Lehetetlen küldetés? – interjú Molnár Antallal

Molnár Antal történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatója, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, a Római Magyar Akadémia volt igazgatója. Kutatóként kora újkori egyház- és művelődéstörténettel, a Szentszék, a török hódoltság és a Balkán-félsziget történetével foglalkozik. Kutatásairól, pályájáról és jelenlegi munkájáról Szőts Zoltán Oszkár kérdezte.

Újkor.hu: Az olvasókat nagyon érdekelheti, hogy mit gondolsz az Akadémia körüli jelenlegi helyzetről. Beszélni fogunk erről is, de engedd meg, hogy az Újkor.hu Portré rovatában megszokott módon először arról kérdezzelek, hogy miért lettél történész? Hogyan kezdtél gyermekkorodban vonzódni a történelemhez?

Molnár Antal: Kicsit vicces felütéssel akár azt a címet is adhatnánk az interjúnak, hogy „nem az Egri csillagok miatt”. Főként a kora újkorral, azaz a 16–17. századdal foglalkozom, ami lényegében a török kort jelenti, és szinte minden kollégám meg szokta említeni hatásként ezt a regényt.

Az hagyján, hogy a kora újkorászok elsődleges hatásként említik az Egri csillagokat, de rám is nagy hatást tett annak idején, pedig 20. százados lettem…

Akkor elmondhatjuk, hogy mindenki török korosnak születik, csak van, aki továbbtanul. A tréfát félretéve természetesen nekem is tetszett az Egri csillagok, amikor elolvastam, de nem ennek a hatására választottam témát vagy korszakot. Sőt, igazából más szépirodalmi műre sem vezethető vissza, pedig rengeteg történelmi tárgyú regényt olvastam.

A Falconieri-palota tetőteraszán, a Római Magyar Akadémia igazgatójaként 2014-ben. Fotó: Várhelyi Klára

Ha nem ezekre vezethető vissza, akkor mire?

Szerintem minden gyerekben találunk múlt iránti érzékenységet, de bennem ez talán kicsit erősebb volt. Egy mezőföldi faluban, Sárosdon nőttem fel, ami Fejér megye déli részét jelenti. Ezen a területen a legrégebbi épületek 19. századiak, és ha valahol találunk egy 18. századi templomot, az már kifejezetten réginek számít. A régmúltnak tehát nincsenek kézzelfogható nyomai ezen a területen. Ez a hiány jelenthette az egyik inspirációt. Másfelől viszont a korai emberi kapcsolataimban nagyon jelen volt a múlt. Ez alatt azt értem, hogy velünk élt a nagymamám, és az ő meséin nőttem fel, amelyek leginkább családi történetek voltak. Sajátos kettősség jellemezte tehát a gyerekkoromat, családi oldalról erősen jelen volt a múlt, a környezetből viszont erősen hiányzott. Egyébként nem vagyok klasszikus értelemben vett falusi gyerek, mivel édesapám erdőmérnök, anyukám pedig könyvelő volt, és az erdészházban éltünk, a falun kívül. Az 1970-es és 1980-as években még nem volt akkora különbség a falusi és a városi iskolák között, mint ma, az általános iskolában így kiváló tanároktól tanulhattam, és gond nélkül vettek fel Pannonhalmára. Szeretném megemlíteni egykori plébánosunkat, Bácskai Sándor Kevét is, aki ciszterci szerzetes volt. Nem érdekelte különösebben a történelem, de amikor felismerte bennem a múlt iránti érdeklődést, akkor beengedett a plébánia könyvtárába – amelyet teljesen ki is olvastam – és minden módon támogatott. Kisfiúként alkalmam nyílt arra is, hogy a szomszéd falu, Hantos plébániájának könyvtárát rendezhessem, ahol rengeteg 18–19. századi, francia nyelvű könyvet találtam. A nyelvet persze még nem beszéltem ekkor, de nagyon megérintett a 18. századi papi műveltség.

Jól gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy már gyerekkorodban is történésznek készültél?

