Levéltárak és egyetemtörténetek – interjú Szögi Lászlóval

Történész, levéltáros, könyvtáros, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelem Segédtudományai Tanszék oktatója, az ELTE Levéltár volt igazgatója, az ELTE Egyetemi Könyvtár volt főigazgatója, 2016 májusa óta a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem díszdoktora. Szögi Lászlóval pályájáról és kutatásairól Vér Eszter Virág beszélgetett.


Szögi László

Újkor.hu: Honnan indult a pályád? Hogyan jutottál el a történelem iránti érdeklődéshez? Miért a történészi hivatást választottad?

Szögi László: Kispolgári, értelmiségi családba születtem.  Anyám és nagyapám egyaránt tanítók voltak. Apám az érseki katolikus gimnázium (későbbi nevén II. Rákóczi Ferenc Gimnázium) oktatójaként, magyar-német-angol szakos tanárként, egész életében tanított. Ha ilyen közegben nő fel az ember, világos, hogy értelmiségi pályára akar menni. Eredetileg azt hittem, hogy vegyész leszek. A Than Károly Vegyipari Technikumban kitűnő történelemtanárom volt Waczulik Margit személyében. Hatására nagyon megszerettem a történelmet, amihez az otthonról hozott tapasztalatok és az olvasmányélmények is hozzájárultak.  Amikor választanom kellett a kémia és a történelem között, végül úgy döntöttem, hogy az utóbbi megfelelőbb lesz. Így kerültem 1967-ben az ELTE-re, történelem-orosz szakra. A lényeg a történelem lett, az oroszt az akkor kötelező kétszakosság miatt választottam mellé, mivel korábban jól tanultam ezen a nyelven.

Milyen döntés vezetett a szakváltáshoz, az életpályádat meghatározó levéltár szak felvételéhez?

Az egyetemen az orosz szak tanterve és konstrukciója (ószláv kezdéssel) elriasztott mindenkit, aki nem volt igazán elkötelezett. Két év után, az első szigorlatot követően magam is otthagytam az orosz szakot. Ha egészen őszinte vagyok, ekkor (1969-ben) még nem sokat tudtam a levéltárról. A Történelem Segédtudományai Tanszék akkori vezetője, Sinkovics István professzor úr, javaslatára mentem át erre a szakra. Mind a szakváltás, mind Sinkovics professzor úr nagy hatással lett a későbbi pályámra. Egyébként sok más társunk is otthagyta az orosz szakot akkoriban muzeológiára, levéltárra cserélve.


Szögi László egyetemista korában

Visszaemlékezve milyennek látod az egyetemi diákéletet a Bölcsészkaron, a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig?

1967 és 1972 között tanultam ott. Azt kell mondanom, hogy minőségi különbség van az akkori egyetem és a mai között.  Ez nem azt jelenti, hogy „régen minden jobb volt”, de a hallgatói összetétel, a hallgatói ambíciók és a közösségi élet szempontjából óriásiak a különbségek. Mit értek a hallgatói összetétel alatt? Egyrészt azt, hogy nagyon szigorú felvételi után kerültek be a diákok az egyetemre. A felvettek szinte garantálhatóan tehetségesek voltak. Másrészt mindenki ambiciózus volt: nagyon kevés olyan évfolyamtársamra emlékszem, akire azt mondtuk volna, hogy link. Inspiráló közeg volt, nem illett nem tanulni. A 60-as évek vége, és a 70-es évek eleje egyébként is izgalmas korszak volt. A közösségi élet több szálon folyt a Karon. Abban az időben a diákok egy-egy kötelezően előírt csoporthoz tartoztak. Ez a 12-15 ember öt éven keresztül együtt járt órákra, szórakozni, együtt tanult. Ez volt az egyik közösség, a másik a KISZ. Ma már furcsán hangzik, hogy szinte mindannyian KISZ tagok voltunk. Én is, pedig katolikus családból származtam és vasárnaponként ministráltam a templomban. Nekünk a KISZ olyan, fiataloknak szóló közösséget jelentett, ahol programokat kínáltak, ahol hasznosan lehetett tölteni az időt. Más közösségi lehetőség ráadásul nem is volt. A KISZ szervezetén belül esetenként politizáltunk is. Ezek nem érdektelen viták voltak, hiszen voltak közöttünk keményvonalas baloldaliak, voltak mellettük nemzeti baloldaliak, akiknek a magyarság fontosabb volt, mint a kommunizmus, és voltak olyanok is, akik nem voltak baloldaliak, de ezt nem hangoztatták, mert abban az időben nem nagyon lehetett azt mondani, hogy én így, vagy úgy gondolom. Ennek ellenére a ’60-as évek végén már lehetett vitatkozni. Arra például tisztán emlékszem, hogy a munkáspártok Karlovy Vary-i nyilatkozatáról ’69-ben értekeztünk, hiszen akkor túl voltunk 68-as bevonuláson, ami a mi diákéletünkben meghatározó volt. Előtte bennem is volt bizonyos baloldali illúzió. Úgy nőttem fel, hogy a katolicizmus szerint a szeretet, a szegények támogatása prioritást élvez. Eközben a szocializmusról azt tanultuk, hogy ennek megvalósulása az egyenlőséget, a különbségek kiegyenlítődését és valamiféle becsületes, az emberi szabadságot kibővítő társadalmi rendszer lesz. Számomra a katolicizmus és a baloldaliság így részben összeegyeztethető volt. Nem foglalkoztunk azzal, hogy mi volt ’56-ban, mert arról szinte szó sem volt, de azt hittük, mert lehetett azt hinni, hogy itt valami igazságosabb világ jön létre. 1956-ban én még csak 8 éves voltam, ellenben ’68-ban már egyetemre jártam. Előtte a szabadságot és az emberarcú szocializmust „hirdették”, ami a többségnek tetszett. A ’68-as bevonulás nagy cezúra volt sokaknak, így nekem is. Utána már nem hittük, hogy a kommunizmus igazságos társadalom felépítéséhez vezethet.


