A Limericki Szovjet története

Az első világháborúban meggyengült, elszegényedett Európában, a semmiből nőttek ki olyan szalmaláng életű szocialista államok, amelyek az oroszországi fordulatoktól ihletve az imperialista és kapitalista kizsákmányolás bajaira gyors, radikális megoldást és vagyoni egyenlőséget ígértek. Joggal nevezhető tehát az 1919. év a forradalmak évének, amikor futótűzszerűen, egymás után bukkantak fel tanácsköztársaságok, amelyek fennállását a forradalmi és ellenforradalmi erők kölcsönös kegyetlenkedése és katonai összecsapása jellemezte. A szélsőségek évében jött létre az írországi Limerickben egy sajátos, kommunisztikus „városállam”, ahol a munkásság Limercki Szovjetje vérontás nélkül került hatalomra és bukott el.

 

Forrás: carinmorefarm.com

Írország és Limerick 1919-ben

1919-ben az Ír-szigetet a megosztottság jellemezte, amely az évtized különböző eseményeinek sora idézett elő. A politikai elégedetlenség a végletekig fokozódott azt követően, hogy az 1914-ben elfogadott ír önkormányzatisági törvényt, a Home Rule-t, a világháború kitörése miatt nem vezették be. A dublini szakszervezeti tüntetések elfojtására (1913) és a húsvéti felkelés leverésére (1916) hasonlóképpen rányomta a bélyegét az ír-brit viszonyra. Miután jóváhagyta 1918 tavaszán jóváhagyta a hadkötelezettségi törvény kiterjesztését Írországra, a szigetet a Westminsterben addig képviselő Ír Párt népszerűsége végleg megtört, s helyét az Ír Köztársasági Párt (Sinn Féin) vette át. Ezzel párhuzamosan a romló élet- és munkakörülmények okán– újjáéledt a háború előtt a felbomlás szélére sodródott országos szakszervezeti mozgalom, az Ír Közlekedési és Gyári Munkások Szakszervezete (ITGWU) is. Növekvő támogatottságukat kihasználva, sorozás-ellenes sztrájkmozgalmaikkal mindkét csoportosulás csakhamar megmutatta erejét. Forrongott az egész sziget, a fennálló rendszerrel szembeni politikai, szociális és gazdasági követelések pedig egyre szorosabban fonódtak össze és igyekeztek komplex alternatívát nyújtani.

 

Forrás: bbc.co.uk

Az 1918 decemberében tartott választásokon a Sinn Féin – a „szakszervezeti” Írországi Munkáspárt távolmaradásával és hallgatólagos támogatásával – fölényesen győzelmet aratott a szigeten, amellyel új fejezetébe lépett a britekkel szembeni szembenállás. Választási ígéretüknek megfelelően képviselőiket nem a brit parlament alsóházába küldték, hanem önálló parlamentet alakítottak, amely 1919. január 21-én kikiáltotta a független Írországot. Kitört a függetlenségi háború, amelyet ír-angol háborúként is számon tartunk.

 

Az első ír parlament 1919 elején

(Forrás: Irish Bureau of Military History, P 28. album)

Limerick a 20. század elején a függetlenségpártiak egyik meghatározó fellegvára volt. Az évezredes múltra visszatekintő, akkoriban 40 ezer fős város munkásait elsősorban élelmiszeripari üzemek foglalkoztatták. Közülük is kiemelkedett a Cleeves tejgyár, de a helyi szalonnaérlelők, alkohollepárlók, ruha- és bőrgyárak is jelentős munkaadók voltak. Mivel a helyi ruhagyár és egy kisebb lőszerüzem katonai megrendelésein kívül Limerick összeségében kimaradt a háborús konjunktúrából, a háború során folyamatosan emelkedő árak nagyobb mértékben rontották a város alsó rétegeinek helyzetét. Egy korabeli felmérés alapján 1918-ban már a családok háromnegyede élt olyan lakásban, amelynek állapota vagy egészségkárosító, vagy teljesen lakhatatlan volt.

A keserű körülmények táptalajává váltak a radikális eszmék terjedésének. A szakképzett munkások szakszervezeti mozgalma, az ITGWU egy év leforgása alatt 3 ezer új tagot szerzett. Növekvő politikai aktivitásuk eredményei között tudjuk az 1918 áprilisában megszervezett sorozás-ellenes sztrájkot, valamint a 1918. május 5-i tüntetést, amelyen 15 ezer tüntető üdvözölte a Trade Council, a szakmunkások szakszervezete által elfogadott javaslattal „a világ munkásságát”, Szovjet-Oroszországot és „az önmagukat felszabadító orosz munkásokat”. A szakszervezetek mellett megerősödött a helyi Sinn Féin is, így a függetlenségért harcolni kész Ír Önkéntesekhez 1919 elejéig 2600 ember csatlakozott a városból.