Igazából ez már ötödikben, a történelem tárgy bejövetelekor eldőlt, és már akkor a kutatás vonzott elsősorban. Szerintem kétféle történész van. Az egyik, akit a megszerezhető ismeretek motiválnak, és mondjuk, ha a második világháború érdekli, akkor nincs olyan lőfegyver, amelyet ne ismerne. A másik az, akit a felfedezés vágya hajt. Én az utóbbiak közé tartozom: mindig az érdekelt, hogy mi az, amit nem tudunk, és arra hogyan jöhetek rá. Voltaképpen már alsó tagozatos koromban belevetettem magamat a „kutatásba”. Első alkotásként összegyűjtöttem a Magyar Életrajzi Lexikonból a királyéletrajzokat, és kronologikus sorrendben lemásoltam őket második vagy harmadik általános iskolás koromban, ráadásul úgy, hogy nem volt királylistám, tehát az egészet végig kellett olvasnom és céduláznom hozzá. Felső tagozattól kezdve elkezdtem bejárni a megyei könyvtárba. Ekkoriban a középkor érdekelt, és ez meg is maradt nagyjából harmadéves egyetemista koromig. A török kor iránti vonzódás ugyan már a kezdetektől megvolt, hiszen ide vezettem vissza azt, hogy vajon miért nincs semmilyen 19. századnál korábbi emlék szűkebb pátriámban, de úgy gondoltam, biztonságosabb lesz a középkorral foglalkozni. Klasszikus, szép korszak, és itt olyan módszertannal lehet haladni, amelyet már a 19. században kidolgoztak. Kristó Gyula írt egy könyvet Csák Máté tartományúri hatalmáról. Ennek mintájára meg szerettem volna írni az északkelet-magyarországi oligarcha, Aba Amádé tartományának történetét. Máig megvannak a füzetek, amelyeket akkoriban teleírtam a jegyzeteimmel. Latinul még nem tudtam, ezért a régi szakirodalom alapján próbáltam haladni. Ez sem bizonyult azonban egyszerű feladatnak, hiszen az 1945 előtti anyagot a megyei könyvtárban csak kutatási engedéllyel adták ki, ezzel általános iskolásként nyilván nem rendelkeztem. Szerencsére akadt egy jóindulatú könyvtáros néni, aki hajlandó volt kiadni ezeket engedély nélkül is. Ha viszont éppen nem ő volt szolgálatban, akkor eleve tudtam, hogy hiába buszoztam be.

A Premio Roma díjátadása a budapesti Olasz Kulturintézetben, 2019. április 24.

Említetted, hogy Pannonhalmára jártál középiskolába. Hogyan kerültél ide?

Láttam egy dokumentumfilmet, amely bemutatta a pannonhalmi apátság történetét. Ez annyira megtetszett, hogy itt szerettem volna továbbtanulni. Gyakorló katolikus család vagyunk, így szüleim támogatták a döntésemet, majd utánam kettővel az öcsém is itt érettségizett.

Miért volt számodra ennyire vonzó?

Egy történelmet szerető, a múlt iránt annyira érdeklődő gyerek számára, mint amilyen én voltam, óriási szívóhatást jelentett, hogy olyan helyen töltheti a mindennapjait, ahol mindenütt jelen van az apátság – és ezzel az egész ország – elmúlt évezrede. Utólag is rendkívül jó döntésnek tartom, hogy odamentem. Azok között a falak között, abban a miliőben, jó társaságban élni négy évig, erős gimnáziumba járni olyan alapot jelentett, ami alapján kijelenthetem, hogy az, akivé váltam, nagyon jelentős részben Pannonhalmának köszönhető. Néhány tanáromat feltétlenül meg kell említenem. Az elhunytak közül Bánhegyi Miksát, Polán Hildebrandot vagy a főkönyvtáros Szabó Flórist, aki beengedett a főkönyvtárba egy idő után nem könyvtári napokon is. Az élők közül Csóka Gáspárt, a levéltár vezetőjét, vagy Somorjai Ádámot, aki később hosszabb ideig Rómában élt és dolgozott, de akinek történelem fakultációs óráin olyan kérdések hangzottak el, amelyek bőven elérték a későbbi egyetemi óráim színvonalát. Tőle tanultam meg, hogy a magyar történelem alapvetően összefügg az egyetemessel, és nem lehet attól függetlenül vizsgálni. Ez volt tehát Pannonhalma, innen mentem egyetemre, de előtte még egy év katonaság jött.

