Lengyel hazafiból Amerika csillaga – Kazimierz Pułaski amerikai élete és emlékezete

A 18. század legnagyobb része háborúskodással és ellenségeskedéssel telt, amelyek jórészt Európából indultak, de az egész világot érintették. Ezek egyik legnagyobb eseménye az észak-amerikai angol gyarmatok lázadása volt, ami kevesebb mint tíz év alatt a telepesek győzelmével zárult. Az amerikai történelem egyik legkiemelkedőbb időszaka, a függetlenségi háború (1775–1783) egyszerre jelentette egy új állam születését, és egy másik birodalom végét, kimagasló példaként állva a gyarmati sorban élők előtt.

E távoli kontinensen vívott harcot azonban nem csak a brit katonák és az amerikai telepesek vívták, hanem mindkét oldal fogadott szövetségeseket, illetve zsoldosokat. Míg a Brit Birodalom a helyi indiánokon kívül számos német, főként hesseni katonát (vegyesen gyalogságot és lovasságot) vetett be a csatatereken, addig a születő amerikai hadsereg legtöbbször francia tisztekre és csapatokra – különösen haditengerészeti együttműködésre – számíthatott. A hivatalos úton érkező diplomáciai segítségnyújtás mellett azonban számos európai nemzet katonáját találhatjuk George Washington hadseregében: lengyeleket, franciákat, németeket (poroszokat) és magyarokat, akik többször önkéntesként/ magánakció keretében érkeztek a területre. Olyan nevekkel találkozhatunk itt, mint a későbbi lengyel függetlenségi küzdelmek hőse, Tadeusz Kościuszko; a franciáktól La Fayette, illetve Armand Tuffin de La Rouërie, akik később saját hazájukért küzdhettek. Ilyen értelemben az amerikai harcok tapasztalatszerzést jelentettek a résztvevők számára, mivel Európában – eltérően a fentebb említett trendtől – kivételesen éppen viszonylagos béke honolt.

Az itt részt vevő külföldiekkel több kutató is foglalkozott korábban. A magyar kutatások jelenlegi állása szerint két magyar katonáról tudjuk biztosan, hogy részt vettek a harcokban (Fabriczy Kováts Mihály és Polereczky János). A lengyel kutatásokban Tadeusz Kościuszko mellett megtalálhatjuk Kazimierz Pułaskit, aki a Lengyelország első felosztása utáni harcok és az oroszellenes bari konföderáció idején kötötte fel oldalára kardját. Életének kutatása és emlékezetének alakítása sokáig két úton haladt, mígnem a 20. században egyesültek az eredmények.

Fabriczy Kováts Mihály (forrás: hu.wikipedia.org)

Az idegeneket sokáig elítélő amerikai szakirodalom véleménye szerint a külföldiek hozzájárultak az amerikai lovasság kialakulásához, amiért például Kováts Mihály és Pułaski is “megosztva” kapta meg az amerikai lovasság atyja (“The Father of the American Cavalry“) elnevezést. Ez azért is kerülhet az érdeklődés homlokterébe, mert az amerikai függetlenségi háború hadtörténeti elemzései eddig kevésbé foglalkoztak az itteni lovasság szerepkörével, megelégedve a marginalitás kiemelésével. Pułaski életének bemutatása nem csak életrajzi érdekességgel szolgálhat, hanem az amerikai hadtörténelem értelmezését is segítheti.

Idegen tisztek a “Szabadság” szolgálatában

A történészek már többször vizsgálták a külföldi tisztek szerepét az „új kontinensen” vívott harcokban. Az ilyen harcosok két főbb úton érkezhettek ide: a francia–amerikai katonai együttműködés során, vagy magánemberként. Vannak azonban olyan esetek is, amelyek mindkettőre illenek, ezért e kategóriákat érdemes lehet lazábban kezelni.

A francia katonaság megjelenése az amerikai hadszíntéren nem okozhatott meglepetést a britek számára, hiszen az egész évszázadot befolyásoló harcaikban többször néztek már farkasszemet egymással, legutóbb éppen a hétéves háború idején. A francia állam mindig is kereste az alkalmat, hogy revansot tudjon venni ellenlábasán, amire az amerikai gyarmatok akciója kiválóan alkalmasnak látszott. A leghíresebb francia tisztnek La Fayette márkit tarthatjuk, aki többször is visszatért és küzdött az amerikai szabadságért. Armand még saját költségén is vállalta, hogy felszerel egy ezredet, amit aztán maga irányított a későbbiekben. Mindkettejükre jellemző, hogy megfeleltek a Kongresszus által 1777-ben felállított feltételeknek, miszerint az angol és francia nyelv ismerete előnyt jelent a szolgálatnál.

