Magyar állampolgárok francia internálótáborokban az első világháború alatt

Az első világháború alatt Franciaországban internált magyar (és nem magyar) állampolgárok nehéz sorsáról Kuncz Aladár az 1931-ben megjelent Fekete kolostor című könyvében részletesen beszámolt. A magyar levéltárakban fellelhető iratok további részleteket adnak hozzá a magyar szempontból sok esetben szomorú eseményekhez, amelyek a kortárs Gustav Hervé francia újságíró szavaival élve „Franciaország történetének nem a legdicsőbb lapját” alkotják. 

A világháború első napjaiban, a hadüzenetek megküldését követően – de akár már azt megelőzően is – a szemben álló országok legtöbbje megkezdte a területén élő, a vele hadiállapotba került országok állampolgárainak összegyűjtését. Ezt tették a francia hatóságok is, amelyek előre elkészített intézkedési tervek alapján hajtották végre az ellenséges országhoz tartozó állampolgárok internálását.


Garaison-i internáltak csoportja. Forrás: http://grandeguerre.icrc.org/en/

Franciaországban már 1913-ban születtek bizalmas döntések arról, hogy milyen intézkedéseket kell alkalmazni a hadiállapotba kerülő országok állampolgáraival szemben. E döntések eredményeképpen 1914 augusztusának első napjaiban intézkedések születtek a hadviselő országok állampolgárainak regisztrálására. Osztrák–magyar szempontból ez azért érdekes, mert Franciaország csak 1914. augusztus 11-én üzent hadat a Monarchiának.

Az internálást nem csak repressziós hatása miatt alkalmazták, hanem a helyi hatóságok minden, az országban tartózkodó és Franciaországgal hadiállapotba kerülő ország állampolgárát potenciális kémnek tekintettek. Emellett fontos szempont volt, hogy megfosszák az ellenséget leendő katonáitól. Az internálás másik célja az volt, hogy a frontvonalak és a hadműveleti terület közeléből az ország belső részein gyűjtsék össze a kémgyanús elemeket. Meg kell jegyezni, hogy a külföldiek összegyűjtése nem feltétlenül csak a francia állam döntése volt, hanem az országban kialakult közhangulat is indokolta. A hadüzenet után a német és az osztrák–magyar állampolgárok személy- és vagyonbiztonsága veszélybe került a felfokozott háborús hangulat miatt. Párizsban a német és más ellenséges ország állampolgárainak üzleteire támadtak, kifosztották, feldúlták őket. A város utcáin nemcsak civil ruhás detektívek igazoltatták a gyanús, nem franciának hitt járókelőket, hanem „önjelölt rendőrök” tömegei is. Több alkalommal előfordult, hogy az internálásra került osztrák–magyar állampolgárokat megtámadták (például Párizsban és Marseille-ben), szóban és tettleg inzultálták, miközben a helyi gyűjtőpontokról elszállításra indultak. Sok esetben a francia rendőrség védelmét kellett igénybe venni.

A francia internálótáborok rendszere négy elosztótáborra támaszkodott. Ezekben a táborokban osztályozták a külföldi (vagy francia) állampolgárokat és küldték a megfelelő helyre. A táborok ilyen módon differenciáltak voltak: voltak táborok az előkelők, a családosok, az egyedülállók, a franciabarátok, a közeli hazatelepítésre várók számára, sőt előfordult, hogy az egy nemzethez tartozóknak létesítettek tábort. Az internáltak fogva tartására kijelölt helynél fő szempont volt, hogy könnyen, kevés őrrel lehessen őrizni. Ennek megfelelően erődítményeket és laktanyákat alkalmaztak, de igénybe vettek internálás céljára egyházi épületeket (kolostorokat, monostorokat, apátságokat) és iskolákat sőt, szállodákat és régi gyárépületeket is. A táborok adminisztratív irányítása és élelemmel való ellátása a közigazgatás magasabb vezetője, a prefektus feladata volt. Az internáltak őrzéséért a helyi rendőrfőnök vagy a kijelölt katonai parancsnok volt felelős.

Több mint ötven tábort állítottak fel, amelyekbe körülbelül hatvanezer embert internáltak. A táborokban a higiénés feltételek nem voltak minden esetben jók, ennek ellenére nem beszélhetünk tömeges elhalálozásról. A legtöbb áldozatot a spanyolnátha szedte 1918-ban.

Az internált személyek fogva tartási körülményeit a Nemzetközi Vöröskereszt mellett az Amerikai Egyesült Államok és más országok diplomatái rendszeresen ellenőrizték. Maguknak az internálást foganatosító országoknak is érdekében állt elfogadható körülményeket biztosítani, hiszen gondolniuk kellet saját, a velük hadiállapotban álló országokban internált állampolgáraikra.

1915 márciusában több mint nyolcezer osztrák–magyar állampolgárt tartottak internálótáborokban a francia hatóságok. Velük a Nemzetközi Vöröskereszt tartotta a kapcsolatot. 1915 kora nyarán hazaengedtek – egy főleg nőkből és gyerekekből álló – nagyobb csoportot Franciaországból. Hazaérkezésük után a magyar belügyminisztérium tisztviselői kihallgatták őket, az általuk elmondottak jelentették az első benyomásokat a francia internálótáborokban zajló életről.

A hazaengedett nők beszámolóiból több szörnyű eset is napvilágra került az internált magyar állampolgárok hányattatásairól. Kétségkívül akadnak olyan beszámolók, amelyek hitelessége megkérdőjelezhető. Egy Pollák Bella nevű nő arról beszélt, hogy egy francia katona szuronnyal leszúrt egy Szabó nevű, utcaseprésre rendelt fiatalembert, aki szünetet tartott a munkájában.

A szemtanúk szólnak többek között francia katonák és rendőrök által agyonlőtt német állampolgárokról Párizsban, valamint a felheccelt tömeg által elkövetett lincselésekről. Egyes szemtanúk beszámoltak német polgári személyek francia katonák általi, a nyílt utcán való lemészárlásáról Párizsban.

A dél-franciaországi Périgueux-be internált csoportot a vasútállomáson a helyi lakosok nagy tömege fogadta, akik szidalmazták, dobálták, köpködték őket, akit tudtak megütöttek, miközben az internálótábornak kijelölt gyárépület felé kísérték őket a francia katonák. A háború első hónapjaiban rendszeresek voltak a tüntetések a tábor előtt, valamint és gyalázkodó hangú bekiabálások és kődobálás a falakon belülre.  


Kunyhó a périgueux-i internálótáborban. Forrás: http://www.alamy.com/

A beszámolók egy részét talán érdemes némi fenntartással kezelni, hiszen máshol épp arról szóltak a vallomások, hogy a rendőrök védtek meg külföldieket a népharag elől. A francia hatóságoknak is az állt érdekében, hogy internált állampolgáraik ne váljanak a magyar hatóságok bosszújának áldozataivá.

Ugyanakkor a hadüzenetek első napjaiban a felfokozott hangulatból eredően elképzelhető, hogy egyes esetekben a francia hivatalos szervek tagjai messze túllépték hatáskörüket. Ilyen esetekben nem kizárt, hogy fogva tartott magyar, osztrák vagy német állampolgárokat kisebb-nagyobb atrocitások értek. Ilyen volt például Kende Tódorné esete. Ő elmondta, hogy egy ismeretlen férfit a párizsi gyűjtőfogházban úgy megvertek, hogy kórházba kellett szállítani. Egy Krausz Márton nevű férfi egy hazaengedett magyar nővel küldött levelében leírta, hogy a hadiállapot kezdetén a francia rendőrök Párizsban az utcára zavartak német és osztrák–magyar állampolgárokat, ahol a tömeg rájuk támadt, közülük többeket agyonvertek. 

A körülmények

A tábori körülményekre általában a zsúfoltság volt jellemző. Az egyik hazatérő elmondta, hogy Saint-Affrique-ba egy szállodát jelöltek ki az internálás helyének. Itt mintegy ötszáz főt helyeztek el, ebből három nagy terembe száz-száz embert zsúfoltak be. Ágy nem minden fogva tartási helyen volt, gyakran említik a források, hogy szalmán kellett feküdni. 

Volt olyan tábor, ahol nem választották el az internáltakat a köztörvényes bűnözőktől. A jogszabályok lehetővé tették „problémás elemek” rendőri felügyelet alá helyezését is, így kerülhettek köztörvényes bűnözők a polgári internáltakkal egy táborba. 

Bár nem minden tábor esetében volt általános, a rodez-i táborban a férfiakat és a nőket külön választották. A két tábort kerítés választotta el egymástól. A szétválasztott házaspárok nem érintkezhettek egymással. Egy ízben az egyik magyar internált férfi szeretett volna néhány szót váltani a feleségével a kerítésnél, de az ott álló francia katona puskatussal elzavarta.

A garaison-i tábor esetében egy amerikai jelentés is elismerte, hogy a táborban őrzött foglyok körülményei rosszak. A jelentést készítő T. A. Donial, aki az amerikai hadsereg tényleges állományú hadnagya volt, egy semleges állam képviselőjeként tett jelentést. Ebben leírta, hogy a korlátozott tisztálkodási lehetőségek ellenére az itt talált internáltak „valamennyien tisztának; egyesek majdnem kifogástalanul ápoltak benyomását keltik.”

A périgueux-i táborban szintén szembeszökő volt a higiénés viszonyok gyengesége: több száz internáltra mindössze egy kút és mellékhelyiség jutott. Reggelente a mosakodásra és a WC használatára várók több órás sorban állásra kényszerültek.    

A beszámolókban gyakran visszatérő elem, hogy a hideg idő beálltával csak novemberben, illetve decemberben osztottak takarókat, valamint több táborban csak nehézségek árán tudták megoldani a lakóhelyiségek fűtését.

Táplálkozás

Az élelmiszerrel való ellátás a helyi szervek feladata volt, de az internáltak saját költségükön kiegészíthették a kapott élelmiszert. Az élelemmel való ellátottsággal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a kezdeti nehézségeket leszámítva nem mondható rossznak. A háború kitörését követően a francia hatóságok nem voltak felkészülve civilek tömeges ellátására. 1914 decemberéig jellemző volt a napi két étkezés, a reggelit elhagyták. 1915-ben már javítottak az ellátáson részint az internáltak tiltakozása, részint a nemzetközi ellenőrzés hatására. Ekkortól általában 600 gramm kenyér járt naponta, hetente négy alkalommal adtak 200 gramm húst. Zöldségfélék (burgonya, bab, borsó) bőséggel voltak, amelyekből főleg leveseket készítettek. Egyes források szerint a gyerekek táplálkozására külön figyeltek a hatóságok, számukra igyekeztek tejadagot biztosítani.

1914 késő nyarán a périgueux-i táborban, ahol Kuncz Aladárt is fogva tartották pár hónapig, az étkezés elég bőséges volt: a kiadott ételekben a főzelék és húsféle egyaránt jelen volt. Kuncz visszaemlékezésében azt írta, hogy

„A táplálkozás ellen a perigueux-i korszakunkban kifogást nem emelhettünk. A kenyér is ízlett és kaptunk bőségesen.”

E táborban az is bizonyítja az élelem bőséges voltát, hogy egy lengyel internált kenyérből készített sakkfigurákat.

1915 elején a magyar beszámolók alapján igen rossz hírű garaison-i táborban lévők naponta kétszer, reggel és délután 5 órakor kaptak enni. Ez alól a fizikai munkát végző férfiak kivételt jelentettek, ők napi három alkalommal étkeztek. E táborban naponta egy kilogramm híg főzelék jelentette az ebédet, amelyet hetente három alkalommal 125 gramm hússal egészítettek ki. A hozzátartozóknak lehetőségük volt a Vöröskereszt révén pénzt küldeni Magyarországról az internált családtag részére. 1915-ben 100 koronáért 76 frankot adtak. Ebből az összegből a helyi piacon kiegészíthették a táborban kapott élelmet. Garaison-ban az árakat tekintve 25 krajcárnak megfelelő francba került 2 kilogramm burgonya, egy fej hagymáért 5 krajcárnak megfelelő, egy kilogramm borjúhúsért 2 forint 25 krajcárnak megfelelő francot kértek a helyi termelők.

Orvosi ellátás

Az orvosi ellátás minősége mutatja talán a legváltozatosabb képet. A megfelelő orvosi ellátás biztosítására a fogva tartó állam hatóságai nemzetközi jogszabályok révén kötelezve voltak. Ez a feltétel a legtöbb táborban teljesült is. Meg kell azonban említeni a périgueux-i tábort, ahol igen gyenge volt az orvosi ellátás színvonala, ami miatt az itt fogva tartott egyik magyar szerint kb. 20 ember halt meg. Ebben a táborban a szemtanuk elmondása szerint tífuszjárvány is volt. Orvosság nem állt rendelkezés, a betegeknek csak hashajtót (!) adtak. Ugyanitt történt, hogy a betegek ugyanazt az ételt kapták, mint az egészségesek. Előfordultak halálesetek abból fakadóan is, hogy krónikus betegek nem kaptak megfelelő kezelést.

Az garaison-i táborban az „egészségügyi szolgálat” ellátásával a francia hatóságok egy 72 éves állatorvost (!) bíztak meg. Erről az állatorvosról azt írta az egyik fogvatartott, hogy a betegeknek megvágta a fülét, és ha vérzett, azt mondta, még él. Itt a betegeket elkülönítették ugyan az egészségesektől, de továbbra is szalmán kellett feküdniük. Ebben a táborban is előfordultak halálesetek a nem megfelelő orvosi ellátás miatt. Némileg ellentmond a szemtanúknak az amerikai Donial-jelentés, amely szerint a tábor rendelkezik betegszobával, ahol ágyak vannak. Ugyanakkor a jelentést tevő hadnagy megjegyezte, hogy ottjártakor a helyiségben igen hideg volt, mert nem fűtötték.

Az orvosi ellátás tekintetében sok múlott a kirendelt orvos hozzáállásán. Voltak francia orvosok, akik nem foglalkoztak a rájuk bízott emberek egészségi állapotával. Az ilyen megközelítés miatt előfordultak halálesetek az internáló táborokban (például a rodez-i táborban), főleg a krónikus betegségektől szenvedők körében. Ugyanakkor sok orvos emberségesen bánt a betegekkel. 

A francia hatóságok viszonya az internáltakhoz

Az internáltakat kezdetben rendőrök őrizték, majd később katonák. Ezek általában frontszolgálatot teljesített, sebesülésükből felgyógyult katonák voltak, akiket könnyített szolgálatra egy-egy tábor őrzésére vezényeltek. Bár Kuncz szimpátiával ír a tábort őrző katonákról, azért ez nem volt általános. A rendőrökhöz képest a katonai őrség jóval keményebben viszonyult az internáltakhoz, így akár a gyerekek által elkövetett csintalanságokat vagy lármát is puskatussal torolták meg egyes esetekben. A források említést tesznek arról is, hogy a legtöbb táborban volt szigorított (sötét) zárka, ahová a renitenskedőket, munkát megtagadókat zárták. Az elzárás ideje változó volt, 24 órától 4-8 napig is eltarthatott. Ilyenkor a fogoly csak vizet és kenyeret kapott. Volt olyan magánzárka, amiben felegyenesedni sem lehetett. A táborok parancsnokaira általánosságban sok panasz volt, elsősorban önkényes viselkedésüket kifogásolták. Az egyik táborban például, ha a parancsnoknak rossz kedve volt, a férfiakat egy patkányok által látogatott sötétzárkába dugta.


Kuncz Aladár nyilvántartó lapja az internálótáborból. Forrás: http://grandeguerre.icrc.org/en

A garaison-i tábor parancsnoka, bizonyos Foy hadnagy például azzal nehezítette meg a táborban őrzött férfiak életét, hogy éjjelente a latrinákat kellett „őrizniük” kétórai váltásokban. Szintén ebben a táborban alkalmazták azt a büntetési módot, hogy az udvaron kellett állni órák hosszat nappal szemben vagy az esőben.

A civil hatóságok részéről az elhelyezésről és az élelmezésről gondoskodó prefektusok részéről szintén változó volt a kép. Volt köztük olyan, aki cinikusan állt az internáltak problémáihoz. A granville-i táborban elhelyezettek a prefektushoz fordultak segítségért, mert az elhelyezésükre szolgáló helyiség teteje beázott. A prefektus kiszállt a helyszínre és látva vizes padlót a következő megjegyzést tette:

„Úgy látszik, hogy önök lábvizet vettek.”

Az ellenpéldát a bergerae-i tábor parancsnoka jelentette, aki hangversenyekkel igyekezett javítani a táborba zárt civilek komfort érzetét.

A háború elején az internáltakkal való bánásmódban közrejátszott a német csapatok sikere a francia hadsereg ellen. Ebben az időben gyakran törlesztettek a francia katonák vagy a helyi adminisztráció a teljesen ártatlan és kiszolgáltatott internáltak rovására.

A tábori mindennapokat általában az egyhangúság jellemezte. Színt hozott ebbe a sivárságba, hogy a francia hatóságok munkára fogták a 60 év alatti internált férfiakat. Jobb helyzetben voltak azok a fogva tartottak, akik piacképes szakmával rendelkeztek. A garaison-i tábor lakói közül a szabók például katonai egyenruhákat varrtak, amivel napi 50 centimet kerestek. A többieket kevésbé szakértelmet igénylő munkákra vették igénybe: utakat tisztogattak, fát vágtak az erdőkben vagy követ törtek. Ettől függetlenül a táborokban mindennapos probléma volt az üres órák eltöltése, az unaloműzés, amelyet az internáltak különböző módon próbáltak megoldani. Kuncz Aladár périgueux-i fogsága idején például egy francia nyelvű irodalmi alkotást fordított le magyarra. Mások a magukkal hozott könyveket olvasták, kártyáztak vagy sakkfigurákat készítettek és azokkal játszottak.

Összefoglalás

1915-ben a magyar belügyminisztérium illetékes tisztviselőit megdöbbentette a francia nép ellenséges viselkedése és a francia hatóságok – néha valóban túl – kemény bánásmódja az internált, Franciaországgal hadiállapotban lévő országok, de főleg Magyarország állampolgáraival szemben. A közgondolkodás a franciákat kifinomult népnek gondolta, így minisztériumi jelentésben megdöbbenésnek adtak hangot, hogy „egy művelt nemzet ily elbánásban részesítse a védtelen polgárainkat.” A Belügyminisztériumban elemezték a vallomásokat és arra a megállapításra jutottak, hogy a francia hatóságoknak – hasonlóan a magyarokhoz – a hirtelen nagyszámú internáltról való gondoskodás a háború elején gondot okozott. Ugyanakkor azt már érthetetlennek tartották, hogy a későbbiek során miért nem változtattak a tartási körülményeken. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy 1915-től némi javulás érezhető a fogva tartási körülményekben

A belügyminisztériumban a jelentések értékelése végén arra jutottak, hogy a francia táborokban rosszul bánnak a magyar állampolgárokkal. Ezt a sérelmet diplomáciai úton tudatni kívánták, egyúttal elvi szinten arra a következtetésre jutottak az illetékesek, hogy Magyarországon internált francia állampolgárokon kell megtorolni a sérelmeket. Ennek módjáról azonban nem közöltek részleteket.

Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy a Magyarországon internálásra kerülő személyek körülményei is gyakran meglehetősen ridegek voltak. A hadüzeneteket követő internálási hullám során a magyar hatóságok sem tudták biztosítani a megfelelő elhelyezést (a Pest megyei Püspökhatvanban például egy tűzoltószertárban helyeztek el francia internáltakat). A francia állampolgárokról szólva – az eddigi kutatások szerint – a magyar hatóságok az esetek döntő többségében helyben lakást és a hatóságnál való napi szintű jelentkezést írták elő. Francia állampolgárok magyarországi internálótáborba való utalására kevés adat áll rendelkezésre.

A francia internálótáborokban való életkörülmények reális értékelését a vonatkozó francia levéltári iratanyag kutatása, az így kigyűjtött információk értékelése szolgálná a legjobban. E kutatás elvégzése nélkül lehetetlen objektív véleményt alkotni a kérdésről.

Somogyi László

Felhasznált irodalom

Joël Kotek-Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Budapest, 2005.

Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból. Kolozsvár, 1931. (Budapest, 2010.)

Sajtó

Váci Hírlap. Helyi és vidéki érdekű társadalmi hetilap

Levéltári források

MNL-OL K-148. Belügyminisztériumi iratok 1867-1944. Elnöki iratok.  36. tétel. 568. csomó. Internálási iratok, 1915. 21377/1915. 

Ezt olvastad?

Kilenc évtizeddel ezelőtt, 1928-ban adta át a forgalomnak Horthy Miklós kormányzó a csepeli vámmentes kikötőt, amelynek a tervezése és felépítése