Előadás Kolozsvárott, az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában, 2019. május 31-én

Gondolom, másokhoz hasonlóan előfelvételisként soroztak be.

Igen. Lentibe kerültem, és a szabadidőmet igyekeztem oklevélfordítással és olasz nyelvtanulással tölteni. Ilyen szempontból nézve életem egyik leghasznosabb éve volt. Ennek ellenére a pannonhalmi gimnázium után elvesztegetett évnek éreztem. Persze érdekes társadalmi mintát nyújtott, hogy a bölcsész és TTK-s előfelvettek mellett nem egyszer büntetett előéletű fiatalokkal kerültünk egybe. Ez persze sok konfliktust okozott, de egyúttal érdekes is volt. Tulajdonképpen ez volt életem utolsó olyan szakasza, amikor kívül kerültem az értelmiségi komfortzónán. Az a haszna is megvolt, hogy megtanultam becsülni a szabadságot. A katonaság tudatosította bennem, hogy rendkívül nagy ajándék, ha az ember szabadon azt csinálhatja, amit szeretne. Iszonyatosan kiéhezve és óriási lelkesedéssel vetettem bele magam utána az egyetemi életbe.

Hogyan került háttérbe a középkor az egyetemi éveid alatt, és miként került előtérbe a kora újkor, valamint az egyháztörténet?

Ez a folyamat több tényezőre vezethető vissza. A kora újkor iránti vonzódás, ahogy említettem már, a kezdetektől megvolt. Még Pannonhalmán Somorjai Ádám fakultációján kiadta referátumra Vanyó Tihamér Nemzeti egyháztörténetírásunk: teljesítmények és feladatok című, Századokban megjelent írását. Eredetileg egy osztálytársamnak kellett volna megcsinálni, de őt nem érdekelte, ezért átvállaltam tőle. Nemrég találkoztunk hosszú évek után, és fel is emlegettem neki, hogy „látod, neked köszönhetem, hogy itt vagyok, hiszen, ha elvállaltad volna…” Szóval ez a cikk rendkívül megtetszett nekem, nagyon logikusan mutatta be, hogy hol tart jelenleg az egyháztörténeti diszciplína, és hova szeretne eljutni. Úgy éreztem, hogy a ’30-as években megállt valami, és itt állva, a ’80-as években, lehetne folytatni. Ezután kiderült, hogy a szerző ott lakik a kolostorban, és Somorjai Ádám be is mutatott neki. Rendkívül sajátos egyéniség volt, kicsit a Márió és a varázsló varázslójára emlékeztetett. Vanyó Tihamér 1905-ös születésű volt, történettudományi doktoriját Szekfű Gyulához írta 1928-ban, majd megírt több fundamentális munkát, aztán megtört a karrierje. Ez visszavezethető arra, hogy talán nem volt elég fegyelmezett, vagy arra, hogy egyre inkább a pszichológia érdekelte, de arra is, hogy 1945 után viszonylag csekély érvényesülési lehetőség maradt egy szerzetes tudós paptanár előtt. Főként földrajzot tanított, történelmet nem volt hajlandó, viszont nagyon érdekes dolgokról hallhattam tőle. Mesélt a vatikáni kutatásokról, és rájöttem, hogy itt fogom megtalálni azokat az információkat, amelyeket gyerekkorom óta szeretnék, például arról, hogy mi történt a török korban a keresztény népességgel. Kezdett tehát összeállni a kép, de ugyanakkor megvolt a középkoros érdeklődésem is. Úgy gondoltam, hogy majd az egyetemen eldől, hogy melyik irányban fog elmozdulni. Az első proszemináriumomat Fazekas Istvánnál végeztem, aki pont kora újkori és egyháztörténeti témákkal foglalkozott. Ez azért bizonyult nagyon érdekesnek, mert egy fiatal kutatóról volt szó, aki ugyanúgy bencés diákként indult, és ugyanazokkal a problémákkal foglalkozott, amelyek engem is érdekeltek. Az ismeretlen iránti vonzalom szétrombolta a biztos módszertani háttérrel, szépen rögzített okleveles forrásanyaggal rendelkező középkor iránti érdeklődést. Ez egészen pontosan akkor véglegesedett, amikor Engel Páltól, aki az Eötvös Collegiumban tartott nagyon hasznos szemináriumot, azt a feladatot kaptam, hogy nézzem át a burgenlandi okmánytárat bizonyos birtokviszonyok és birtokhatárok kérdésének tisztázásához. Közben a könyvtárban elkezdtem római kiadású kora újkori forráskiadványokat is nézegetni, és teljesen beszippantott a hódoltsági világ. Gyakorlatilag néhány cédula után abbahagytam a burgenlandi okmánytár átnézését. Nagyjából harmadéves lehettem, és ettől kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy ebből kora újkori egyháztörténet lesz.

