“Legyőzni az úri Magyarországot!” – Vörösterror az Országházban

Az 1919 áprilisában létrejött kommunista típusú diktatúra politikai rendőrsége és a vele szövetségben működő terrorszervezet, a Lenin-fiúk csapata meglepő módon éppen az Országházban rendezte be központját. A Nemzet Főtere Könyvek Vörösterror az Országházban c. kötetének bemutatóján, 2016. március 21-én az Országgyűlési Könyvtár különtermében Vörös Boldizsár, Bödők Gergely és a szerző, B. Müller Tamás mutatta be egy készülő könyvsorozat első darabját.

1919 márciusában kikiáltották a Magyarországi Tanácsköztársaságot, melynek hatalmi elitje késlekedés nélkül hozzálátott politikai rendőrségének létrehozásához. A Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya a Parlament épületének főrendiházában alakította ki központját. A szervezet vezetője Korvin Ottó volt. Mellette szolgáltak a diktatúra méltán hírhedtté vált különítményes alakulatának, a Lenin-fiúknak legelszántabb tagjai. A megbízásuk igen egyszerű volt: fel kellett számolniuk minden – saját értelmezésük szerinti – „ellenforradalmi ténykedést”, vagyis meg kellett akadályozni a proletárdiktatúrával szemben fellépő valamennyi ellenállási tevékenységet.

A lenini mintára szervezett erőszakszervezet tevékenységével kapcsolatban mind a korszakban, mind a későbbiekben számos szóbeszéd és mítosz terjedt el, jelen munka azonban elsősorban mégsem ezekről a dolgokról kíván szólni. A kötet célja a tanácsköztársaság politikai rendőrségének ama tevékenységi körét kívánja vizsgálni, amely elsősorban az Országházhoz köthető, s ezáltal méltó emléket állítani mindazoknak, akik az 1919-es vörösterror országházi áldozatai voltak.

A megnyitó (A képen balról jobbra: Vörös Boldizsár, Bödők Gergely, B. Müller Tamás és Bellavics István)

Az eseményt Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője nyitotta meg. Beszédében kitért arra, hogy a könyvbemutató dátumát tudatosan választották meg: 1919. március 21-én kiáltották ki a tanácsköztársaságot a fővárosban, ezzel megteremtve a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyeduralmát. A hosszú huszadik században Bellavics szerint legalább öt olyan rendszerváltó esemény volt, mely alapvetően változtatta meg Magyarország történetét – s ez nyomon követhető a nemzet főterének, a Kossuth térnek a történetén, építészeti és művészeti átalakításain is. Jelen esetben szerinte különösen érdekes, hogy a Korvin Ottó vezette terrorszervezet épp ezt a helyet választotta működésének központjául.

A könyv szerzője, B. Müller Tamás

Ezt követően B. Müller Tamás történész beszélt arról, hogy első könyves szerzőként miként jutott el témájához, illetve milyen nehézségei adódtak a kutatás során. A Vörösterror az Országházban című kötet készítése során olyan dolgoknak bukkant a nyomára, melyek egészen egyszerűen kikoptak a köztudatból. Már a kutatás elején számos kérdés vetődött fel benne.

Miért az Országház épületében rendezte be központját az erőszakszervezet? Hogyan működött a politikai rendőrség? Alapvetően kik voltak a diktatúra vélt vagy valós ellenségei? Mi történt azokkal, akiket a Parlament épületébe hurcoltak, s mi az ő szenvedéstörténetük? S legfőbbképpen: majdnem egy évszázad távlatából miért nem tudunk minderről igazából semmit?

A kutatás során B. Müller Tamás maga is megdöbbentőnek találta, hogy 133 nap eseményéről mindezidáig nem született átfogó történeti munka. A húszas évek reflexiója vagy publicisztikája nem  fogadható el kritika nélkül– elsősorban a történeti közelség miatt. Ezért döntött a szerző a részletesebb alapkutatás mellett. A legfontosabb forrásai a Politikai Nyomozó Osztály szórványosan fennmaradt iratanyagai (Magyar Országos Levéltár), valamint a büntetőperek iratai voltak (melyek jelenleg a Budapest Főváros Levéltárában találhatók, s amelyek a tanácsköztársaság bukása után reorganizált igazságszolgáltatási szervek iratanyagaiként keletkeztek). Ezekből a szerző szerint részletes és hű képet nyerhetünk arról, hogyan alakult ki a terrorszervezet, valamint az ellenségeik köre. Az egykori áldozatok tanúvallomásai alapján be lehet mutatni a terrorközpontba hurcoltak szenvedéseit, a helyenként meglehetősen brutális kínzásokat. Darányi Ignác, Szász Károly, Hegedűs Lóránt visszaemlékezései, memoárjai szintén fontos forrásanyagot jelentenek.

