Legendák és túlzások nélkül – Páncélosok a Dunántúlon

November 26-án délután a Hadtörténelmi Délutánok keretében Páncélosok a Dunántúlon 1945 tavaszán címmel Dr. Számvéber Norbert tartott előadást nagyszámú hallgatóság előtt. Előadásában a páncélosok alkalmazását tekintve részletesen elemezte a német „Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadműveletet és az azt követő szovjet bécsi támadó hadműveletet is.

A Budapestért vívott hadműveletek befejeztével időleges patthelyzet állt be a Dunántúlon a harcoló felek között. A német fél elsősorban időhúzásra játszott, hogy életben tarthassa hadiiparát és azt továbbra is el tudja látni a szükséges nyersanyagokkal. Ennek érdekében elsősorban aktív védelemben (támadás) gondolkodtak. Adolf Hitler úgy vélte, hogy a Dunántúlon lehet olyan helyzetbe hozni a szovjeteket, ami kedvező lenne a német védelem számára. Ugyanakkor a szovjetek úgy vélték, hogy megérett a helyzet a bécsi és pozsonyi támadó hadműveletekre, de az 1945. január-februári események óvatossá tették őket, főleg a 3. Ukrán Front parancsnokát, Tolbuhin marsallt.

Az általános helyzet ismertetését követően Számvéber Norbert bemutatta a különböző német haditerveket, amelyeknek elsődleges célja a 3. Ukrán Front hadműveleti szintű hídfőjének felszámolása volt. Kiemelte, hogy a támadásnak sohasem volt célja Budapestet visszafoglalni, mint ahogyan azt sok esetben a nyugati hadtörténeti irodalom állítja. A Dunántúlon uralkodó patthelyzetet a német vezetés a 6. (SS-)páncéloshadsereg bevetésével kívánta megváltoztatni.

A támadásra csoportosított német páncélos erők azonban a közhiedelemmel ellentétben sem „elit”, sem pedig „ütőképes” alakulatok nem voltak. A 6. (SS-)páncéloshadsereg egyetlen páncéloshadosztálya sem volt teljes értékű. Az állományból hiányzó harckocsikat sokszor páncélvadászokkal helyettesítették. Az ide vezényelt páncéloshadosztályok személyi utánpótlásuknak egy jelentős részét a haditengerészettől és a légierőtől kapták, akik viszont nem voltak szárazföldi harcokra kiképezve. Számvéber megemlítette, hogy olyan is előfordult, hogy ezeket a személyeket páncélos kezelőszemélyzetként osztották be. Technikai érdekesség, hogy a tűzerő pótlására a német csapatok 20 mm-es repülőgép fedélzeti gépágyúkat is alkalmaztak, amelyeket a szárazföldi alkalmazás érdekében állványokra szereltek. Bár a tűzerő szempontjából beváltak ezek a fegyverek, nagy hátrányuk a korlátozott mozgékonyság volt.

A „Tavaszi ébredés” hadművelet előtt a 6. (SS-)páncéloshadsereg 712 páncélossal (ezek közül bevethető 433), a Balck-seregcsoport 623 páncélossal (bevethető 396) rendelkezett. A hadműveletben szintén részt vevő 2. páncéloshadsereg a nevével ellentétben egyetlen páncélossal sem rendelkezett, állományába csupán 93 rohamlöveg tartozott.

A német erők bemutatása után Számvéber a 3. Ukrán Front helyzetét ismertette. A seregtest ebben az időszakban az 398 páncélossal rendelkezett, de ennek közel 60%-a önjáró löveg volt. A 3. Ukrán Front az 1945. január-februári súlyos harcokban közel ezer páncélost veszített véglegesen. Ennek fő oka az volt, hogy a német előnyomulás során a szovjetek túlságosan erőltették az eredeti helyzet visszaállítását. Az ellentámadások során kialakuló találkozóharcok pedig súlyos veszteségeket okoztak a szovjet páncélosoknak. Ez 1945. márciusára meglehetősen óvatossá tette a szovjeteket. A páncélosokat hadsereg mélységben alkalmazták, továbbá a rendelkezésre álló páncélosok közül 261 frontközvetlen alárendeltségben volt. Mindemellett megtiltották az ellencsapások végrehajtását, annyira tartottak az esetleges találkozóharcoktól.

A 3. Ukrán Frontnak a védelmi hadműveletet önerőből kellett megoldania. A szovjet védelem alapjait a robbanó műszaki zárak (harckocsi- és gyalogsági aknák), páncélelhárító körletek képezték. A védelemben erőteljesen alapoztak a településekre, ugyanis a tavaszi olvadás következtében a támadó fél rá volt kényszerülve a műutakon és makadámutakon való előnyomulásra. A szovjetek ezért a települések szélső házaiban lesállásokat hoztak létre a védelem érdekében.

A hadműveletek kezdetén a támadó német csoportosulás 220.000 főt számlált, a szovjet erők 465.000 főt tettek ki. Hasonló arány volt a tüzérség területén is: a németek 3200 lövegével és aknavetőjével szemben 6463 állt szemben. A páncélosok tekintetében német fölény érvényesült: 656 páncélos a 398 páncélossal szemben. A repülőgépek számát tekintve nagyjából kiegyenlítettnek tekinthetők az erőviszonyok (850 repülő a 965 repülővel szemben).

A németek meglepetésszerű támadása azonban mégsem sikerült olyan meglepetésszerűre. Egyrészt a legnagyobb titokban ide szállított 6. (SS-) páncéloshadsereg kötelékébe tartozó I. SS-páncéloshadtest (1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok) addig beérkezett részei részt vettek az 1945. február 17-én meginduló „Südwind” hadműveletben. A Garam menti harcokban az I. SS-páncéloshadtest mintegy 653 eltűntet jelentett, akik nagy része valószínűleg szovjet hadifogságba esett. Tőlük a szovjetek már korábban megismerhették a velük szemben álló alakulatokat, s világossá tehette számukra, hogy valami készül a magyarországi arcvonalon.

A harcászati meglepetés sem sikerül tökéletesen. Ennek oka, hogy a „Tavaszi ébredés” hadművelet előtt ugyanazon az útvonalon vonták előre a támadásra kijelölt erők zömét, ami nehézségeket okozott a felvonulásban. Például a 2. SS-páncéloshadosztály nem tudta időben elfoglalni a kiindulási állásait, viszont a mögötte elhelyezkedő tüzérség már beérkezett. Így fordulhatott elő például az, hogy a 2. SS-páncéloshadosztály szakaszán a támadás kezdetén a bevezető tüzérségi tüzet követően nem indult meg a támadás, így a meglepetés itt is elmaradt.

A támadást rendkívül nehezítették a rossz terepviszonyok, a felázott és nehezen járható talaj. Ennél a résznél az előadó cáfolta azt az elterjedt tévhitet, miszerint a harckocsik toronyig süllyedtek volna a támadás során. A rossz terepviszonyok miatt azonban megnövekedett az üzemanyagfogyasztás is, ami szintén hátráltatta a német előnyomulást, ugyanis a tervezés során ideális terepre számították ki az üzemanyagjavadalmazást.

1945. március 12-ére a támadó német csoportosulás elfoglalta Simontornyát. Számvéber Norberttől megtudhattuk, hogy a 3. Ukrán Front eddigre már az erejének végére ért. Olyannyira, hogy már a front harckocsi kiképző egységét is önálló harckocsi ezreddé szervezve vetették be, továbbá elrendelték a Budapesten zsákmányolt német páncélosok mihamarabbi megjavítását és bevetését is.

A németek a hadművelet végéig csupán csekély eredményeket tudtak felmutatni: a legmélyebben előretört támadó csoportosulás is 35 km jutott előre, ugyanakkor nem sikerült sem bekeríteni, sem pedig felszámolni a szovjet csoportosulást.

A német kudarc okai között elsősorban kell megemlíteni azt, hogy a támadásra kijelölt csapatok harcértéke nem állt arányban a kijelölt feladattal, továbbá az ideálisnak közel sem nevezhető terepviszonyokat. Számvéber Norbert véleménye szerint a „Tavaszi ébredés” és a kurszki páncélos csata közötti analógia nagyjából megállja a helyét, annyi kivételével, hogy a „Frühlingserwachen” idején a szovjetek – a már említett okok miatt – mellőzték a páncélos ellencsapásokat, így nem alakulhatott ki olyan páncélos találkozóharc, mint Prohorovkánál.

Az előadó kitért arra is, hogy a háború utáni szovjet hadtörténeti szakirodalom jelentősen túlbecsülte a német páncélos veszteségeket. A szovjet adatok 650 kilőtt német páncélosról szólnak, ezzel szemben a német források szerint csak 73 páncélos volt a végleges veszteség. A kilőtt német harckocsik nagy része ugyanis javítható volt, és úgy gondolták, hogy a későbbiekben még el tudják vontatni őket. Erre végül a németeknek már nem volt megfelelő kapacitása és a harckocsik nagy részét saját maguk robbantották fel a visszavonulás során.

Hasonlóan téves az a nézet, amely túlbecsüli a német nehézharckocsik szerepét a „Tavaszi ébredés” hadműveletben. Már számukból kifolyólag is a Tiger B harckocsik szerepe abszolút korlátozott volt.

Számvéber Norbert cáfolta azt a hasonló közkeletű legendát is, miszerint éjjellátóval felszerelt Panther harckocsik is részt vettek a hadműveletekben. A közönség megtudhatta, hogy a 3. páncéloshadosztálynak valóban volt 10 db éjjellátóval felszerelt Panther harckocsija, azonban a tervezett bevetés idején olyan sűrű volt a köd, hogy végül mégsem kerültek alkalmazásra. A későbbi szovjet támadás idején pedig leszerelték az éjjellátó berendezéseket, és anélkül vetették be a harckocsikat.

Az előadás második felében az 1945. március 16-án meginduló „bécsi támadó hadművelet” került terítékre. A hadműveleti szünet nélkül meginduló szovjet támadás során már egyértelmű szovjet fölény mutatkozott. A német és magyar csapatok 25 hadosztályával és dandárjával szemben a szovjet csapatok 77 hadosztálya és dandárja állt. Ezek a seregtestek a német és magyar oldalon 270.000 főt számoltak, míg a szovjet oldal 638.200 katonát vonultatott fel. A páncélosok aránya 2:1 volt a szovjetek javára.

A szovjet támadás célja a Dél Hadseregcsoport erőinek felszámolása, majd a siker kifejlesztése volt. Ennek érdekében a 3. Ukrán Front alárendeltségébe rendelték a 6. gárda-harckocsihadsereget, amely az 5. és 9. gárda-gépesítetthadtestből állt. Ennek harckocsiállományát jelentős részben az Egyesült Államok által átadott M4A2 Sherman harckocsik alkották, amelyet kiválóan alkalmaztak a szovjetek.

A „bécsi támadó hadművelet” során a német csapatok több, mint 1000 páncélost veszítettek. Ennek legfőbb oka a Dél Hadseregcsoport március 25-étől összeomló üzemanyag-ellátása. Az ezt követő időszakot az előadó szellemesen csak a „kihalás korának” nevezte. A németek által véglegesen elveszített páncélosok legnagyobb részét ugyanis üzemanyag hiányában a saját kezelőszemélyzete robbantotta fel. Ezt támasztja alá a szovjet 17. légihadsereg vizsgálata is, amely az eseményeket követően 430 német páncéloson vizsgálta meg a veszteség okát. Ennek során megállapították, hogy a vizsgált páncélosok 55,7%-át maguk a németek robbantották fel. Szintén érdekes adat, miszerint a veszteségek 15,3%-át a szovjet légierő okozta. Számvéber Norbert megjegyezte, hogy ez a szám valószínűleg jóval meghaladja a légierő által okozott valós veszteség arányát, ugyanis több esetben is egyértelműen bizonyítható, hogy a szovjet repülők által okozott sérülések valójában „post mortem” keletkeztek.

A „bécsi támadó hadművelet” eredményeként szovjet kézre került az ország teljes területe. A magyarországi harcok 1945. április 12-én értek véget a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- és Kapuy-major elfoglalásával. Ugyanakkor a szovjet csapatoknak nem sikerült a Dél Hadseregcsoport részenkénti bekerítése és megsemmisítése.

Számvéber előadásából sok érdekes és eddig ismeretlen részletet ismerhettünk meg a magyarországi harcok utolsó fejezetéből. Az előadó témában írott könyvének megjelenése 2017-ben várható. Türelmetlenül várjuk!

Miklós Tamás

Kapcsolódó cikkek:

Második világháborús hadműveletek a Balatonnál – interjú Cseh Valentinnal

70 éve zajlott a balatoni csata – Keszthelyen kiállítással emlékeznek

A Magyar Nemzeti Múzeum főépülete Budapest ostromának poklában

Középiskola és világháború – interjú Bihari Péterrel

Kereszthegy

Ezt olvastad?

Az elmúlt években a Kárpát-medencei magyarság történész-hallgatói példás módon szervezték meg saját egyesületeiket, műhelyeiket, amelyek tudományos, tudománynépszerűsítő és közösségi programjaikkal