A Történettudományi Intézet küldöttségével Koszovóban, a Dečani ortodox kolostorban, 2018. október 17.

Vanyó említett cikke 1986-ban jelent meg. Mit gondolsz, mennyire lehetett szabadon egyháztörténetet művelni ekkor?

Ekkor azért én még gimnazista voltam, az egyetemet csak 1989-ben kezdtem el. Az biztos, hogy római ösztöndíjat a Kádár-rendszerben még nem nagyon lehetett ilyen témára elnyerni. Mire én beléptem a felsőoktatásba, addigra ez az egész felszabadult, amit jól mutat, hogy az akkor egyetemre járó generációból sokan lettek egyháztörténészek. Általános élményünk volt, hogy itt van egy óriási, feldolgozatlan forrásanyag, amellyel szinte senki se foglalkozik évtizedek óta. Adta magát, hogy elkezdtünk vele dolgozni. Máig sok a kutatnivaló, amit bizonyít, hogy a következő generáció, azaz a mi tanítványaink is szépen „megélnek ezen a legelőn”.

Egyetemi tanulmányaidat az ELTE-n végezted, a doktorit viszont Szegeden, s ezzel párhuzamosan Párizsban. Miért alakult ez így?

Az ELTE-n történelem-latin szakra jártam. Sosem akartam klasszika-filológus lenni, erre a képzettségre a forrásolvasáshoz volt szükségem. Az ELTE kora újkori tanszékét R. Várkonyi Ágnes vezette, akivel, ahogy a tanítványaival is, kiváló viszonyban voltunk, azonban míg ők újfelfogású politikatörténetet műveltek, addig engem az egyház- és művelődéstörténet érdekelt. Ez más megközelítést igényel, ami szerencsésen találkozott a szegedi régi magyar irodalomtörténeti tanszék akkor induló, a jezsuita rend történetét feltárni szándékozó kutatásaival. Az itt dolgozó kollégákat páter Lukács László révén ismertem meg, akinek az 1990-es évek óta rendszeresen segítettem a jezsuita levéltárban. Ő egy római jezsuita magyar rendtörténész volt, aki akkorra élő klasszikusnak számított. El sem akartam hinni, amikor kiderült, hogy Magyarországon van, és éppen a provincia levéltárának újraalapításán dolgozik. Azonnal felhívtam egy telefonfülkéből, hogy meglátogatnám. Amikor először elmentem hozzá, éppen iratdobozokat cipelt. Felajánlottam a segítségemet, így lettem jezsuita levéltáros, majd a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya Levéltárának vezetője egészen addig, amíg el nem utaztam Rómába, és adtam át a feladatot tanítványomnak, Mihalik Béla Vilmosnak. A szegedi irodalomtörténészekre visszatérve: hívtak, hogy náluk kezdjem meg a doktori képzést. Ugyan az itt szerzett PhD-m irodalomtörténetből van, de az értekezésemet klasszikus egyháztörténeti témából írtam, ami a hódolt Magyarországon működő katolikus missziókat jelenti.

