„Magyar-Osztrák Monarchia?” – interjú Fiziker Róberttel

Fiziker Róbert középiskolai tanárként kezdte pályáját, tudományos kutatóként folytatta, jelenleg pedig a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főlevéltárosa, ahol az 1945 előtti kormányszervek főosztályán a külügyi iratanyag referense. Doktori értekezését az osztrák legitimista mozgalom történetéből írta, tudományos munkája mellett rendszeresen publikál ismeretterjesztő cikkeket is. Pályájáról, kutatásairól Szőts Zoltán Oszkárral beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan lett belőled történész, miért pont történelem szakra felvételiztél?

Fiziker Róbert: Először is – bár kérted, hogy ezt ne említsem – szeretném elmondani, hogy nehezen álltam kötélnek, mert egyrészt úgy vélem, a történész az írásain, előadásain keresztül kommunikál, másrészt reményeim szerint a történészi pályám fele még hátravan. Ami a kérdést illeti, legalább három tényező szükségeltetett ehhez. A legfontosabb a családi indíttatás volt. Édesapám rendszeresen beszélt nekem történeti kérdésekről és egész életében aktív közéleti szerepet töltött be, máig szüleim az első olvasóim és kritikusaim. Természetesen kellettek hozzá a tanárok is, akiktől sorra kaptam a pozitív megerősítéseket és a hasznosnál hasznosabb olvasmányjavaslatokat. A soproni, hangsúlyosan lokálpatrióta lét, az ottani históriai légkör is meghatározó szerepet játszott a történelem felé fordulásomban. Mindettől függetlenül gimnázium elején csak abban voltam biztos, hogy „tanár, vagy valamilyen mérnök” leszek. A mondat második felének esélytelenségéről szerencsére hamar meggyőződtem. Sikeres OKTV-s szereplések után történelem-orosz szakra vettek fel az ELTE-re, mindkét szakot elvégeztem, majd tanítani kezdtem. Emellett – miután korábban német tagozatos osztályba jártam és anyai ágon poncichter családba születtem – elvégeztem a német nyelvtanári szakot is. Gyakorlatilag nem is nagyon oktattam az oroszt, de a nyelv és a kultúra szeretete máig megmaradt. Történelem-német szakos tanárként és osztályfőnökként dolgoztam két, teljesen eltérő jellegű gimnáziumban, egy „elitintézményben” és egy nehezebb sorsú diákokat emberré nevelő iskolában, mindkét helyen ugyanazzal a lelkesedéssel, egészen a 2010/2011-es tanév végéig.

Ekkor viszont az MTA BTK Történettudományi Intézetébe kerültél. Hogyan lettél tanárból főállású kutató?

Ennek is volt legalább három oka. Egyrészt a tanítás mellett, amit egyébként nagyon szerettem, folyamatosan igény volt bennem arra, hogy megmutassam, hogy máshoz is értek. 2001 óta folyamatosan publikálok, ennek eleinte a diákok itták meg a levét, akik jól felfogott érdekükből vásárolták és értelmezték kisebb-nagyobb írásaimat. Emellett 2003-ban doktoráltam 20. századi magyar történelemből és akkor jelent meg első önálló kötetem is. 2010-ben osztrák témában előadást tartottam egy, az első világháborús békeszerződéseket vizsgáló konferencián, ami olyan jól sikerült, hogy az akkori igazgató, Glatz Ferenc másnap behívott az Intézetbe és felajánlotta, hogy vegyek részt egy projektben, amely az 1945 és 1989 közötti osztrák-magyar kapcsolatokat vizsgálta. Pont jókor jött ez a lehetőség, mert a gimnáziumot, ahol tanítottam, lassú kihalásra ítélte az önkormányzat, és az utolsó osztályom, egyben az iskola egyik utolsó osztálya akkor búcsúzott a középiskolai évektől. Ekkor azt mondtam, hogy nem akarok újabb tantestületbe beszokni, hanem inkább valami új dolgot szeretnék kipróbálni.

Három évet töltöttél az Intézetben, majd átkerültél a Magyar Nemzeti Levéltárba. Publikus, hogy miért váltottál?

