Látogatás a Culloden Emlékközpont és Múzeumban

A skót fennsík mesebeli szépségéhez kevés hasonlót lát az utazó: hófödte hegycsúcsok, halkan csobogó patakok, loch-ok, whiskeygyárak és kiltek vonzzák a pásztázó tekinteteket. A skót felföldi hosszúszőrű marha és a teliholdkor fogható háromlábú haggis felbukkanására várva bámulok ki a busz ablakából, úton a skót történelem egyik legfontosabb eseményének helyszínére, az Inverness-közeli Culloden csatamezőre.

A busz megáll, sofőrünk kiszáll és ujjával unottan egy hívogatóan modern épület felé mutat: 1746-ban egy áprilisi, esős reggelen Cumberland hercege hasonlóan mogorva arccal vethette szemeit a „trónbitorló” Stuart Károly meggyötört csapatára. Az összecsapás – amit a jakobita felkelés legvéresebb csatájaként emlegetnek – egy rövidke órája alatt a Hannoveriták tökéletesen megsemmisítették az ellenséges ír és francia katonákból, illetve gyéren felszerelt skót klánokból álló alakulatot.

A júniusi 17 fokos kánikulában a fennsík kellős közepén állva élő történelem tárul elém: a 2007 decemberében megnyitott látogatói központ nagy érdeklődésre tett szert, nem méltatlanul, hisz színvonalas, érdekes és színes interaktív kiállítás várja a látogatót, emellett audio guide-dal felfegyverkezve a csata menetét bemutató történelmi sétára is indulhatnak a vállalkozó kedvűek.

Hogy hogyan keveredtek a skót klánok egy francia-angol konflikus közepébe? Az 1745-ös második jakobita felkelés célja a Hannover-ház nagy-britanniai hatalmának megdöntése és a franciabarát Stuart-ház trónra segítése volt. Az angolok épp az osztrák örökösödési háborúval elfoglalva Flandriában próbáltak francia szomszédaik orra alá borsot törni, de 1745 májusában vereséget szenvedtek: ezt a pillanatot használta ki a Franciaországban nevelkedett II. Károly Edward. A franciák pedig természetesen boldogan támogattak minden ötletet, ami gyengítette az angol erőket.

Fotó: Józan Veronika

Az örökösödésből kizárt és száműzött Stuart-ház egyenes férfiági leszármazottja – közismert nevén „Bonnie Prince Charlie” – 1745-ben érkezett Skóciába azzal a nem titkolt szándékkal, hogy átvegye a koronát II. Györgytől. A Stuart-család skót eredete révén egyértelműen számíthatott az északiak támogatására, annál is inkább, mert az angol-skót viszony korántsem volt kiegyensúlyozottnak nevezhető a 18. század közepén. A felvidéki klánok finoman szólva is ellenezték az Angliával a század eleje óta fent álló uniót, a protestantizmust és a Stuartok száműzését, így Károly a legnagyobb támogatottságot a felföldi nemzetségek vezérei között élvezhette.

Blàr Chùil Lodair, a véráztatta mező napjainkban (Fotó: Józan Veronika)

Károly gyors és látványos sikereket mutatott fel az 1745-ös év közepén: leverte a Skóciában állomásozó Hannover sereget, elfoglalta Edinburgh-t, látszólag ellenőrzése alá vonva Skóciát. Károly sosem volt híján önbizalomnak, sikerei pedig arra ösztönözték, hogy francia támogatással a háta mögött nyíltan délnek, a koronáért való küzdelembe vonuljon seregével. A hadműveletek során úgy tűnt, hogy hadereje valóságos fenyegetést jelenthet Londonra nézve. Károlynak azonban szembe kellett néznie a zord valósággal: nem kapott megfelelő támogatást sem az angol jakobitáktól, sem az elégedetlenkedő, ámde ugyanakkor óvatos angol nemességtől, sőt, még francia barátaitól sem, továbbá az uniót és a Hannover-dinasztiát támogató skótok ellenséges hozzáállásával is számolnia kellett.