Látogatás Eva Fischer festőművésznél (1920-2015) Rómában, Kőbányai Jánossal, 2014 május

Hogyan jött Párizs is a képbe?

Ez az Eötvös Collegiumra vezethető vissza, ami a másik alma materem. Óriási lehetőséget jelentett a maga könyvtárával, nyelvtanulási lehetőségeivel, egyedülálló szellemi közegével. A kollégiumból minden évben elmehetett valaki francia állami ösztöndíjasként az Ecole Normale Supérieure-re, és az 1993/1994-es tanévben én lettem a szerencsés. Megcsináltam az ottani mesterszakot, majd megpályáztam egy doktori ösztöndíjat. Az itteni disszertációm nagyjából fedi egymást a másikkal, de ezt franciául írtam meg, történettudományból szereztem, így tehát összesen két külön PhD-m van. Párizsban Jean Bérenger, Szegeden Balázs Mihály volt a témavezetőm.

Hogyan kezdtél egyetemen tanítani?

1995-ben, Szovák Kornél és Maróth Miklós hívására kerültem óraadóként a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol 1998-ban egyetemi adjunktussá neveztek ki. 2000-ben úgy adódott, hogy Ágoston Gábor elment az ELTE-ről, mivel a Georgetown Egyetemen kapott állást, s ekkor Bertényi Iván hívására átmentem a helyére. A római kiküldetés éveit leszámítva máig itt dolgozom. Igaz, 2008-tól csak másodállásban, mivel ekkor lettem az MTA Történettudományi Intézetének főállású munkatársa. 2005-ben Glatz Ferenc hívott ide dolgozni. Kezdetben ez a másodállásom volt, és az egyetemi a fő, de aztán megfordult a helyzet, de máig ezen a két helyen dolgozom.

A Kákics együttes karácsonyváró koncertje után a Római Magyar Akadémián, 2014 december

Viszont közben, 2011-től 2016-ig a Római Magyar Akadémia igazgatója voltál.

Igen. Rendkívül izgalmas és szép korszaka volt az életemnek. 1994 óta rendszeresen kutattam Rómában, ennek ellenére nagy váltás volt, hiszen más kutatni járni valahova, és más intézményvezetőként élni ugyanott. A külföldi magyar intézetek utolsó olyan időszakáról beszélünk, ahol nem a külügyminisztérium vagy a nagykövetség alá tartoztak, hanem önállóan működtek. Igazából várnagynak éreztem magam ebben a csodálatos barokk palotában, amit Palazzo Falconierinak, Falconieri-palotának hívnak. Én feleltem minden szakmai programért, de én felügyeltem a ház műszaki működését is. Nagy szabadságot, nagy autonómiát és nagy felelősséget jelentett mindez. Ugyan kultúrával, zenével, képzőművészettel, irodalommal egyaránt kellett foglalkozni, de főleg azért kerültem oda, hogy a történettudományt erősítsem, így sokat dolgoztam ezen. Fejérdy András kollégámmal, az Akadémia tudományos titkárával újjáalapítottuk a Római Magyar Akadémia tudományos könyvsorozatát, amely egy olasz kiadó gondozásában jelent meg. A Pápai Magyar Intézet rektorával, Tóth Tamással megírtuk a Falconieri-palota és a benne működő intézetek történetét, ami angolul, olaszul és magyarul is megjelent. Sok konferenciát szerveztünk és ezek sok helyen meg is jelentek. Nagyon jól éreztem magam Rómában, majd a hazaérkezésem után újult lelkesedéssel vetettem bele magam az itthoni életbe, részben a tanításba, részben a kutatásba.

Melyik kutatási eredményeidet tartod eddig a legfontosabbaknak?