Eleve három évre vettek fel az Intézetbe, bár szívesen maradtam volna tovább. A szerződésem lejártakor nem ajánlottak újat, viszont éppen akkor szabadult fel a Levéltárban egy GYED-es hely, ahova felvettek, majd nem sokkal később végleges státuszba neveztek ki. Tehát – mivel egy évig párhuzamosan vittem el az érettségiig az osztályomat és kezdtem el a kutatómunkát – összesen két évig voltam főállású történész. Ugyan most nem a kutatás a fő munkahelyi feladatom, mégis kivételezett helyzetben vagyok, hiszen annál jobbat, hogy az ember fogja a kulcsát, és belép a történelembe, azaz bemegy a raktárba és azt vesz le a polcokról, amit akar, történész nem is kívánhatna magának. 2001 óta folyamatosan alkotok, évente átlagosan tíz produktumot (szaktanulmányt, tudományos-ismeretterjesztő írást, előadást, recenziót) letettem az asztalra. Ez azóta sincs másként, amióta itt dolgozom.

Disszertációdat az osztrák legitimista mozgalom történetéből írtad. Az Ausztria iránti érdeklődésed visszavezethető szülőhelyed, Sopron hatására?

Igen. Mindig is nagyon tetszett a térségben – alapvetően az osztrák oldalon, de remélem, egyre inkább ideát is – jellemző, pannon régióban történő gondolkodás, ami nem feltétlenül azt nézi, hogy minket hogyan választottak ketté 1921-ben, hanem azt, hogy hogyan tartozik egybe a térség. Emlékszem, 2011-ben, a Liszt-emlékévben Burgenland tele volt olyan óriásplakátokkal, amelyek a zeneszerzőt modern napszemüvegben és „Born to be a Superstar” felirattal éltették, miközben nálunk Liszt magyarsága volt a vitatéma. Ugyan jó régen, lassan harminc éve elkerültem Sopronból, és most már az életem nagyobbik részét Budapesten éltem le, de azért még mindig visszautazgatok, ha máshogy nem, hát az irományaimban. Terézia Mora írónővel, volt gimnáziumi osztálytársammal például nemrég közös tanulmányt írtunk a Soproni Szemlébe, ahol a fertőrákosi munkatábort mutattuk be. Ő a még élő szemtanúkat, emlékezni tudókat kérdezte ki a településen, én a történeti forrásokat kutattam ki. Számomra fontosak az olyan írások, amelyekben amellett, hogy elmondunk valamit, szembe is nézünk a dicső múlt kevésbé dicső fejezeteivel is.

Sok dologgal szembe kéne még nézni?

Vannak és lesznek mindig is feldolgozatlan kérdések. Például az első világháború kapcsán túl kellene lépni „a háborúban mi elesünk, de mi nem ölünk” alapelvén, hogy csak a hős katonákat, a hősies helytállást, az elmúlt nagyságot keressük benne. Be kellene mutatni az akkor élt embereket, a szenvedéseiket, a háborús bűncselekményeket, mondjuk a szabácsi, magyar katonák által elkövetett vérengzést, vagy a galíciai akasztásokat, általában minden háború értelmetlenségét. Egyetlen példát mondok. Volt egy olasz szociáldemokrata Reichsrat képviselő, Cesare Battisti, aki azután, hogy az olaszok az antant oldalán léptek be a háborúba, önkéntesként elindult haza. Elfogták és szülővárosában, Triesztben, két órás pert követően – egy technikai defekt miatt második nekifutásra – nyilvánosan kivégezték. Az ekkor készült fotón mindenki, több tucat katona és bámészkodó mosolyog, köztük a cilinderes, glaszékesztyűs hóhér, miközben a képviselő haldoklik. A propagandafotónak szánt felvételből az olasz harci kedvet szító képeslap lett. Ilyen kérdéseket nagyon is érdemes felvetni és újragondolni.

Visszaugorva egy kicsit, hogyan jutottál el a disszertációs témádhoz?

Ez is Sopronhoz köthető. Volt gimnáziumi osztályfőnököm és történelemtanárom vetette fel egyszer, amikor már egyetemistaként meglátogattam, hogy a nyugat-magyarországi felkelést, annak helyi eseményeit érdemes lenne megvizsgálni szakdolgozati témaként. A térségben máig élénken él a civitas fidelissima és a civitas schwindelissima kettőssége. Másrészt akkoriban még éltek olyanok, akik nagyszüleiktől közvetlenül hallhattak a történtekről. Nyilván a kaotikus helyzetet IV. Károly is ki akarta használni, amikor megkísérelte visszaszerezni jogi értelemben el sem vesztett trónját. Ebből szépen kinőtt a visszatérési kísérletek osztrák visszhangját feldolgozó szakdolgozatom. Kardos József professzor úr segítségével lett ebből disszertáció, akkor már 1938-ig, illetve 1945-ig vizsgálva a legitimista mozgalom történetét. Hivatalosan 20. századi magyar történelemből doktoráltam, hiszen a legitimizmus osztrák-magyar mozgalom, amely az Osztrák-Magyar Monarchia valamilyen formában történő visszaállítását, bizonyos időszakokban a Magyar-Osztrák Monarchia létrehozását célozta. De ha már Kardos tanár úr szóba került, szeretném Gecsényi Lajos és Németh István professzor urakat is megemlíteni, mivel mindkettőjüknek máig nagyon sokat köszönhetek.

Március 30-án a Levéltári Délutánok című programsorozat keretében előadást fogsz tartani Az utolsó párbaj. Ferenc József és Kossuth gyászszertartása címmel. Ez jóval korábbi korszak, mint a fő kutatási területed. Hogyan találtad meg ezt a témát?

Engem általában a két világháború közötti osztrák-magyar kapcsolatok kutatójaként szoktak bemutatni, de sokszor foglalkozom más korszakokkal. A Történettudományi Intézetben 1989-ig bővítettem ki az időintervallumot, most visszafelé fogok „időutazni”. Magát a témát annak kapcsán kezdtem kutatni, hogy ifj. Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettese felkért, hogy tartsak előadást Kossuth temetéséről egy, a legújabb magyar kutatási eredményeket ismertető német nyelvű Ferenc József-emlékkonferencián. Ennek kapcsán pedig, tekintettel a százötven éves évforduló adta lehetőségekre, a dualizmus korának más szeleteit is vizsgálni kezdtem és azt tapasztaltam, hogy – ha nem is kell nyilván újraírni a történetet, de – még mindig van mit elmondani, pontosítani, árnyalni, új nézőpontokkal gazdagítani.

Van olyan terved, hogy monografikusan feldolgozd az elmúlt százötven év osztrák-magyar viszonyát?

Egyfolytában vannak terveim, de az időhiány gyakran gátol a kivitelezésükben. Bár Habsburg Ottó tanítását megfogadva próbálom kihasználni azokat az öt perceket is, amelyeket mások veszni hagynak. A Monarchia utolsó félszáz évének megvannak az ismert és elismert kutatói, ebbe nem szeretnék belekotnyeleskedni. 1918 után viszont szabad a pálya, már csak azért is, mert hamar elfeledkezve a többszáz éves közös múltról, a későbbi párhuzamok, kényszerpályák és tapasztalatok vizsgálata nem foglalkoztatta a történészeket. Kerekes Lajos ugyan feldolgozta már az osztrák-magyar kapcsolatok történetét 1918 és 1978 között, és amikor bekerültem az Intézetbe, eszembe is jutott, hogy meg kéne írni az 1978 és 2018 közötti időszak történetét, aztán erre már nem került sor. Az osztrák-magyar témában megjelent tanulmányaimat viszont szeretném egy kötetbe rendezni, egy friss kiegészítéssel. Remélhetőleg ez meglesz 2018-ra.

Ha már az összegyűjtött munkákat emlegeted. Rendszeresen publikálsz az Élet és Tudomány folyóiratban, az itt megjelent írásaidból Leleplezett történelem címmel tavalyelőtt kötet is jelent meg. Miért tartod ennyire fontos műfajnak az ismeretterjesztést?

