A „kiengesztelődés”: Mussolini, az Apostoli Szentszék és a lateráni szerződések

A római Szent Péter Bazilikába széles, oszlopsorral szegélyezett utca vezet, amely a Via della Conciliazione, azaz a Kiengesztelődés útja nevet viseli. Az út a lateráni szerződések megszületésének állít emléket, amelyeket 90 évvel ezelőtt, 1929. február 11-én írt alá Benito Mussolini olasz kormányfő és Pietro Gasparri bíboros államtitkár. Az egyezmény Olaszország és az Apostoli Szentszék békekötését, valamint a mai Vatikánváros létrejöttét eredményezte.

A lateráni szerződések aláírása (Forrás: biblelight.net)

Az eseményt nem véletlenül illették a „kiengesztelődés” elnevezéssel, ugyanis a szerződések aláírását megelőzően a pápai állam és Olaszország viszonyát közel 60 évig tartó ellenségeskedés mérgezte. Az 1871 óta tartó konfliktus, a „római kérdés” az olasz egységért vívott küzdelemhez, a Risorgimentóhoz kötődik, amelynek utolsó fázisa az volt, amikor a 10 évvel korábban, 1861-ben kikiáltott Olasz Királyság csapatai benyomultak Rómába, és fővárosukká tették azt. A királyi csapatok megegyezést ajánlottak a francia katonák védelmét élvező pápai államnak, amely bizonyos területet és éves apanázst biztosított volna az egyházi állam részére. IX. Pius pápa azonban visszautasította az ajánlatot, és a „Vatikán foglyának” nyilvánította magát, továbbá megtiltotta a katolikusok részvételét az olasz állam politikai életében. Ez a hagyományosan vallásos, de a Risorgimento eszméit is fontosnak tartó olasz nép körében egyfajta meghasonlást eredményezett, így a kérdés hosszú évtizedekre Olaszország legégetőbb belpolitikai problémáját jelentette.

Noha már a „liberális érának” nevezett, nagyjából az olasz egység létrejöttétől az első világháborúig tartó időszak egyik legjelentősebb miniszterelnöke, Francesco Crispi is kijelentette, hogy az lesz a legnagyobb államférfi Olaszországban, akinek sikerül majd megoldania a „római kérdést”, Mussolini hatalomra kerülése után mutatkozott először komolyabb hajlandóság a pápai állammal való megegyezésre. Hogy Mussolini Crispi szavainak hatására, „a legnagyobb olasz államférfi” cím elnyerése érdekében, vagy saját belátásától vezérelve cselekedett-e, arról nincsenek ismereteink, de mindenesetre a Duce már kormányzásának elején, 1922-ben kifejtette, hogy szükségét érzi a probléma megoldásának.

Annak érdekében, hogy előkészítse a terepet a „kiengesztelődés” számára, Mussolini több beszédében kifejtette, hogy a fasizmus nem vallás- és egyházellenes, sőt, az állam és az egyház kitűnően kiegészíthetik egymást ebben az eszmerendszerben. Mint fogalmazott, „a katolicizmus ereje, tekintélye, ezeréves és állandó varázsa éppen abban van, hogy a katolicizmus minden népfaj egyetemes vallása. (…) Ezért Róma az egyetlen város a világon, mely joggal nevezheti magát egyetemlegesnek”.[1] Mussolini ugyanis tisztában volt azzal, hogy miután az olasz társadalom hagyományosan kötődik a katolikus egyházhoz és a valláshoz, az egyházellenesség csorbát ejthetett volna a fasiszta párt tekintélyén. Ráadásul – mint később, a szerződésről folyó tárgyalások idején az olasz vezetők fogalmaztak – a katolikus egyházzal történő kiegyezés egyfajta győzelmet jelentett a fasizmus egyik legfőbb ellensége, a szabadkőművesség felett.

III. Viktor Emánuel olasz király (Forrás: elsovilaghaboru.com)

A Mussolini és XI. Pius pápa közötti első megbeszélések nem vezettek eredményre, ráadásul III. Viktor Emánuel olasz király sem sürgette a megegyezést, ugyanis attól tartott, hogy túl nagy területet kényszerül átengedni a pápai államnak. Pár év elteltével azonban felismerte, hogy a Vatikánnal kötött megegyezés a királyi ház számára is dicsőséget hoz majd, így 1927-ben ő maga is javasolta a megbeszélések folytatását. A megállapodást azonban hátráltatták azok a rendeletek, amelyekkel Mussolini az egyesületek működését szabályozta. Különösen visszautasítóan fogadták a Vatikánban az Opera Nazionale Balilla létrehozását (1926), amellyel az olasz kormányfő voltaképpen állami kézbe helyezte az ifjúság nevelését, ami korlátozhatta az egyházi oktatást. A megbékélés érdekében Mussolini olyan pótrendeletet tett közzé 1928-ban, amely a fentiek alól mentesítette a vallási egyesületeket, köztük az Actio Catholicát is. Ezt követően a tárgyalások zavartalanul folytak tovább, és 1929 januárjában a fasiszta párt hivatalos sajtóorgánuma, a Popolo d’Italia már az olasz állam és az Apostoli Szentszék harmonikus viszonyáról számolt be.

