„Legyőzni az úri Magyarországot!” – Vörösterror az Országházban
Az 1919 áprilisában létrejött kommunista típusú diktatúra politikai rendőrsége és a vele szövetségben működő terrorszervezet, a Lenin-fiúk csapata meglepő módon éppen az Országházban rendezte be központját. A Nemzet Főtere Könyvek Vörösterror az Országházban c. kötetének bemutatóján, 2016. március 21-én az Országgyűlési Könyvtár különtermében Vörös Boldizsár, Bödők Gergely és a szerző, B. Müller Tamás mutatta be egy készülő könyvsorozat első darabját.
1919 márciusában kikiáltották a Magyarországi Tanácsköztársaságot, melynek hatalmi elitje késlekedés nélkül hozzálátott politikai rendőrségének létrehozásához. A Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya a Parlament épületének főrendiházában alakította ki központját. A szervezet vezetője Korvin Ottó volt. Mellette szolgáltak a diktatúra méltán hírhedtté vált különítményes alakulatának, a Lenin-fiúknak legelszántabb tagjai. A megbízásuk igen egyszerű volt: fel kellett számolniuk minden – saját értelmezésük szerinti – „ellenforradalmi ténykedést”, vagyis meg kellett akadályozni a proletárdiktatúrával szemben fellépő valamennyi ellenállási tevékenységet.
A lenini mintára szervezett erőszakszervezet tevékenységével kapcsolatban mind a korszakban, mind a későbbiekben számos szóbeszéd és mítosz terjedt el, jelen munka azonban elsősorban mégsem ezekről a dolgokról kíván szólni. A kötet célja a tanácsköztársaság politikai rendőrségének ama tevékenységi körét kívánja vizsgálni, amely elsősorban az Országházhoz köthető, s ezáltal méltó emléket állítani mindazoknak, akik az 1919-es vörösterror országházi áldozatai voltak.
A megnyitó (A képen balról jobbra: Vörös Boldizsár, Bödők Gergely, B. Müller Tamás és Bellavics István)
Az eseményt Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője nyitotta meg. Beszédében kitért arra, hogy a könyvbemutató dátumát tudatosan választották meg: 1919. március 21-én kiáltották ki a tanácsköztársaságot a fővárosban, ezzel megteremtve a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyeduralmát. A hosszú huszadik században Bellavics szerint legalább öt olyan rendszerváltó esemény volt, mely alapvetően változtatta meg Magyarország történetét – s ez nyomon követhető a nemzet főterének, a Kossuth térnek a történetén, építészeti és művészeti átalakításain is. Jelen esetben szerinte különösen érdekes, hogy a Korvin Ottó vezette terrorszervezet épp ezt a helyet választotta működésének központjául.
A könyv szerzője, B. Müller Tamás
Ezt követően B. Müller Tamás történész beszélt arról, hogy első könyves szerzőként miként jutott el témájához, illetve milyen nehézségei adódtak a kutatás során. A Vörösterror az Országházban című kötet készítése során olyan dolgoknak bukkant a nyomára, melyek egészen egyszerűen kikoptak a köztudatból. Már a kutatás elején számos kérdés vetődött fel benne.
Miért az Országház épületében rendezte be központját az erőszakszervezet? Hogyan működött a politikai rendőrség? Alapvetően kik voltak a diktatúra vélt vagy valós ellenségei? Mi történt azokkal, akiket a Parlament épületébe hurcoltak, s mi az ő szenvedéstörténetük? S legfőbbképpen: majdnem egy évszázad távlatából miért nem tudunk minderről igazából semmit?
A kutatás során B. Müller Tamás maga is megdöbbentőnek találta, hogy 133 nap eseményéről mindezidáig nem született átfogó történeti munka. A húszas évek reflexiója vagy publicisztikája nem fogadható el kritika nélkül– elsősorban a történeti közelség miatt. Ezért döntött a szerző a részletesebb alapkutatás mellett. A legfontosabb forrásai a Politikai Nyomozó Osztály szórványosan fennmaradt iratanyagai (Magyar Országos Levéltár), valamint a büntetőperek iratai voltak (melyek jelenleg a Budapest Főváros Levéltárában találhatók, s amelyek a tanácsköztársaság bukása után reorganizált igazságszolgáltatási szervek iratanyagaiként keletkeztek). Ezekből a szerző szerint részletes és hű képet nyerhetünk arról, hogyan alakult ki a terrorszervezet, valamint az ellenségeik köre. Az egykori áldozatok tanúvallomásai alapján be lehet mutatni a terrorközpontba hurcoltak szenvedéseit, a helyenként meglehetősen brutális kínzásokat. Darányi Ignác, Szász Károly, Hegedűs Lóránt visszaemlékezései, memoárjai szintén fontos forrásanyagot jelentenek.
B. Müller Tamás saját bevallása szerint koncepciózusan, végig Országház-központúan vizsgálta a történteket, kitérőket csak akkor tett, ha a folyamat megértéséhez nélkülözhetetlen volt. Szerinte a kutatás során a legfontosabb, központi kérdés az volt, hogy egy ilyen, a tanácsuralom idejében létrejött, a nyílt diktatúra eszköztárával élő szervezetet miért éppen az Országházban rendezkedett be – holott az nem tűnt különösebben alkalmas rendészeti központnak. Erre megnyugtató és egzakt válasz nem adható – a döntéshez szimbolikus okok vezettek a történész szerint:
1919 májusában nem történt más véleményem szerint, mint hogy a hatalmat birtokló szociáldemokrata és kommunista elit elfoglalta azt az épületet, ami a számára megtagadott és általa elítélt 1918 előtti polgári, társadalmi-politikai berendezkedést egészében jelképezte. Ez az épület, amelyet építője, Steindl Imre „a magyar alkotmányosság templomának” tervezett, s amely az ezeréves magyar alkotmányosságot reprezentálta mindazok számára, akik 1919-ben szembehelyezkedtek a diktatúrával.
Ezután Bödők Gergely történész, az Esterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatta a könyvet. Szerinte a tanácsköztársaság kikiáltása a magyar történelem addigi talán legradikálisabb politikai fordulatának tekinthető. Ettől kezdve a proletárdiktatúra létrehozta a Vörös Őrséget, majd a nagyobb városokban terrorcsapatokat hozott létre – leghírhedtebb alakulatait Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette. A téma megközelítését Bödők szerint nehezítik a rárakódott indulatok – a korszakban, közvetlenül utána és azóta is.
Éppen ezért a történész rövid historiográfiai áttekintéssel kezdte a könyvismertetést. A közvélemény tájékoztatására a tanácsuralommal kapcsolatban már 1920-ban megjelentettek vádbeszédet és bírói ítéletet, 1919 késő nyarától kezdve a fővárosi lapok rendszeresen beszámoltak a perekről. Cserny József és tizenhárom terrorista társának kivégzését a nagy érdeklődés miatt kivezényelt karhatalommal biztosították. A proletárdiktatúrát övező indulatok még a Horthy-rendszer végén sem csillapodtak – indulatos, a rémtetteket részleteiben bemutató írások tömkelege született. A negyvenes évek második felére a szovjet érdekszférába kerülő Magyarországon a tanácsköztársaság működtetőit piedesztálra emelték, s a húszas-harmincas évek propagandájához hasonló leegyszerűsítéssel, csak ellentétes előjellel mutatták be ténykedésüket. Számos ünnepséget rendeztek, regények, brossúrák jelentek meg a szóban forgó események kapcsán, s március 21. emlékét törvénybe is iktatták.
1960-ban jelent meg az első olyan munka, melynek címe Lenin-fiúk volt, s amely a Tanácsköztársaság „hős védelmezőit” kívánta bemutatni, akik „nemcsak szerették a népet, de maguk a nép voltak”, s akik „kímélet nélkül sújtottak le a nép ellenségeire”. A hetvenes évektől kezdve a témát a tapintatos hallgatás vette körül.
A rendszerváltás utáni szintézisek mindegyike kitért a honi tanácsköztársaság működésére, de mindmáig hiányzik egy olyan átfogó munka, mely monografikus módon foglalná össze a proletárdiktatúra időszakát, „harag és részrehajlás” nélkül. Olyan, amely kellő kritikával használná fel a két világháború közötti időszak forrásait, s elválasztaná a valós tényeket a szóbeszédektől, legendáktól.
Szerinte a kötet címe jól eltalált – kétségkívül figyelemfelkeltő, hogy a címben szerepel a vörösterror szó. A tartalom igazodik mindehhez, s jó, ahogy a szerző az oroszországi tapasztalatokból kiindulva eljut a Lenin-fiúk szervezeteinek kialakulásáig-működéséig, majd a tanácsuralmat követő felelősségre vonást is tárgyalja. Bödők úgy véli, a szerző állításainak igazolására a legkurrensebb szakirodalmakra hivatkozott. Sajnálja ugyanakkor, hogy B. Müller nem fejtette ki részletesebben a vörösterrort követő fehérterrort, s így a felelősségre vonások ismertetésével csak félig zárja le a történetet – mert a hivatalos bírói ítéleteken és az internálásokon túl a Dunántúlon, valamint a fővárosban is sor került számos gyilkosságra ennek jegyében.