Talán azt, hogy megpróbáltam behozni a köztudatba, hogy a Balkán mennyire fontos összetevője a hódolt Magyarországnak. Kiváló oszmanistáinknak köszönhetően mindig is tudtuk, hogy a magyarországi hódoltság alapvetően nem török, hanem balkáni muszlim világ volt, viszont erről magáról keveset tudtunk. Ezt a balkáni világot sikerült római forráskutatással, tanulmányokkal és monográfiával beemelnem a diskurzusba, tudatosítani a fontosságát. A disszertációm bemutatta a hódoltsági katolikus missziók szervezetét, de foglalkoztam raguzai kereskedőkkel, a szerb egyházzal vagy a bosnyák ferencességgel is. Sikerült feltárnom a magyar katolikus hierarchia hódoltsági jelenlétét is. Ez azt jelenti, hogy odatettem az egyházi komponenst Szakály Ferenc világi, földesurakkal és vármegyékkel foglalkozó vizsgálata mellé. A katolikus egyháznak jelentős szerepe volt abban, hogy a magyarországi kondomínium, azaz a kettős uralom magyar része működött. Gyakran idézik tőlem azt a tézist is, amellyel Szakály Ferenc mezőváros és reformáció tételét egészítettem ki azzal, hogy azokon a területeken, ahol a katolikus egyház maradt a meghatározó intézmény, pontosan olyan vallási jelenségeket produkált, és ugyanolyan igényeket, ugyanolyan színvonalon elégített ki, mint a reformáció a többi területen. Büszke vagyok az említett Falconieri-könyvre is, mivel ez az első átfogó monográfia, az olasz szakirodalomban is, amely erről a palotáról megjelent, és így sikerült Rómának is visszaadni valamit abból a sok ajándékból, amelyeket kaptam tőle. Izgalmas szellemi kaland volt az a kötet is, amelyet Szabó Ferenccel közösen Bangha Béláról írtunk, hiszen itt nem kora újkori, hanem 20. századi forrásanyagot dolgoztunk fel.

Miután hazajöttél, és újra munkába álltál Magyarországon, megpályáztad az MTA BTK Történettudományi Intézet igazgatóságát, amit el is nyertél. Milyen elképzeléseid voltak a pályázat írásakor, és mennyire kellett mindezt félretenned a januárban kezdődő események nyomán?

Tulajdonképpen már a pályázat írásakor tudtam, hogy vihar várható, tehát nem derült égből csapott le a villám. Tudtam, hogy válsághelyzetben vállalom el a feladatot, ehhez mérten írtam a vezetői pályázatot. De még az itt megfogalmazottakat is felülírták a január óta zajló események. Három dolgot terveztem: egyrészt nagy és közös vállalkozások indítását, amelyekkel részben a történelem iránt érdeklődő közönség, részben az egyetemi oktatás felé lehetne nyitni, másrészt a témacsoportok erőteljesebben tematizálását, projektesítését. Ez a szándékom nem volt teljesen független az akkor ismertnek vélt kormányzati igényektől. A harmadik nagy tervem az volt, hogy folytassuk és bővítsük ki az igazgató-elődöm és jelenlegi főigazgató Fodor Pál által megkezdett idegen nyelvű könyvkiadási programot. A meglevő kiadványsorozatok mellett két újat terveztem indítani, egyet magyar, egyet angol nyelven. Mindkettő a magyar történelem kulcskérdéseit foglalta volna össze 120-150 oldal terjedelemben. Sajnos a tágabban 2018. június 12-e, szűkebben 2019 januárja óta tartó helyzet lehetetlenné teszi ezt a fajta stratégiai tervezést.

Ha már itt tartunk, mit érzel jelenlegi igazgatói tevékenységed legnagyobb nehézségének?

A tehetetlenség érzését. Fél éve vagyok igazgató, de nem tudtam elkezdeni azt a stratégiai építkezést, ami a római munkámat bearanyozta. Igyekszünk úgy dolgozni, mintha minden rendben lenne, de úgy érzem korrektnek és leginkább előre mutatónak, ha jelen helyzetben békén hagyom a kollégáimat az olyan közös munkákkal, amelyekkel nyüstölném őket más esetben. Ilyen vállalkozásokat jelenleg felelőtlenség lenne indítani.

Mit érzel ilyen helyzetben a feladatodnak?

