A legendás spanyol terciók és a félelmetes horvát–magyar huszárezredek egy seregben Németalföldön

Friss kutatások bukkantak nyomára azoknak a horvát–magyar lovasszázadoknak, amelyek a harmincéves háború során ténylegesen be is tagozódtak a spanyol Habsburg hadszervezet, a világhírű Flandriai Sereg állományába, és nem a császári csapatok részeként harcoltak Németalföldön. Névről ismerünk már több horvát és magyar tisztet is, akik a spanyol terciók oldalán vettek részt a híres, 1643. évi rocroi-i csatában.

Augusto Ferrer-Dalmau festménye: Rocroi, az utolsó tercio

(forrás: commons.wikimedia.org)

Az új évezred első évtizedének végén intenzív kutatások kezdődtek a Brüsszeli Nemzeti Levéltár kora újkori anyagában, Horváth (Hatvani) Mihály kutatásainak és az 1850-as években megjelent négykötetes forrásgyűjteményének is emléket állítva. Horváth elsősorban az uralkodói és főhercegi levelezéseket tekintette át Belgiumban, így legfőbb ideje volt átnézni az államigazgatási, hadügyi, diplomáciai iratokat is. A 16–17. század nagy részében Németalföld a Német-római Birodalom és a burgund birodalmi kerület része volt a Burgund Grófsággal együtt, és a Habsburg-országok mind gazdaságilag, mind hadszervezetében legfejlettebb részének számított. Élénk kapcsolatrendszert ápolt a közép-európai testvérággal, így joggal reméltük értékes magyar vonatkozású források felbukkanását. Már csak azért is, mert a 17. század végéig a spanyol főág jelentős túlsúlyban volt a dinasztián belül Prágával és Béccsel szemben.

Amit találtunk, minket is meglepett. Egyrészt, hamar kiderült számunkra, hogy a több száz kötetnyi, Prágából és Bécsből Németalföldre áramló diplomáciai követjelentés, különösen a harmincéves háború idején, jelentőségében és részletességében nemcsak felveszi a versenyt a pápai és velencei riportokkal (melyek alapján a legutóbbi időkig írnak osztrák Habsburg udvartörténetet), de néhány tekintetben felül is múlja azokat. Másrészt, a legkülönbözőbb fondokban bukkantak fel ismeretlen hungarika-anyagok: királykoronázási és más reprezentációs beszámolók, lókereskedelemre vonatkozó iratok, magyar karrierek Brüsszelben, beszámolók országgyűlésekről, rendi küzdelmekről, az Oszmán Birodalom elleni háborúról, és így tovább. Az eredményeket folyamatosan tettük és tesszük közzé önálló kötetben, nemzetközi konferenciákon és tanulmányokban. A nagyobb történetírói szintézisre és Horváth munkájának tényleges folytatására (újabb adattárak kiadására) kiváló alkalmat teremt, hogy 2020-ban várhatóan nemzetközi, a kora újkori kapcsolatrendszert vizsgáló projekt indul Belgium és Magyarország között.

A brüsszeli Nemzeti Levéltár épülete (forrás: arch.be)

Az egyik legizgalmasabb terület kétségkívül a hadügyi együttműködés a két Habsburg-ág között, mégpedig a könnyűlovasság vonatkozásában. Eddig éppen a nagy ellenfél, a francia hadszervezetben harcoló magyar és horvát huszárokról tudott többet a történetírás. Az 1990-es évek elejére Geoffrey Parker, Richard Anthony Stradling és elsősorban Hildegard Ernst kutatásai révén egyértelművé vált, hogy a spanyol Habsburgok is felhasználtak közép-európai (horvát, magyar, lengyel) egységeket a Német-római Birodalom területén, azon belül pedig a jelentős különállással bíró Németalföldön is. A 2000-es évektől hazánkban is többen kutatják a katonai kapcsolatrendszert, Korpás Zoltán V. Károly császár korát vizsgáló úttörő kutatásait az azt követő évszázadra mi folytattuk. Az általános európai hadügyi kontextust és a könnyűlovas egységek jelentőségének gyors növekedését a harmincéves háború során az elmúlt években elsősorban B. Szabó János hozta közelebb a hazai olvasókhoz, Bagi Zoltán Péter pedig a tizenötéves háború időszakára hozott értékes adatokat és feldolgozásokat.

A továbbiakban a Németalföldön a harmincéves háború során és utána szolgáló huszárcsapatokra a „horvát–magyar” elnevezést használjuk, miután magunk is több ezer oldalnyi levéltári iratot áttekintettünk Ausztriában, Csehországban, Spanyolországban és Belgiumban. Az európai forrásokban elsősorban a horvát jelzővel találkozunk, de eltekintve a seregek mindenkori soketnikumú jellegétől, a császári sereg bécsi leírásai – bár maguk is birkóznak a fogalommal –, rendszeresen használják esetükben a magyar jelzőt, a katonák felfegyverzésének módjára vagy a származási tartományra utalva.  A kifejezésnek megvan az az előnye is, hogy miközben megőrzi a korabeli, legelterjedtebb szóhasználatot („horvát”), világosan meghatározza azt az államot („magyar”, pontosabban magyar–horvát) is, ahol a 17. század megfigyelője számára is egyértelműen a toborzások kiindulópontja, legfőbb bázisa és szervező központja volt. Továbbá, világosan utal arra a tényre, hogy a seregek tisztjei elsősorban ebből a két nációból kerültek ki. Végül: a spanyol diplomácia pontosan tisztában volt ezekkel a kérdésekkel és rendszeresen horvát és magyar seregekről írtak.