Vatikánváros területe (Forrás:wikipedia.hu)

A pápai állam más államokkal való kapcsolataiért felelős szerv, a Vatikáni Államtitkárság (Segreteria di Stato della Santa Sede) 1929. február 7-én jelentette be a nunciusoknak, hogy Mussolini saját kezűleg írott levélben fordult XI. Piushoz, amelyben a miniszterelnök kifejezésre juttatta, hogy rendezni kívánja a „római kérdést”. A pápa a bíborosokkal való tárgyalást követően úgy döntött, hogy nemcsak szerződést kész aláírni a kormánnyal, de egyúttal konkordátumot[2] is köt, amely új alapokra helyezi majd Olaszország és az egyházi állam viszonyát.

Xi. Pius pápa (Forrás: rosarybay.com)

Az egyezmény, amelyet február 11-én, 12 órakor a lateráni palotában írt alá Mussolini és Gasparri, három részből állt. A szerződés rögzítette Vatikán állam pontos területét és a pápai állam fennhatósága alá tartozó templomok, paloták, egyéb intézmények listáját. Kimondta a Szentszék szuverenitását, és önálló nemzetközi tényezőnek nyilvánította azt. Meghatározta a Vatikánhoz tartozó köztereket és a vasútállomás hollétét. Elismerte államvallásként a katolikus felekezetet, és kimondta, hogy a Szent Péter térnek nyilvánosan látogathatónak kell maradnia annak érdekében, hogy a pápai állam és a katolikus hívek között kapcsolatot lehessen teremteni. A pápa személyét szentnek és sérthetetlennek nyilvánította. Az egyezmény második része a pénzügyi konvenció volt, amelynek értelmében az olasz állam 750 millió líra kártérítést adott a Vatikánnak az 1871-ben elszenvedett veszteségekért, és további egymilliárd líra államkötvényt bocsátott a Szentszék rendelkezésére. A harmadik rész, a konkordátum pedig részletesen szabályozta Olaszország és a pápai állam viszonyát, és elismerte államvallásként a katolikus felekezetet.[3]

A szerződések aláírását ünneplő tömeg (Forrás: huszadikszazad.hu)

A lateráni szerződések eredményezte „kiengesztelődést” Európa többi állama az olasz diplomácia vitathatatlan sikereként könyvelte el, és a katolikus többségű országok örömmel nyugtázták, hogy a megállapodás minden bizonnyal jelentősen növelni fogja a Vatikán nemzetközi szerepvállalásának lehetőségét. Az eseménynek köszönhetően Mussolini népszerűsége megnövekedett Olaszországban, és a kompromisszumra való készség megnyilvánulása miatt nőtt a nemzetközi tekintélye is, így a lateráni szerződések megkötését a kormányfő hatalmának csúcspontjaként értékelhetjük. A megállapodás aláírása megkönnyebbülést hozott az olasz népnek, amely az előtte eltelt évtizedekben folyamatosan ingadozott a király és az egyház iránti hűség között. Mivel a régen várt egyezményt éppen a fasiszta vezetőnek sikerült tető alá hoznia, külföldön – különösen Franciaországban – az öröm mellett tartottak attól, hogy a megállapodás hatására esetlegesen számítani kell a fasiszta befolyás növekedésére a Vatikánban.

Mindent összevetve, a lateráni szerződések aláírása jelentős bel- és külpolitikai siker volt Mussolini számára, noha a fasiszta kormányzat és a katolikus egyház viszonya ezt követően sem volt teljesen felhőtlen a fentebb említett, elsősorban az ifjúságnevelést érintő kérdések miatt. Ettől függetlenül a szerződés – amely kisebb módosításokkal mindmáig érvényben van – pontot tett a „római kérdés” végére, és meghozta Olaszország és a pápai állam „kiengesztelődését”.

Hamerli Petra

Források és szakirodalom:

Archivio Storico della Sezione per i Rapporto con gli Stato della Segreteria di Stato della Santa Sede (S.RR.SS). Affari Ecclesiastici Straordinari (AA.EE.SS.) – Periodo IV (Papa Pio XI, 1922–1939)

De Felice, Renzo: Mussolini il fascista. Vol. II. L’Organizzazione dello Stato fascista, 1925–1929. Einaudi, Torino, 1968.

Hamerli Petra: Magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok és regionális hatásaik, 1927–1934. Fakultás, Budapest, 2018.

Mussolini, Benito: A fasizmus doktrínája. Gede Bt, Budapest, 2000.

Ormos Mária: Mussolini. Politikai életrajz. PolgArt, Budapest, 2000.

[1] Mussolini 2000. 127. old.

[2] A konkordátum olyan megállapodás a Vatikán és más államok között, amely az adott ország és az egyház viszonyát is szabályozza.

[3]  S.RR.SS. AA.EE.SS. Italia IV. Pos. 702. Fasc. XIX. a. Convenzioni Lateranensi. ff. 3.

Ezt olvastad?

2019. május 24-én a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Márványtermében rendezték meg az V. Hadtörténész Sörestet, mely a Magyar Honvédelem napjához