Legitimáció, hatalom, pluralizmus – milyen lesz az emberiség jövője? – Henry Kissinger Világrend című könyvében válaszol

Henry Kissinger Világrend című könyve 2015 novemberétől a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé válik. A New York Times bestsellerében a 92 éves Nobel-békedíjas diplomata arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, milyen erők és kölcsönhatások alkotják a XXI. század világának rendszerét, feltárja ennek létrejöttének okait és megpróbálja megjósolni, melyek azok a kihívások, melyekkel az emberiségnek már a közeljövőben szembe kell néznie.


Henry Kissinger 2008-ban (Forrás: Wikimedia)

„Az információhoz való hozzáférés és a kommunikáció új módszerei minden korábbinál szorosabb kapcsolatokat teremtenek a világ régiói között, és globálissá teszik az eseményeket, de úgy, hogy közben meggátolják a megfelelő válaszok adását, azt követelve az államok vezetőitől, hogy jelmondatokba sűrítve fejezzék ki azonnali reakcióikat.” – ezekkel a szavakkal fejezi ki a jelenkorról alkotott koncepcióját, a világ működésével kapcsolatos meglátását Henry Kissinger. Ahogy egy külföldi kritikusa megjegyezte, senki más nem adhatna ki olyan könyvet, amelynek a címe Világrend – legalábbis annak veszélye nélkül, hogy komolytalannak tartsák szerzőjét.

Kissinger neve nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt; Diplomácia című összefoglaló munkája alapműnek számít a politikatörténettel behatóbban foglalkozók körében. Az 1923-ban született, német származású amerikai Nobel-békedíjas diplomata nem akármilyen pályát tudhat maga mögött: a Harvard Egyetem őt tartja az egyetlen olyan hallgatójának, aki hibátlanul végezte el tanulmányait. Volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter a Nixon-érában, majd a Ford-kormányzat idején. Számos memoár és külpolitikával foglalkozó könyv szerzője. 2014-ben megjelent, s 2015 novemberétől magyarul is olvasható művében nem kisebb feladatra vállalkozik, mint a jelenleg fennálló világrend folyamatainak bemutatására, valamint azokra a kihívásokra, melyek ezt a koncepciót veszélyeztették és veszélyeztetik. Természetesen – ahogy eddig minden könyvében – bemutatja az előzményeket, vagyis a fennálló világrend kialakulásának folyamatát, s kitér arra is, milyen sors várhat az emberiségre, azaz melyek lesznek azok a kihívások, amelyekkel a közeljövőben szembe kell nézniük a világ felelős döntéshozóinak, s tulajdonképpen mindannyiunknak.

A múlt – a vesztfáliai békerendszer által létrehívott világrendkoncepció működése és kihívói

Kissinger szerint amit ma világrendnek nevezünk, azt Nyugat-Európában találták ki csaknem négyszáz évvel ezelőtt. A vesztfáliai béke idején az Európát lángba borító, vallási háborúnak indult nagy nemzetközi konfliktus, a „17. század világháborújának” is nevezett harmincéves háború lezárásaként megszületett a vesztfáliai békerendszer, mely azután szilárdan képviselte az akkori európai vezető államok elképzelését arról, miként lehet megteremteni a békét. A szerző szerint „a vesztfáliai békét nem valamiféle kölcsönös erkölcsi belátás teremtette mg, hanem a realitásokhoz való gyakorlati alkalmazkodás.” A létrehozó államok ettől kezdve tartózkodtak az egymás belügyeibe való beavatkozástól, azaz szuverén államnak tekintve egymást igyekeztek a különféle konfliktusokat békés úton rendezni – mégpedig az egyenlőség elve alapján.


A vesztfáliai békekötés (Forrás:Wikimedia)

Kissinger úgy véli, ettől kezdve senki sem képzelte magát az egyetlen objektív igazság letéteményesének, s amíg ez a rendszer fennállt, békés és prosperáló időszakok köszöntöttek az „öreg kontinensre.” A vesztfáliai világrend újszerűsége éppen abban rejlett, hogy akik elismerték ennek létjogosultságát, azt a többiek is elismerték „európai polgároknak”, olyanoknak, akik képesek fenntartani önnön kulturális, vallási, gazdasági vagy politikai rendszerüket. A korábbi évszázadok során csak egyetlen birodalmi vagy vallási egység lehetett legitim – a könyv sorra veszi Nagy Károly birodalmának, a középkori pápaságnak a világ működésével és működtetésével kapcsolatos koncepcióját.