B. Müller Tamás saját bevallása szerint koncepciózusan, végig Országház-központúan vizsgálta a történteket, kitérőket csak akkor tett, ha a folyamat megértéséhez nélkülözhetetlen volt. Szerinte a kutatás során a legfontosabb, központi kérdés az volt, hogy egy ilyen, a tanácsuralom idejében létrejött, a nyílt diktatúra eszköztárával élő szervezetet miért éppen az Országházban rendezkedett be – holott az nem tűnt különösebben alkalmas rendészeti központnak. Erre megnyugtató és egzakt válasz nem adható – a döntéshez szimbolikus okok vezettek a történész szerint:

1919 májusában nem történt más véleményem szerint, mint hogy a hatalmat birtokló szociáldemokrata és kommunista elit elfoglalta azt az épületet, ami a számára megtagadott és általa elítélt 1918 előtti polgári, társadalmi-politikai berendezkedést egészében jelképezte. Ez az épület, amelyet építője, Steindl Imre „a magyar alkotmányosság templomának” tervezett, s amely az ezeréves magyar alkotmányosságot reprezentálta mindazok számára, akik 1919-ben szembehelyezkedtek a diktatúrával.

Ezután Bödők Gergely történész, az Esterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatta a könyvet. Szerinte a tanácsköztársaság kikiáltása a magyar történelem addigi talán legradikálisabb politikai fordulatának tekinthető. Ettől kezdve a proletárdiktatúra létrehozta a Vörös Őrséget, majd a nagyobb városokban terrorcsapatokat hozott létre – leghírhedtebb alakulatait Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette. A téma megközelítését Bödők szerint nehezítik a rárakódott indulatok – a korszakban, közvetlenül utána és azóta is.

Éppen ezért a történész rövid historiográfiai áttekintéssel kezdte a könyvismertetést. A közvélemény tájékoztatására a tanácsuralommal kapcsolatban már 1920-ban megjelentettek vádbeszédet és bírói ítéletet, 1919 késő nyarától kezdve a fővárosi lapok rendszeresen beszámoltak a perekről. Cserny József és tizenhárom terrorista társának kivégzését a nagy érdeklődés miatt kivezényelt karhatalommal biztosították. A proletárdiktatúrát övező indulatok még a Horthy-rendszer végén sem csillapodtak – indulatos, a rémtetteket részleteiben bemutató írások tömkelege született. A negyvenes évek második felére a szovjet érdekszférába kerülő Magyarországon a tanácsköztársaság működtetőit piedesztálra emelték, s a húszas-harmincas évek propagandájához hasonló leegyszerűsítéssel, csak ellentétes előjellel mutatták be ténykedésüket. Számos ünnepséget rendeztek, regények, brossúrák jelentek meg a szóban forgó események kapcsán, s március 21. emlékét törvénybe is iktatták.

1960-ban jelent meg az első olyan munka, melynek címe Lenin-fiúk volt, s amely a Tanácsköztársaság „hős védelmezőit” kívánta bemutatni, akik „nemcsak szerették a népet, de maguk a nép voltak”, s akik „kímélet nélkül sújtottak le a nép ellenségeire”. A hetvenes évektől kezdve a témát a tapintatos hallgatás vette körül.

A rendszerváltás utáni szintézisek mindegyike kitért a honi tanácsköztársaság működésére, de mindmáig hiányzik egy olyan átfogó munka, mely monografikus módon foglalná össze a proletárdiktatúra időszakát, „harag és részrehajlás” nélkül. Olyan, amely kellő kritikával használná fel a két világháború közötti időszak forrásait, s elválasztaná a valós tényeket a szóbeszédektől, legendáktól.

Szerinte a kötet címe jól eltalált – kétségkívül figyelemfelkeltő, hogy a címben szerepel a vörösterror szó. A tartalom igazodik mindehhez, s jó, ahogy a szerző az oroszországi tapasztalatokból kiindulva eljut a Lenin-fiúk szervezeteinek kialakulásáig-működéséig, majd a tanácsuralmat követő felelősségre vonást is tárgyalja. Bödők úgy véli, a szerző állításainak igazolására a legkurrensebb szakirodalmakra hivatkozott. Sajnálja ugyanakkor, hogy B. Müller nem fejtette ki részletesebben a vörösterrort követő fehérterrort, s így a felelősségre vonások ismertetésével csak félig zárja le a történetet – mert a hivatalos bírói ítéleteken és az internálásokon túl a Dunántúlon, valamint a fővárosban is sor került számos gyilkosságra ennek jegyében.

A hazai túlhiszterizált közéletben, amikor a jórészt a történelemből szerzett, és differenciált élményekből táplálkozó sérelemlicit örökösen az egyik szociokulturális közeg sérelmeit abszolutizálja, a másikét pedig negligálja vagy kisebbíti, nem csak szigorú, szakmai-etikai precizitásra, de ilyesfajta gesztusokra is hangsúlyozottan szükség van.

Bödők bízik abban, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság centenáriuma lehetővé teszi majd az elfogulatlan vizsgálódást – méghozzá szakmai alapokon. „Optimizmus nélkül nem is érdemes élni.” – tette hozzá. Szerinte éppen ezért örömteli, hogy B. Müller Tamás higgadtan és szakszerűen nyúlt a témához, s biztatja a további vizsgálódásra.

Vörös Boldizsár (MTA Történettudományi Intézet) szerint a kötetben a nyomozóosztály kialakulásának bemutatása különösen érdekes, főleg az egyes szereplők vitájának részletezése, valamint az, hogy a terrorszervezet tagjai miként rendezkedtek be az Országházban, hogyan hasznosították annak épületét. Szerinte nem lett volna érdektelen arra kitérni, hogy mi történt az épülettel illetve az épületben a tanácsuralmat követő számonkérések során.

Jónak tartja, hogy a kötet jelentős része hiánypótló forrásközlés – ezek kommentárjai, a szerző kísérő szövegei pedig kiváló történészi munkára vallanak.

Vörös Boldizsár jónak tartotta volna, ha nem csupán az áldozatok, hanem a vörösterrorban résztvevők visszaemlékezéseiből, memoárjaiból is közölt volna részleteket a szerző – természetesen megfelelő történészi meglátásokkal, magyarázatokkal. Ezekkel (Pl. Takács Sándor és Bárány Mihály 1979-es kötetben megjelent memoárjai) még jobban árnyalhatták volna a képet – például hogy a diktatúra működtetői mivel ideologizálták a fogvatartottak bebörtönzését.

A nemrég felavatott emléktábla a Parlament épületében

Az, hogy ezek a szövegek nem kerültek be a könyvbe, az Vörös Boldizsár szerint koncepcionális kérdés, hiszen ezeket a szerző alaposan ismerte. Az együttes közlés segítségével az olvasók még átfogóbb ismereteket szerezhettek volna a korszakról, s akár a nyelvhasználati és gondolkodásmódbeli különbségek is kirajzolódhattak volna.

A kötetben Vörös számos nagyon jó minőségű képet talált a történet szereplőiről, s a kötetben elhelyezett alaprajz is segíti a téma iránt érdeklődők tájékozódását. A történász bízik abban, hogy a szerző folytatni fogja a kutatást.

A szerző, B. Müller Tamás dedikálja első kötetét

A könyv a Nemzet Főtere Könyvek sorozat első darabja. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának másik nemrég indult sorozatának első kötetéről itt olvashatja részletes beszámolónkat.

Maróti Zsolt Viktor

Kapcsolódó cikkek:

„Még legalább egy generációnyi időre lesz szükség, hogy ezt az időszakot is „békévé oldja az emlékezés” – interjú Romsics Ignáccal

„Beszélő parlamentből munkaparlamentté válni…”

A vörös grófnő (1984) című film történészszemmel

„Az volt a bűnük, hogy magyarok” – A köröstárkányi mészárlás című filmről

„A válogatás nélküli agresszió soha nem volt jellemzője az európai terrorista csoportoknak” – interjú Robert Gerwarth-tal

Ezt olvastad?

Deborah S. Cornelius amerikai történésszel Kutyaszorítóban–Magyarország története és a II. világháború című, a Rubicon kiadó gondozásában most megjelent könyvének bemutatója