Lőpor és sárkánytánc: Kína terjeszkedése a 17. században

A 17. század második felében a „Mennyei Birodalomnak” több kihívással kellett szembe néznie. A belső nehézségek – gazdasági válságok és parasztlázadások – megtépázták az uralkodó dinasztia hírnevét, így a Mingek (1368–1644) uralma a végéhez közeledett. Korabeli európai szemszögből nézve Kína távoli, de hatalmas és erősbirodalomként lépett fel és bár nem volt képes olyan távoli hadműveletek végrehajtására mint a különböző kelet-indiai társaságok – különösen a holland, majd az angol –, a hazai vizeken azonban érzékeny veszteséget tudott okozni az európaiaknak. Az ún. „japán kalózokkal” szembeni dél-kínai katonai tevékenység egyrészt védekezés volt az „idegen” betolakodókkal szemben, másrészt expanziós lehetőséget biztosított a déli „lázadók” területe ellen. Hasonlóképp agresszív terjeszkedésként is értelmezhetők az orosz szolgálatban álló kozákokkal szemben vívott hosszadalmas határháborúk, amelyeket a jezsuiták közvetítése és közreműködése révén a nyercsisznki békeszerződés zárt le. A 17. századi Ming, majd Csing Kína lehetőségeit és törekvéseit a cikk e három konfliktuszónán keresztül mutatja be.

 

Kína a Csingek idején (Forrás: wikipedia.org)

A nyugati fölény kérdései

A Ming és Csing-kori Kína hadi potenciáljának kérdés eazért is érdekes, mert sokáig a történészek kétségbe vonták a távol-keleti hatalmak esélyeit a nyugat-európai gyarmatosítókkal szemben. A hosszú évszázadok óta fennálló egzotikus és távoli birodalom képe a 18. században „Kína-mániává” változott, amikor a felvilágosodás olyan filozófusait ihlette meg mint Voltaire, Rousseau vagy Montesquieu. A Nyugat fölényét Kelettel szemben nemcsak ők, hanem már az angol Francis Bacon is leírta, aki szerint az iránytű, a puskapor és a könyvnyomtatás járult hozzá a Nyugat győzelméhez a Kelet felett.A valóságban azonban mindhármat Kínában találták fel, ezért ezek nem lehettek a nyugati fölény okai.

Bacon fenti nézeteit erősítette a hadügyi forradalom elmélete, amely szerint az európai hadviselés legfőbb ereje a tűzfegyverek alkalmazásában, azaz a tüzérség szerepének kiemelkedésében rejlett. Az ópiumháború eredményeiből kiindulva az elmélet képviselői úgy vélték, hogy a kínai hadviselési formák nem vehették fel a versenyt sem az európai haditechnikával, sem pedig a sortüzet és precíziós tüzérségi támadást is felölelő taktikával szemben. A tüzérség fejlődésével az ún. itáliai erődítési formák elterjedése megújította a védekezés lehetőségét, az európai gyarmatosítók pedig efféle erődöket építettek a Távol-Keleten, amelyekkel szemben a helyi erők tehetetlennek bizonyultak. Más nézetek szerint az európaiak fölénye nem a tűzfegyverekben, hanem a haditengerészetnél keresendő, hiszen a legnagyobb győzelmeket a térségben jelenlévő európai hatalmak – a portugálok, a spanyolok, a hollandok és az angolok – a tengeren érték el.

A korábbi klasszikusnak mondható álláspontot – amely a Nyugat egyértelmű haditechnikai fölényét írta le a Kelettel szemben – azonban megkérdőjelezték az utóbbi évtizedek kutatásai. Az új eredmények szerint a korabeli Kína nem volt annyira elmaradott mint azt korábban gondolták, továbbá a Bacon által is kiemelt és az európai dominancia alapjának vélt találmányhármas helyett az itáliai erődtípusokban és az ágyús hajókban azonosíthatók a nyugati sikerek okai.

Válság és dinasztiaváltás avagy Kína a 17. században

A 17. századot egyes történészek – mint például Geoffrey Parker – a válság évszázadaként írják le Kína szempontjából is, amit elsősorban az időjárás változásával magyaráznak. A században a nagy folyók gyakran fagytak be, de egyes területeken az esőhiány, máshol pedig a csapadékbőség okozott problémát. Az áltaghőmérséklet csökkent, amely hatással volt az évszakok alakulására is. Ezek a változások – Kína méretéből is adódóan – a mezőgazdaságot érintették leginkább, amelynek el kellett látnia a majdnem kontinensnyi birodalom lakosságát. A helyzetet tovább súlyosbította a 17. század elején kicsúcsosodó kormányzati válság, amikor a császárok helyett a különböző udvari klikkek és azok jelöltjei bírták a hatalmat. A kezdeti éhséglázadásokhoz lassan csatlakoztak további kiábrándult rétegek is, mint például az elszegényedő iparosok. A kisebb regionális felkelések – amelyek egy ekkora méretű birodalomban gyakoriak voltak – azonban összekapcsolódtak és Li Cse-cseng révén összefogtak a császári hatalom ellen. Cse-cseng seregével 1644-ben a császári főváros, Peking ellen vonult és megdöntötte a kormányzatot, amellyel véget ért a Mingek hosszú uralma. (Az utolsó Ming császár felakasztotta magát.)

A kínai állapotokat tovább bonyolította, hogy a felkeléssel párhuzamosan az északi határvidéken a mandzsuk is támadást indítottak. A küzdelem így gyakorlatban négy nagyobb fél – a Li Cse-cseng által vezetett kínai parasztfelkelők, az északon maradt Ming tábornokok, a mandzsu hódítók és a délen maradt, a kalózok által is támogatott Ming-hű alakulatok – között zajlott. A volt kormányzat tagjai az északi tábornokkal és a mandzsukkal fogtak össze a parasztlázadók ellen és 1644 októberében visszafoglalták Pekinget, Li Cse-csenget pedig menekülésre késztették, aki nem sokkal később meg is halt. A mandzsu hódítok közel 300 ezer fős hadsereggel rendelkeztek, amihez körülbelül fél millió helyi katona csatlakozott. Ekkora erővel kellett felvenniük a harcot a korábbi Ming kormányzat híveivel – körülbelül egy millió fő – és fennmaradó parasztlázadók csapattesteivel – közel egy millió fő – szemben. Korszakukat Csing-nek (Tiszta) nevezték el és majd három évszázadig maradtak Kína élén (1644–1912). A kínai belháborút a továbbiakban sorozatos árulások és meghátrálások követték, amíg végül 1683-ban a mandzsuk megszerezték a szomszédos Formózát (Tajvant), kiterjesztve ezzel a hagyományos kínai birodalom határait. A konszolidációban rendkívül fontos szerepet játszott az 1662-ben trónra lépő Kang-hszi császár, aki kiegyezett a korábbi hivatalnokréteggel, megnyitotta a kereskedelmet a tengereken és örömmel fogadta az Európából érkező embereket és tanokat is.

 

Koxinga, a terngerek ura (Forrás: alamy.com)

Háború Tajvanért

A Dél-Kínát uraló „japán kalózok” közül kiemelkedett Cseng Cseng-kung, akit a nyugati forrásokban csak Koxingaként tartanak számon. A megtévesztőnek tűnő „japán” elnevezés alatt a korabeli kínai kormányzat a birodalom déli területén összegyűlt, különböző kívülálló népekből – távol-keletiekből és európaiakból – álló tengeri haramiákat értette. Egy kívülálló család gyermekeként látta meg a napvilágot Koxinga, a Dél-kínai-tenger hírhedt kalóza, akit később vezérnek vagy úrnak is neveztek. Apjával, Cseng Csi-longgal ellentétben Cseng-kung sohasem törekedett békés viszonyra a vetélytársnak tekintett hollandokkal, akiket lenézően egyszerűen csak vörös hajú barbároknak nevezett. A konfucianizmus rendszerébe belenevelt apa és fia a déli Ming-hű lázadók támogatásával fokozatosan növelni tudta a hatalmát. A későbbi harcok során egy tőrbe csalással a mandzsu-kínai Csing csapatok elfogták és azonnal Pekingbe szállították Csi-longot, így a fiúnak egyedül kellett megszerveznie a hadjáratot az „északi betolakodókkal” szemben.

 

Koxinga flottája (Forrás: alamy.com)

A folyamatosan növekvő hadiflottája révén Koxinga a Japán-Korea-Kína háromszög területén kereskedelemi és csempésztevékenységbe kezdett, egyre nagyobb elismerést és hírnevet szerezve maga és csapatai számára. Később hajóhadaival el kívánta foglalni a mandzsu központtá alakított Nankinget, de ebben elsősorban saját csapatainak mértéktelen ünneplése akadályozta meg. A sikertelen hadműveletet követően figyelme a híres Formóza szigetére vetült egy, a hollandokkal kereskedő kettős ügynök révén, aki megelégelve a hollandok uralmát, s inkább saját gazdasági hatalmát kívánta kiépíteni.

 

Holland Formóza kiterjedése (Forrás: taipeitimes.com)

Formózát a távol-keleti holland gyarmatok ékköveként tartották számon, ahol a gyarmatosítók fokozatosan honosították meg az európai gazdálkodás egyes elemeit, bár a kezdetben elsősorban a nyersanyagok kitermelésére összpontosítottak. Később iskolákat, templomokat és városokat hoztak létre, hogy ezzel is növeljék a kulturális befolyásukat. A területről nem hiányozhattak az állandó katonai erődítmények – Fort Provintia, Fort Baxemboy és Fort Zeelandia – sem, amiket a fent említett európai minta szerint igyekeztek létrehozni. A korabeli leírásokból kiderül, hogy Fort Zeelandia nevű reneszánsz fővár az európai gyarmatosítás példaképévé vált. Noha az időjárás viszontagságai többször is megtépázták az épületeket, az erődítmények megfelelően karban voltak tartva és maga az erőd elegendő erőforrással rendelkezett egy esetleges kalóztámadást visszaverésére is.

 

Formóza, azaz Tajvan ostroma (Forrás: alamy.com)

A gyarmat vezetői nem számoltak azonban egy Kína felől érkező, nagy flottával kísért reguláris hadsereg partraszállásával. Ezt kísérelte meg Koxinga 1661. áprilisában csapataival, akinek sikere a szakirodalom szerint nem volt egyértelmű, ugyanis a hollandok megfelelő utánpótlással rendelkeztek, illetve lehetőségük volt Hollandiától, az anyaországtól is segítséget kérni. A monszunok révén a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok, az éhezés és a bennszülöttekkel vívott csatározások mindkét oldalt kimerítették. A vár kapitánya, Frederick Coyet sem állt a helyzet magaslatán, s noha a vár védelmében helyes döntéseket hozott, de a támadó hadmozdulatait visszaverték az ostromló alakulatok. A tarthatatlan körülmények és a holland gyarmatok nem kielégítő mértékű segítségnyújtása azonban hosszútávon megpecsételte az erőd sorsát. Egy az erdőből dezertált német tiszt révén, Koxinga rohamot indított a vár feletti dűnéket fedező kisebb erődítmény (redoubt) ellen. A kilátástalanná váló helyzet miatt a vár kapitánya a megadás mellett döntött, így Formóza a Ming-kínaiak és közvetlenül Koxinga uralma alá került.

 

Fort Zeelandia megadása (Forrás: Albert Herport)

A sziget meghódítása azonban nem hozta vissza a Mingek szerencséjét Kínában. Koxinga a vár bevételét követően– valószínű a malária vagy a szifilisz miatt – meghalt, unokája pedig csupán 1683-ig tudta megvédeni a szigetet a mandzsuktól. Bár az 1670-es években több közös akcióra is került sor a hollandok és a dél-kínai (volt Minghű) csapatok bevonásával, kísérleteik az erőd és a gyarmat visszafoglalására azonban rendre sikertelenek maradtak. A későbbiekben a hollandok feladták az egykori gyarmatuk visszaszerzését, így a Csingek végül egyedül szerezték meg azt, ezzel lezárva a négy évtizedes polgárháborút is.

 

Fort Zeelandia (Forrás: notevenpast.org)

Küzdelem az Amur vidékén

Az európai hatalmak közül az első békeszerződést az oroszokkal kötötte meg a Csing állam 1689-ben Nyercsinszkben, amellyel elméletben egy körülbelül egy évszázados, folyamatos határvillongásokkal tarkított háborút zártak le. (A valóságban az orosz-kínai határ kérdése a 20. századra sem oldódott meg.) A megegyezés létrejöttében és a dokumentumok előkészítésében kiemelkedő szerepet játszott két európai jezsuita, Gerbillon és Pereira atya. Magát a békét négy különböző nyelven – mandzsu, kínai, orosz és latin –  jegyezték le, amelyek közül a latint tekintették a szerződés alapjának. A latin szerepe azért is vált különlegessé, mert a későbbi kínai-orosz diplomáciai kapcsolatok nyelvévé vált egészen a 19. századi ópiumháborúkig, amikor a kínaiak rákényszerültek az angol nyelvhasználatára.

 

Albazin erődje (Forrás: wikipedia.org)

A 17. században kelet felé tekintő orosz cárok emberei – közöttük többnyire kozákok és kereskedők – fokozatosan jelentek meg az Uráltól keletre, ahol több kisebb megerősített települést (ostrog) és bázist hoztak létre. Céljuk ekkor még kimerült a helyi lakosok adóztatásában, amelyet termés vagy prémek formájában gyűjtöttek be. A szibériai terjeszkedés során a kozákok egyre gyakrabban hatoltak be a hagyományosan kínainak tekintett határvidékekre – például Amurba –, ahol többször konfliktusba keveredtek és legyőzték a mandzsu egységeket. A térség legfontosabb, orosz kézben lévő erődje, Albazin az 1680-as években többször a határvita központi elemévé vált. Az itteni csapatok több esetben szökött kínai rabokat rejtegettek, illetve részt vállaltak a kínai peremterületek megadóztatásában is. Mindezek miatt a kínai csapatok többször kísérletet tettek a vár ostromára és lerombolására. Noha a vár nem képviselt olyan erőt mint Fort Zeelandia, mégis az európai terjeszkedés példájaként tarthatjuk számon a sikeres európai haditechnika okán. Több ízben fordult ugyanis elő, hogy a körülbelül ötszáz orosz katona által védett erődöt Kína háromezer katonája sem szárazföldön, sem folyami ostrommal. Az idő és a vár elhelyezkedése hosszútávon azonban a kínaiakat segítette, mivel az oroszok utánpótlás nélkül nem tudták megvédeni magukat a térségben. A vitás határhelyzetnek a két állam tárgyalások útján kívánt véget vetni. Küldöttjeik hosszú és megpróbáltatásokkal teli utazásait követően – az orosz követség két évet, a kínai pedig egy évet utazott – 1689. augusztus 12-én kezdetét vette a Silka folyó és Nyercsinszk közötti tisztáson az orosz és kínai fél közötti egyeztetés.

A szerződés révén első ízben húztak konkrét határt a két birodalom közé. A latin szöveg alapján a határvonalat több folyó – pl. Arguny, Amur – és hegylánc mentén húzták meg egészen a sivatagokig. A béke zálogaként Albazin erődjét a határozott orosz igények ellenére a kínaiak le akarták romboltatni. A kínaiak kérését csak a jezsuiták hathatós közbelépésével fogadták el az oroszok, miután az atyák rávilágítottak azokra a gazdasági előnyökre, amelyeket a szerződés elérhetővé tett az orosz kereskedelem számára – közöttük a szabadabb átjárás lehetősége az útlevél-rendszer révén. A dokumentum továbbá lehetővé tette egy ortodox vallási és diplomáciai misszió küldését Pekingbe, és megengedte egy kolónia megtelepedését is. Az apró kolóniára gyakran „albazini oroszokként” utaltak, noha a valóságban számos nép volt jelen itt. Ennek oka valószínűleg a több nyelvre lefordított albazini kiáltványokban keresendő, amelyek pozitív, befogadó képet festettek a helyi orosz kormányzatról. A nyercsinszki szerződésben egyedülaz Udi-folyó (magyarul a Csuna-folyó felső szakasza) területének hovatartozása volt homályosan megfogalmazva, amit az 1727-ben megkötött kjahtai békeszerződés végül átadott az orosz fél számára.

 

Albazin erődje kínai csapatok ostroma alatt (Forrás: wikipedia.org)

A két állam közötti kapcsolatot a nyercsinszi szerződéstől kezdve gyakorlatban kereskedőkaravánok és a kétszáz főre korlátozott orosz kereskedő-diplomaták tartották fenn, amíg a két birodalom hivatalos ügyeit továbbra is a jezsuiták segítségével intézték latin nyelven. A két birodalom viszonyát vizsgáló kutatók egyetértenek abban, hogy a béketörekvések mögött távlati geopolitikai törekvések húzódtak meg. A 17. század végén az oroszok még nem voltak eléggé erősek egy keleti expanzió megindításához, a kínai császár pedig ekkor a lázadó mongol törzseket kívánta megállítani, hogy biztosítsa államának északnyugati határait. Kang-hszi 1696-ban végül hatalmas, több mint 80 ezer főt számláló hadseregével sikeresen megállította a Kínát fenyegető, befolyással bíró mongol törzseket és ezzel hosszú évszázadok után ismét Peking vált a térség urává.

 

A nyercsinszki béke aláírása (Forrás: wikipedia.org)

Áttekintő

Gyakorlatban a kínai birodalom hasonlóképp viselkedett mint bármelyik másik állam a 17. század folyamán. A határvidékeit biztonságban kívánta tartani a külső támadókkal szemben, amelyek egy másik civilizációval való konfliktusként is értelmezhetőkvoltak. A sikeres védekezés következtében azonban a kapuit bezáró és ellenségesen viselkedő Kína képe sokáig fennmaradt az európaiak körében, amíg a 19. század közepén a győzedelmeskedő európai hadihajók az ópiumháborúkat követő megalázó, egyenlőtlen szerződésekkel rá nem kényszerítették Pekinget az ország piacának megnyitására.

Kiss Márton

Felhasznált szakirodalom:

  1. W. Mote: Imperial China, 900-1800. Cambridge-Massaschusetts-London, 1999.

Gianni Guadalupi: Kína felfedezése. Pécs, 2003.

Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Budapest, 2001.

Peter C. Perdue: China Marches West.Cambridge-Massaschusetts-London, 2005.

Polonyi Péter: Kína története. Budapest, 1994.

Tonio Andrade: Lost Colony. The Untold Story of China’sFirst Great Victory over the West. Princeton University Press, 2013.

Tonio Andrade: The Gunpowder Age. China, Military Innovation and the Rise of the West in World History. Princeton University Press, 2016

Vincent Chen: Sino-Russian Relations intheSeventeenth-Century. The Hague, 1966.

Ezt olvastad?

2018. október 15-én kora este a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Sophianum épületében Paul Shore, a kanadai University of Regina oktatója