy 1910. március 14-én fiúgyermekkel is megajándékozott.” A település március 15-ére készült: „…lobogódíszbe öltöztetett nap éjszakáján jött a nagy istenáldás. … Gyulának kereszteltük… Gyönyörű szőke fiúcska volt…” – olvashatjuk édesapja Egy székely család története című munkájában.

László Gyula festménye szüleiről. Forrás: László Zoltán (szerk.): Kőhalomtól Nagyváradig. Budapest, 2017

Az 1916-os román betörés miatt mindenüket hátrahagyva menekülniük kellett. Id. László Gyula keserű szavakkal emlékezett vissza a megpróbáltatásokra:

„A homoródi vasútállomáson beszálltunk egy zsúfolt vagonba, fölöttünk már keringtek a felderítő repülőgépek. Sírás, jajgatás, imádkozás és káromkodás meg átkozódás káosza zúgott mindenfelé. Csak álló hely volt, kézi csomagjaink is valahol ott voltak. Enni, inni is alig lehetett.”

Balatonlellén a rokonok fogadták be őket. A románok kiszorítása után visszatértek, azonban lakásukat teljesen kirabolták. 1918. december 1-je után ismét el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Először Szolnokon lettek vagonlakók, majd Budapestre kerültek, amikor id. László Gyula állást kapott a Néprajzi Múzeumban.

A fiatalabb László Gyula középiskolai tanulmányait a Kölcsey Gimnáziumban végezte, ahol többek között Finály Gábor régész is tanította. Már itt felfigyeltek kiváló rajzkészségére, az iskola be is íratta Szőnyi István festő magán rajziskolájába. A mester így emlékezett vissza az első találkozásra:

„Egy alkalommal egy kis fiút küldtek hozzám, akinek rajzai között egy-két olyan remek kompozíciót találtam, hogy az első pillanatra azt hittem, hogy Székely Bertalan-másolatok. Nem szóltam a gyereknek erről semmit, hanem leültettem, hogy előttem csináljon egy kompozíciót valami biblikus témáról. Rövid idő alatt egy még tökéletesebb kompozíciójú Keresztlevéltelt rajzolt.”

László Gyula eleinte művészi pályára készült, s kitüntetéssel végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Járt Párizsban, Londonban, Rómában, Firenzében, Velencében, kezébe vehette Leonardo rajzait. Saját bevallása szerint ez a rengeteg impulzus „tájfunként” hatott rá, és feltette magának a kérdést: „ezek után mit keresel te László Gyula a művészetben?” Pedig tehetséges alkotó volt. Borsos Miklós szerint „rajzaiban már a rodini könnyedség, biztonság uralkodott, anatómiai ismeretek biztonságával odavetett aktok, rövidülések változataival, vagy portrérajzaival bűvölt el mindenkit, és mivel fiatalon még nem irigyelnek a kollégák – az csak később keletkezik – László fogalom volt. […] Ismétlem, László Gyula nem egy tudós, aki rajzol, hanem alapvetően rajzolóként lett tudós.”

László Gyula a soproni művésztelepen 1931-ben. Forrás: László Zoltán/családi archívum

Választott hivatása: régész

A külföldi ösztöndíjak leteltével beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre ókeresztény régészet–magyar föld régészete és néprajz szakra. Az archeológia már gyermekkorában érdekelte.

„Hatalmas sziklatömbön áll ott egy gyönyörű Árpád-kori vár [Kőhalom], amelyet az Anjouk idején átépítettek, ide jártunk mi, gyerekek, olvasgatni a régi rabok falba karcolt írásait, kopogtatni a falakat, hogy nincs-e kincs valahol. Persze ahol kongott a fal, oda nem kincset rejtettek, hanem általános gyakorlat szerint nagy edényeket építettek be, hogy az épületnek jobb legyen az akusztikája. A Kőhalmon talált cserepeket különben már Budapesten állítottam ki, az Izabella utcai lakásunkban…” – emlékezett vissza a kezdetekre egyik interjújában.

A Pesti Hírlap tudósítása 1933-ban. Forrás: László Zoltán/családi archívum

Annak ellenére, hogy a régészet oktatását túl száraznak találta, kiváló tanárainak – Gerevich Tibor, Alföldi András – köszönhetően érdeklődése nem lankadt. 1935-ben két oklevéllel és doktori diplomával a kezében a régészet és a szabad művészi pálya között választhatott. Végül felülkerekedett benne a kutatói véna, és elhatározta, hogy a szegény ember régésze lesz, mert a

„honfoglaló magyarok élete nemcsak kengyelekből, szablyákból, meg pártadíszekből állt”.

Már egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban. Sokat köszönhetett Fettich Nándornak, akit erős akaratú kutatóként, kiváló elemzőként és páratlan rajzolóként jellemzett. Továbbá támogatta őt Zichy István, a Magyar Történeti Múzeum főigazgatója, ő nevezte ki László Gyulát 1936. június 30-ával múzeumi gyakornoknak. A biztos egzisztencia tudatában gondolhatott a családalapításra. Vidra Máriát – Maricát – vette feleségül, a Harriseion-ösztöndíjnak köszönhetően pedig majd féléves „nászútra” mehettek. A személyesen megtapasztalt görög, bizánci és iszlám világ óriási hatást gyakorolt rá.

László Gyula doktorrá avatása 1935-ben. Forrás: László Zoltán/családi archívum

Hazatérése után bekapcsolódott az ásatásokba, a módszertan rejtelmeibe Fettich vezette be. Az első közös ásatásra a Szolnok megyei Alattyánon, az első önállóra pedig a Pest megyei Kiskőrös-Vágóhídnál került sor.

„Élt ott egy vadőr, Gyökér Józsefnek hívták, aki járva a vidéket kiváló régészeti érzékkel bukkant rá régi temetőkre. Erre az avar temetőre is, és megtalálta egy körülbelül nyolcéves gyerek sírját, tele arannyal, függőkkel.” – idézte fel emlékeit László Gyula.

Felfigyelt arra a sírban fekvő, az ég felé fordított vasbaltára, amely a néprajzi analógiák alapján a túlvilági óvó szerepét tölthette be. Igyekezett tökéletesíteni a dokumentációt, bevezette a temetői csontváz-lapok használatát, amelyeken a sír alapadatait rögzítették. Megfigyeléseiben az etnográfia diszciplínáit is hasznosította.

Ismét Erdélyben

A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben és Székelyföldön rögtön megkezdődött a magyar közigazgatás, oktatás és tudományos élet megszervezése. Kolozsvárra visszakerült a Szegedre telepített I. Ferenc József Tudományegyetem, és létrehozták az Erdélyi Tudományos Intézetet. A tudománypolitika úgy vélte, hogy a régészetnek a honfoglalás kor kutatására kell koncentrálnia, mivel a románok addig leginkább a dák-római feltárásokat szorgalmazták. A tanszék élére először Fettich Nándort javasolták, ő azonban nem kívánt megválni a Nemzeti Múzeumtól. Ezért Zichy István és Kelemen Lajos kolozsvári történész-levéltáros javaslatára a harmincéves László Gyulát nevezték ki az Erdélyi Tudományos Intézet élére, egyúttal pedig nyilvános rendes tanári címet is megkapta.

A régészeti szakosztály munkatervét ő fogalmazta meg.

„Célja Erdély népvándorláskori és főleg az első magyar századokból származó emlékeinek felkutatása és feldolgozása.”

Az oktatáson kívül fontos ásatásokban vett részt. Befejezte a Kovács István által elkezdett Zápolya utcai honfoglalás kori temető feltárását, Méri Istvánnal együtt a Fő téren előkerült 11. századi sírokat tárta fel. Az eredmények természetesen a közvéleményt is foglalkoztatták.

„A főtéren tervezett ásatások még egy rendkívül fontos kérdésre adnak majd feleletet, ha árpádkori emlékeket tár fel a munkások csákánya. Arra felelnek és azt bizonyítják, hogy a mai Kolozsvár kétségtelenül magyar alapítású város…” – adta közre a Keleti Újság 1943. július 21-én megjelent száma.

A feltárások egyre inkább megerősítették a „régészeti néprajzba” vetett hitét. Az ilyen leletekre támaszkodva akarta megismerni a honfoglaló magyar nép mindennapi életét.

Ennek legékesebb bizonyítéka A honfoglaló magyar nép élete című könyve, amely 1944-ben jelent meg. László nemcsak a feltárt tárgyak formáját vizsgálta, hanem igyekezett megállapítani azok használatát, megismerni az eszközökkel dolgozó embert és a társadalmat. Visszaemlékezése szerint a munkával két hónap alatt végzett. Az alapötlet egy Veres Péterrel való beszélgetés során született, az előzmények pedig még egyetemi tanulmányaira vezethetők vissza. Ebből a témából egyébként a Soli Deo Gloria szövetségének balatonszárszói telepén 1943. augusztus 26-án tartott előadást.

„Különleges csoda volt, hogy a magyarság őstörténetéről László Gyula legalább arra a pár órára le tudta csillapítani a baljós jövő nyugtalanságát.” – emlékezett vissza Püski Sándor.

Ő volt az, aki a kötetet az 1944-es könyvnapra megjelentette, az első kiadás pár hét alatt elfogyott. „Ez a könyv fordulópontot jelent magyarságismeretünk terén.” – állapította meg a Tolnai Világlapja. László a leletek elemzésénél felhasználta a „szellemi néprajz” módszertanát, kiemelte, hogy a magyar honfoglalás főbb problémái nem érthetők meg a keleti világ ismerete nélkül. Komoly visszhangot váltott ki a nagycsalád elmélete, mely szerint ez jelentette a társadalom alapegységét.

László Gyula egyetemi tanár, kezében A honfoglaló magyar nép élete című könyvvel. 1944. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum – Történeti Fényképtár

A kijevi misszió

1941-1942 telén, december 3-tól január 19-ig Fettich Nándorral speciális küldetésben vett részt. Az akció a szakma számára közismert volt, bár a témát sokáig nem feszegették. Az eseményekről mind a ketten naplót vezettek. Míg Fettiché teljes egészben megmaradt, addig Lászlóéból csak töredékek ismertek. A két régész a német kormány megbízásából – valószínűsíthetően a magyar kormány jóváhagyásával – utazott a Harmadik Birodalom által megszállt Kijevbe, ahol a múzeumi anyag feltérképezésében vettek részt. A „felkérésben” minden bizonnyal szerepet játszott Hans Reinerth, a német régészeti főhivatal (Reichsamt für Vorgeschichte) vezetője, aki besztercei szász származásának köszönhetően magyarul is jól beszélt (más kérdés, hogy Fettichékkel csak németül volt hajlandó tárgyalni). Őt és intézetét elsősorban a germán anyag érdekelte, ezért a régészeink inkább a magyarokhoz köthető tárgyakra koncentráltak. Fettich naplójából kiderül, hogy a németek ekkor még nem tervezték a műkincsállomány elszállítását.

Sok vita tárgyát képezte, hogy Fettich és László német SA tiszti egyenruhában mozogtak, a civil öltözék pedig szóba sem jöhetett. Fettich meg is említette a naplójában, hogy magyar katonai egyenruhát nem kaptak, ezért a németre szerettek volna magyar felségjelvényt tenni, de végül ezt sem engedélyezték. A naplóban ennek kapcsán megemlítik, hogy a magyar katonák is csodálkozva néztek rájuk. A két régész nagyon gazdag anyagot ismert meg, tervbe vették a kutatások kiterjesztését. A körülmények meglehetősen mostohák voltak.

„Hivatalos munkánk mindössze annyi, hogy délelőttönként a Lavra-múzeumban csomagolunk. Két-három óránál tovább nem lehet a jégverem-szerű, cementpadlózatú múzeumban egyhuzamban maradni…” – írta Fettich. „A tárgyak fagypont alatt vannak. Kesztyű nélkül kellene dolgoznunk, de majd lefagy a kezünk. Rettenetes hideg van ott, a multkor, mikor a csizmámba csak egy harisnyát húztam, majd lefagyott a lábam. Pedig egyfolytában legfennebb 1,5 órát dolgozunk, többet nem lehet kibírni. […] Csak ketten dolgozunk Nándorral, németjeink meglógtak a munka neheze elől. De mondhatom nagy élmény, hogy minden egyes tárgy a kezünkön megy keresztül. Olyan csodálatos kőszerszámokat fogtam kezembe, hogy még gondolni sem mertem, hogy ilyen gyönyörű dolgokat tudott pattintani a >>primitív˂˂ ember.” – örökítette meg László.

1941-ben, Kijevben, a küldetés során előírt, kötelezően viselt egyenruhában. Forrás: László Zoltán/családi archívum

A kutatómunka a magyar sajtót is érdekelte.

„A kutatásnak nincs vége. Évekre való munkáról van szó. Minthogy az anyag feldolgozása ott körülményes és nehéz, azért most itthon töltünk néhány hónapot, hogy aztán ismét Kievbe menjünk. Hatalmas albumban fekszik előtte a kievi munka eredménye. Ásatások, alaprajza, sirleletek, csontvázak, használati tárgyak, lószerszámok, fegyverek, edények stb. fényképei vannak a fényképalbumban.” – Szólaltatta meg a Székely Nép című folyóirat László Gyulát.

A kijevi út azonban 1945 után komoly tehernek bizonyult, olyannyira, hogy az itt szerzett ismeretekre László Gyula tudományos munkáiban csak ritkán hivatkozott. Nem véletlenül, mivel megvádolták őket az SS-egyenruha viselésével, és, hogy feladatuk a tudományos feldolgozáson kívül másra is kiterjedt. A Magyar Nemzeti Múzeum Igazoló Bizottsága azonban tisztázta őket a vádak alól. A két tudós életpályája 1949-ben elvált, Fettichet 49 évesen nyugdíjazták, mivel őt tartották felelősnek, hogy az Esterházy-kincseket elszállították a Múzeumból.

Menekülés az Óhazába

A második világháború megpróbáltatásai a családot sem kímélték. Állapotos feleségét és az öt éves Emőkét először Visegrádra küldte, majd Pesten vészelték át a szovjet csapatok bevonulását. Zoltán fia az ostrom idején született. Orosz nyelvtudásának köszönhetően László Gyula több nehéz helyzetben kivágta magát. A háború befejezése után visszarendelték Kolozsvárra, mivel Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter mindent megtett, hogy az egyetem magyar jellegét megőrizze. Segítette a Magyar Népi Szövetség munkáját, a szervezet felvállalta a romániai magyarság politikai és kulturális ügyeit.

László magára vállalta az erdélyi magyar múzeumügy támogatását, az Erdélyi Nemzeti Múzeum román vezetése is szobát biztosított számára, ahol órákat tarthatott és kutathatott. A kolozsvári egyetemen komoly nehézségekkel kellett szembenéznie, mivel számos szakembert (Roska Márton, Mozsolics Amália) elküldtek, illetve megfelelő könyvtár hiányában a szakmai tevékenységében sem tudott jelentős előrelépést tenni. Energiáját az adminisztratív feladatok is lekötötték, a hallgatók megfelelő elhelyezése érdekében ugyanis megalapították a Móricz Zsigmond népi kollégiumot.

László Gyula Lehel kürtjét vizsgálja 1954-ben. Forrás: László Zoltán/családi archívum

1949-ben Ortutay Gyulától felkérést kapott, hogy utazzon Pestre, mert az új kultúrpolitikának komoly tervei voltak vele.

„A magyar kultúrpolitika átszervezése során az elmúlt fél évben hajtottuk végre felsőoktatásunk reformját. Most kerül sor tudományos intézményeink és múzeumaink újjászervezésére. Múzeumaink közül legrosszabb viszonyok között az Országos Magyar Történeti Múzeum van, éppen az az intézmény, amelynek talán legfontosabb feladatai volnának tömegeink felé. Az Országos Magyar Történeti Múzeum átszervezésénél nélkülözhetetlen szükségünk van László Gyulára. Őt szeretnénk kinevezni főigazgatóvá. (Azt is ide írom, hogy a pesti egyetem bölcsészeti karán az egyik régészeti tanszékre is őt akarjuk kinevezni.) Fölösleges éppen Neked beszélnem László Gyula képességeiről.” – írta Tolnai Gábor a felsőoktatásért felelős minisztériumi vezető tisztviselő Balogh Edgárnak, a Bolyai Egyetem rektorának.

Ekkor azonban radikális fordulat következett be: Ortutayt Révai József váltotta, ő pedig saját emberiben bízott. László Gyula végül beosztott régészeti előadó lett a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában (MMOK, a műemlékek kiválása után MOK). A megaláztatások sora folytatódott. Kihagyták a Régészeti Társulat vezetőségéből, a Tudományos Minősítő Bizottság szerint addigi munkássága nem érte el a kandidátusi címhez szükséges szintet. Különböző, kevésbé tudományos jellegű munkákat vállalt, hogy el tudja tartani családját. Több sorozat diafilmet festett, ezek egy része alkotta később az 50 rajz a honfoglalókról című könyvet, ami 250 ezer példányban jelent meg.

A MOK szétverése után László Gyula a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályára került vezetőnek, az egyetemen pedig megbízott oktatóként tanított. Az intézmény akkori főigazgatója, Fülep Ferenc igyekezett állandóan „nyomás” alatt tartani. Napi lebontásban jelentést kellett írnia egyetemi tevékenységéről. Ennek ellenére dolgozott tovább, visszaemlékezéseiben a legfontosabb eredménynek azt tartotta, hogy tanulmányozhatta a Szent László-hermát. Aktív szerepet vállalt az új kiállítások megvalósításában, a leletek bemutatásával szemlélhetővé kívánta tenni az elmúlt korokat, nagy hangsúlyt fektetett a fényképek, térképek, eszközök, rajzok és diorámák magyarázó funkcióira. Az 1956-os forradalom idején kapacitálták, hogy lépjen be a Nemzeti Bizottságba, de mivel ismét felmerült az egyetemi katedra megszerzésének lehetősége, nem vállalta el.

Zalavár, László Gyula rajza 1953-ból, A XI. századi belső vár észak-keleti saroktornya. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum – Régészeti Adattár

Az ELTE-re 1957. január 1-jével nevezték ki. Oroszlán Zoltán és Banner János professzorok örömmel fogadták. Fülep azonban utánanyúlt, és az „ellenforradalmárokat” leleplező újságcikkében név szerint is megemlítette.

„László Gyula osztályvezető (azóta a budapesti egyetem professzora), az Igazság című ellenforradalmi napilap október 30-i számában így nyilatkozott: Igaz, március 15-öt ismét nemzeti ünneppé kell avassuk, de azzá október 23-át is…”

Szerencsére nem lett végzetes következménye a feljelentéssel felérő cikknek. Mások, akiket janicsároknak nevezett, szakmai szempontból támadták meg, a recenziókban még a népi írókkal való szimpátiája is előkerült. Kifogásolták, hogy „a néptörténeti népalakulás tárgyalásából elmaradt a hivatkozás Marx és Engels idevágó, mérvadó eredményeire.”

László Gyula előadást tart a zalaegerszegi Múzeumi Héten 1957. november 15-én. Forrás: Göcseji Múzeum gyűjteménye

A „láthatatlan” László-iskola

Az egyetemen egészen nyugdíjazásáig tanított.

Az egykori tanítvány, Mesterházy Károly régész visszaemlékezése szerint az órákon „halálosan pontos volt, pontosan kezdte, pontosan tartott szünetet és pontosan fejezte be.” Volt egy kihajtós zsebórája, amit maga elé rakott, ezen követte az idő múlását. „Szépen, kereken, pontosan tudta magyarul kifejezni magát. A többiek ezt nem tudták megcsinálni. Senkit nem érdekelt, amikor az edények kapcsán arról hallottunk, hogy van csücskös, meg nem csücskös, bütykös, bütyök nélküli edény. Ez nem történelem. Mi még abban a hitben voltunk, hogy a régészet egy bizonyos fajta történelem, és nekünk a történelmet kell megírni. László Gyula ezen felül még azt is tudatosította bennünk, hogy ez nemcsak történelem, hanem inkább néprajz. Megkövült néprajz. Ő sosem azt kérte számon, hogy egy régészeti kultúrának mi az elterjedése, és milyen jellemvonásai voltak. Ellenben érdekelte, hogy mi a lószerszám, hogy nézett ki egy ember abban az időben, mit főztek, milyen volt a társadalom rétegződése, és ha egy jelenség megtalálható a néprajzban, akkor az vajon tetten érhető-e a régészetben, és fordítva. Ha nála valamelyik rész hiányzott, akkor gondolkodás nélkül vett valamilyen párhuzamot.”

László Gyula a középkorosoknak tart szemináriumot a nagyszentmiklósi kincs másolataival. Bal oldalon Valter Ilona, jobb oldalon: Bánki Zsuzsa, Végh Katalin, Kiss Attila, Kolba Judit. A személyek azonosításában köszönjük Valter Ilona és Garam Éva segítségét. Forrás: László Zoltán/családi archívum

A szemináriumokon, amelyek valóságos agytornák voltak, a hallgatókat megtanította gondolkozni, a vizsgákon is a gondolatmenetet, a logikai konstrukciókat kérte számon. Úgy tűnik, hogy a felvételiken jó érzékkel válogatta ki a diákokat, mert amikor ő hallgatta meg a jelentkezőket, akkor általában jobb „széria” került be az egyetemre, mint amikor nem volt ott. Bizonyos régészeti problémák megoldását a tanítványaitól várta el, ezeket szakdolgozat formájában nekik adta ki. A leányok „női témákat” – viselettörténet, konyhaedények – kaptak, míg a fiúknak a „férfias kérdések” – például fegyvertörténet – jutottak.

