Magyar nők az Alpok csúcsain a 19. században

Ez az írás a 19. századi női fizikai teljesítményekre és azok körülményeire kívánja felhívni a figyelmet. Mind Wesselényi Polixéna (1801–1878), mind Geduly Hermina (?–1923) nevéhez egy‑egy magassági rekord elérését köti a magyar kultúrtörténeti szakirodalom. Márki Sándor kutatásai alapján Wesselényi Polixéna 1835 nyarán állította fel az első magyar női magassági rekordot, amikor megmászta a hétezer hétszázharminc láb magasan fekvő Bon Homme bércet. Geduly Herminát pedig a Mont Blanc első magyar női meghódítójaként tartják számon, amelynek több, mint tizenötezer láb magasan fekvő csúcsára 1881. augusztus 4-én jutott fel.

Báró Wesselényi Polixéna és kislánya Jozefa, akit szintén magával vitt itáliai útjára.

Ezeknek a magyar női teljesítményeknek a méltatására egy svájci turizmustörténeti konferencia keretében került sor 2016 őszén. A Gravir les Alpes című tudományos konferenciát a Lausanne-i Egyetem Sporttudományi Intézete és a Francia Svájci Történelmi Társulat szervezte a francia svájci Alpokban fekvő Salvan–Les Marecottes-ban.

A Magyar Királyságban érvényben lévő szigorú utazási korlátok lebontására az 1830-as évek elejétől került sor. Egyre több magyar utazó jutott el Nyugat-Európába, jól ismertek Szemere Bertalan, Gorove István, Tóth Lőrinc útirajzai a magyar történeti irodalomban. A magyar utazók között egyértelműen többségben lévő férfiak többhónapos európai útjuk programjaként, jórészt a hazafelé vezető út állomásaként, átlagosan három‑négy hetet töltöttek el Svájcban. Az alpesi országot bejáró körúton a sűrű program csupán helyszínenként egy‑két nap eltöltését tette lehetővé. A kivált kulturális emlékeket és a politikai intézmények működésének megismerését középpontba állító tanulmányutak — ahogyan a nyugat-európai történeti irodalomban nevezik, a Grand Tour — részét elvétve képezte egy‑egy napos kirándulás a Rigire, a berni Alpokba, vagy Wallis kanton hegycsúcsaira. Maga az alpesi turizmus, a hegymászás a magyarok számára csupán a svájci alpinizmus aranykorszaka után, azaz az 1870-es évektől vált kimondott úti céllá.

A két magyar nő csúcsteljesítményéről, az alpesi túrák élményeinek részleteiről – ellentétben angol és amerikai kortársaikkal — Lucy Walker (1836–1916) angol és Meta Brevoort (1825–1876) amerikai hegymászónővel — saját úti beszámolóikból és szakmai folyóiratcikkekből rendelkezik az utókor történeti adalékokkal. A saját szerzőségű úti beszámoló azért fontos, mert a csúcsra jutás elsőségét ehhez szokták kötni. Wesselényi hét évvel alpesi utazásai után, 1842-ben jelentette meg az itáliai és svájci útjáról készített úti beszámolóját Olaszhoni és schweitzi utazás címmel. Geduly Herminát pedig a világon azok között az első hegymászónők között tartják számon, akik folyóiratcikkek sokaságában osztották meg tapasztalataikat az érdeklődő olvasókkal. Magyarországon számos írását a Földrajzi Közlemények közölte le. Walker és Brevoort, mindketten a Matterhornt kívánták első nőként meghódítani, ami Walkernek sikerült először 1871. július 21-én, de egyikük sem örökítette meg hegymászó élményeit saját szerzőségű munkában. Jobbára újságírók számoltak be teljesítményeikről.

A 19. századi Európában szinte mindenütt egyforma nehézségekkel néztek szembe a nők úti beszámolóik publikálása esetében. Henriette d’Angeville (1794–1871), egy gazdag francia arisztokrata hölgy, a Mont Blanc első női meghódítója, mert Marie Paradies (1778–1839) nem hagyott hátra írásos beszámolót. Ugyanakkor d’Angeville naplójegyzeteinek publikációs története rendkívüli hasonlóságot mutat Wesselényi Polixéna könyvének kiadástörténetével. Mindkét esetben az első eredeti kiadást jóval később, csak a 20. század második felében követték modern újrakiadások. Wesselényi esetében 1981-ben és 2006-ban került sor ez utóbbira Jékely Zoltán és Cs. Lingvay Klára jóvoltából. Polixéna könyvét a férfi kortársak súlyos kritikákkal illették elsősorban irodalmi szempontok alapján, a kritika tárgyát tehát nem elsősorban fizikai teljesítményének megítélése képezte.