Az egyik legnagyobb bizonytalanság a szakirodalomban a Németalföldön és annak határvidékein bevetett horvát–magyar seregek státusa körül figyelhető meg. Részei voltak a Flandriai Hadseregnek, a kor legnagyobb állandó seregének, vagy nem? A kérdést rövidre zárva: a jelenlegi ismereteink szerint 1637-ig nem, utána viszont igen. Mindez elsősorban a spanyol–osztrák katonai együttműködés jogi természetével, a bécsi spanyol-ellenes párt lobbierejével és a Német-római birodalmi rendek (idegen államok csapatainak állomásoztatásával kapcsolatos) tiltakozásával volt összefüggésben. A Spanyol Monarchiának általában könnyebb és egyszerűbb volt toborzásra és a csapatok fenntartására Bécsnek készpénzt utalni (évente akár több százezer rajnai forintot), majd az éves, összehangolt európai hadjáratokról a császár minisztereivel együtt (a külvilág számára többnyire titokban) dönteni, mint közvetlenül csapatokat átvenni. Ebben a kontextusban értelmezhetők a Madrid és a bécsi spanyol nagykövetség által fizetett horvát–magyar seregeknek az 1637. évet megelőző európai csapatmozgásai is. Nevezetesen, a Német-római Birodalom legkülönbözőbb területein, mint Valtellina, a Burgund Grófság, egyes választófejedelemségek, a Cseh Királyság, ideértve a gyakran idézett 1636. évi hadjáratot is, amikor, mint arra 1992-ben Várkonyi Gábor ismét felhívta a figyelmet, a horvát–magyar és lengyel lovasok egészen Párizs határáig jutottak.

Az 1630-as évek közepére a madridi és a közép-európai ág közötti pénzügyi, katonai és stratégiai alkudozások minden korábbinál gyakoribbá váltak, és titkos szerződések sora köttetett. Ennek keretében, az 1637. évi hadjáratra való felkészülés során egyeztek meg a bécsi spanyol nagykövetek, Oñate gróf és Castañeda márki a Titkos és Udvari Haditanács elnökeivel, valamint a hadvezérekkel arról, hogy számos csapatot közvetlenül is átvesznek a birodalmi féltől, köztük Forgách Péter koronaőr és Ludwig Perwast egy-egy lovasezredét. Nekik a spanyol királynak, IV. Fülöpnek kellett esküt tenniük Németalföldön. Az erről szóló részletes szerződés eredetijét Brüsszelben őrzik, a szerződés pénzügyi teljesítésére vonatkozó adatok több levéltárban megtalálhatóak. Több évtizedes történet vette kezdetét: noha Forgách valószínűleg alig 2–3 évet tartózkodhatott kint, fogyatkozó számban még az 1650-es évekig bizonyosan voltak kint horvát–magyar lovastisztek és csapatok.

Forgách Péterre már korábban felfigyelt a spanyol hadvezetés és diplomácia. Kezdetben huszárszázadok alezredeseként harcolt a császári seregben rokona, Forgách Miklós (felső-magyarországi végvidéki és kerületi főkapitány) alatt, annak 1635. évi haláláig. Később már ezredesként jutott el Franciaországba, csapatainak 1636. évi burgundiai vitézkedése is bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy Oñate és Castañeda végül az ő szerződtetésében egyezett meg a császár főminisztereivel. Párizs támadta meg hadba lépése, 1635 után egy évvel a Burgund Grófság fővárosát, Dole-t, és ostromolta meg sikertelenül. Forgách jelenlétéről elbeszélő források és a besançoni levéltárak is beszámolnak. Dole ostromakor Forgách Péter több hőstettet végrehajtott csapataival, ideértve egy portyázást Franciaországban, amelyről az események egyik illusztris burgundi krónikása, Jean Boyvin is beszámolt.  Besançon város levéltárában, a városi tanács iratai között számos, a város életét felforgató eseményt megismerünk a Forgáchék bevetése előtti hetekre vonatkozóan: rablás, megerőszakolási kísérlet, börtön kísérte csapatainak útját.

Castañeda az 1630-as évek során Esterházy Miklóssal is rendszeresen tárgyalt toborzási kérdésekben  (a nádort több helyen mint az egyik legközelebbi barátját emlegeti). Amikor a márkit 1640 nyarán (részben épp a császárnak tett kifizetések körüli anomáliák miatt) hazahívta IV. Fülöp, a karrierje folytatódott és a spanyol Államtanács tagjaként a spanyol első miniszter, Olivares gróf-herceg 1643. évi bukását követően egyenesen Olivares egyik lehetséges utódjaként emlegették.

