Magyar hadifoglyok Olaszországban a Nagy Háború idején

Az Olasz Királyság 1915. május 23-án hadüzenetet küldött az Osztrák–Magyar Monarchiának, ami az első világháború délnyugati frontjának megnyitásához vezetett. A konfliktus során — olasz statisztikák szerint — 477024 osztrák-magyar katona esett olasz hadifogságba, beleértve azt a kb. 24 ezer embert, akiket az olaszok a szerbektől vettek át. Közülük a magyar hadifoglyok száma 100-150 ezer közé tehető. Pontosabb számot nehéz lenne meghatározni, mivel az osztrák–magyar statisztikák ezreket tartanak nyilván eltűntként, az elfogó olasz hadseregek pedig csak a tiszti hadifoglyok nevét és nemzetiségét jegyezték fel, illetve számos esetben egyszerűen osztrákoknak nevezték az ellenséget.

Sorsuk, történetük feldolgozásának a Nagy Háború százéves évfordulója adott némi lendületet. A téma az elkövetkező években is aktuális marad, hiszen a magyar hadifoglyok tömeges hazatérése csak 1919 szeptemberében kezdődhetett meg, sőt még 1922-ben is voltak hazatérésre váró magyar katonák Olaszországban.

Osztrák-magyar hadifoglyok a ferrarai hadifogolytáborban, 1918 júniusában. (Wikimedia Commons/Fondazione Micheletti)

A századforduló idején megrendezett I. és II. hágai békekonferencián többek között a hadifoglyok helyzetéről is döntöttek. A máig érvényben lévő 1899-es II. Konvenció 1. Szakaszának 2. Fejezetében található 4-20. cikk vonatkozik a hadifoglyokra. Ezt Konvenciót az Olasz Királyság aláírta és ratifikálta. Az 1907-es IV. Konvencióban is megtalálható ugyanaz a 17 cikk, néhány apróbb kiegészítéssel. Olaszország ezt is aláírta és ezt vette alapul a hadifoglyoknak nyújtandó ellátás kidolgozásában. Ez az Egyezmény rögzíti többek között, hogy a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. A tulajdonaiktól nem szabad őket megfosztani, egyedül a fegyvereiket, a lovaikat, és a katonai papírjaikat lehet tőlük elvenni. A tiszteket kivételével munkára lehet őket fogni, fizetség ellenében. Olyan élelmezési és ruházati ellátást kell biztosítani nekik, amit az elfogó ország katonái kapnak. Az elfogó hadsereg, tehát esetünkben az olasz hadsereg szabályzata érvényes rájuk — a kihágásokat és bűncselekményeket, mint például az őrség megtámadását, a szökési kísérleteket, elzárással büntethetik. A hadifoglyok díjmentesen küldhetnek haza leveleket és csomagokat. A tisztek számára illetményt kell fizetni a rangnak megfelelően. A Konvenció azt is biztosítja, hogy a hadifoglyok végrendelkezhetnek. Előírja továbbá, hogy a konfliktus lezárultával mielőbb biztosítani kell a hazatérésüket. A Konvenció szerint a hadifoglyok nem kerülnek jogilag az őket elfogó hadsereg fennhatósága alá, így ellátásukról a saját országuk kormányának kell gondoskodnia. Ennek megszervezése a két hadviselő fél közötti megállapodás alapján történik. Mivel esetünkben ilyenre nem került sor a konfliktus elején, az Olaszországban internált hadifoglyokról, beleértve a magyarokat, az olasz kormánynak kellett gondoskodnia.

A II. hágai békekonferencia, 1907 (Wikimedia Commons)

Az ellátás megszervezése a Hadifogolyügyi Bizottság feladata lett, melyet a Hadügyminisztériumon belül hoztak létre. A Bizottság jegyzékek, körlevelek és szabálygyűjtemények formájában hozott döntéseket. Mielőtt a hadifoglyokat huzamosabb időre elhelyezték — országszerte több mint 90 hadifogolytáborba —, a háborús övezetben gyűjtőtáborokban várakoztatták őket és az ottani ellátásukról katonai hatóságok, úgy mint a Vezérkari Főnökség, a Vezérkari Hadbiztosság és az egyes hadseregek hadbiztosságai döntöttek. Először is, 5-6 napig vesztegzár alatt tartották őket, elkerülendő, hogy fertőző betegséget vigyenek be az országba. Ezután lefertőtlenítették és kihallgatták őket, hogy katonai információkhoz jussanak tőlük. Végül harmadosztályú vonatokkal elszállították őket a Hadügyminisztérium által jóváhagyott táborokba.