Bóna István így fogalmazta meg tanítási módszerével kapcsolatos érzéseit. „Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Egyikünk sem követte gépiesen László Gyula módszerét. Ehelyett a mester örökké friss, mindig kétkedő, s mégis mindig alkotó, sokoldalú szellemét vettük át vagy szerettük volna átvenni. Átvenni és alkalmazni saját egyéniségünkhöz, vérmérsékletünkhöz, érdeklődési körünkhöz. S ebben mindig számíthattunk László Gyulára. Talán azért élőbb ez a láthatatlan László-iskola minden más régészeti iskolánál, a nem egy, hanem százféle úton egyazon cél felé haladók baráti közössége.”

Az életmű

László Gyula tudományos munkássága rendkívül szerteágazó, cikkeinek, tanulmányainak, ismertetéseinek, könyveinek a száma eléri a 800-at. Világosan kiderül, hogy egy-egy témán évtizedeken át képes volt töprengeni. A Szent László-legenda középkori falképeiről írt könyvének témája már a Honfoglaló magyar nép élete című munkájában is felbukkant. A kész kézirat végül több mint egy évtizedes „lappangás” után 1993-ban vált elérhetővé nyomtatott formában, amely Éri Istvánnak volt köszönhető. A nagyszentmiklósi kincs című munkája (1977) – a felvételeket Rácz István készítette – is több évtizednyi kutatás eredményeit foglalta össze. A Vértesszőlőstől Pusztaszerig (1974) című opusa a Kárpát-medence történetét mutatta be a magyar államalapításig.

A legnagyobb vitát kétségkívül a kettős honfoglalás elmélete váltotta ki. Elgondolása szerint a 9. század végi honfoglalás előtt 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, azaz a 895-ben bejött magyar törzsek már magyarokat találtak itt. A magyarság jelenlétének feltételezése a középkorra vezethető vissza: Anonymus a székelyeket Attila népének tartotta, a Kézai Simon által kidolgozott hun–magyar rokonság tétele szerint a magyarok (vagyis a hunok) az 5. században otthonra leltek, míg Árpád népe másodszor foglalta el a hont. László Gyula véleményének igazolására régészeti, embertani, nyelvi és írott forrásokat (az előbb említetteken kívül a Nyesztor-krónikát, Német Lajos 860. évi oklevelét, a 16. századi Tarihi Üngürüszt) sorakoztatott fel. Érvrendszerében a régészeti megfigyelések kaptak fő szerepet, mely szerint az avar és magyar sírok kiegészítik egymást, és

„a késő avar és a 895-896-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt”.

1961-ben, ásatáson a Csongrád megyei Felgyőn. Forrás: László Zoltán/családi archívum

Bizonyítékként hozta fel, hogy a 670 körül beköltöző népességet onogurnak nevezték, márpedig a magyarok idegenek által leggyakrabban használt neve szintén az onogur népnévre vezethető vissza. Az úgynevezett. griffes-indás leletanyag is ezt a népet jellemzi.

A tudományosságot megosztotta a kettős honfoglalás elmélete. Kritikusai hangsúlyozták, hogy voltaképpen feltevések láncolatáról van szó. Bizonytalan lábakon áll az etnikai meghatározás, a magyar régészeti hagyatékot nem lehet csupán a gazdag mellékletes sírokra szűkíteni, az avar kort sem régészeti, sem embertani szempontból nem lehet egységesnek tekinteni. Nem tudott rávilágítani a magyarnak minősített késő avarok és az Árpád magyarjai közötti összetartozás tudati jelenségeire. Legnagyobb kritikusa, Kristó Gyula többek között nem tartotta elfogadhatónak a krónikás hagyomány értelmezését.

1978-ban előadás után. Forrás: László Zoltán/családi archívum

A kettős honfoglalás vitája azonban nem volt teljesen hiábavaló, az írások ráirányították a figyelmet számos elvarratlan szálra. A diskurzus azóta sem zárult le megnyugtatóan. Az Engel Pál nevével fémjelzett magyar történeti szintézis egyik gondolata éppen ezt bizonyítja.