Az, hogy Wesselényi Polixéna a magyar nők között elsőként örökítette meg alpesi túrájának élményeit, nyilvánvalóan betudható magas társadalmi állásának. Továbbá ösztönző hatással lehetett rá második férje, John Paget, aki maga is készített Magyarországról és Erdélyről szóló útleírást angol nyelven 1839-ben. Polixéna elsődleges motivációja mégis azonban az önszórakoztatás volt, mint ahogyan könyve bevezetőjében utalt rá:

Írok, mert visszaemlékezésem mulattat, s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.”

A kor liberális értékei közül a hasznosság reménye ugyanúgy motiválta döntésében:

„Azért ha, mint szárnyaszegett gyenge méhnek zarándokságomban gyűjtött provízióm kis fontosságú is, híven hazaemelém, s közönség elé terjesztém, talán lesz, ki soraimból egy vagy más hasznot is szemelhet ki.”

Annak érdekében, hogy mindezt megtehesse, le kellett győznie a nemével szembeni tiltások visszafogó érzetét, valamint bátorságot meríteni ahhoz, hogy szembeszálljon kora előítéleteivel:

„…szerénység nememnek tiltja szépségén kívül minden más tulajdonnal a sorból kiválni, igazán nem tudom, annál inkább, mert azt igenis tudom, hogy előítélettel megküzdeni győzelemhez szokott erő kell…”

A Mont Blanc 1787. Horace Bénédict de Saussure ábrázolása. (A I 64, 2. tábla. In: Bergwelten. Szerk. Daniel Anker. Zentralbibliothek Zürich, 2013. 22.)

Wesselényi Polixéna alpesi túrájára minden valószínűség szerint angol behatásra került sor, hiszen itáliai útja során ismerkedett meg a Paget-testvérpárral, ahonnan későbbi második férjének öccsével, Oliver Paget-tel indultak az alpesi hegyi túrára. Az alpinizmus nemzetközi történeti irodalmában ma már közhelynek számít, hogy a 19. század első felében az angol utazók kedvenc úti programjává vált az Alpok felfedezése. Mindezek hátterében állt a romantika korának elképzelése az érintetlen természet megváltó erejéről és a növekvő érdeklődés a természettudományok iránt. Különösen kedvelt célpont volt a Jégtenger meglátogatása, amit Polixéna is felvett úti programjába. 1835. július 3-án indultak Milánóból Svájcba, és a nagy Simplon-hágón keresztül érkeztek Brigg-be. Az első ott töltött éjszaka után Martigny-be utaztak tovább. Július 22-én kezdték meg a Mont Blanc körüli túrájukat. A Mont Blanc elnevezést első alkalommal William Windham angol utazó használta. A hegyet Európában addig „Montagne Maudite”‑ként, azaz „elátkozott hegyként” ismerték. Polixéna szintén vágyott arra, hogy maga is feljusson a Mont Blanc csúcsára, erről azonban lemondott, mert:

„Az én vágyásom is a Mont Blanc tetejére felmenés lett volna, de úgy határoztuk, hogy azt csak megkerüljük. Ehhez is kevés asszony fog, mert némi fáradsággal jár. Határzatunk teljesítéséhez készülvén, földképet terítettünk magunk elébe, utunkat elintéztük, vezetőket és öszvéreket fogadtunk – vezetőt napjára hat, egy öszvért hét frankon ‑, hogy másnap a Mont Blanc körüli vándorlásunkat elkezdhessük.”