Az olaszországi hadifogolytáborok (Baja Benedek et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története. I. kötet. Budapest, Atheneaum, 1930, 225.)

A legtöbb hadifogolytábor vegyes volt, azaz tiszti és legénységi hadifoglyokat egyaránt elhelyeztek bennük, de a két részleget mindig elválasztották egymástól és eltérő ellátásban részesítették. A tiszteket kaszárnyai bútorokkal berendezett szobákban helyezték el, ahol a saját legénységükből személyzetet választhattak maguk mellé. Menzán étkeztek, ahol fizetniük kellett az élelemért, melyet a legénységi hadifoglyok közül választott pincérek szolgáltak fel nekik. Illetményt is kaptak, a rangjuknak megfelelő összegben, például a tábornokok 15.000, a hadapródjelöltek 1200 lírát. Olasz tisztek kíséretében kijárhattak a táborból és a városban vásárolhattak maguknak ruhát, vagy éppen füzetet és íróeszközöket, hogy naplót vezessenek. Sajnos a legtöbb hadifogolytól elvettek minden írást, mielőtt hazaengedték őket, nemcsak a naplókat, de a fogságban kapott leveleket is. A szerencsésen megmaradt anyag rendkívül értékes forrásnak számít, amit ugyanakkor nem szabad kritika nélkül felhasználni.Kijárás esetén civil ruhát kellett viselniük és egy karszalagot Esercito Austro–Ungarico (Osztrák–Magyar Hadsereg) felirattal.

A közkatona hadifoglyok nagyobb hálótermekben aludtak. Ahogy a hadifoglyok száma egyre csak növekedett, az üresen álló épületeken kívül, ahol kezdetben el tudták helyezni őket (várak, kaszárnyák, kolostorok, templomok stb.) barakkokat építettek a hadifoglyoknak. Szintén barakkokat építettek a munkára fogott legénységi hadifoglyok számára a munkahelyük (gyárak, közút- illetve vasútépítés, mezőgazdaság) közelében. A közkatona hadifoglyok nem fizettek az élelemért — az olasz közkatonáknak békeidőben járó fejadagot kapták —, kivéve a hadifogolytáborokban működtetett kantinokban vásárolt „extra” cikkekért (főként tea, kávé, limonádé, sör és bor; tömény szeszesitalt nem ihattak). Különféle ruhadarabokat is biztosított nekik az olasz állam: két vászon nyakkendőt, három vászon inget, egy gyapjú melegítőt, két vászon alsóneműt, két pár zoknit, két pár cipőt, két darab ruhazsebkendőt és egy szürkészöld köpenyt kabát gyanánt. Ugyanakkor az olasz Hadügyminisztériumnak tudomására jutott, hogy több helyen a hadifoglyok hazaküldik ezeket a családjaik számára.

A Sulmona melletti Fonte d’Amore hadifogolytábor egyik megmaradt barakkjának belseje. (A Szerző fényképe)

Ezen kívül, biztosítani kellett a hadifoglyoknak az istentiszteleten való részvétel lehetőségét. Ez több problémát is felvetett. Egyrészt a nem katolikus magyarok így hátrányba kerültek, hiszen az olasz tábori lelkészek többnyire katolikusok voltak. Másrészt, ahogy erről a táborokat meglátogató olasz püspökök beszámoltak a pápának írt jelentéseikben, a katolikus hadifoglyok inkább az ellenséget látták az olasz lelkészben, mint a papot, és ezért például a szentgyónás végzésére irányuló érdeklődés alacsony volt. Továbbá, a hadifoglyok megtanultak olaszul valamilyen szinten, és számos hadifogolytáborról tudjuk, hogy ott könyv- és újságolvasásra is lehetőségük volt — a politikai lapok kivételével. A Vöröskereszt szervezetei (olasz, osztrák–magyar és a nemzetközi bizottság) a családdal való levelezésében működtek közre és ők működtették a Hágai Konvenció által előírt tudósító irodákat, ahol érdeklődni lehetett a hadifoglyok felől.

A megbetegedett hadifoglyokat a táborban kialakított gyengélkedőn, súlyosabb esetben a legközelebbi katonai kórházban kezelték. Az elhunyt hadifoglyokat a helyi temetőkben helyezték örök nyugalomra, így a halotti anyakönyvezés segítségével össze lehet állítani az egyes táborokban elhunyt hadifoglyok listáját. Az anyakönyvi bejegyzésekben azonban nincs feltüntetve a hadifogoly nemzetisége, így annak magyar származására a saját és a szülei, valamint a szülővárosa nevéből következtethetünk, amit viszont gyakran megnehezítenek az ortográfiai problémák.

A mirandolai katonai kórház egyik terme az első világháború idején (Wikimedia Commons)

Az egyes hadifogolytáborokban internált hadifoglyok neveiről és adatairól nem maradtak fenn listák. Néhány folyóirat azonban (Az Est, Népszava, Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap stb.) tudósításokat közölt a hadifoglyokról, megemlítve nevüket, alakulatukat és a tábort, ahol tartózkodnak.

A magyar hadifoglyok tömeges hazatérése Magyarország belpolitikai problémái miatt csak 1919 szeptemberében kezdődhetett meg. A folyamatot az is lassította, hogy Olaszország Magyarországtól követelte a szenet a hadifoglyokat szállító vonatok üzemeltetéséhez, aminek teljesítése a szénhiány miatt akadozott. A hadifoglyok két irányítóállomáson, Linzen, illetve Villach-on keresztül utaztak haza, ahol a Vöröskereszt segélyeiben részesültek. Úticéljuk valamelyik leszerelő tábor — Csót vagy Zalaegerszeg — volt, ahol pénzbeli támogatásban részesültek a hazautazáshoz. Fogadóbizottság is működött, Triesztben és Szentgotthárdon. Rokkant, illetve súlyos beteg hadifoglyok (TBC, vese- és keringési betegségek, gázmérgezés, hisztéria, epilepszia, idegrendszeri megbetegedések, tumorok, vakság, vagy valamely végtag elvesztése.) kicserélt hadirokkantként már a háború alatt is hazatértek.

Az olasz fronton fogságba esett magyar katonák családi életéből akár hat év is kieshetett. Szeretteik és az otthonuk hiányán kívül fertőző betegségek is beárnyékolták fogságbeli éveiket, nem beszélve az unalomról, a tétlenségről, amíg el nem kezdték őket dolgoztatni.

Levéltári források

Archivio dell’Ufficio Storico dello Stato Maggiore dell’Esercito italiano, Róma. F-11 fond, 114/2. és 114/3. fasc.

Felhasznált irodalom

Baja Benedek et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története. I. kötet. Budapest, Atheneaum, 1930, 169–248.

Bonhardt Attila: A magyar hadifoglyok hazaszállítása az első világháború után. A magyar hadifogolyfogadó- és leszerelő szervek tevékenysége, 1918–1923. Kanditátusi értekezés.

Keglovich Rita: Magyar hadifoglyok hétköznapi élete az olasz hadifogolytáborokban az első világháború alatt. In: Lőrincz Ildikó (szerk.): Apáczai-napok 2007. Értékőrzés és értékteremtés tudományos konferencia, tanulmánykötet. Győr, NYME Apáczai Csere János Kar, 2008, 704–710.

Keglovich Rita: Lo scambio dei prigionieri tra Italia e Ungheria durante e dopo la Prima guerra mondiale. In: Rivista di Studi Ungheresi Nuova Serie, 15. évf. (2016), 88–100.

Keglovich Rita: A Nagy Háború magyar hadifoglyai Olaszországban. Doktori értekezés. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola, 2018.

Takács Bálint: Magyar hadifoglyok L’Aquilában (1915–1919). In: Keresztes Gábor – Szabó Csaba (szerk.): Tavaszi Szél – Spring Wind 2018. III. kötet. Budapest, Doktoranduszok Országos Szövetsége, 2018, 713–724.

Tortato, Alessandro: La prigionia di guerra in Italia 1915-1919. Milano, Mursia, 2004.

Takács Bálint

Ezt olvastad?

„Délben Monorra érkeztünk. Az itt eltöltött hét legborzalmasabb időszaka volt deportálásunknak. Már a kiszállásnál hajszoltak, de azután természetesen órákon át