Fiatalkori felszólalás

Egyetemi tanulmányaid során kik hatottak rád inspirálóan az oktatók közül?

A Bölcsészkaron ebben az időszakban voltak kitűnő történészek és voltak olyanok, akik csak az ideológia miatt kerültek ide. Én persze csak azokról beszélek, akik nagy hatást keltettek, pozitívat: ilyen volt Hahn professzor úr, aki cigarettával a szájában lebilincselő, csodálatos előadásokat tartott görög és római történelemből, és az is imádta, aki egyébként egyáltalán nem akart Rómával vagy Görögországgal foglalkozni. A későbbi korszakokat tekintve Urbán Aladár ’48-as magyar történelmi előadásai meghatározóak voltak. Mellette ki kell emelnem Szabad Györgyöt, aki reformkort tanított, ami nekem egyébként tényleg a kedvencem lett, de nemcsak az ő hatására. Bennem valahogy ez a korszak a nemzeti felbuzdulás koraként egyébiránt is nagyon fontos volt, miközben Szabad György előadásai is kiemelkedő hatásúak voltak. A másik, amit megemlítek, hogy nem Nyugat-Európára, hanem Kelet-Európára specializálódtam. Egyetemes történelemből nagy volt a választék a Bölcsészkaron, és valahogy úgy orientálódtam, hogy a Perényi, Arató, Dolmányos által – tehát a Kelet-Európa Tanszéken – tartott órákra jártam. Voltak köztük igen baloldali beállítottságú, de nagyon jó tudósok. Arató Endrére én például úgy emlékszem, hogy egy kiváló tudós volt, és nagyszerű előadásokat tartott, illetve érdekes szemináriumokon tudtunk részt venni nála, Perényi professzor úrra pedig úgy, ahol először tapasztaltam meg, hogy a történeti földrajz ismerete nélkül nem lehet a történelmet művelni.

Hogyan indult a levéltárosi pályád? Mikor és milyen körülmények között kezdted meg munkádat a Műszaki Egyetem Levéltárában?

1972-ben, Sinkovics professzor urat megkérték, hogy ajánljon valakit, aki az alakuló Műegyetemi Levéltárba kerülne. Professzor úr behívott, a következő szavakkal: „…Laci, maga olyan szervező típus, ott úgyis sokat kell majd nyüzsögni: csinálja, menjen oda.” Végül az Ő tanácsára és ajánlására kerültem a Levéltárába, ami valójában meghatározta az életemet. Illetve Sinkovics professzor úr is azzal, hogy beajánlott. Ez volt az első egyetemi levéltár, amit négy év alatt egy kolléganővel együtt rendeztem, és a nullából építettük fel.