Kissinger meglátásában az európai rend érvényességét az igazolta évszázadokon keresztül, hogy működött. Példaként hozza fel a bécsi kongresszus során létrejött „korrekciót”, mely után egy-két helyi konfliktust leszámítva valóban egy békekorszak köszöntött a világra. A harmincéves háborút lezáró békerendszert követően a volt külügyminiszter sorra veszi azokat a kihívásokat, amelyek a világrend-koncepció kihívói voltak. Ezek az esetek akkor következtek be, amikor egy állam annyira megerősödött, hogy képessé vált veszélyeztetni más országok szuverenitását, elvitatva azok jogát az önrendelkezésre. XIV. Lajos, a „Napkirály” tevékenysége, a napóleoni kihívás, a Bismarck által felemelt Német Császárság és végső soron a hitleri Harmadik Birodalom terjeszkedési és világuralmi terve mind-mind veszélyeztették a fennálló rendet. Kissinger úgy véli, a második világháború utáni nyugat-európai megbékélés és az Európai Unió lehetőséget teremtenek a kontinens békéjének szavatolására, még akkor is, ha a világrend fenntartásában nagy szerepük már az itteni országoknak nem lesz, hiszen a hidegháborúban kétpólusúvá, a Szovjetunió összeomlását követően pedig többpólusúvá vált világban legfeljebb csak együtt képesek érvényesíteni érdekeiket szabad és prosperáló fejlődésük érdekében.

Kissinger könyvének további fejezeteiben bemutatja azokat a világrend-koncepciókat, amelyek az európaitól alapvetően eltérnek, valamint azt, amely abból fejlődött ki (Amerikai Egyesült Államok) és vált uralkodóvá, illetve globálisan kiterjesztetté. Elsőként a Közel-Kelet iszlamizmusára tér ki, melynek felfogása a világról alapvetően eltér a szerző által ismertetettől. Az iszlám terjeszkedés történelmét áttekintve azt hangsúlyozza, hogy Mohamed követői számára az iszlám testvériség által birtokolt terület a „béke világa”, minden, ami azon kívül esik, a „háborúé”. Ilyen módon, bár egyes korok és államok eltérően értelmezték ezt a térségben, mégis ez formálta Európa és az iszlám világ kapcsolatát az elmúlt majdnem ezerötszáz évben. A volt külügyminiszter és külpolitikai szakértő sorra veszi az arab terjeszkedéstől kezdve az Oszmán Birodalom felbomlásán át a modern iszlamizmus létrejöttéig azokat a fordulópontokat, melyek a két világ találkozásakor megtörténtek. Kitér az arab tavasz és a szíriai kataklizma esetére éppúgy, mint a palesztin kérdésre, Szaúd-Arábiára és Iránra. Könyve azért is különösen izgalmas ezekben az alfejezetekben, hiszen számos konfliktus és szembenállás napjainkban is zajlik – illetve hangsúlyozottan a könyv megírásakor is – így a neves szerző véleményalkotása egyrészt árnyalhatja saját meglévő állásfoglalásunkat a közel-keleti kérdésekről, másrészt a sajátosan amerikai szemszögből megfogalmazott állítások érthetőbbé teszik az Egyesült Államok ottani szerepvállalásának mozgatórugóit, politikájának jobb és árnyaltabb megértését.


Katonai ellenőrzőpont Damaszkusz határában (Forrás: Wikipedia)