Azt, hogy valahogy megőrizzük és összetartsuk az intézeti közösséget, de ez sem könnyű, hiszen a bizonytalanságnál nem létezik destruktívabb érzés. Úgy gondolom, hogy azzal, hogy nem szabtam semmilyen korlátot a kollégáim számára abban, hogy kifejezzék magukat, elmondják a gondolataikat akár nyilvánosan is, sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy a közösségi tudat megmaradjon. Az intézet munkatársai szakmailag, tudományosan és érzelmileg, emberileg rendkívül ragaszkodnak az intézethez, és ez most mutatkozik meg. Ha ez a kohézió megmarad, az nem az én érdemem, hanem ezé a közösségé, amely ezt fontosnak érzi a maga számára. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy látom: éppen ez a szakmai közösség, az egymást sokoldalúan kiegészítő tudósokból álló műhely a Történettudományi Intézet legnagyobb értéke. Ha az Intézet szétesik, ha szétverik, az óriási veszteség nemcsak a magyar történeti kutatásoknak, hanem az egész magyar kultúrának és tágabban a közép- és dél-kelet-európai régió történeti tudományosságának is. Bízom benne, hogy ez az erős identitás átsegít majd minket a jelenlegi helyzeten is.

Az MTA BTK TTI egykori és jelenlegi igazgatói: Fodor Pál, Pók Attila, Glatz Ferenc, Szász Zoltán, Molnár Antal. 2018. december 18. Fotó: Szőts-Rajkó Kinga

Milyen kifutását látod a zajló eseményeknek?

Úgy gondolom, hogy a jelenlegi helyzet tudatos stratégia eredményeként alakult ki, amelynek a valódi célja az volt, hogy a társadalom támogatását biztosítsa az átalakításhoz, megkísérelve bizonyítani, hogy az Akadémia kompromisszumképtelen, megcsontosodott szervezet, amely valójában képtelen a tudomány irányítására, és ezért az államnak feltétlenül be kell avatkoznia. Most már biztos, hogy az intézményeket át fogják szervezni, ami nyilván sok nehézséggel fog járni. Jelenleg a legfontosabb feladatunknak azt tartom, hogy az új rendszerben minél jobb kondíciókat érjünk el, és egyben tartsuk az intézeti közösséget az utolsó pillanatig.

A vezetői terveidről már beszéltél, de megkérdezném, hogy az egyéni kutatásaid miként állnak? Vannak terveid a közeljövőre?

Hála Istennek, rengeteg restanciám van, így folyamatosan tudok dolgozni velük. Idén három könyvet kellene megjelentetnem. Egy angol nyelvű kötetet a 16–17. századi balkáni felekezetképződésről, konfesszionalizációról, egy magyar nyelvű monográfiát a magyar és a horvát hódoltsági terület összehasonlításáról, illetve egy régóta készülő forráskiadványt a 15–16. századi magyarországi obszerváns ferencesek formuláskönyveiről.

A humán értelmiségiek általában nehezen választják szét a munkát és a szabadidőt. Mivel foglalkozol olyankor, amikor mégis sikerül?

Úszom, és közben fejben beszédeket és tanulmányokat írok. Viccet félretéve ott van a családom, a feleségem és a három fiam. Ők abban a korban vannak, ami még viszonylag erőteljesebb szülői jelenlétet igényel, így amikor otthon vagyok, ritkán dolgozom. Sokat kirándulunk, és nagyon szeretünk utazni. A nyarakat igyekszünk a lehető legtartalmasabban eltölteni, részben túrázással, részben minél több látnivaló megtekintésével. Tulajdonképpen tekinthetjük ezt a hobbimnak. Az utazások alatt rengeteg impulzus, inspiráció ér, amelyek egész évre feltöltenek.

Szőts Zoltán Oszkár

A külön forrás megjelölése nélkül közölt fényképeket Molnár Antal bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Ferenc pápa L’esperienza storica kezedetű, motu proprio formájában 2019. október 22-én kiadott apostoli levelében a Vatikáni Titkos Levéltár nevét (Archivio