Úgy gondolom, hogy ha szélesebb rétegekhez el akarunk jutni, ha bárhogyan is gondolkozásra akarunk késztetni másokat, ha megvan bennünk az igény, hogy hassunk magunk körül a világra, akkor nem elég szűk értelemben vett tudományos tanulmányokat írni. Markó Árpád, a Horthy-korszak egyik meghatározó hadtörténésze azt írta memoárjában, hogy az a fontos egy történész munkásságában, hogy „minden felesleges, görögtüzes honimádat nélkül, szakszerűen, tárgyilagosan, de nem szakembereknek is élvezhető módon” fogalmazzon. Ezzel az ars poeticával én is tökéletesen egyetértek. 2001 óta publikálok tudományos-ismeretterjesztő írásokat, lassan félszáz ilyen jellegű cikknél tartok. Nem mindig hat, amit megírok, de rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Elismerő telefonhívást Amerikából, meghívást beszélgetésre ismert nem szakmabelitől. Az is klassz érzés volt, amikor a Leleplezett történelem kötetet egy könyves blog okos könyvnek nevezte, vagy az, hogy egy másik blogon azt írták, hogy ez a könyv jót fog tenni a kollektív emlékezetnek. Ezek miatt a pozitív visszajelzések miatt jó csinálni ezt. Írásban is gyakori a visszajelzés, de szóban, az előadásokon is megvan ez. Legutóbb épp a Levéltárban hazafelé menet kaptam egy kutatónktól elismerő szavakat. Azt is szeretném megemlíteni, hogy két legutóbbi önálló kötetem borítóját egykori tanítványom, Cziner Máté készítette, aki jó másfél évtizede még nem is sejtette, hogy „Pelikán elvtárs, egyszer kérni fogunk magától valamit” jelszóval később is zaklatni fogom.

Momentán milyen nagyobb projekten dolgozol?

A felkérések és feladatok határozzák meg azt, hogy mivel foglalkozom. Köteteket szerkesztek, boros históriákkal tarkított épületvezetéseket tartok a Levéltár megbízásából, jövő hónaptól saját, osztrák és magyar témákat feldolgozó rovatom lesz a BBC Historyban, áprilisban és májusban itthon és külföldön több előadásom is lesz a munkatervi feladatokon túl, szóval az idei is termékeny évnek ígérkezik. A többit majd meglátjuk. A lényeg: bármiben is mélyedek el, hatalmas örömöt okoz és egyben kihívást is jelent egy-egy szöveg megalkotása, egy megfelelő alcím megtalálása, egy ajánló szöveg megkomponálása, egy német nyelvű vers saját lefordítása, az apró kis részletek egymáshoz illesztése, vagy éppen nagyobb textusok összefésülése.

Zárásként szeretnélek téged is megkérdezni arról, hogy mi a véleményed a történelmi filmekről? Van esetleg olyan, amit jó szívvel ajánlanál?

Bár tudom, hogy például nálatok is volt polemikus cikk Szabó István A napfény íze című alkotásáról, rám óriási hatást gyakorolt, minden végzős osztályommal megnéztük a filmet. Amíg tanítottam, főleg az első munkahelyemen, rendszeresen szerveztem mozilátogatást diákoknak, általában történelmi filmek voltak a terítéken. Az óráimon is alapelv volt, hogy egy-egy rövidebb filmrészlettel ébresszem fel a diákok érdeklődését, vagy épp magukat a diákokat. Szinte földbe döngölt Mészáros Márta A temetetlen halott című filmje Nagy Imre mártíriumáról. Emlékszem, a moziba egyre-másra jöttek be a popcornnal meg kólával felszerelkezett fiatalok, hogy aztán a film végén hosszú percekig ne mozduljon senki. De folytathatnám a sort, Adrzej Wajda Katyń pokláról szóló alkotásával, vagy A mások élete című kiváló német filmmel a Stasi-ügynök belső átalakulásáról, de nem hagyhatom ki a napjainkban elhunyt Kovács András Hideg napok című filmjét sem. Talán nem véletlen, hogy mindegyik említett film a szembenézés fontosságáról szól.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket