Lucian Boia újraértelmezi az első világháborút?

Lucian Boia román történész 2014-ben megjelent kötetét Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése címmel tavaly vehették kezükbe a magyar olvasók.  Miről szól ez a kötet? Lényegében publicisztikai újraértékelés. Ahogy a szerző fogalmaz előszavában: írása nem történelem, hanem kommentár, néhány kulcskérdés esszészerű újraértelmezése.

Jelen recenzió Szőts Zoltán Oszkár Volt egyszer egy évforduló – válogatás az utóbbi két év első világháborús szakirodalmából című tanulmányának része, amely a Múltunk politikatörténeti folyóirat friss, 2016/2-es számában jelent meg. A szám tartalomjegyzéke elérhető a címlapra kattintva, a szöveg teljes változata a nyomtatott formában megjelent folyóiratban olvasható.

A történelem szakra beiratkozó általában már elsőéves korában találkozik a „mi lett volna, ha” kérdésével, helyesebben e kérdés kimondott száműzésével a történettudomány berkeiből, hiszen az – Szabó Dániel szavaival élve – fabulázás, nem több. Lucian Boia más véleményen van. Szerinte az alternatív történelmek minden alkalommal felderengenek, ha az ember ok-okozati összefüggéseket keres, s a „mi lett volna, ha” kérdés feltétele „arra ösztönöz, hogy a történészek megszokott magyarázata helyett összetettebb és kifinomultabb, kevésbé meghatározott, és így kevésbé kiszámítható ok-okozati viszonyokat keressünk” (29. o.). Az első fejezetben ennek jegyében azt vizsgálja, vajon elkerülhető lett volna-e az első világháború. Meglátása szerint igen. Tévesnek tartja azokat a megközelítéseket, amelyek a diplomáciai-gazdasági ellentétekből fakadóan elkerülhetetlennek tartják az első világháború kitörését. Példaként az 1945 utáni szuperhatalmi ellentétet hozza fel, amely legalább ekkora, ha nem nagyobb feszültséget hordozott, mint az 1914-es helyzet, mégsem lett belőle nyílt, fegyveres konfliktus. Hangsúlyozza, hogy a döntéseket emberek hozták, tehát dönthettek volna másképpen is, de természetesen nem tudhatjuk, milyen eredménnyel zárult volna, ha így tesznek.

A második fejezetben a háborús felelősség kérdését boncolgatja a szerző. Rámutat, hogy a központi hatalmak mint békebontók hadüzenetükkel maguknak írták meg vádiratukat. A háború után pedig, minthogy Ausztria–Magyarország nem létezett már, a fő felelősnek Németországot tették meg. (Ennek jelen sorok írója szerint ellentmond az, hogy a trianoni békeszerződés 161. cikkelye kimondja Magyarország felelősségét.) A német felelősséget a németek magukra vállalták, amikor 1964-ben, történészeik 26. kongresszusán elfogadták Fritz Fischer tézisét, aki az első világháborút a Német Birodalom terjeszkedési törekvésére vezette vissza. Boia bemutatja a többi nagyhatalom törekvéseit is, és azt, hogy a modern történettudomány álláspontja szerint ezek sem voltak békés természetűek, így az elindítókat kollektív felelősség terheli. Fejezetzáró gondolata azonban rámutat arra, hogy ez a kép sem feltétlenül helytálló. „Remélhetőleg ez az árnyalt magyarázat közelebb áll az igazsághoz, mint a korábbiak. De nem érdemes illúziókat kergetnünk a történelem vagy a történészek szigorú objektivitásáról. Ma az európai szolidaritás ideológiája van hatással munkájukra, ugyanúgy, ahogyan egy évszázaddal ezelőtt a nemzetek közötti versengés eszméje volt.” (48. o.)

