A magyar rézkincs, a spanyol Habsburg globális hadiipar és tüzérség stratégiai nyersanyaga

Az Európát elárasztó amerikai ezüst és a sevillai kereskedőházak szerepe a gyarmatosításban: távoli, egzotikus témák? Nincs közük a történelmünkhöz? Épp ellenkezőleg. Kiderült: a legismertebb Amerika-levéltár iratok százait rejti a magyarországi réz felhasználásáról. Ezüstflották, bécsi tárgyalások, logisztikai nehézségek, monetáris háború, Fuggerek és egy kubai vetélytárs: filmbe illő részletek. Vagy inkább átlagos Habsburg-hétköznapok?

1608, Sevilla. Példátlan békekorszak, a Pax Hispanica évei a keresztény Európában. A béke már él a franciákkal és az angolokkal, egy éven belül fegyverszünet köttetik a hollandokkal. A keleti végeken vége a tizenötéves háborúnak az Oszmán Birodalommal. Megérkezik Spanyolországba az ezüstflotta ebben az évben is, megrakodva az Újvilág ezüstjével. A Szerződések Háza (Casa de Contratación) hivatalnokai szemrevételezik a rakományt és egy részüket azonnal kiutalják a sevillai kereskedelmi telepek képviselőinek. Egyikük, egy német kereskedő a Hamburgból a spanyol-németalföldi Antwerpenen át hozott kétszáz mázsa (quintal, mintegy 50 kg) magyarországi réz árát veszi át, mázsánként 27 dukát értékben. A megkapott besztercebányai fémet azonnal a spanyol Habsburg világbirodalom legnagyobb öntödéjébe viszik, ahol az Angliából behozott ónnal vegyítve flamand üzletemberek alkalmazottjai folytatják a különböző méretű bronzágyúk és -lövegek gyártását. Azokat átadják a birodalmi tüzérség ellátótisztjének, és az újvilági és mediterráneumi erődítmények, kisebb részben a szárazföldi seregek, és elsősorban az ezüstflottát is védő óceáni hajók kapják. Szükség van rájuk: a birodalom még mindig növekszik, és a területén a már a korban elterjedt szólás szerint sohasem nyugszik le a nap. A felhők azonban sűrűsödnek, az ellenfelek erősödnek, a veszélyek sokasodnak.

Tizenöt évvel később: 1623, Madrid. Tizenkét évnyi fegyvernyugvás után újrakezdődött a spanyol–holland nyolcvanéves küzdelem szárazföldön és a világtengereken. Ez magával rántja szövetségesi rendszereiket is. A Német-római Birodalomban dúl a harmincéves háború, a Spanyol Monarchia több tízezer katonával van ott is jelen. Már csak pár évig alakulnak a spanyolok elképzelései szerint a dolgok Közép-Európában és Németalföldön. Összeomlanak az észak-németországi ellátási útvonalak. Leáll a rézimport, Madridban pánikol a Gazdasági Tanács. Ellehetetlenül a Spanyol Monarchia tudatos inflációs-leértékelési politikája és a réztartalmú érmék (vellón) verése. A hispán uralkodó feloldja az összes addig létező korlátozást és vámot a réz behozatalára, amennyiben az nem holland hajón érkezik. Itáliai és lotaringiai kereskedők és Fugger-családtagok segítenek visszatenni a lélegeztetőgépre Európa döntőbíróját, és általában a Habsburg-dinasztiát, amelynek a Bibliában, Dániel könyvében megprófétáltnak hitt végtagjai, a negyedik birodalom vaslábai egyre csak vékonyodnak… A kereskedőket az általuk hozott rézből Segoviában és Burgosban vert pénz első részéből fizetik ki, a maradékot az udvar és a globális háborúk orbitális költségeire fordítják.

Ha egyik fenti kép sem ismerős a kedves Olvasónak egyetemi tanulmányaiból, a tankönyvekből vagy a világhálóról, akkor megnyugtatjuk: előttünk sem voltak azok, néhány évvel ezelőttig. Utazzunk hát először kicsit előre az időben.

Bronz sugárágyú a 16. századból (madridi Tengerészeti Múzeum). Több száz ilyet gyártottak a sevillai öntödében besztercebányai réz felhasználásával

(forrás: commons.wikimedia.org)

2019, Sevilla. Ha nem is réz-, de vasszigor uralkodik az Indiák Levéltárában, Európa egyik legjelentősebb Amerika-levéltárában. Egy sms-t írnánk a legközelebbi hozzátartozónknak, és az ügyeletes kutatóterem-vezető azonnal hozzánk lép. Egyből potenciális francia vagy holland kémnek érezzük magunkat, akik a titkos iratok fényképezésére készültünk, de fülön csíptek, és örülhetünk, hogy szabadlábon maradhatunk és nem kerülünk a Szent Inkvizíció elé. A szabály az szabály, és a helyzet persze nem ilyen komoly. Azért elég fájdalmas ráébredni arra, hogy a huszonegyedik századi kényelem, és a korlátlan fényképezési lehetőség, vagy előre digitalizált tartalmak, amit Bécsben, Linzben, Londonban, Brüsszelben, Besançonban és másutt megszoktunk, nem általános. Spanyolország levéltáraiban pedig kifejezetten ismeretlen, még katalógusokhoz is alig lehet hozzájutni az intézmények falain kívül. Üdítő kivételek persze akadnak.

Sokévnyi halogatás után jutottunk el végre ide. Korábban az 1970-es, 80-as években jártak itt hazai kutatók, akik szívósan, de eredménytelenül próbáltak az Újvilágba utazó magyarok nyomára bukkanni. Olyannyira elkeserítette őket a kudarc, hogy az 1980-as évek végén kifejezetten kérték az utókort, hogy ne utazzanak ide: felesleges. A hallgatás harminc évig tartott.

A sevillai Indiák Levéltárának bejárata

(forrás: commons.wikimedia.org)

Figyelmünk fokozatosan fordult Sevilla felé, miközben próbáltuk, növekvő sikerrel, alapkutatások útján tartalommal megtölteni új, 2010 körül a szakmának bemutatott történeti modellünket. Ez a Habsburg-ház európai helyzetét a korabeli tényleges erőviszonyok (a spanyol ág nyomasztó túlsúlya) figyelembevételével próbálja értelmezni és a magyar államiság történetét ebben a tágabb keretben elhelyezni V. Károly császár uralkodása és halála (1558) után. Egy neves brit történész, I. A. A. Thompson egy eldugott tanulmányának egyik eldugott lábjegyzetében olvastunk először arról, hogy az 1620-as években magyarországi rézből öntöttek ágyúkat a spanyol gályákra. Egy osztrák egyetemi hallgató szakdolgozatában (!) leltünk kiadott forrásokra arról, hogy a német-római császár madridi követe 1601-ben élénk tárgyalásokat folytatott a réz spanyolországi importjáról. Egy bécsi levéltári doboz mélyén találtuk meg egy német kereskedő levelét a vörös színű fém összeurópai kereskedelméről.

A „magyarországi réz” szókapcsolatot egyébként nem tartjuk pontosnak, találóbb lenne a „Magyar Királyság-beli”. Ám mindkettő bizonyosan pontosabb, mint a „szlovákiai” vagy „szlovák” réz, amit több kutató használ, történelmietlenül.

Ahogy az történészekkel is gyakran megesik, mire Andalúzia fővárosába utaztunk, már tudtuk: a történet legfontosabb elemeit külföldön már megírták, még ha itthon ezek az eredmények jobbára ismeretlenek is. Addigra tudtuk azt is, hogy még rengeteg az elvarratlan szál és kutatásra váró terület. Nagy elődök és specialisták nyomába eredtünk. Antonio Domínguez Ortiz spanyol és Jozef Vlachovič (cseh)szlovák történész legkésőbb az 1960-as években részletesebben írtak az Ibériai-félszigetre érkező magyarországi rézről. Herman Kellenbenz az 1970-es, Fernando Serrano Mangas az 1980-as években, húsz évvel később Antonio Aguilar Escobar, legújabban Javier López Martín foglalkozott a rézkereskedelem és az ibériai bronzfegyver-termelés egyes 16–18. századi történeti kérdéseivel. Eberhard Crailsheim pár éve foglalta össze a sevillai francia és flamand kereskedőhálózatok történetét.