Festmény Forgách Péter koronaőrről (forrás: npg.hu)

Figyelemreméltó a spanyol pénzen fogadott könnyűlovas egységek létszáma. Becslések szerint átlagban évi 7000–8000 fő lehetett a Katolikus Liga oldalán harcoló horvát–magyar seregek mérete. Ebbe nemcsak a császári sereg értendő bele, mert az Udvari Haditanács hozzájárult, hogy magyar huszárok a Katolikus Liga hadaiban szolgálatot vállaljanak. Adódik a következtetés, hogy az 1630-as évek közepén ezen létszám közel felét közvetlenül spanyol pénzen toborozták, és (közvetve, a császárnak fizetett segélyeken keresztül) azokat részben fenn is tartották.

Mindezzel párhuzamosan elméleti munkák és gyakorlati útmutatók sora is született a kereszténység keleti határterületein található népek könnyűlovas alakulatainak toborzásáról és alkalmazási módjairól. 1641 körül íródott az a Bécsben őrzött, kiadatlan, spanyol nyelvű értekezés, amelyben (annak vizsgálata során, hogyan tudna a spanyol uralkodó minél gyorsabban és minél kisebb költségen sereget állítani a Német-római Birodalom területén) szó esik a horvát katonák toborzásának elméleti kérdéseiről és pénzügyi részleteiről is.

Az érdeklődés valójában mindig is megvolt: a schmalkaldeni háborúban, az 1540-es években igen fontos szerepet játszottak a magyar huszár egységek a császári oldalon, és egész Európa figyelmét (köztük a spanyolokét) felhívták magukra.

A megkezdett kutatások során több részlet és karrier nyomára bukkantunk. A horvát–magyar csapatok létszámát többször is próbálták visszapótolni. 1641 elején Perwast engedélyt kapott arra, hogy visszatérjen a Magyar Királyság területére és seregeit 300 fővel kiegészítse. Az ehhez szükséges pénzt Francisco de Melótól, szicíliai alkirálytól, Olivares gróf-herceg egyik kiemelt protezsáltjától, a spanyol király rendkívüli bécsi követétől, Spanyol-Németalföld későbbi ideiglenes kormányzójától kellett megkapnia.

Diego Velázquez festménye az El Prado-ban Olivares gróf-hercegről

(forrás: museodelprado.es)

Ugyanez a Melo vezette 1643 májusában a spanyol csapatokat az észak-franciaországi Rocroi-nál a francia csapatok ellen is. A csatában a spanyol terciók, az évszázados veretlenségük mítoszát száz éve őrző elit gyalogos egységek, és az általuk képviselt harcmodor ikonikus, noha nem sorsdöntő vereséget szenvedett. A küzdelemben egy „horvát” lovasezred is részt vett Habsburg-oldalon. Ezt jelenlegi tudásunk szerint az a Nagy István vezette, akiről számos adatot találtunk a brüsszeli levéltárban és a madridi Nemzeti Történeti Levéltárban. Eszerint Nagy 1642 októberében lett a folyamatosan újraszerveződő horvát sereg ezredese. Madridban az 1630-as és 1640-es évek egyik németalföldi kulcsfigurája, Miguel de Salamanca, szintén Olivares bizalmasa, németalföldi hadügyi és államtitkár hagyatékában leltük meg azt az 1644. évi, a teljesség igényével készült hadseregleírást, amiben fél oldalon felsorolják a horvát–magyar ezred tisztjeit és pontos létszámát is. A 650 fős sereget ekkor továbbra is Nagy István vezette, egyik tisztjét Fodor Istvánnak hívták. Számos magyar és horvát csengésű név található még a listában – ők vettek részt a rocroi-i csatában és alkották a megmaradt századok tisztikarát.

Az 1640-es években egyre több német tiszt került a még mindig horvátnak nevezett seregbe, ám még jóval később is szolgáltak ott horvátok és magyarok. 1657 áprilisában egy bizonyos „Nicolas Harvat”, azaz Horvát Miklós kapott ezredesi kinevezést, akiről az irat megemlíti, hogy saját elmondása szerint 24 éve harcolt Németalföldön, végigjárva a ranglétra minden fokát.  Ez pontos és reális szám, tekintve, hogy a közép-európai lovasok legkésőbb 1635 végén már a császári seregben harcolhattak Németalföldön, sőt a spanyol király öccsét, Ferdinánd bíboros-infánst már 1634-ben kísérték „horvátok” Milánóból Brüsszelbe tartó útján, ahol hivatalába lépett mint kormányzó.

A kutatások folytatásával még többet fogunk megtudni a Magyar Királyság-beli könnyűlovasság értékéről Európa piacán. Az új összegzések segítenek majd tágabb, globális összefüggésekben értelmezni Közép-Európa emberi erőforrásainak és haderejének értékét és stratégiai fontosságát az atlanti és mediterráneumi birodalmak szemszögéből.

Monostori Tibor

Ezt olvastad?

1695. február 18-án hunyt el Széchényi György esztergomi érsek, utóda a jelentős politikai befolyással rendelkező, Kollonich Lipót bíboros, kalocsai érsek,