Rákóczi-kiállítás a Budapesti Műszaki Egyetemen 1976-ban

Mikortól vállaltál oktatói tevékenységet az ELTE Bölcsészettudományi Karán?  Ki volt meghatározó hatással a tanári pályakezdésedre?

Még zajlottak a levéltár rendezési munkálatok, amikor 1975 tavaszán a Segédtudományi Tanszéken (Molnár József halálával) megürült egy hely, és akkor engem hívott Sinkovics professzor úr. Másfél évig tanítottam óraadóként s amint a státust be lehetett tölteni, (1976 szeptemberében) átjöttem a Műegyetemről a Bölcsészkarra, mint tanársegéd. Az kell mondanom, hogy a pályakezdésben tehát, s minden más tekintetben is Sinkovics professzor úrnak nagyon sokat köszönhetek, aki hihetetlen tudású, komoly erkölcsi tartású személyiség volt. Szeretettel, de szigorral foglalkozott a fiatalokkal, ennek során mindig azt tapasztaltam, hogy számon kérte, amit tennem kell. Miután a tanszékre kerültem, időnként behívott magához és megkérdezte, hogy készültem fel az órára, milyen módszereket akarok alkalmazni (stb.). Mindvégig törődött velem és megkövetelte, hogy mindenki tisztességesen készüljön fel, ugyanakkor a támogatását is mindenben élveztük. Az évek során olyan közvetlen kapcsolatba kerültünk, hogy gyakran jártam a professzor úrhoz látogatóba, akkor is, amikor már nyugdíjban volt, és egészen a haláláig nagyon belsőséges viszonyban voltunk. Rendkívül nagy hálával és tisztelettel gondolok rá, azt az erkölcsi tartást, amellyel rendelkezett, a Bölcsészkaron nem sokan mutatták fel.

Mennyiben szerepelt akár a korábbi terveidben a tanítás?  E tekintetben a családi indítatás vagy a későbbi magánéleti közeg bizonyult döntőnek? A tanítás a kutatás és a levéltári munkák mellett, milyen jelentőséggel bír számodra?

Jogos a kérdés, hiszen mindenki tanár volt a családban, és a nővérem is itt végzett, bár végül is ő nem lett tanár. Feleségemmel az egyetemen voltunk egy évfolyamban, ő is tanár lett. Azt nem állíthatom, hogy az volt a tervem, hogy tanár leszek. Történelemmel akartam foglalkozni, és amikor idekerültem, rájöttem arra, hogy nem szenvedés a tanítás, hanem érdekes. Természetesen huszonhat évesen, amikor tanítani kezdtem, én is izgultam. Két év kellett, hogy feloldódjon a stressz. Utána már óriási örömöt okozott a tanítás, olyan értelemben, hogy kitűnő csoportokat tanítottam, főként magyar-történelem szakosokat, akik között ma már sok kiváló tudós van. Nagyon sok csoporttal baráti viszonyt tudtam kialakítani, miközben azt gondolom, hogy igen szigorú követelményeket állítottam föl. A Bölcsészkaron, főleg a Segédtudományi Tanszéken Bak Borbála és én voltunk azok, akiktől bizonyos értelemben rettegtek, mert nagyon könnyen buktattunk mind a ketten, szigorúak voltunk. Ugyanakkor tudtunk olyan emberi kapcsolatot kialakítani azokkal a diákokkal, akik akartak tanulni, ami tényleg barátinak volt tekinthető.


Előadás közben

Emellett oktatóként továbbra is részt vállaltál a diákélet szervezésében, ennek során számos tanulmányút lebonyolításában segédkeztél. Mely tényezők motiváltak ebben?

A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején minden évben két alkalommal a levéltár szakos hallgatóknak kirándulásokat szerveztem. Ezek máig emlékezetesek a részt vett fiataloknak, akik ötven évesek lehetnek most, mert levéltárakat látogattunk meg, várakat másztunk, középkori templomokat néztünk, és közben mindenki jól érezte magát. Én is nagyon szerettem ezt szervezni és valahogy a diákok között elterjedt ez a dolog. Volt kapcsolatunk Németországgal, a Humboldt Egyetemmel az NDK-ból, és minden második évben vittünk, oda csoportokat. A fiatalok versengtek, ki jöhet el Berlinbe, illetve szívesen kísérték is a németeket, ha jöttek, tehát voltak olyan programok, amelyek nagyon összekovácsolták, főleg a levéltárosokat, de az azokhoz csapódó történészeket is.

Visszaemlékezve milyennek látod a tanszék életét a ’70-es évek második felében?

Talán a Segédtudomány Tanszék volt az egyetlen olyan tanszék, ahol senki nem volt párttag. Történész vonalon ez akkor egyáltalán nem volt tipikus dolog. A kollégák is nagyon jók voltak, olyan közösség alakult ki, akikkel még most is barátok vagyunk. Dolgoztunk, haladtunk előre a szamárlétrán. Letettem a kisdoktorit, adjunktus lettem, közben sok mindennel foglalkoztunk. Mint fiatal oktatót, beosztottak felvételi dolgozatokat javítani, ami azt jelentette, hogy együtt ültünk a második emelet 40-es teremben huszonöten és 3-4 napon keresztül több ezer dolgozatot javítottunk ki. Ezek nagyon emlékezetesek maradtak, mert a különböző elképesztő szövegeket egymásnak felolvastuk, és szórakoztunk rajta. Ugyanakkor a szóbeli vizsgákon is nagyon érdekes volt részt venni. Sok dolgot lehetett megtapasztalni, például arra vonatkozóan, miként is működik a szocialista demokrácia. Elvben természetesen mindenki egyenlő volt és mindenkit a teljesítménye alapján vettünk fel. Ennek ellenére mindig oda volt írva, ha a vizsgázó egyházi iskolából jött, vagy Szocialista hazáért érdemérme volt közvetlen hozzátartozójának (stb.). Időnként kaptunk egy-egy telefont, hogy „Laci figyelj oda, mert most jön a…” című ilyen vagy olyan esetek. Emlékszem, egyszer azt kérdeztem felvételin, hogy a Pünkösd minek az ünnepe. A jelölt azt válaszolta, hogy „na de hát én nem vagyok vallásos” és éppen Németh professzor mondta mellettem, hogy vallásosnak nem kell lenni, de ostobának sem.  


Munka közben

Mikor határoztad el, hogy magyar művelődéstörténettel szeretnél foglalkozni? E tudományterületen belül miért éppen a felsőoktatás történeti kutatásokra esett a választásod?

Amikor 1972-ben a Műegyetemre elkerültem, az egyetem már készült fennállásának 200 éves jubileumára. A közelgő ’82-es évfordulóra kellett létrehozni a levéltárat, és logikusnak tűnt, ha rendezem az egyetemi iratanyagot, ennek során az egyetem történetéről is sok újdonságot fogok megtudni. Ebből adódott, hogy a kisdoktori értekezésemet a Műegyetem történetének első (1782-1850) korszakáról írtam. Nagyon sokat kutattam az Országos Levéltárban és másutt. Végül a dolgozatom a Fejezetek az ELTE történetéből című sorozatában jelent meg. Eközben már a rendezési munkálatok idején kezdett elterjedni a híre a budapesti kutatók között, hogy van egy fiatalember, aki ügyesen rendezi az addig általában borzasztó állapotban levő egyetemi iratokat. Ladányi Andor támogatásával, illetve ajánlásával egyre-másra hívtak más egyetemekre. Így kerültem a ’76-ban a SOTE-ra, ahol a pincében megtaláltuk a régi iratanyagot, évekig rendeztem ezt is. Később az Állatorvosi Egyetemen szintén ugyanez történt.  Miután elterjedt ennek híre, utóbb már szakértőnek hívtak Sopronba, Miskolcra, és kérték, hogy Keszthelyen is létesítsünk levéltárat. Közvetlenül a rendszerváltás előtt a Közgazdasági Egyetemen szintén rendezni kezdtem. Eleinte nagyobbrészt egyedül, később néhány tanítványom is besegített. Mondhatni, hogy a rendszerváltásig 6-7 egyetemen, részben teljesen egyedül, részben némi segítséggel létrehoztam a levéltárat. Közben az érdeklődésem is egyre inkább a magyar felsőoktatás 18-19. századi része felé fordult. Eközben a 80-as években az ELTE Levéltára továbbra is borzasztó elhanyagolt állapotban volt.  Aktív közreműködésemmel kezdeményeztük, hogy szaklevéltárrá válhasson. A tervet Kállay István és az egyetem vezetése is felkarolta. 1983-ban sikerült eljutni odáig, hogy a minisztérium szaklevéltárrá nyilvánította. A korábbiakból már adódott, hogy engem nevezzenek ki oda vezetőnek. A rektori tanács, illetve az egyetemi tanács ezt jóváhagyta, és 1983-tól én, miközben a Segédtudomány Tanszéken egyetemi adjunktus voltam, igazgató lettem a levéltárban. Ott végképp elköteleződtem a felsőoktatás története iránt, már csak azért is, mert 1985-ben az ELTE ünnepelte 350 éves évfordulóját. Ekkor már tudatosan vállaltam a reformkori fejezet megírását, emellett sokat segítettem Sinkovics professzor úrnak. Halála után átvettem a Fejezetek az ELTE történetéből című sorozat a szerkesztését, illetve a levéltárban megkezdtünk bizonyos kutatásokat. Tulajdonképpen azért lettem egyetemtörténész, mert rádöbbentem, hogy van egy olyan része a magyar művelődéstörténetnek, amiről ha úgy tetszik elfeledkeztek. Nem volt olyan modern kutatás a XX. században, amely e kérdéssel komolyan foglalkozott volna. Ennek két oka volt: egyrészt a források nagy része feldolgozatlan volt, másrészt elpusztult jelentős részük ’56-ban, az Országos Levéltárban. Ez inspirált végül arra, hogy ezen a területen, ahol nyilván újat lehet mutatni, kezdjünk el kutatást folytatni. Ezen belül döntően a nemzeti felsőoktatás kiépülése, ebbe beleértendő az összes felekezet (evangélikus, református, katolikus, unitárius stb.), illetve az állami felsőoktatás vonzott és vonz ma is, mert egyrészt ez a rész változatlanul feltáratlan. Tehát van még mit felfedezni, ezért is vonzott, és utána bekövetkezett, ami meghatározta 20 évig az életemet: rádöbbentem arra, hogy a magyarországi felsőoktatás rendkívül későn épült ki, főként a XIX. századhoz kötődik, miközben volt magyar értelmiség a középkortól. El kellett gondolkodni, vajon őket hol képezték. Így jutottam el a peregrináció kutatásához, nagyjából a rendszerváltás időszakában. Gyakorlatilag ’88 körül kezdtem el dolgozni Prágában és Bécsben, szokás szerint egyedül a legelején. Először csak olyan tervem volt, hogy a Habsburg Birodalomban lévő magyar egyetemjárást kívánom feltárni. Nagyon izgalmas időszakban jártam Prágában: ekkor voltak a nagy tüntetések a Vencel téren. Aztán Bécsben folytattam, ahol egy velem teljesen egykorú fiatalember volt a levéltár vezetője, Kurt Mühlberger, akivel rendkívül jó kapcsolatba kerültem az évek során. Hosszú ideig jártam Bécsbe, merthogy ott van egyrészt 15 intézmény, amit fel kell dolgozni, másrészt a bécsi egyetemnek hatalmas iratanyaga van. Az egész kutatás nagyon jó volt, így ismerkedtem meg fél Európával, mondhatni, hogy majdnem az egésszel, mert hiszen az a magyar felsőoktatásra jellemző, hogy mindenhova elmentek a peregrinusok: Párizstól Lembergig és Rómától föl Uppsaláig, a skandináv egyetemekig. Másrészt találkoztam mindazokkal a szakemberekkel, akik ilyen témával foglalkoznak. Tőlük nagyon sok tapasztalatot lehetett gyűjteni és megismerkedtem azokkal az egyetemi levéltárakkal, könyvtárakkal, múzeumokkal, ahol ezeket az anyagokat őrzik. Összességében azt lehet mondani, hogy 27 európai országban, majdnem 250 intézményben voltam. A munkát akkor is folytattam, amikor 1995 és 2013 között az Egyetemi Könyvtár főigazgatója lettem. A kutatás későbbi fázisában az Egyetemi Levéltár munkatársai időről időre velem tartottak és néhány erdélyi kolléga is csatlakozott hozzánk. Ez kb. 10-12 fős csapat volt, későbbi doktoranduszaim is bekapcsolódtak és így kb. 20-an dolgoztunk a csoportban. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy bejártuk Európát, megnéztük ezeket az intézményeket és nagyjából 102 ezer beiratkozást rögzítettünk. Kezdetben úgy indult a kutatás, hogy füzetbe írogattuk ki a neveket és ez később aztán egy modern, korszerű adatbázisba került, továbbá kiadtunk egy sorozatot, amelynek most fog megjelenni a 23-ik kötete.


Szögi László díszdoktorrá avatása

Hogyan került sor a Gyulafehérvári Érsekséggel való együttműködésre? Mikor és milyen körülmények között kezdted meg egy levéltáros csoport élén az iratmentési munkálatokat Erdélyben?

Mindig fontos volt számomra a magyarság, ezen belül a határon túli magyarság kutatása. Emellett nagyon szeretek kirándulni, bejártam az egész Kárpát-medencét, egészen eldugott helyeket is. Bizonyos értelemben ennek hozadékaként, másrészt egy családi indítatás következtében jutottam el Gyulafehérvárra, ahol az Erdélyi Főegyházmegye levéltári anyagát kezdtük el rendezni. A családi indítatás anyai nagybátyámhoz kötődik, aki Rómában élt. Állandó álma volt, hogy valahogy támogassa az erdélyieket és miután tudta, hogy történész lettem, és levéltáros, folyamatoson írogatta Nekem azt, hogy „Laci el kell menni Erdélybe és Te segítsél ott az erdélyieknek ezt-azt…” A nagybátyám Rómában találkozott Jakubinyi érsek úrral és ez követően nem térhettem ki kérése teljesítése alól. Megígértem Neki, hogy megnézzük, milyen ez az iratanyag és miben tudunk segíteni. El is mentünk Érszegi Gézával és Borsodi Csabával, felmértük az anyagot. Hatalmas mennyiségű rendezetlen anyagot találtunk Gyulafehérváron. Később hármunk közül én maradtam, aki ezt valóban felvállalta és találtunk segítőket, elsősorban Küsmödi Attilát, később Bernád Ritát, és néhány olyan levéltár szakos tanítványomat és kollégáimat (Puskás-Paulik Ágnes, Vér Eszter Virág, Németh György, Varga Júlia, Ignácz Jánosné stb.), akik visszatérően jöttek rendezni. E kezdeményezés a levéltáros vagy a történészi pálya egyik legfontosabb eredménye volt. Én valójában akkor szeretem a levéltári munkát, amikor megteremti az ember a levéltárat, tehát ha engem beraknak egy nagy működő levéltárba és ott egy fogaskerék lehetek egy óriási gépezetben, az engem kevésbé vonz. Erdélyben szerencsére megmaradt sok levéltári anyag: meglepően épségben őrződött meg a gyulafehérvári püspökség szinte teljes irattára az 1715-ös újraalakulástól, de borzasztóan összekeveredve minden mással, személyi hagyatékokkal, gazdasági iratokkal, szentszéki iratokkal. 5-8 éves munka volt, amíg ki tudtunk alakítani egy reális fond rendszert. Eközben a körülményeket az egyház, illetve Magyarország támogatásával megteremtették. Jelenleg Gyulafehérváron egy nagyon modern, jól működő levéltár van. Ráadásul az idők során sikerült már elnéptelenedett plébániákról megindítani egy olyan akciót, ebben már sokkal nagyobb szerepe volt Bernád Ritának, a gyulafehérvári egyházmegye levéltárosának. Segítettek a rendezésben hallgatói csoportok, időszaki jelleggel és ma körülbelül 8 helyen már gyűjtőlevéltárak vannak. Ennek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen tényleg az utolsó pillanatban, néha már padlásról, különböző helyekről gyűjtöttük össze azokat az anyagokat, amik még megmaradtak. Még így is rendkívül értékes anyagok kerültek elő Erdély legkülönbözőbb falvaiból és településeiről. Nagy öröm volt számomra, hogy ebben részt vehettem és azt hiszem, hogy példaértékű munka volt, amit úgy érzem részben a román, részben a magyar levéltárügy is értékel. Talán ezért is választott díszdoktorának a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem. Ezt mi nyugodtan, büszkén vállalhatjuk a tanítványaimmal együtt.


Szögi László díszdoktori avatása

Milyen kutatásokat tervezel a közeljövőben?

Valahogy úgy alakult az életem, hogy amikor az Egyetemi Könyvtár éléről nyugdíjba mentem 2013 júniusában, szinte abban a pillanatban sikerült Draskóczy István kollégámmal egy egyetemtörténeti kutatócsoportot létrehoznunk, ami jelentős támogatást kapott a MTA-tól. Ez öt éven át működik, és nagyon bízom abban, hogy majd tovább is fogjuk tudni vinni. Immár lényegében lezárult a peregrinációs kutatás. Még a középkorról fogunk kiadni köteteket, amiből a krakkói és a prágai már idén megjelenik. Döntően már nem ezzel foglalkozunk, hanem a hazai felsőoktatással. Sok mindent tudunk arról, hogy kik és mikor tanultak külföldön, s akkor szinte megszégyenültünk azon, hogy nem tudjuk, itthon kik tanultak. Ennek több oka van: az egyik Trianon, nevezetesen az, hogy a magyar felsőoktatási intézmények (melyeket itt most nem sorolok fel) több mint a fele, Trianon után a határon kívül került, beleértve a levéltári anyagukat is. Nyilvánvaló, hogy ezt másoknak nem állt különösebb érdekében feldolgozni, de most olyanok a történelmi viszonyok, hogy könnyen és segítséget kapva is tudunk Erdélyben, Horvátországban, Felvidéken, sőt még Kárpátalján is kutatni, ami szerencse, mert 30 évvel ezelőtt nem lehetett volna. Az egyik most folyó nagy projektnek az a lényege, hogy bejárjuk a Kárpát-medencét, és 1850-ig, a polgári kor kezdetéig megpróbálunk minden egykori felsőoktatási intézményből megmaradt anyakönyvet vagy egyéb hallgatói nyilvántartást digitalizálni, fényképezni, utána ebből itthon egységes adatbázist készíteni, ami jóval nagyobb lesz, mint a peregrinációs adatbázis. Ez számomra rendkívül izgalmas dolog, ismét kísér a felfedezés öröme, olyan értelemben, hogy jóllehet 30-40 éve a felsőoktatás történetével foglalkozom, még mindig előkerülnek olyan források, amelyekről én magam sem tudtam, hogy létezik. Örömet okoz, ha Eperjesen az Evangélikus Levéltárban, Kárpátalján (Beregszászon) vagy akár Nagyszebenben olyan anyakönyveket, egyebeket találunk meg, amiről nem tudtuk, hogy léteznek. Lehet, hogy a helyszínen tudták, de mi nem ismertük. Végre elindulhat ennek a feldolgozása, nem állunk rosszul, most a felénél vagyunk a munkának és nagyjából már az anyag összegyűjtése szinte befejeződött, a feldolgozás viszont nagyon hosszú dolog. Egy adatbázis készítése precizitást, időt, fáradságot és szakértelmet igényel. Sajnos kevés az olyan fiatal, akit tudunk alkalmazni, de vannak tehetséges hallgatók, hál Istennek. Úgyhogy ez a munka folyik most. Közben már most gondolkodom azon, hogy bár már 68 éves vagyok, még mindig nagy terveim vannak. Ezt folytatni kell és legalább az első világháborúig el kell vinni, 1850-től 1918-ig, mert a magyar tudomány és felsőoktatás igazi virágkora a dualizmus időszaka.  Ez sincs sajnos feldolgozva, mivel ott is vannak/voltak pusztulások, de megtanultam az elmúlt évtizedekben, hogy néha olyasmit is fel lehet tárni, amiről azt hittük, hogy elpusztult. Ugyanis egy levéltáros-történésznek tudni kell, ezt talán mindenki megtapasztalta, ha pusztulnak is el anyagok mindig van valami, amit meg lehet találni. Ezt úgy hívom, hogy a másodlagos források. A nagyszombati és a kolozsvári jezsuiták rá a klasszikus példa, lévén mind a kettőnek elégett az anyakönyve, ennek ellenére az erdélyi kutatásaink során összeszedtünk olyan anyagokat, amivel 90%-ban tudtuk pótolni a hézagokat. Most több évtizedes munka után közel járunk ahhoz, hogy a nagyszombati és pesti egyetem adatait is összegyűjtsük. Ez sem lesz 100%-os, de talán 80%-ig fel tudjuk tárni. Van a reformkor végén egy olyan időszak, amikor minden elégett, mégis olyan dolgokat találunk meg, vagy rekonstruálunk, amiről azt hittük, hogy soha nem lehet. Ez egy vonzó feladat. Sőt, az is vonzó feladat, hogy kineveljünk olyan fiatalokat, akik folytatják ezt a munkát.

Vér Eszter Virág

Az archív felvételeket köszönjük az ELTE Egyetemi Levéltárnak.

Ezt olvastad?

Unikális műhelybeszélgetés valósult meg a Pécsi Tudományegyetem Centenáriumi Programirányító Bizottsága, a PTE BTK Középkori és Koraújkori Történeti Tanszéke, a Magyar
Támogasson minket