Mindezekből megtudhatjuk, hogy a 17. század elején Francisco Ballesteros, Pedro Giles, majd Enrique Havett flamand üzletemberek kapták meg a spanyol koronától a bronzágyúk sevillai gyártásának jogát speciális, monopóliumot biztosító szerződés, asiento formájában. Nekik, az asentista-knak kellett gondoskodni flamand, német és itáliai kereskedők, bankárok és konzulok útján a nyersanyagok, a magyarországi és a jóval gyengébb minőségű kubai réz, illetve az angliai ón beszerzéséről. Többüket névről ismerünk, található köztük Fugger-ágens. Francisco de Cangas volt a közvetítő gazdasági tisztségviselő (mayordomo de artillería) a spanyol birodalmi tüzérség felé. A legtöbb magyarországi réz Besztercebányából jött Sevillába, vagy az északi útvonalon (Antwerpen, Hamburg, Amszterdam) vagy délen (Velence, Genova). A 17. század legelején 4 és 200 mázsa között változott a szállítmányok mérete, 1608 és 1631 között legalább 1000 mázsányi magyarországi rézből gyártottak hadiipari termékeket, köztük 1200 ágyút. Ehhez a mennyiséghez kubai rezet is felhasználtak. A 17. század második felében évente átlagosan legalább több száz mázsa réz érkezett a Magyar Királyság területéről Spanyolországba, egyes alkalmanként akár több ezer mázsa is. A gyártott áruk mennyisége 1680-ig magas maradt. Az öntöde német szakembereket is szerződtetett.

Az Indiák Levéltárának kapuját így aztán már pontos levéltári jelzetek birtokában léptük át. Miközben a fent említett szerzőket és a sevillai fizetési lapokat, kimutatásokat, átvételi elismervényeket olvastuk, bőven találtunk fehér foltokat. Több jel, andalúziai és portugál levéltári iratok és szakirodalmi adatok mutatnak arra, hogy portugáliai és németalföldi öntödékben is bőven használtak magyarországi rezet. A kutatások kiterjesztésével, a diplomáciai, hadügyi, gazdasági és államtanácsi iratcsoportok egymás mellé rakásával értékes analitika nyerhető. Például, pontosan kimutathatók lesznek a legalább másfél évszázadon át a Magyar Királyság területéről a Spanyol Monarchiába érkező réz folyamatos kereskedelmének krízispontjai és a beszerzéssel kapcsolatos elméleti megfontolások változásai. Megismerhetőek lesznek az egyes ellátási láncok közötti választások alapelvei. Hogy csak egy példát mondjunk: Gusztáv Adolf protestáns Svédországa az 1620-as években élénken kereste a gazdasági partnerség (így a svéd réz exportjának) lehetőségét a Spanyol Monarchiával, eredménytelenül, hogy aztán az 1630-as évekre, rövid időre, a harmincéves háború egyes éveire a két állam ősellenséggé váljon.

Spanyol galleonok (galeón) (Rijksmuseum, Amsterdam). Az ilyen típusú hadihajókra készültek elsősorban a bronzfegyverek

(forrás: es.wikipedia.org)

A magyarországi réz ügye többször elérte a legmagasabb fórumokat: az Indiák Tanácsát és a Haditanácsot, illetve az államtanácsosokat. Az 1620-as években a sevillai öntöde a kubai réz óriási amortizációja miatt kért kárpótlást, hivatkozva a finomabb, de jóval drágább magyar réz sokkal kisebb értékvesztésére. Nem jött jól, ha egy ostrom vagy egy tengeri csata közepén szétestek az ágyúk, nem bírva a folyamatos használatot. A minőségbeli különbség öt-hatszoros volt. Az 1640-es évek végétől a fegyvergyártás került kritikus helyzetbe, mint arról az Indiák Tanácsa többször is tárgyalt. Próbáltunk nyomára bukkanni a némileg rejtélyes „Tüzérségi Junta” jegyzőkönyveinek, ahol ezekről a témákról bizonyosan rendszeresen szó esett, egyelőre sikertelenül. A spanyol Állami Levéltárban, Simancasban csak az 1640. évre 100 kötetnyi, egyenként több ezer lapból álló hadügyi iratcsomó található. Segédlet nincs.

Keveset tudunk a 16. század második feléről, II. Fülöp spanyol király koráról. Uralkodása idején, az 1570-es évek közepén azt jelentették Bécsből Madridba, hogy mivel hamarosan lejárnak az uralkodó és német kereskedők között kötött, évek óta jól működő szerződések, I. Miksa császár biztosítja őt arról, hogy annyi rezet küld, amennyit csak szeretne és abba az ibériai kikötőbe, ahová szeretné.