Ugyanilyen részletesen mutatja be Kissinger a sokszínű Ázsiát – elsősorban Kínát, amely történelme során szintén egy sajátos világrendet alakított ki. A császár, a „mennyek alatti világ” ura kultúrájának és politikai rendszerének egyediségét és mások felettiségét hangsúlyozta. Az író bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a hatalmas keleti ország kezdetben ellenállt a nyugati gyarmatosító törekvéseknek, majd a második világháború után, immár kommunista országként felemelkedve ringbe szálljon a világuralomért, majd fokozatosan betagozódjon a világméretű politikai kapcsolatok rendszerébe. Kissinger ugyanilyen részletességgel mutatja be Japán politikai fejlődését. Az ország és népe a második világháborúban történelmi vereséget szenvedett, s ez megingatta addigi hitét, kiválasztottság-érzését. A szerző kitér a jelenkori japán népben meglévő küldetéstudatra, s kifejti, milyen fontos szerepe lehet a későbbiekben is – immár az USA szövetségeseként – az ázsiai világ egyensúlyában. A szerző nem mulasztja el India és Észak-Korea vizsgálatát sem, utóbbi kapcsán szellemesen egy XIX. századi bismarcki aforizmát idéz: „Csodálatos korban élünk, amelyben az erős gyönge lesz a skrupulusai miatt, a gyöngét pedig erőssé teszi arcátlansága.” Kissinger könyve által könnyebben érthetővé válik az a politika, melyet az Amerikai Egyesült Államok képvisel a Távol-Keleten, s amelynek fő kérdései a partnerség és a konfrontáció két végpontja között ingadozik, de elsősorban ideológiai gyökerű.

A jelen – Amerika dilemmái a világrenddel kapcsolatban

S ezzel el is érkezünk a monográfia tán legizgalmasabb részéhez. Henry Kissinger két hosszú fejezeten keresztül mutatja be azt a folyamatot, melynek során az Amerikai Egyesült Államok megerősödése folytán vállalta azt a feladatot, melyet alapító atyái és későbbi vezetői szerint neki rendelt a sors: a világot egy szebb békekorba vezetni, s mindenkit részesíteni a szabadság és a demokrácia áldásában. S amíg ez meg nem valósul, a vesztfáliai békerendszert világméretű koncepcióvá növelve biztosítani a békés egymás mellett élés és a kölcsönös fejlődés lehetőségét. „Az egész emberiségért cselekedni” politikájának mestere Kissinger szerint az a Theodore Roosevelt volt, aki 1905-ös beiktatási beszédében a következőket mondta: „Egyelőre semmi esély sincs egy olyan nemzetközi erő létrehozására, amely hatékonyan meg tudná akadályozni a gaztetteket, s a jelenlegi körülmények között ostoba és bűnös hozzáállás volna egy nagyhatalom részéről, ha megfosztaná magát attól a képességtől, hogy megvédelmezze jogait, s kivételes alkalmakkor kiálljon mások jogaiért is. A gazságnak és igazságtalanságnak az kedvez a legjobban, ha a szabad és felvilágosult népek szándékosan lemondanak minden hatalomról, miközben eltűrik, hogy minden despotizmus és barbarizmus megtartsa a fegyvereit.”


Theodore Roosevelt 1914-ben (Forrás: Wikipedia)

Az Amerikai Egyesült Államok, miután a kontinensük északi és déli részén kinyilvánította, hogy nem kér az európai politikai befolyásból (Monroe-elv), azt is kifejezte, hogy kész a nemzetközi porondra lépve érvényesíteni mindazokat az eszméket, melyeket a protestantizmusból, a felvilágosodásból és a modern demokráciából gyúrt össze, s amelyet az egész világon el kíván terjeszteni. Kissinger amerikai nézőpontjából kitűnik, hogy az USA politikája Theodore Roosevelt óta éppolyan ideologikus, mint más nagyhatalmaké a XX. (és XXI.) században, ellenben az erőpolitika és a történelmi események következtében uralkodóvá vált az egész földgolyón, s ilyen módon új világrendet hozott létre, kibővítve a vesztfáliai elképzelés térbeli határait. Roosevelt Amerikája tehát kész a vallott értékekért kiállni, „szelíd hangon beszélve, de nagy botot hordva magával”.


A nagy bot ideológiájának ábrázolása William Allen Rogers karikatúráján (Forrás: Wikipedia)

Henry Kissinger szerint az Amerikai Egyesült Államok Woodrow Wilsonnal letért erről az útról, s a „kollektív biztonság elve” alapján próbálta megteremteni a béke feltételeit. Az elv, miszerint a világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára, s melynek alapkoncepciója az, hogy ahol demokratikus választások adják a hatalmon levők legitimitását, ott a választók akaratából adódóan az állam el fogja kerülni a háborút, mint a diplomáciai nézeteltérések kezelésének módját. Vagyis a választópolgárok – mivel alapvetően békeszeretők – nem fogják tűrni, hogy államuk agressziót gyakoroljon valamely szomszédjával szemben. Wilson gyakran hangsúlyozta, hogy Amerikát az isteni gondviselés tette különlegessé a nemzetek között. Hitte, hogy nemcsak a demokrácia széleskörű terjesztésére van szükség, hanem a titkos tárgyalások, paktumok azonnali beszüntetésére is. A békéltető fórumként létrehozott Népszövetségnek azonban Amerika nem lett része, s hathatós képviselet híján a szervezet nem volt képes fellépni a két világháború közötti agresszorokkal szemben. Az első és a második világégés sem támaszotta alá a wilsoni elképzelést: az 1914-ben vagy a későbbiekben hadviselő féllé vált országok mindegyikében léteztek kisebb-nagyobb befolyással bíró képviseleti intézmények, s a háború kitörését minden országban túláradó lelkesedéssel fogadták. A nemzetiszocialista rezsimet a német polgárok választások útján juttatták a hatalomra. Az örök béke célkitűzése túl általános és idealisztikus volt, míg a korábbi Roosevelt-féle koncepció figyelembe vette a specifikus stratégiai fenyegetéseket és az aktuális reálpolitikai helyzetet.

A második világháború lezárása újabb kihívás elé állította az emberiséget, s így annak vezető szuperhatalmát, az Amerikai Egyesült Államokat. Miként fog a világ túllépni a politikai törésvonalakon és a mintegy 20 millió emberéletet követelő borzalmon? A kelet-nyugat szembenállás sokáig megmerevítette a frontokat a két ellentétes világhatalom, az USA és a Szovjetunió között, az ideológiai különbségek pedig lehetetlenné tették a partnerséget. Számos gócpont alakult ki a világon, melynek helyi konfliktusaiban a két „világcsendőr” – ha nem is nyíltan – szembekerülhetett egymással: Kelet-Németország, Korea, Kuba, Vietnám. Az utóbbinál zajlott fegyveres konfliktus eloszlatta Amerika legyőzhetetlenségének mítoszát, s ez egyben új irányt is adott külpolitikájának. A wilsoni „kollektív biztonság” helyébe újra egy működő világrend-koncepció lépett.


A Vietnam Memorial emlékmű fekete márványfala Washingtonban (Forrás: Wikipedia)

„A világ történelme során csupán olyan időszakokban uralkodott huzamosabb ideig béke, amikor az erők egyensúlyban voltak. A háború veszélye akkor üti fel a fejét, amikor egy ország jelentősen erősebbé válik esetleges vetélytársánál. (…) Úgy gondolom, hogy világunk biztonságosabb és jobb lesz, ha az Egyesült Államok, Európa, a Szovjetunió, Kína és Japán erős, egészséges nemzetekként kiegyensúlyozzák egymást. Ha nem egymás rovására akarnak érvényesülni, akkor létrejöhet az egyensúly.” – idézi a Világrend szerzője Richard Nixon amerikai elnök 1971-ben a Time magazinnak adott interjúját. Kissinger meglátása szerint Nixon vezetésével – aki Theodore Roosevelt után ismét széles látókörrel rendelkezett a külpolitika terén – az Amerikai Egyesült Államok ismét visszatért a globális nemzetközi rend helyes alakítási módjához. A nyilatkozat valóban érdekes mérföldkő az USA történetében, hiszen a fentebb felsorolt államok közül kettő (a Szovjetunió és Kína) potenciális ellenségének számított a beszéd elhangzásakor. Theodore Roosevelt idején országa arra vállalkozott, hogy a nemzetközi egyensúly őre legyen, Nixon azonban úgy képzelte el, hogy Amerika része ennek az egyensúlynak egy folyton változó, formálódó rendszerben – vagyis pusztán alkotóelem, de nem irányító. Kissinger szerint Nixon volt az első elnök, aki felfigyelt Kína jövőbeli megerősödésére – ma ez nyilvánvaló tény, akkor viszont forradalmi gondolatnak látszott. Az elnök elsőként látogatott el az országba, mert úgy vélte, a geopolitikai egyensúly előbbre való, mint az ideológia.

A Szovjetunió összeomlása után azonban a békés világrendnek új kihívással kellett szembenéznie: olyan szervezetekkel, amelyek nem egy meghatározott területet védenek, s amelyek elutasítják a legitimitás alapelveit. Az afganisztáni és az iraki háború Amerika számára kvázi vereséggel ért véget, és a terjeszkedő Iszlám Állam is azt mutatja, hogy a békére törekvő világ előtt álló egyik legnagyobb kihívást a terrorizmus vagy a terrorista rezsimek jelentik majd a közeljövőben.

Amerika jelenkori idealizmusáról így ír a szerző: „Nem volt még egy ilyen nagyhatalom, amely stratégiai erőfeszítései során ennyire mélyen gyökerező eltökéltséget mutatott az emberi nem jobbá tételére. Különleges jelleméből fakad ez annak a nemzetnek, amely a háborút nem csak azért vívja, hogy ellenségeit megbüntesse, hanem hogy az ellenség népének életét jobbá tegye, s amely nem azért akarja a győzelmet, hogy másokat leigázzon, hanem hogy megoszthassa velük a szabadság gyümölcseit.”

A jövő – a világ előtt álló kilátások és kihívások

Az utolsó fejezetekben a szerző számos olyan általános kérdés kapcsán fejti ki gondolatait, melyek valóban korunk legnagyobb kihívásai az egész emberiség szemszögéből. Felhívja a figyelmet arra a ma már közhelyszerű tényre, hogy az emberiség a tudomány segítségével annyi tömegpusztító fegyvert hozott létre, amellyel többszörösen el tudná pusztítani önmagát. Felveti ugyanakkor a kérdést, hogy mi lesz ennek a következménye – állandó félelem és rettegés egy „végső háborútól”, vagy rádöbbenünk arra, hogy a modern fegyverekben rejlő pusztító erő valóban akkora méreteket öltött, ami egyesíti a civilizációkat a háborúk és az abból fakadó borzalmak végleges eltörlésének szent feladatában. Kissinger szerint a technológia, amely lehetővé teszi a modern háborúskodást, egyben be is szűkíti a lehetőségek körét. Felhívja a figyelmet, hogy az iráni és az észak-koreai atomfegyver-fejlesztési program nem önmagában veszélyes csupán, hanem mintát adhat más országoknak is az 1968-as atomsorompó-egyezmény megszegésére, s így komoly kihívás elé állíthatja a legitimást és szuverenitást elismerő globális világrendet.

„Végső soron megeshet, hogy a fegyverek elterjedése olyan szövetségek létrejöttéhez vezet, amelyek merevségükkel az I. világháború előtti szövetségi rendszerekhez hasonlítanak, messze meghaladva azok globális hatótávját és pusztító erejét.”


A nukleáris háború rémképe (Forrás: Wikipedia)

Az eddigi elgondolások átalakítására fogja kényszeríteni Kissinger szerint a világot a digitális technika rohamos fejlődése, valamint az internet korának sajátos kihívásai. Míg korábban egy nemzet képességei mérhetők voltak földrajzi adottságaival, gazdasági potenciáljával vagy katonai erejével, addig az internetes technológia már mindezt jelentősen átalakította. Az új kapacitásokra még nem született meg az egységes értelmezés, s az is kérdéses, milyen módon újítja meg a világháló mindent átszövő jelenléte a diplomáciát, a katonai vagy éppen a titkosszolgálati tevékenységet. Ma sokkal könnyebb kibertámadásokat véghezvinni, mint védekezni ellenük – elég, ha az iráni nukleáris fejlesztéseket célbavevő, vagy az Észtországot 2007-ben ért notnet támadásra gondolunk, mely napokra megbénította a kommunikációt. Ráadásul mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a támadók személye nem mindig azonosítható, s az sem bizonyos, hogy egy konkrét állam megrendelésére dolgozik. Az pedig a napnál is világosabb, hogy milyen mértékben vehetők rá egyes államok valamire a fizikai valóságban egy virtuális világban megvalósított összehangolt akciósorozat után. A tudományos-fantasztikus és akciófilmekben látott pusztítás, amelyre egy ilyen kibercsapás képes, immár kézzelfogható valóság lett.

„Ha nem fogalmazunk meg bizonyos korlátozásokat, és nem kötünk egyezségeket a kölcsönös mértéktartás szabályairól, válsághelyzet állhat elő, akár akaratlanul is; így a nemzetközi rend fogalma egyre fokozódó feszültségek kereszttüzébe kerülhet.”

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Ujváry Gábort irodalmi érdeklődése vezette el a történettudományhoz. Művelődés-, kultúra-, tudomány-, illetve kultúrpolitika-történettel, valamint historiográfiával foglalkozik, főként a két világháború