„Egyáltalán nem zárható tehát ki, hogy a 7. században beköltöző onogurok finnugor, azaz magyar nyelvűek voltak, más szóval a ‘késő avar’ népesség alapjában magyar etnikumú volt. Ez az elmélet, amelyet évtizedekkel ezelőtt a régész László Gyula fogalmazott meg, magyarázatot nyújthatna egy sor eddig érthetetlen fejleményre. Egyúttal azonban új megvilágításba helyezné a 10-11. századi magyar történelem egész folyamatát, és számos megoldottnak vélt kérdés újragondolását tenné szükségessé.”

László Gyula 1998 nyarán meghívást kapott, hogy június 20-án nyissa meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett Barabás Miklós kiállítást, illetve előtte lévő nap átvette volna az Erdélyi Magyar Kárpát Egyesület díját Kolozsvárott. Június 16-án indultak el Budapestről a Duna Tv forgatócsoportjával együtt, az első állomás Nagyvárad volt. Amikor június 17-én a szobájában keresték, teljesen utazásra készen egy karosszékben örök álomba szenderülve találták meg. Temetése 1998. július 3-án, a budapesti Farkasréti temetőben volt. Az első emlékhely kialakítása már június végén megtörtént: Alsócsernátonban, a Múzeum udvarán kopjafát állítottak emlékére.

László Gyula a még gyermek szerzővel, Szende Lászlóval. Forrás: a szerző archívuma

László Gyula életművét valószínűleg sohasem lehet lezárni. A család segítségével létrehozott, róla elnevezett Digitális Archívum felületén bepillantást nyerhetünk a huszadik század kiemelkedő művész-tudós egyéniségének mindennapjaiba, szakmai kapcsolatrendszerébe, gondolkodásába. Intézetet is neveztek el róla. 2017-ben a professzor pályatársaiból, tanítványaiból és tisztelőiből álló szakemberek csoportja kiadta a csákberény-orondpusztai avar kori temető 1936 és 1939 közötti általa vezetett feltárás dokumentációját, 2019-ben pedig Szentpéteri József gondozásában jelent meg a Györffy Györggyel való kapcsolatát részletesen bemutató kötet. Jelenczki István rendezésében – Áldom a Teremtőt címmel – portréfilm is készült róla. De akár M. Lezsák Gabriella a közelmúltban megvédett doktori értekezése is bizonyítja, hogy vannak még adósságaink László Gyula felé.

Szende László

Felhasznált irodalom: Korai magyar történeti lexikon. 9-14. század. Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, 1994.; „… én a szegény ember régésze leszek”. László Gyulával beszélget Szebényi Cecília. Beszélő, 5. (1994), 49.: 34‑37. László Gyula: 1910-ben születtem. Budapest, 1995.; László Gyula: Góg és Magóg népe. A szerző válogatása életművéből. Budapest, 1996.; László Gyula, 1910-1998. Emlékkönyv. Szerk.: Balassa Iván – László Emőke. Budapest, 2001. (A vonatkozó rész Fodor István munkája); Farkas Richárd Zoltán: A „kettős honfoglalás” elméletének rövid historiográfiája. Belvedere Meridionale, 23. (2011), 4.: 15‑33. Benkő Elek: László Gyula kolozsvári évei, középkori régészeti és művészettörténeti munkássága. Korunk, 23. (2012), 2. 70-74.; Lezsák Gabriella: Epizódok a kolozsvári régészeti iskola történetéből. Életünk, 51. (2013), 1-4.: 117‑125.; Fodor István: Magyar régészek a háborús Kijevben. Budapest, 2018.; „Barátok vagyunk, nem ellenfelek.” László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján. Sajtó alá rendezte: Szentpéteri József. Budapest, 2019.; M. Lezsák Gabriella: A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” (1940‑1944) alatti időszakban. László Gyula kolozsvári évtizede. Doktori disszertáció. Budapest, 2019.

Köszönjük László Zoltánnak a családi archívumból rendelkezésre bocsátott képeket, Szentpéteri Józsefnek pedig a közvetítést.

Ezt olvastad?

A rádiót nemcsak hallgatjuk, hanem mint technológia meghatározza mai életvitelünket. Csak gondoljunk bele, hogy internetünket wifin keresztül osztjuk meg, és