Brit területszerzések Észak-Amerikában a 18. század második felében.

(Forrás: wikimedia.org)

E francia katonai vonal mellett megjelent egy privát akciónak és kalandnak is beillő mobilizációs csatorna, amikor a katonatisztek maguk vállalták a harcot és ajánlották fel kardjukat Washingtonnak. Ide tartozik Pułaski is, aki élénk és baráti kapcsolatot tartott fenn a franciaországi amerikai követtel, Benjamin Franklinnel. Ennek is köszönhető, hogy Pułaskit örömmel fogadták Amerikában és nem utasították el úgy, mint például Kovátsot, aki még a nyelvet sem bírta.

Pułaski élete és harcai

Kazimierz Pułaski háborúban edzette magát lengyel földön. Huszonévesen már a lengyel területekre betörő orosz csapatokkal szemben harcolt apja seregében. 1772-ben – 24 éves korában – elmenekült a letartóztatás elől török területekre, majd onnan jutott el Franciaországba 1775-ben. Viszonylag gyorsan megismerkedett a már említett Benjamin Franklinnel és felajánlotta kardját és szolgálatát a „lázadó gyarmatok” védelmére. Megérkezésének ideje többek számára vitára adott okot, mindenesetre tény, hogy tevékenyen részt vett a brandywine-i csatában (1777. szeptember 11), majd négy nappal később dandártábornokká (brigadier general) és a lovasság parancsnokává nevezték ki. Részt vett Germantown ostrománál, majd utána lemondott korábbi rangjáról, hogy egy új szabadcsapatot szervezhessen.

Kazimierz Pułaski portréja.

(Forrás: en.wikipedia.org)

A külföldi csapatok felhasználásának egyik legeklatánsabb példája az a szakirodalomban különböző néven említett légió, aminek élén Kazimierz Pułaski állt. Bakó Elemér forráspublikációjában, amiben Kováts ezredes egyik utolsó korabeli írását adta közre, az alakulat neve “American Legion” (Amerikai Légió) volt, más forrásokban pedig “First American Legion” (Első Amerikai Légió). A szabadcsapatok létrehozására a megváltozott hadicélok érdekében volt szükség, mivel az addig konzekvensen csak egy fegyvernemre épülő alakulatok nem voltak alkalmasak az amerikai hadszíntéren önálló akcióra. Éppen ezért szükség volt egy olyan katonai formációra, amelyet az előzőekben már láthattunk: a szabadcsapatokra. Pułaski és Kováts már korábban tervezték, hogy az addig alapvetően lovassági ezredüket átalakítják, ezért is mondhatott le rangjáról Pułaski azt megelőzően. A már említett 1778-as listából megtudhatjuk a Pułaski Légió felállításának körülményeit, és név szerint megismerhetjük azok tisztjeit és katonáit, illetve a különböző alkotóelemeket. A tisztek (21 fő) között többféle lovassági forma egyesült: találhatunk itt dzsidás tisztet, dragonyos tisztet és gyalogsági kapitányt egyaránt. A szabadcsapat jellegéből fakadóan a különböző fegyvernemek célja a gyors mozgás biztosítása volt, ezért a lovasság felszerelése inkább a könnyűlovasság kategóriáját erősítette. Sajnos a legénység összeállításánál nem csak telepeseket, hanem volt dezertőröket is sorai közé fogadhatott, aminek Egg Harbournál meg is lett az ára: egy ilyen katona elárulta a közelben állomásozó briteknek a légió állásait, akik az információ birtokában számos katonát szinte ellenállás nélkül megöltek.

Az ezred saját zászlóval is rendelkezett, amit a betlehemi “Morvaországi Testvérek” készítettek el 1778 elején (valószínűleg február vagy márciusban). Bakó Elemér leírása alapján a lobogó színében a magyarhoz hasonló piros-fehér-zöld dominált, sárgás-fehér díszítésekkel. A középen szereplő jelmondat („Unita Virtus Forcior” – „Egységben erősebb az erény”) mellett megtalálható másik mondat („Non Alius Regit” – „Nem uralkodik semmi más”) pedig Istenre utalhatott a kutatók szerint. A lobogót egyes leírások szerint az itteni asszonyok önszántukból, patrióta érzelmeik miatt adták át a katonáknak, míg Bakó közvetlen kapcsolatot tartott valószínűleg a “Morva Testvéreket” irányító Susan von Gersdorff grófnő és a korábban a Gersdroff-ezredben szolgáló Kováts között.

Az amerikai (Pułaski) légió zászlaja. (Forrás: crwflags.com)

Pułaski halála

A függetlenségi háború eddig is több fronton vívódó küzdelmében angol részről változás állt be 1777-ben, amikor Burgoyne tábornok megadta magát Saratogánál. Ezzel a két irányból való támadás lehetősége helyett maga Cornwallis vette át a kezdeményezést és inkább dél felé összpontosította csapatait. Az amerikai katonai vezetés számára ez az északi győzelem egyben nehézséget is teremtett, mivel a csapatok lokalizációja (és természetesen azok átcsoportosítása) lehetetlenné tette az azonnali válaszcsapást. Itt kerültek a vezetők figyelmébe a különböző szabadcsapatok, akiket nem kötöttek a korábbiakban említett gyarmati szabályok és szokások, hanem közvetlenül Washington parancsnoksága alá tartoztak. Erre volt példa a Pułaski és Kováts vezette első amerikai légió, amely szinte azonnal megkezdte menetelését Dél-Karolina irányába. A csapatok vonulása meglehetősen lassan zajlott, mivel a források alapján betegségek tizedelték őket az útjuk során, ráadásul csak a lovasság egy része tudott menetben megindulni céljukhoz, míg Pułaski a másik csapatot vezette.

Harcok Dél-Karolina vidékén. (Forrás: mrcapwebpage.com)

Katonai szempontból ez a terület alkalmasabb volt a lovasság használatára, mivel az erdők helyett itt több sík területet lehetett találni, amelyek kiválóak voltak rohamozásra. Az első komolyabb összetűzésre Charlestonnál került sor, amit a városvezetés – reménytelen helyzetükre hivatkozva – át kívánt adni az angoloknak. A biztos létszámfölény, valamint a környékbeli kompok és egyéb szállítóeszközök birtokában a Prevost vezette brit sereg gyorsan átkelt a település előtti Ashley folyón, ahol azonban szembetalálták magukat Kováts csekély, de annál szívósabb alakulatával. Bár elméleti szinten lett volna lehetőségük megállítani a briteket (hiszen lesből támadhattak, a meglepetés erejét kihasználhatták volna), ezt megakadályozta az, hogy Kováts a lovasroham során az életét vesztette (1779. május 11). A Pułaski által kidolgozott terv szerint az amerikaiak célja a brit dragonyosok elszakítása lett volna, azonban ez a csekély erejük miatt lehetetlenné vált. A britek – valószínűleg a meglepetés hatása, illetve az esetleg megérkező amerikai csapatoktól való félelem miatt – felhagytak a település ostromával és elvonultak. Ilyen értelemben Kováts hős akciója megmentette Charlestont a brit kézre kerüléstől, a következő évben Cornwallis foglalta el a britek számára. Egyes történészek szerint Kováts önfeláldozása a háború további menetét is befolyásolta, mivel az éppen átszervezés alatt álló Kontinentális Hadsereg számára elegendő időt nyert, illetve az érkező francia erők is megkezdhették felvonulásukat az angolok ellen. Ezzel szemben Pułaski már említett eleste nem egy hősies védelem, hanem egy látszólag értelem nélküli támadás során következett be, mivel az itteni csapatok semmit sem tudtak elérni az ostrom során.

Pułaski halála. (Forrás: en.wikipedia.org)

A Pułaski-légió a két vezéralakjának elvesztésével szinte a megszűnés határára került, amikor is a Kongresszus 1780. február 23-án beolvasztotta őket a már említett Armand ezredes szabadcsapatába. A közös magyar–lengyel szabadcsapat így viszonylag rövid pályafutás után a történelem részévé lett, jogutódja pedig még további két évig harcolt az amerikai szabadság ügyéért.

Pułaski emlékezete

Erőfeszítéseit újonnan választott hazája sem hagyta figyelmen kívül. A „nemzet születésekor” harcoltakhoz hasonlóan Pułaski emlékezete is tovább élt, aminek számos fizikai és szellemi terméke őrzi nyomát. Az első ilyen kategóriát a különböző földrajzi objektumok (települések, „megyék”, parkok, hidak, autópályák és utcák) jelentik, amelyeket a hős után neveztek el. Halálának helyszínén egy külön erőd is az ő nevét viselte (Fort Pułaski), ahol a polgárháború idején komoly harcokat vívtak száz évvel később. Külön kategóriának tekinthetjük azokat az emlékműveket, amelyeket a lovasság parancsnokának állítottak Amerika-szerte az 1920–1930-as években. Számszerű adatok alapján több mint tíz emléken láthatjuk a szabadságharcost, amelyeken megörökítették, ahogy épp rohamot vett.

Fort Pułaski erődje a 19. században. (Forrás: en.wikipedia.org)

Az amerikai hadsereg is kivette a részét a katonai hősök emlékezetének ápolásában. A 19. században egy gőzhajót neveztek el róla, majd a következő században újabb hadihajók viselték a nevét valamilyen formában. Külön érdekesség, hogy a „hajók emlékezetét” a 19. század végi emigráció is fenntartotta, amikor is a Kościuszko és a Pułaski gőzösök vállaltak utakat Amerikába. A lengyel-amerikai hős emlékezetének fontos részét képezi az iskolai névválasztás is, hiszen Pułaski nevét szinte mindegyik oktatási szinten megtalálhatjuk.

Pułaski iskola. (Forrás: pulaskicsd.org)

Végül, de nem utolsósorban megemlíthetjük azokat az ünnepségeket, amelyek a nevét viselik/ amelyeknek ő lett a névadója. A Pułaski tábornok emléknapját (október 11.) az amerikai kongresszus emelte ünneppé az ottani lakosság és a lengyelek számára még az 1920-as években. New York városában hagyományosan október első vasárnapját jelölték ki a lengyel hős ünneplésére. A hidegháború idején (1959-ben és 1960-ban) kiadott kiáltványában Dwight D. Eisenhower amerikai elnök többször megemlítette a katonai vezetőt, aki Savannah felmentésére indított hősies rohamot. Az ünnepségek többsége egy-egy napot jelent, de vannak háromnapos változatok is.

Pułaski lovasszobra. (Forrás: wikiwand.com)

Összességében elmondható, hogy Kazimierz Pułaski élete jól mutatja a 18. századi katonai tudásátadás jelentőségét, illetve a személyes áldozatvállalás súlyát. A lengyel alattvalóból a szabadság hősévé váló katona emlékezete azóta sem kopott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, akkor még jobban ragyog, mint korában.

Pułaski-bélyeg. (Forrás: wikimedia.org)

Kiss Márton

Felhasznált irodalom:

Bakó, Elemér (1988): “Kováts-ezredes tanulmányok”. Emlékkönyv az Amerikai Magyar Szövetség 80. évfordulójára. Szerk.: Bakó Elemér, Washington D. C. 328–355.

Boorstin, Daniel J. (1991): Az amerikaiak. A gyarmatosítás kora. Budapest.

Eszenyi, László (2003): Híven mindhalálig – Faithful unto Death. Budapest.

Fredriksen, John C. (2006): Revolutionary War Almanac. New York.

Griswold, Rufus W. (1848): Washington and the Generals. Vol II. Philadelphia.

Hahner, Péter (2006): A régi rend alkonya. Budapest.

Hegyi, Dóra (1996): Magyarok az amerikai függetlenségi háborúban. Belvedere, 1996/VIII. 5–6. 101–105.

Kottra, Györgyi – Makai, Ágnes (1985): Az amerikai függetlenségi háborút lezáró 1783-as párizsi béke 200. évfordulójának emlékérmei. Hadtörténelmi Közlemények, 1. szám, 149–160.

Manning, Clarence A (1944): Casimir Pulaski, a Soldier of Liberty. Bulletin of the Polish Institute of Arts and Sciences in America. Vol 2. No. 2. (January, 1944), 448-458.

Póka-Pivny, Aladár–Zachar, József (1982): Az amerikai függetlenségi háború magyar hőse. Budapest

Rogers, H., C., B (1977): The British Army of the Eighteenth Century. New York.

Spencer, Richard Henry (1920): “Pulaski’s Legion,” Maryland Historical Magazine, vol. XIII, 220–226.

Szuhay-Havas, Ervin (1976): Tizenhárom csillag. Budapest.

Turcsányi et al. (2015): Haderők és hadviselés az elöltöltő fegyverek korában. Budapest.

Vasváry, Ödön (1988): Magyar Amerika. Szeged.

Wytrwal, Joseph A. (September 1960). “Memorials to General Casimir Pulaski in the United States”. The Georgia Historical Quarterly. Georgia Historical Society. 44 (3): 245–262.

Zachar, József (2007): “Kováts Mihály és Kazimierz Pulawski. Magyar-lengyel fegyverbarátság az Ó- és Újvilágban.” Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova Series Tom. XXXIV. Eger.

Zlatich, Marko: General Washington’s Army 1: 1775-1778. Osprey Ebooks, 1994.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkeink:

Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Turnár Erik: Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kosciuszko század pilótái a lengyel-szovjet háborúban

Varga Bence: Egyiptomtól Szíriáig: Az ausztrál könnyűlovasság története 1914-1918

Hamerli Petra: Az olasz-etióp háború egy olasz diplomata visszaemlékezésében

Ezt olvastad?

Nagy-Britannia történelmében 1745–1746 a vég és a kezdet volt egyszerre. A korábban trónjuktól megfosztott, azóta permanens visszatérési vágyban égő Stuartok