A holtak kútja, amely azt a helyet jelöli, ahol a skót klánok mészárlása megkezdődött

(Fotó: Józan Veronika)

Eközben az angolok visszavonták csapataikat Flandriából, a kormányzati haderő pedig Cumberland hercege és George Wade vezetésével már közeledett a szigetország fővárosához, melynek védelme önmagában is meglehetősen nagy falat lett volna Károly seregének, ezért Lord George Murray, a jakobita tábornok 1745. decemberében úgy határozott: visszavonulnak Skóciába. A tél azonban nemcsak sikereket hozott a felkelőknek: a hosszú menetelés, a vezetés bizonytalansága, valamint a várva-várt külső támogatás késlekedése komoly nyomot hagyott a jakobita sereg morálján, Károly anyagi készletei pedig megcsappantak, az ellátás akadozott. Helyzetüket nem javította az sem, hogy a sikeres, fiatal és rátermett Cumberland-et nevezték ki az angol kormány seregének élére. A kiváló logisztikai szervezés és a jól vezetett kiképzés meghozta gyümölcsét: Cumberland serege kiváló kondícióban, felszerelten, professzionális katonai vezetéssel készen állt a harcra. A jakobita sereg felépítéséről már nem könnyen alkothatnánk ilyen pozitív véleményt: a haderő magját a klánok önkéntes csapatai alkották, akik bátorságban nem, de felszereltségben, fegyelemben és kiképzésben már inkább szenvedtek hiányt.

A skót klánok sírkövei (Fotó: Józan Veronika)

 A végső összecsapásra végül Culloden mezején került sor. Április 15-én Cumberland 25-ik születésnapját ünnepelte, ennek híre a jakobita táborba is eljutott. A vezetés úgy határozott, hogy az ünneplés éjszakája alatt meglepetésszerűen rajtaüthetnek a regimentenként két gallon kirendelt rum elfogyasztása után meglehetősen részeg kormányzati seregen. Az ötlet remekül hangzott, kivitelezése azonban már korántsem volt ilyen könnyű: a vaksötétben való menetelés lelassította a támadást, lehetetlenné tette a kommunikációt, megtörte a sereg egységét. Mire elérték céljukat, a Nairn folyót, már hajnalodott és a haderő fele parancsot követve visszafordult: a meglepetésszerű rajtaütés terve meghiúsult. A kimerült, megfogyatkozott és éhes alakulatok Culloden felé vették az irányt, ahol a kipihent és létszámfölényben lévő kormányzati alakulat harcosai és szakadó eső várták őket. A király hadereje tulajdonképp mészárlást hajtott végre a jakobiták csapatán, különös tekintettel a felkelést támogató klánok vezetőire, akiket felségárulással és a felkelés támogatásával vádolt a kormányzat. A tisztogatás a csata után megkezdődött: a gyanú legkisebb árnyéka is halált jelentett, ezzel párhuzamosan pedig megkezdődött a klánrendszer mesterséges felbomlasztása, a skót felföldi hagyományok kigyomlálása és jogaik csökkentése.

    

A csata 19. században állított emlékműve napjainkban (Fotó: Józan Veronika)

Mélyen együtt érezve skót felebarátainkkal és megilletődve az események hallatán joggal tesszük fel a kérdést: Hova tűnt eközben Károly? Nos, sikerrel megúszta az elfogatást és kivégzést: pár hónapon belül visszatért Franciaországba, Skóciát örökre maga mögé hagyva. És Cumberland? Cullodent követően kiérdemelte a Hentes becenevet. További katonai karrierje nem mutatott fel hasonló sikereket.

Elesett angol katonák sírköve (Fotó: Józan Veronika)

A kiállítás több, mint a csata leírása. A skót felföld történetének rövid bemutatása, majd az összecsapás előzményeinek, történéseinek és következményeinek megtekintése után régészeti leletek között kutakodhatunk, kipróbálhatunk például korabeli fegyvereket is. Hallhatjuk és láthatjuk – árnyjáték formájában – a történet legfontosabb szereplőinek álláspontját, vitát Károly táborában és a győzelem ünneplését Cumberland csapatában.  A kiállítás legfantasztikusabb pontja az az ütközetet bemutató rövidfilm, melyet egy szoba négy falára vetítve tekinthetünk meg, mintegy a csata közepén állva követhetjük, hogyan mértek vereséget a jakobita csapatokra az angol király katonái. A csata részletes történetét korabeli kommentekkel és hadtörténeti leírással a mezőn bandukolva hallgathattam végig: a skótdudák és az ágyúk hangja, a félelem és a menekülés sikolyai megelevenítették a véres áprilisi napot – egy pillanatra úgy érezhettem, részesévé váltam a történelemnek. Kihagyhatatlan élmény.

Ezt olvastad?

Stróbl Erzsébet a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének docense, kutatási területe az angol reneszánsz kultúrtörténet, I. Erzsébet királynő kultusza,
Támogasson minket