A harmadik fejezetben a németek lehetséges győzelmeinek esélyeit latolgatja. Száz év távlatából, a szembenálló felek erőviszonyait tekintve könnyen jelenthetjük ki, hogy a központi hatalmaknak eleve nem volt esélyük. A kortársak azonban ezt nem így látták. Ez nem új tézis a történettudományban, mások is végeztek már számításokat arra vonatkozóan, hogy a szembenálló feleknek a háború éveiben milyen gazdasági és katonai mutatóik voltak, amelyek azt mutatják, hogy ezek 1914-ben még kiegyenlítettek voltak, sőt, számos területen a központi hatalmak álltak jobban. Sőt, továbbmenve, egészen 1918-ig valamennyi fronton a német hadsereg katonái álltak jobban, gyengének bizonyuló szövetségeseiket is megsegítve. Boia szerint Németországnak a háború során számos esélye lett volna a győzelemre, azonban több hibát is elkövettek, többek között azzal, hogy pusztán katonai számításból nem vették figyelembe a politikai következményeket, amire Belgium megtámadása vagy a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése kiváló példák. (Megjegyzem, a had- és a politikai vezetés nem megfelelő összehangolására már közvetlenül a háború után felhívták a figyelmet a katonai szakírók, amire jó példa Werth Henrik publicisztikai tevékenysége.)

A negyedik fejezetben Boia Románia háborús szerepét vizsgálja. A végkifejlet szempontjából rendkívül szerencsésnek tartja országát, hiszen annak területe olyan mértékben gyarapodott, amit vezető politikusai sem vártak a háború elején. Véleménye szerint a jelenből visszatekintve megalapozottnak tűnik Románia hadba lépése, mivel ismerjük az eredményt. 1916 augusztusában azonban még német fölény látszott minden fronton. Románia lakossága nem volt egyértelműen antantbarát. Az értelmiség jelentős része németpárti volt. Ezek a „germanofilek” azzal érveltek, hogy az orosz győzelem kelet-európai dominanciát hozna, és hiába kerül ki Románia győztesen, a cári birodalom befolyása alá kerül. Érveik 1918-ra erejüket vesztették. A hadba lépés azonban előtte katasztrofális vereséget okozott, a központi hatalmakkal kötött békében jelentős veszteséget szenvedtek el. A román történelem paradoxona, hogy az országnak ennek ellenére óriási területgyarapodást sikerült elérnie a végelszámoláskor. A szerző külön megvizsgálandónak tartja az erdélyi románság ügyét, akiknek felszabadításával indokolták a támadást. Véleménye szerint az Osztrák–Magyar Monarchiában élő románok hűségesek voltak a birodalomhoz, szolgáltak a hadseregében, és legalább annyira elfogadható opció lett volna számukra a föderatív átalakulás, mint a Romániához csatlakozás. Utóbbi akkor vált egyetlen kívánatos lehetőséggé, amikor Magyarország kimondta a függetlenségét, mivel ettől kezdve nem számíthattak Bécs döntőbíráskodására a vitás ügyekben. Boia rámutat, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia feszültségektől terhelt birodalom volt, amelynek föderatív átalakítása már a háború előtt felmerült, pont a meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd tervei között. Erdély önállósulása magában rejtette a Romániához való békés csatlakozás későbbi lehetőségét. Boia szerint a történelem iróniája, hogy mindez csak óriási véráldozattal sikerült.

Az ötödik fejezet a békerendszerrel foglalkozik, amelyet kezdettől vitattak, hiszen a legyőzöttek számára ezek diktátumok voltak. A szerző szerint akármilyenek is ezek a szerződések, mégis a „mai Európa keresztlevelei”. (83. o.) A második világháború békeszerződései, majd a kommunista blokk összeomlása után kialakuló területi változások nem módosították a kontinens strukturális elrendezését. Az 1918 után kialakított nemzetállamok mára jóval homogénebbek, mint akkor voltak, ezért az akkor született rend visszafordíthatatlan. De Európa egyébként sem a határok átrajzolása, hanem azok eltüntetése felé halad. Ez utóbbiból kiindulva könnyebb elfogulatlanabb nézőpontból vizsgálni a korabeli eseményeket, mintha az egykori sérelmeket vesszük alapul. A birodalmak összeomlásával a békekonferencia eleve kénytelen volt nemzetállami keretek között gondolkodni. Mivel a közép-kelet-európai térségben szinte mindenhol keveredtek az etnikumok, szinte lehetetlen lett volna mindenki számára megfelelő határokat húzni. Ugyanakkor kevésbé lett volna fájdalmas, ha az új határok kompromisszumok eredményeként jönnek létre, mint így, diktátumok eredményeiként. A nemzetek önrendelkezésének elvét egyoldalúan alkalmazták: így kerülhetett a Szudéta-vidék Csehszlovákiához német többsége vagy a Partium nagyvárosai Romániához magyar többségük ellenére. (Boia felsorolja a többi kétes határmeghúzást is, itt az egyszerűség kedvéért csak két példát emeltem ki a szövegből.) A rendezés sajátossága, hogy Oroszország és Németország hatalmi szerepével egyáltalán nem számolt. Mire a harmincas években új erőre kaptak, náluk jóval gyengébb nemzetállamokat találtak maguk közé ékelve, amelyek védtelenek voltak a két nagyhatalommal szemben. Boia gondolatmenetével szemben megjegyzem, hogy más kutatások szerint éppen hogy számolt velük az antant, a nemzetállamok láncolatának egy olyan zónát kellett volna alkotnia, amely elég erős ahhoz, hogy ellenálljon Németországnak, és elég nacionalista ahhoz, hogy ellenálljon a Szovjetuniónak.


Lucian Boia. Kép forrása: Youtube

A kötetet Boia a következmények vizsgálatával zárja. Szerinte a totalitárius rendszerek az első világháború következményei. A bolsevik hatalomra jutás a Szovjetunióban a háború okozta körülmények nélkül nem következhetett volna be. A kommunizmus korábban is létező ideológia volt, azonban talán megmaradt volna az utópiák egyikének, ha Oroszországban nem döntenek úgy, hogy megpróbálják megvalósítani. Ami létrejött, természetesen egy jóval torzabb, jóval embertelenebb rendszer lett. A nácizmus igen speciális rendszer volt, amely kizárólag Németországban alakult ki. Nem volt belekódolva a német történelembe, okai a háború következményeiben keresendők, és a nácik hatalomra kerülése így is csak egy adott pillanatban volt lehetséges, amikor olyan választási eredmény született, hogy bekerülhettek a kormányzó koalícióba. Boia szerint az első világháborút el lehetett volna kerülni, a másodikat – az elsőből fakadóan – már jóval nehezebben.

Mit mondhatunk a könyvről, miután részleteiben áttekintettük? Senki ne várjon tőle új kutatási eredményeket, hiszen nem ez volt a szerző célja. A kötet voltaképpen annak a gondolatkísérlete, hogy mi lett volna, ha nem történik meg az első világháború, vagy mi lett volna, ha a központi hatalmak nyerik meg. A tényanyagot, amelyet a gondolatkísérlethez felhasznál, más kutatásokból már ismerhetjük, sok újdonságot háborúval foglalkozó történész számára nem jelentenek. Mi az, ami miatt mégis érdemes végigolvasni ezt az esszét? Egyrészt a szerző nemzetisége okán, hiszen egy román szerző által Romániával szemben megfogalmazott kritika mindenképpen érdekes lehet, különösen Magyarországon. Másrészt számos olyan gondolatot vet fel, amelyet a mostanában fősodornak számító nyugat-európai transznacionális szempontú első világháborús kutatás kapcsán érdemes átgondolni. Ha a Boia által leírtakat sokan, nemcsak történészek, hanem más értelmiségiek, döntéshozók is megfontolják, akkor előbb-utóbb talán eljuthatunk odáig, hogy ne csak közös francia–német, hanem közös magyar–román tankönyv is születhessen az első világháborúról.

A kötet megjelenési adatai: Lucian Boia: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Ford.: Tibori Szabó Zoltán. Cser, Budapest, 2015. [Eredeti megjelenés: Lucian Boia: Primul Război Mondial: controverse, paradoxuri, reinterpretări. Humanitas, Bucureşti, 2014.]

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket