A magyar és horvát katolikus egyház az oszmán hódoltság idején

Molnár Antal, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatója két évtizedes kutatásainak eredményeit szintetizálta 2019-ben megvédett akadémiai nagydoktori disszertációjában, amely most végre nyomtatásban is megjelent. Már a több mint ötszáz oldalas monográfia tartalomjegyzékéből kiderül, hogy ez esetben nem az eddigi munkásság egymás után rendezését foghatjuk kézbe, hanem a Kárpát-medence oszmán megszállás alá került népeinek katolikus pasztorációjának minőségi továbbgondolásával állunk szemben. Mindez szervesen illeszkedik a 2002-ben megjelent Katolikus Missziók a hódolt Magyarországon I. című kötetben felvetett gondolatokhoz, ám egyben egy olyan témát fejt ki a címben is deklarált módon, amelynek kontúrjai csak felsejlettek az első publikációkban, jelesül a (mai) horvátországi katolikus intézményrendszer kora újkori specifikációi.

Az elmúlt két évtizedben a magyar történettudomány úttörő munkát végzett a kora újkori horvát–magyar kapcsolatok újraértelmezésében. Pálffy Géza elsősorban a végvárrendszer felől indulva a horvát–szlavón rendiség, Molnár Antal pedig az egyházi viszonyok terén mutatott rá azokra a sajátosságokra, amelyek megkülönböztették a Drávától délre fekvő területek intézményeit, kulturális arculatát vagy társadalmi berendezkedését a szűken vett magyarországiaktól. Márpedig ezt észrevenni, és egyáltalán a problémát érzékelni korántsem volt egyszerű. Elég végignézni a közép- és kora újkori térképeket a használatban levő magyar történelemtankönyvekben, hogy kiderüljön, magyar oldalról nem sok érzékenység mutatkozott annak bemutatására, hogy Horvátország nem ab ovo természeténél fogva része valamilyen módon a Magyar Királyságnak, és a kálmáni, illetve lászlói hódításnál azért összetettebb az a viszony, ami a két királyságot összefűzi. Mindehhez a felismeréshez a horvát szakirodalom sem nyújtott elég fogódzkodót, hiszen ott éppen ellenkező oldalról jutottak el a közös múlt permanens tagadásáig. A horvát historiográfia egészen a legutóbbi időkig a puszta perszonálunió mítoszát erősítette, mondván 1526-tól (náluk 1527-től) a Habsburgok véletlenségből bírták együtt a magyar és a horvát trónt, és igyekeztek nem feltenni maguknak azt a kérdést, hogy vajon hol állt ez a trón, és mit is viselt a horvát király a fején. Messzire vezet ez a szál, de annak érzékeltetésére talán elegendő, hogy historiográfiai kitaposottság híján rátalálni sem volt egyszerű a „magyar” hódoltság és a Drávától délre fekvő „szlavón és horvát” hódoltság összevetésének kérdésére.

2019. január 1-jétől Molnár Antal tudományos főmunkatárs lett a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatója. Kép forrása: Magyar Kurír

Molnár Antal eddigi munkásságának egyik legfőbb érdeme, hogy az évszázados szakirodalmi kánont, miszerint beszélhetünk hódoltsági reformációról, kiegészítette azzal a fontos elemmel, hogy ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a hódoltsági katolicizmusról sem. Ennek bizonyítására olyan új római iratanyagot tárt és dolgozott fel, amelyről korábban csak sejtéseink voltak Vanyó Tihamér és Lukács László előzetes közlései alapján. Ebből egy olyan új világ képe rajzolódott ki, amely korábban a végvári levelezésből, a hódoltsági adóztatásból és az oszmán defterekből szinte teljesen hiányzott. Mindezt továbbgondolva jelen mű első két fejezete a maga komplexitásában mutatja be a magyarországi hódoltságot, ahol jelen vannak a világegyház missziós törekvései, az ezek által dinamizált vagy éppen megtűrt szerzetesrendek, a magyarországi katolikus egyház romjain túlélő püspökök és ilyen-olyan igénnyel kinevezett helynökeik, a helyben maradó világi papok, az újításokkal szemben tartózkodó, ám jelenlétükkel pótolhatatlan licenciátusok, az egyházi adókat bérlő és behajtó végváriak, a címeikhez ragaszkodó címzetes egyháziak és végül, de nem utolsósorban a helyben élő hívek. Ők együtt, sokszor egymással is harcolva adják azt a katolikus társadalmat, amiről szól ez a könyv. Nem árulunk el titkot, hogy csak nagyon távolról tűnhet ez a világ egységesnek és hierarchikusnak, belülről inkább kaotikus és esetleges, amiben nagyon nehéz észrevenni tendenciákat és folyamatokat. A szerzőnek azonban sikerült megragadni ennek lényegét, és rámutatni arra, hogy bár mindezek az elemek többé-kevésbé megvoltak a Balkán-félsziget alávetett területein is, ám van egy sarkalatos különbség: jelesül a helyben tevékenykedő egyháziak mindegyike a Habsburgok kezén maradt Magyar Királyság egyházi struktúrájába tagozódott be. Azaz a katolikus egyházi jelenlét sohasem lehetett a megszállók által gyakorolt kegy, vagy az általuk beengedett szentszéki akarat valósága, hanem a benne élők számára az 1526 vagy 1541 előtti, még normálisnak képzelt viszonyok továbbélésének képzetét keltette. Lépjen bár be e katolicizmus az egyszerű hívek ajtaján egyházi tizedet beszedő végvári, jezsuita misszionárius vagy éppen raguzai kereskedő képében, amíg van kinek arra emlékezni, hogy valaha ő és felmenői valamely katolikus püspök – legyen az akár az egri, pécsi, csanádi, kalocsai vagy éppen az egri – egyházi fennhatósága alá tartoztak, addig mindez az integritást erősítette. A baj akkor kezdődött, amikor elfogytak a régi intézményi keretekre emlékező őslakosok, helyükre pedig újak érkeztek, akiknek semmilyen ismeretük nem volt új hazájuk egyre távolabbi ködbe vesző hagyományairól. Amikor pedig melléjük olyan egyháziak sorakoztak fel valahonnan délről, akik szintén a Magyar Királyságon kívül szocializálódtak, nagyon nehéz volt elhitetni velük, hogy költözésükkel együtt egy új hierarchia részesei is lettek. Ez volt az alapja annak a konfliktushalmaznak, amely a 17. században kulminálódott a magyar főpapokat képviselő vikáriusok és a boszniai ferences rendtartomány agilis vezetői között. A könyv lapjain egy nagyon élő, bár küszködéssel teli katolikus világ elevenedik meg, ahol az oszmán katonai jelenlét fenyegetése mellett eddig szinte ismeretlen etnikai ellentétek borzolják a kedélyeket, miközben még a kora újkori katolikus reformmal kapcsolatos ellenérzések is tovább fragmentálják őket, hiszen legalább annyian ellenzik, mint ahányan támogatják ezeket az újításokat. Így aztán nem csoda, hogy a protestánsokkal és ortodoxokkal való együttélés nehézségei egy kissé háttérbe szorulnak a forrásokban és e könyv lapjain, holott ez is megkerülhetetlen része lehetett az akkori mindennapoknak.

A zágrábi Szent István székesegyház. Kép forrása: Magyar Nő Magazin

A kötet egyik legnagyobb tudományos újdonsága, hogy a zágrábi püspökség hódoltsági területeire irányítja a figyelmet, melyről eddig a magyar történettudomány mit sem tudott. A kitűnő római kapcsolatokkal rendelkező horvát egyháztörténészek, akik ugyanakkor otthonosan mozogtak a páratlan gazdagságú zágrábi püspöki (ma már érseki) és a káptalani levéltárban is, természetesen sok szempontból foglalkoztak már a katolikus intézmények hódoltsági működésével, ám nekik alapvetően hiányzott egy olyan kontrollterület, amely révén értékelni lehetett volna a Dráva-Száva közén tapasztalt jelenségeket. A szerző érdeme, hogy erre felfigyelt és a szűken vett magyarországi kutatási tapasztalatok ismeretében reális képet alkotott a zágrábi egyházmegye sajátos helyzetéről, valamint a hódoltsági egyházi jelenlét magyartól eltérő jellegéről.

A zágrábi püspökség a kora újkorban mindinkább bezárkózott, és egyre kevesebb kapcsolat fűzte a magyarországi egyházmegyékhez. Püspöke leggyakrabban a saját káptalani közegéből érkezett, míg a kanonokok közé szinte kizárólag csak helyi származásúak kerültek be, így egy erős zárvánnyá váltak a magyarországi egyháztartományban. Ezen csak az oldott valamelyest, hogy Zágrábból – melynek jelentős súlyt jelentett, hogy keresztény kézen maradva valóságos püspöke itt is székelt – a püspökök karrierjük során gyakran léptek tovább a győri püspöki stallum felé, esetleg kalocsai érseknek, és ilyenkor általában vitték magukkal szűk bizalmi körüket az új állomáshelyre, Győrbe, esetleg Pozsonyba. Mindez szépen lekövette annak a nyugat-dunántúli horvát migrációnak az útját, amely erősen átformálta Győr, Vas, Sopron és Moson megyék etnikai arculatát. E délszláv beköltözés minden bizonnyal tovább emelte a zágrábi püspök ázsióját a hazai hierarchián belül, és ehhez sokat hozzátett, hogy mivel birtokainak javát sikerrel megőrizte, így a régió legbefolyásosabb főuraként a helyi arisztokrácián belül is vezető szerepet vitt. Ennek köszönhetően töltötték be a zágrábi püspökök nem egy esetben a horvát–szlavón báni tisztséget is, és volt a kezükben továbbra is saját katonai hatalom, bár ennek értéke erősen kétséges. Összetett okai vannak annak, hogy a zágrábi egyházmegyében miért nem jártak sikerrel a reformáció terjesztői, de tény, hogy a tartományban soha nem kellett attól tartani, hogy az alattvalók zöme valamely protestáns felekezet követőjévé válik. Ez szintén a zágrábi főpapok súlyát és elismertségét erősítette. Mindez a magyar szakirodalomban eleddig ismeretlen volt, pedig valójában itt indult el a zágrábi egyházmegye a magyartól függetlenedés útján, amely évszázadokkal később majd az önálló horvát egyháztartomány modern kori megalapításában öltött testet.

A Drávától délre fekvő tartományban nem csupán a katolikus infrastruktúra állapota volt más, hanem az oszmán megszállás minősége is. Talán elemeiben még lehet pontosítani a képen, de a természeti adottságok miatt itt jóval nehezebb volt a török előrenyomulás és az elhúzódó harcok súlyos veszteséget okoztak az itt élőknek. Úgy tűnik, hogy ezen a területen a migráció és a lakosságcsere korábban bekövetkezett és lényegesen drasztikusabb volt, mint a Drávától északra. Ehhez hozzátartozott, hogy a megszilárduló oszmán végvárrendszer jóval szigorúbban tudta ellenőrizni a meghódított területeket, így itt nem tudott egy olyan kettős adóztatási rendszer kialakulni, mint amilyen a magyar területeken működött. A helyi horvát–szlavón nemesség gyengeségéből is kifolyólag a zágrábi püspök a világiak helyett sokkal inkább volt kénytelen a hódoltsági egyházszervezet intézményeire támaszkodni, és ez alapvetően más irányba vitte az itteni katolicizmust. Talán nem is biztos, hogy a zágrábi püspök használta a boszniai ferenceseket, és nem fordítva. Ugyanakkor ehhez képest szintén valamelyest eltértek az eredeti horvát–dalmát püspökségek balkáni területei, ahogy ezt a zengg-modrusi egyházmegye példájából megismerhettük.

A szerző komoly tanulságokat fogalmazott meg a kötet végén található összegzésben. Úgy tűnik, hogy nem csupán a zágrábi káptalan és a horvát pálos kolostorok tagjaiban született meg humanista alapokon holmi illír öntudat, hanem a határ túloldalán a folyamatos expanzióban levő boszniai ferences rendtartomány tagjai között is elterjedt egyfajta büszkeség, és ez komoly alapját képezte a horvát nemzeti konfesszionalizációnak és a felszabadító háborúkat követő új berendezkedés jellegének. A monográfia rengeteg kérdést megold és kerek egész képet ad a magyar és a horvát hódoltság kora újkori katolikus jelenlétéről, ugyanakkor felvetéseivel új kutatásokra inspirál. Ezzel esélyt ad arra, hogy a Habsburg és Oszmán nagyhatalmak közé szorult horvát–magyar területek közös múltjának újabb dossziéi kerüljenek felülvizsgálatra a közeljövőben.

Varga Szabolcs

A kötet megjelenési adatai: Molnár Antal: Magyar hódoltság, horvát hódoltság. Magyar és horvát katolikus egyházi intézmények az oszmán uralom alatt. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet. Budapest, 2019. 

Ezt olvastad?

Október 31. a reformáció napja, Szlovéniában és Németországban állami ünnep is egyben. Ennek apropóján olyan filmalkotásokat gyűjtöttünk össze, amelyek alkotói