Az 1918-as polgármester-választás a függetlenségpártiak győzelmét hozta, ennek következtében a város irányítása az ír nacionalisták kezébe került. A helyi közvéleményen ekkorra már a szocialista és brit-ellenes érzések lettek úrrá, amelyek az újonnan létrejövő helyi lapokon is megmutatkozott. A magát „az elnyomottak lapjaként” hirdető Bottom Dog határozottan baloldali kötődésű volt – némi nacionalista, antikapitalista és antiszemita felhanggal –, azonban a világforradalom helyett a helyi problémákat állította a középpontba. Egyértelműen nacionalista lapnak számított a Factionistés a Soldier Hunter, amelyek közül az utóbbi kimondottan a brit helyőrség katonái által a női lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekményekkel foglalkozott. Mindezek fényében érthető, hogy az Ír Királyi Rendőri Erők (RIC, Royal Irish Constabulary) Limerick grófságba küldött felügyelője „lappangó erős elégedetlenségről és hűtlenségről” jelentett a dublini központnak 1919 januárjában.

 

Ír rendőrök kiképzése, 1920

(Forrás: Irish Bureau of Military History, P 28. album)

A Szovjet létrejötte és intézkedései

1919 januárjában hosszas rendőri megfigyelést követően kirúgták postai állásából Robert Byrne távíró-kezelőt, aki egy személyben volt szakszervezeti és Sinn Féin-tag is. A házkutatás során fegyvert találtak nála, amiért február elején katonai törvényszék elé állították és egyéves börtönbüntetésre ítélték. A börtönben tapasztalt embertelen bánásmód elleni tiltakozásként éhségsztrájkba kezdett, azonban mivel nem alkalmaztak vele szemben kényszertáplálást, szervezete jelentősen meggyengült. A börtönkórházból hamar a városi kórházba szállították március első felében, ahonnan április 6-án az Ír Önkéntesek megpróbálták kiszabadítani, s bár sikerrel jártak, Byrne az akció közben tüdőlövést kapott, amibe még aznap belehalt. Utolsó útjára tízezer fős tömeg kísérte.

A kiszabadítás során azonban a Byrne-t őrző RIC-esek egyike meghalt, egy másik pedig súlyosan megsebesült.Válaszlépésként Frederick Shaw altábornagy, Írország katonai parancsnokának kérésére a brit kormány kiterjesztette Limerickre és környékére az akkor már létező „különleges katonai övezetet”, amelyek felügyeletével C. J. Griffin dandártábornokot bízták meg. A különleges övezet határait következetesen úgy húzták meg, hogy a munkásság átvizsgálásának és felügyeletének fokozott lehetőséget tudjanak biztosítani. Ennek szellemében északi határául a várost átszelő Shannon folyót jelölték ki, Thomondgate negyedet leválasztva ezzel a katonai zónáról. Így viszont, ha egy Thomondgate-i lakos a központba ment volna, vagy fordítva, ha egy munkás a folyón túl eső Cleeves-gyárba, vagy a Thomondgate-lepárlóba ment volna dolgozni, ki kellett váltania – akár napi rendszerességgel is – a zónahatár átlépésére jogosító igazolványt.

 

Limerick, a megosztott város. A cikkcakkos vonal jelöli a különleges katonai övezet határát.

(Forrás: oldcurrencyexhcange.com)

Április 12-én – talán aktív Ír Önkéntes munkatársaik védelmében, akiket komoly veszélynek tett ki a napi többszöri katonai ellenőrzés – a Cleeves-gyár dolgozói sztrájkba léptek. Másnap összeült a városban működő harmincöt szakszervezeti ágat tömörítő Limericki Egyesült Kereskedő- és Munkástanács, s a fél napig tartó megbeszélést követően általános munkabeszüntetést hirdetettek. A felhívásra 14 ezernél is több limericki munkás lépett sztrájkba, s a város gyakorlatilag megbénult, egyedül a postahivatal és az ellenőrzési zónán belüli élelmiszerüzemek működtek tovább.

 


Rendőri és katonai készültség Robert Byrne temetésén
(Forrás: Irish Bureau of Military History, P 28. album)

A munkabeszüntetésre való felhívást már a Sztrájkbizottság nevében bocsátották ki, amely bizottsági tagjai közül megválasztotta a Munkástanácsot. Élükre a „három C”-ként ismertté vált vezetőtriász kerül: vezetője az asztalos John Cronin, kincstárnoka a gépmunkás James Carr, titkára pedig a nyomdász James Casey lett. A vezetők mellett propaganda-, pénz-, élelmiszer- és rendfenntartásügyi albizottságok alakultak. Az erőteljes és hirtelen sztrájk váratlanul érte Limerick jobb módú polgárait, akik nem osztoztak a munkásság lelkesedéséből, s a rendőr- vagy katonai hatóságokkal is együttműködtek a zónaátlépés kapcsán. A sztrájk első napján az írországi brit vezetők azonnal katonai erősítést kértek, de fél szemmel így is a hadsereget kellett figyelni: a limericki informátorok azzal rémisztgették őket, hogy a fiatalabb katonák átszökhetnek a lázadókhoz, és velük együtt nekiállnak majd „egy újabb Oroszországgá” alakítani Írországot.

 

Kötelező ellenőrzés a különleges zóna határán (Forrás: irishtimes.com)

A munkásság rögtönzött lépésének és bezárkózásának azonnal érezhető következménye lett az élelmiszerhiány. A Szovjet – melyet az Irish Independent riportere nevezett először így – kezébe vette a város életének irányítását: a boltok kizárólag délután 2 és 5 óra között, minden egyéb pedig kizárólag a Sztrájkbizottság engedélyével nyithatott ki. Hatósági árszabással a nyerészkedésnek próbáltak gátat szabni, miközben a fogyasztás mennyiségét is korlátozták, hogy elejét vegyék a felhalmozást és a hiányt. Ezek betartására a Sztrájkbizottság által felhatalmazott megbízottak felügyeltek.

 

                                                   Korabeli felvétel a különleges zónáról

Az ellátás fenntartásában komoly segítségnek bizonyult, hogy a sztrájkkal szimpatizáló városok szakszervezetei gyűjtést szerveztek és Limerickbe küldték az élelmet. Mivel a vasúti szállítást a hadsereg ellenőrizte, így egy-egy élelmiszerrakományt különböző furfangos módon csempésztek be a városba. Volt rá példa, hogy az élelem halottaskocsival kerül be a városba. Az élelmet Élelmiszerügyi Bizottság vette át és osztotta szét a boltosok között. A sztrájkkal szemben kritikus lapokat böngészve szó sem esett élelmiszerhiányról. Annál kevesebb szerencsével járt a Szovjet a tüzelőanyagokkal kapcsolatban, ugyanis a koksz- és szénkereskedők nem szándékoztak a meghatározott áron értékesíteni, s zárva tartották boltjaikat.

 


Őrség Limerick egyik hídján és a Sztrájkbizottság
(Forrás: Irish Bureau of Military History, P 28. album)

Mivel a városba nem, vagy csak alig érkezett pénz, de a piaci forgalom folyamatos volt, így a sztrájk második hetére pénzhiány fenyegetett. Ennek okán a Szovjet saját papírpénz nyomása mellett döntött, az így készült egy- öt- és tíz shillinges bankjegyeken az „Általános sztrájk a brit militarizmus ellen” feliratot helyezték el. A valuta mögött egyedül a sztrájk-összetartás volt a fedezet, a szakszervezetek megállapodása alapján fogadták el őket fizetőeszközként a város boltjai.

Mivel a sztrájk kezdete egybeesett J.C.P. Wood őrnagy azon tervével, hogy a városból indulva átrepülje az Atlanti-óceánt, sok brit és külföldi újságíró tartózkodott Limerickben. A Szovjet Propagandaügyi Bizottságának bőven akadt dolga ezekben a napokban, különösen amiatt, mert a sajtó igen rossz színben tüntette fel a sztrájkoló várost. Amíg a külföldi lapok igyekeztek objektívabban hírt adni az eseményekről, addig a brit lapok – noha a különleges zóna létrehozását elítélték – a Szovjetet vagy egy elhibázott, önmagát ellehetetlenítő politikai sztrájkként, vagy az írországi hatalomátvételre készülő Sinn Féin akciójaként kezelték. Az Irish Times szerint a Szovjet „akármilyen porosz bürokráciánál jobban” korlátozza a szabadságjogokat, az ír nacionalisták pedig szégyellhetik magukat, hogy olyan mélyre süllyedtek a gyűlöletben, hogy „a vértől szennyezett, csődbe vivő bolsevizmus” is vonzóbb alternatíva számukra már a brit uralomnál.

A Szovjetnek Workers Bulletinnéven saját lapja is volt, amely többnyire a Sztrájkbizottság intézkedéseit közölte némi propagandaszöveg mellett. A Bulletinegyebek között azt hangoztatta, hogy a limericki események kapcsán színtiszta munkássztrájkról volt szó, amelyet a brit lapok csak azért állítanak be nacionalistának, hogy szembe fordítsák velük a „brit proletariátust”, illetve, hogy az ír munkásnak a brit kiskatona valójában nem ellensége, hiszen ők csupán eszközök a „kapitalista kormány” kezében.

 

A Szovjet által kibocsátott ötshillinges bankjegy

(Forrás:  Forgotten Revolution)

A különleges zónát őrző katonákkal hamar kialakult az erőszakmentes napi rutin, a „te sem bántasz, én sem bántalak” szellemben való egymás mellett élés. Alkalmanként „fraternizálások” is előfordultak, elvégre a sztrájkolók nem kívánták a katonaság tűréshatárát próbára tenni, a katonáknak pedig a kezdetektől elegük volt a rendőrmunkának tartott, eseménytelen őrködésből. Miközben a Bulletin a katonákkal elnézőbb volt, a lojalista írekből álló rendőri erőt, a RIC-et változatos szidalmakkal illette.

A Szovjet feloszlása

Bár sem az ellátás, sem a közbiztonság nem omlott össze a Szovjet fennállása alatt, a korlátozások nem voltak a végtelenségig fenntarthatók. Félve attól, hogy a Sinn Féin politikai kihívásként értékelné, sem az Ír Munkáspárt, sem az írországi vagy brit szakszervezetek nem karolták fel nyíltan a sztrájkot. A tehetős városiak a haszonkiesés és a választott városi önkormányzat megkerülése miatt nem támogatták a sztrájkot, amíg a papság – bár kezdetekben kiállt a munkásság mellett – az egyházellenes Szovjet-Oroszország melletti kiállása miatt zárkózott el a Limericki Szovjettől. Miután a Szakszervezetek Gyűlése azt javasolta a Szovjet vezetőinek, hogy a konfliktus elnyújtása érdekében ürítsék ki a várost az utolsó emberig, Dennis Hallinan limericki püspök és O’Mara polgármester úgy érezték, ideje a sztrájknak véget vetni. Ennek szellemében április 24-én tárgyalásba bocsátkoztak Griffin dandártábornokkal, aki számos engedményt tett a napi ellenőrzéssel kapcsolatban. Ajánlata szerint a munkadók és a kereskedők önállóan gondoskodhattak volna az átjárást biztosító engedélyekről munkásaik, illetve vevőik számára. Emellett Griffin kilátásba helyezte, hogy étkezési szünetekben eltekint az átjáró munkások ellenőrzésétől.

 

Katonák szögesdrótot helyeznek ki; egy pap megvetően szemléli az elkészült akadályt
(Forrás: Irish Bureau of Military History, P 28. album)

Felszólítva a vezetőket a sztrájk beszűntetésére, Griffin ajánlatát a püspök és a polgármester továbbította a Szovjet számára. Magára maradva a Sztrájkbizottság még aznap éjjel kihirdette, hogy az általános sztrájk véget ért, s másnaptól, aki hatósági engedély nélkül tud dolgozni, vegye fel a munkát, de a zónán kívül dolgozó vagy élő munkásokat ekkor még a sztrájkban maradásra szólították fel. Április 27-étől sztrájktörésre került sor, amikor a sztrájktörők útját viszont meg próbálták elállni, amíg a Thomond-hídnál rendőröknek végül sikerült az utat elálló munkásokat feloszlatni. Érezve a helyzet tarthatatlanságát, a Sztrájkbizottság utolsó hirdetményében mindenkinek köszöntet mondott a kitartásért, felszólította a munkásokat a munka felvételére, majd beszüntette működését.

Bár a sztrájkban kimerült városban a nyersanyaghiány miatt nehézkesen indult be a termelés, az élet csakhamar visszaállt a régi kerékvágásba Limerickben. Tekintettel a Szovjet alatt meghozott áldozatokra, a kiesett napibérekre, május 1-jén közös döntés szerint nem vonultak fel a város munkásai, hanem aznap is felvették a munkát. Pár nappal később a brit kormány visszavonta a Limericket különleges zónává nyilvánító rendeletét.

Írország „kommünje” sok tekintetben eltért a korabeli szocialista államoktól, leginkább abban, hogy nem osztályharcos szemlélettel, a hatalom megragadásának szándékával jött létre. Természetében a Limericki Szovjet egy helyi jellegű problémára adott radikális válasz volt, de mivel nem öltött erőszakos jelleget, a különleges zóna megszüntetése után képes volt önként visszavonulni. Ennek ellenére a város és környéke a továbbiakban is erős szakszervezeti fellegvár maradt, ahol a munkásság a későbbiekben az ír állam ellen is sztrájkba lépett, ha ezt látta célravezetőnek.

 

Erdős András Patrik

Felhasznált szakirodalom:

Liam Cahill: Forgotten Revolution: Limerick Soviet 1919. A threat to British power in Ireland. 1990.

Revolt of the Bottom Dogs. History of the Trade Union Movement. Limerick City & Council 1916-1921. Szerk.: Dave Lee. Limerick 1988.

Frank Prendergast: The Limerick Soviet – April 1919: The Triumph of the Limerick Trades Council. 2013.

 

Ezt olvastad?

Az első világháború alapjaiban határozta meg a 20. század történetét. Politikai eredményei szinte mindenki számára ismertek, szociális következményei viszont talán