Július 22-én délután három órakor tehát Martigny-ból indultak útjukra két hegyi vezető társaságában. A következő nap reggelén következett a Nagy Szent-Bernát-hágó:

„Itt kezdődik az út nehézsége, szünet nélkül hágtunk. Eleinte szédültem, midőn egy oldalos, meredek tükörsíkságú jeges ösvényen, hol a patkolatlan öszvér alig kapaszkodhatott, lábaim sok helyen borzasztó, megmérhetetlen mélység felett csüngöttek, s csak egy mozdulat, egy kemény szélfuvat elégséges lett volna a mélységbe lezuhantani, de útitársam hideg merészsége révézetességemet velem is hamar elfelejtette. Midőn magunkat az egész alattunk élő világ felett látjuk: akkor a merészség kifejezhetetlen érzete tölt el minket, mindent elérhetőnek vélünk.”

A Szent-Bernát kolostorban töltött néhány órai pihenő után folytatták útjukat, noha az időjárási viszonyok kedvezőtlenre fordultak. Mivel a lehullott eső és hó miatt az utak oly síkossá váltak, hogy az öszvérek lábai minden lépésre kicsúsztak alóluk, útjukat gyalog folytatták. Polixéna elmeséléséből az is kiderül, hogy nem igazán voltak felkészülve a nehéz körülményekre, hiszen a nehéz havasi papucs meglehetősen korlátozta őt a természeti akadályok leküzdésében. Július 25-én a Cormajeur szűk völgyén keresztül haladva következett a hatezer ötszázkilencven láb magasan fekvő Col de la Seigne megmászása. Első alkalommal itt nyílt lehetősége arra, hogy megcsodálja az örök jéggel borított Mont Blanc csúcsát. Ekkor a vezetők és az öszvérek fáradtsága, valamint a rossz időjárás miatt úgy döntöttek, hogy csak másnap folytatják útjukat a hétezer hétszázharminc láb magasan fekvő Bon Homme bércre. A Bon Homme-ra vezető utat másnap gyalog, jórészt térdig hóban járva tették meg.

A következő napon, július 27-én sokkal szebb időben haladtak a Saint Gervais völgyében, ahol az éjszakát is töltötték. A Mont Blanc körüli túra utolsó szakasza a francia Chamonix-ban kezdődött. Útjuk először a Mon Anvert-re, majd a Jégtengerhez vezetett. A Chamonix-ban fogadott vezető, akinek a nevét nem ismerjük, már három alkalommal járt a Mont Blanc csúcsán, és mindent megpróbált, hogy rábeszélje őket erre a vállalkozásra. Ahogyan Polixéna visszaemlékezéseiben feljegyezte, kedve ugyan lett volna hozzá, de

„ahogy a gyaloglásban mind jobban elfáradt, a magasra vágyó kívánsága annál jobban lejjebb szállt.”

A Jégtenger elérése után visszatértek Martigny-be, közel egy hetes körútjuk induló állomására.

A 19. század első felében a hegyi túrázás az európai férfi elittársaság természetjárói, természettudósok és felfedezők kedvelt szabadidős tevékenysége volt. Pénz és szabadidő, bátorság, rizikóvállalás és az intenzív fizikai megterhelés elviselése elengedhetetlen emberi feltételei voltak ezeknek a túráknak. Megfelelő férfi támogatás esetén ‑ Marie Paradis, Henriette d’Angeville és Wesselényi esete is példa rá ‑ a nők ugyanúgy kivehették részüket ezekből az élményekből. Nyilvánvaló, hogy Polixéna esetében hegymászó technikai eszközökről még nem lehet szó. A fizikai megterhelés enyhítésére pedig még fontos szerephez jutnak az egyébként málhahordásra használt öszvérek. Henriette d’Angeville például öt órai öszvérezés és nyolc óra gyaloglás után jutott fel Európa legmagasabb csúcsára 1838-ban.

A megfelelő férfi támogató a hegyekben elsősorban mégsem a férfi útitárs, hanem a jól tájékozott hegyi vezető volt. Addig, amíg Polixéna esetében a hegyi vezető személye ismeretlen maradt a számunkra, és inkább drágasága valamint otrombasága miatt került a kortársak kritikai kereszttüzébe,  addig Geduly Hermina úti beszámolóiban neves személyként és pozitív hősként jelenik meg. A 19. század első felében még sok esetben a helyi földművesek vállalkoztak idegenek kíséretére annak érdekében, hogy a mezőgazdasági szezonon kívül is biztosítsák a megélhetésüket. Hermina kísérői azonban már a professzionalizáció útjára lépett, szakmailag szervezett, hegyi vezetőkönyvvel rendelkező túravezetők voltak. Fontos elvárás volt velük szemben az udvariasság, a tiszteletteljes magatartás, a veszélyhelyzetek kezelése és a gondoskodás a csomagok biztonságáról. Geduly Herminát a suldeni hegyi vezető, Peter Dangl tanította meg a hegymászásra. Mindig férje, Tauscher Béla társaságában túrázott. Gyakori hegyi kísérőik között voltak a tiroli Pinggera-testvérek: Hans és Alois. Geduly Alois Pinggerát tartotta a legkedvesebb hegyi túravezetőjének. Annak bátyja, Hans pedig arról volt nevezetes, hogy ő kísérte Payer Gyulát az Ortler terület kutatásánál. Érdemes megemlíteni, hogy Geduly komoly pénzösszegekkel támogatta az Ortlerhez vezető hegyi út kiépítését.

Tauscher Béláné Geduly Hermina

Gedulyt az 1890-es évek legjelentősebb női hegymászói között tartják számon Svájcban és a világon is. Túralistája száznegyven magaslati túráról tesz említést. Ezek között számos nehéz magaslati csúcs található mint a Mont Blanc, a Dent Blanche, a Jungfrau, a Finsteraarhorn és a Piz Bernina. Ugyan a magyar irodalomban elvétve felbukkan az az állítás, hogy Geduly társaival elsőként jutott fel a Piz Berninára, az alpinizmus svájci történetének alaposan feldolgozott irodalma alapján tényként kezelhető, hogy erről az eseményről társaival tíz perccel lemaradt. A világon első nőként jutott fel azonban az Ortlerre (Hochjoch), a Trafojer Eiswand csúcsára és a Dolomitokban található Pala di San Martino csúcsára. Hegymászó túráinak a legintenzívebb időszaka esett az 1878 és 1881 közötti négy évre. Ezen a négy nyáron ugyanis több, mint ötven alkalommal mászott fel tízezer méter magas csúcsokra. A leggyönyörködtetőbb órát a Grand Paradis megmászása után élte át, amit a következő szavakkal örökített meg:

„…orma par excellence kilátási pontnak nevezhető, a fenn töltött óra a leggyönyörködtetőbbek közé tartozik, melyeket alpesi csúcsokon átéltem[…]ily magasztos helyen és mindég azon kéjes ábránd fog el, hogy sasszárnyakon repülök a mindenségben.”

Geduly Hermina számos hegymászói klubtagsággal is rendelkezett. Tagja volt az Osztrák Alpen-Clubnak, az Osztrák Alpen-Vereinnek, valamint a Német Alpen-Vereinnek is. Noha számos helyen – többek között Hans Pinggera hegyi vezetői könyvében – a svájci Alpen-Club Rhätia szekciójának tiszteletbeli tagjaként írta alá a nevét, hivatalosan sohasem válhatott taggá. Számos svájci szekció felvett tagjai közé nőket a 19. században, svájci szövetségi szinten azonban nem támogatták a nők hegymászó klubbéli tagságát. A női felvétel kérdésének hivatalos tárgyalására egyébként is 1879-ben került sor először a Svájci Alpesi Klubban, de alapvetően a fogalmi vitán nem jutottak túl. A számunkra ma idegennek tűnő értelmezési vita tulajdonképpen arról szólt, vajon tekinthetők-e a nők svájciakként vagy Svájc lakóiként, hiszen csak ők mászhatnak hegyet. Rhätia szekció azonban a fogalmi vita ellenére kiállította Geduly számára az igazolványt, és megigényelte a központi vezetésnél a beleegyező hozzájárulást. Mivel köztudott volt, hogy más szekciókban sokszor férfi név alatt nők taggá váltak, a szekció azzal is fenyegetőzött, hogy saját döntés alapján fogja kiadni Gedulynak a tagsági igazolványt. A klub központi tanácsa azonban azon kívül, hogy türelemre intette a szekciót, nem igazán foglalkozott az üggyel, majd nem is hozott döntést Geduly Hermina felvételéről. Ez az igazolvány számos kedvezményben részesítette tulajdonosát. Egyrészt ennek az igazolványnak a birtokában kíséret nélkül, önállóan lehetett túrázni. Másrészt birtokosa számára lehetővé vált a vasutak és a túraházak kedvezményeinek igénybevétele. Tény azonban, hogy Geduly a Svájci Alpesi Club Rhätia szekciójának a tagjaként írta alá nevét a magyar nyelvű publikációiban is.

Carl Baedeker Svájc című kézikönyvének (1854) ábrázolása a berni Alpokról a Faulhorn csúcsáról (A I 1717, 104. In: Bergwelten. Szerk. Daniel Anker. Zentralbibliothek Zürich, 2013. 44–45.)

Geduly beszámolóit a személyes nézőpont és a szuverén elmesélés hatja át. Mindazonáltal kellő tisztelettel említette meg, hogy a túrák kezdeményezője és a döntéshozatalban a főszerepet mégis mindig a férje játszotta. Túraleírásaiban gyakran élt a látottak megszemélyesítésével, azaz a hegyeket emberi vonásokkal ruházta fel, sőt helyenként éles egyéniségként ábrázolta azokat:

„a Matterhorn: egy lángész, szédülés fog el, ha az éghez irányzott röptében magával ragad. A Monte Rose: ez, a kedélyesség álarcza alatt a cselszövő gonosztevő ő is, miként a Matterhorn, nem egy halandónak okozta vesztét. A Weisshorn: szellemi nemesség typusa, kizárólag szépségi vonal, teljes összhang, semmi szabálytalanság, semmi közönséges. A Montblanc: ah, ezt a fenség nimbusza környezi, habár neki is van gyenge oldala, melyet igen sokan kizsákmányolnak. A Jungfrau: kaczér szépség, könnyebben meghódítható, mint a hogy színleli. A messze keleten: Piz Bernina: büszke hadvezér, aki sok dicsőséges csatát vesztett, de becsületére válik, hogy egy ember sem szenvedett kárt ilyen alkalommal. A Rosegg: ábrándos álmodozó, nagyon érdekes, igen költői, de kissé elpuhult, elmosódott. A Königsspitze gyönyörű, komoly arczú leány, bárhogy próbálják is, mindég nehéz őt megközelíteni.” „A Dent-Blanche … kissé visszavonulva, kerüli a puszta kíváncsiság tekintetét, mert ő nem kaczér nő, ki szépségével díszlik mindenki előtt, hanem megközelíthetetlen komoly, fenséges hölgy, mély tiszteletre késztet büszke nyugalmában. Neki kevés halandó hódol, de aki egyszer közelében volt nem felejtheti el őt soha.”

A Mont Blanc magas boltozatú székesegyházként való leírása Gedulynál is megjelenik. Ez a metafora jól ismert a reformkori magyar útirajzokból, Szemere Bertalan csodálatos gondolatokat jegyzett fel erről. A hegyek szakralizálása a 18. századból eredeztethető. Ennek a szakralizációs folyamatnak köszönhető, hogy az addig rettegett hegyként emlegetett Mont Blanc immáron pozitív jelzőket kapott, és túlsúlyba is került a francia forradalom kora után. A magyar hegymászónő és társai az „Uralkodónak” is nevezett Mont Blanc meghódítására háromezer méter magasságból indultak el, a könnyebben mászható, déli oldal felől közelítették meg 1881. augusztus 4-én. A hajnali öt órás indulás után először hét órakor tartottak egy pihenőt. Az ekkor elfogyasztott, nem mindennapi reggeli csirkehúsból és pezsgőből állt. A Mont Blanc megmászása azonban nehezen kalkulálható vállalkozás, és a nehézségek akkor kezdődtek, amikor ők is a „jegesre” érkeztek.

„A jegesre érkezvén, elővettük a köteleket, férjem Rey és Lannier-val lett egybekötve, én pedig a két Pinggérával. Azután legelőbb egy jéglejtőt kellett a hatalmunkba ejtenünk, melynek hajlata olyforma volt, mint amit közönségesen függőlegesnek neveznek. Én az ilyen hajlatokat igen kedvelem, ily helyeken gyorsan lehet emelkedni, és a turista kényelmesen vehet lélekzetet azon hosszú idő alatt, míg a vezetők lépcsőket vágnak a jégbe. Igaz, hogy e tekintetben is van bizonyos határ, melyen túl ellenkezőjét óhajtjuk annak, mi csak az imént még kellemesnek látszott, mert a lábakat egyenetlen téren s csúszós jégben mozdulatlanul tartani, s a kézzel a lyukakból a felülről lehulló jégszálkákat eltávolítani, hogy ez által mennél tágasabb tért készítsünk elő a következő lépések számára, ha ez soká tart, azt okozza, hogy a lábakat és a kezeket tűrhetetlen fájdalom fogja el. De mit nem tűrünk mindent szívesen a hegyekben.”

A Mont Blanc meghódítása akkor tizenkét órát vett igénybe, és délután öt órakor értek fel a csúcsra.

A nehéz hegyként számon tartott Dent Blanche megmászására a következő év nyarán, 1882. augusztus 7-én került sor. A különleges nehézséget ennek a hegynek az esetében az adja, hogy a csúcs eléréséhez két tizenegyezer láb magas hegyen is túl kell jutni, vagyis az elért magasságokból kétszer is áldozni kell a végcél eléréséhez. A kitartást rendkívüli módon igénybe vevő ezen vállalkozásban Truffer Péter hegyi vezető segítette a magyar hegymászó nőt. Geduly visszaemlékezései szerint az „alpesi száműzött fejedelemnő” a Dent Blanche meghódítása tíz órát vett igénybe:

„Félig hermelin, félig gyászfátyol az öltönye, és homlokán ragyogó korona díszlik. Az első helyről leszorítva, büszkén vonul hátra egy királynő tartásával, habár kevesen vannak, akik iránta hódolattal viseltetnek. Mert a babér, melyet ő oszt, soha nem volt divat dolga és sokszor minden közeledést ő maga utasít vissza. A többi uralkodó, a Monte-Rosa, Weisshorn, Matterhorn magasztosságát évenkint hirdetik seregei az imádóknak, őt a nem kevésbé fönségest, alig méltatják. Ennek egyrészt ő maga az oka. Mert szépségéből hiányzik a megnyerő kellem, daczára ritka nemességének, s az arány tökélyének, e szépség hidegen hagy, talán arisztokratikus feszessége miatt. Tagadhatatlan, hogy kiváló rangjához illő mély tiszteletet gerjeszt, ‑ szeretetet nem! A Dent-Blanche nagyravágyó, magasra törekvő lelkek hegye.”

Mindkét magyar nő „magasra törekvő lélek” volt. Mindketten tudták, hogy alpesi túraélményeik korlátozott férfi érdeklődésre tarthatnak számot. A női emancipációval kapcsolatos gondolatok egyáltalán nem jellemzik ezeket az írásokat. Jórészt az utókor retrospektív szemlélete áll ezek mögött. Sokkal inkább a természet csodálatából fakadó szabadság és szeretet érzete hatja át beszámolóikat.

„Én, az alpesek fenséges magányából hazatérve, mindenkor elnézőbb, gyöngédebb szeretettel viseltetem embertársaim iránt és kétszerezett buzgó odaadással végzem a szenvedő emberiség szolgálatában mindazon számos teendőket, melyeket a gondviselés főosztályrészemül adott. Legbensőbb meggyőződésem tehát, hogy aki értelmes érintkezésbe jön a magasztos hegyi természettel, embertársaihoz is közelebb áll: imádva szereti az Istent minden teremtményében.”

Ezekkel a gondolatokkal zárta Geduly Hermina, a Mont Blanc első magyar női meghódítója a Magyar Földrajzi Társaság előtt, 1883. április 12-én tartott, Úti rajzok a wallisi alpesekből című beszámoló előadását.

 

Források:

Paget Jánosné Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweitzi utazás. I–II. 1842. Győri János, Kolozsvár 1842.

Tauscher-Geduly Hermina: Utazásom a Montblancra. In: Földrajzi Közlemények 10. kötet 1882. 5. füzet 218–232.

Tauscher-Geduly Hermina: Úti rajzok a wallisi alpesekből. In: Földrajzi Közlemények 11. kötet 1883. 6. füzet 259–272.

 

Gyarmati Enikő

Ezt olvastad?

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtára 2018-ban kiállítással emlékezik az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésének 170. évfordulójára. A „Jottányit