A hazai túlhiszterizált közéletben, amikor a jórészt a történelemből szerzett, és differenciált élményekből táplálkozó sérelemlicit örökösen az egyik szociokulturális közeg sérelmeit abszolutizálja, a másikét pedig negligálja vagy kisebbíti, nem csak szigorú, szakmai-etikai precizitásra, de ilyesfajta gesztusokra is hangsúlyozottan szükség van.
Bödők bízik abban, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság centenáriuma lehetővé teszi majd az elfogulatlan vizsgálódást – méghozzá szakmai alapokon. „Optimizmus nélkül nem is érdemes élni.” – tette hozzá. Szerinte éppen ezért örömteli, hogy B. Müller Tamás higgadtan és szakszerűen nyúlt a témához, s biztatja a további vizsgálódásra.
Vörös Boldizsár (MTA Történettudományi Intézet) szerint a kötetben a nyomozóosztály kialakulásának bemutatása különösen érdekes, főleg az egyes szereplők vitájának részletezése, valamint az, hogy a terrorszervezet tagjai miként rendezkedtek be az Országházban, hogyan hasznosították annak épületét. Szerinte nem lett volna érdektelen arra kitérni, hogy mi történt az épülettel illetve az épületben a tanácsuralmat követő számonkérések során.
Jónak tartja, hogy a kötet jelentős része hiánypótló forrásközlés – ezek kommentárjai, a szerző kísérő szövegei pedig kiváló történészi munkára vallanak.
Vörös Boldizsár jónak tartotta volna, ha nem csupán az áldozatok, hanem a vörösterrorban résztvevők visszaemlékezéseiből, memoárjaiból is közölt volna részleteket a szerző – természetesen megfelelő történészi meglátásokkal, magyarázatokkal. Ezekkel (Pl. Takács Sándor és Bárány Mihály 1979-es kötetben megjelent memoárjai) még jobban árnyalhatták volna a képet – például hogy a diktatúra működtetői mivel ideologizálták a fogvatartottak bebörtönzését.
A nemrég felavatott emléktábla a Parlament épületében
Az, hogy ezek a szövegek nem kerültek be a könyvbe, az Vörös Boldizsár szerint koncepcionális kérdés, hiszen ezeket a szerző alaposan ismerte. Az együttes közlés segítségével az olvasók még átfogóbb ismereteket szerezhettek volna a korszakról, s akár a nyelvhasználati és gondolkodásmódbeli különbségek is kirajzolódhattak volna.
A kötetben Vörös számos nagyon jó minőségű képet talált a történet szereplőiről, s a kötetben elhelyezett alaprajz is segíti a téma iránt érdeklődők tájékozódását. A történász bízik abban, hogy a szerző folytatni fogja a kutatást.
A szerző, B. Müller Tamás dedikálja első kötetét
A könyv a Nemzet Főtere Könyvek sorozat első darabja. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának másik nemrég indult sorozatának első kötetéről itt olvashatja részletes beszámolónkat.
Ezt olvastad?
További cikkek
Tavaszi szakmai fórum az SZTE-n
2024. április 8-án és 10-én került megrendezésre Szegeden – a Báthory István Középiskolai Történelmi Tanulmányi Verseny kísérőrendezvényeként — a „Tavaszi Szakmai Fórum” elnevezésű ikerkonferencia az SZTE főépületében. Az SZTE BTK […]
A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története
Kossuth Lajos elfogyott regimentje. A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története címmel, rendhagyó kiállítás nyílt március 13-án a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tanulmányi és Információs Központjában. Rendhagyó, mert az időszaki […]
NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban
2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A csatlakozás 25. évfordulójára összehívott beszélgetés vendégei Dunay Pál (Eötvös Loránd […]
Előző cikk
India és a Nagy Háború
Amikor Nagy-Britannia csatlakozott az első világháborúban részt vevő országokhoz, nemcsak saját katonáit állíthatta hadrendbe, hanem a Brit Birodalom gyarmatainak seregeit is. 1914 őszén India a Birodalom részeként az akkori világ […]