Magyarországon érthetően jobbára a közép-európai vonatkozásokra volt eddig érdeklődés. A Thurzó, Fugger, Paler és más családok befektetései és monopóliumai, a besztercebányai rézvállalat bécsi kamarai adminisztrációja és a velencei, antwerpeni és hamburgi útvonalak is jól ismertek. Ezeken túl egyelőre nem terjedt ki a figyelem. Wenzel Gusztáv, Takács István, Paulinyi Oszkár foglalkozott behatóan a hazai historiográfiában ezekkel a kérdésekkel, újabban Kenyeres István mutatta ki pontosan, hogy milyen jelentős bevétele származott a közép-európai Habsburg uralkodóknak (és ezáltal közvetlenül és közvetve a Magyar Királyságnak) a réz forgalmazását átvevő német vállalatok befizetéseiből. Ágoston Gábor az európai és oszmán tüzérség fejlődéséről és összehasonlításáról értekezett.

Sevilla, az Indiák kikötőjének látképe a Guadalquivir partján a 16. században

(forrás: en.wikipedia.org)

Hamarosan megjelenő részletes szaktanulmányban írunk ezekről a kérdésekről. Egy jövőbeni forráskiadás és képes kötet is igazi ínyencségekkel kecsegtethet. Simancasban kezünkben volt több eredeti asiento. V. Károly és Anton Fugger képviselői a németországi Regensburgban, 1541-ben írtak alá hatezer mázsa rézről szóló szerződést, tüzérségi célokra. A réz minőségét a császár emberei gondosan ellenőrizni akarták, a fémszállítmányt Antwerpenben kellett átadni. 1663-ban a már említett flamand Enrique Havett ugyanezen célból szerződött a koronával, ezer mázsára. Az Elba medrében, nem messze Hamburgtól találtak egy kereskedőhajót, benne magyarországi rézzel. A rézpénzek vagy öntödei gépek egyenként is külön kutatási területnek számítanak.

Úgy tűnik, a két nagy rézimportálási tényező (monetáris politikai és hadipari megfontolások) néha össze is kapcsolódtak, mint a már említett krízisesztendőkben, így 1622 áprilisában. Ekkor IV. Fülöp spanyol király aranjuezi pihenése közben sürgette bécsi követét, hogy küldjön minél előbb rezet, tüzérségi célokra és „más okokból”, amit a fentiekből már kitalálhatunk, mi lehetett: az ezüstpénzeken alapuló pénzforgalmi rendszer felhígítása, réztartalmú érmék verése. A követ szeptemberben azt jelentette, hogy sehol sem tud jobb minőségű, érdemi mennyiségű rezet találni, mint a Magyar Királyság bányáiban. Beszámolt arról, hogy az udvari kamara éppen pénzügyi vitában állt a bányák egyik haszonélvezőjével. Genován keresztül kért pénzt a királytól, hogy rezet vehessen és a mediterrán útvonalon Spanyolországba juttassa, panaszkodva, hogyha nem jön gyorsan a pénz, és nem tud intézkedni, akkor a német kereskedők fogják eljuttatni Fülöphöz, nagy haszonnal.

A kutatások tehát folytatódnak. Nem kérdés: noha tucatnyi európai ország irattárát volt szerencsénk kutatni, tizenöt éves kutatói pályafutásunk talán legfelemelőbb napjait töltöttük Sevillában. A Guadalquivir partján sétálva tudtuk, hogy nemsokára a kezeink között fognak összekapcsolódni a korabeli világ vezető nagyhatalmának legfontosabb gazdasági és politikai érdekei az Oszmán Birodalom terjeszkedése miatt összezsugorodó és elszegényedő Kárpát-medencei államok megmaradt erőforrásaival. Másrészt azt is, hogy egy, a hazai tudományosság által szinte teljesen elfeledett, globális szempontból is kiemelt fontosságú Habsburg-levéltárat hamarosan végre az őt megillető helyére helyezhetünk. Végül, a magyar történelem nemzetközi beágyazottságát és meghatározottságát kutatóként sokadszorra tudtuk igazolni: a Mohács utáni magyar államiság súlyát, leszakadásunk mértékét és a Kárpát-medencei államok erőforrásainak értékét a keresztény Európában leginkább a centrum centrumaiban érthetjük meg. Az akkor kiépülő és a mai napig tartó észak-atlanti hegemónia vezető országaiban, tengeri birodalmainak fővárosaiban és regionális központjaiban, legyen az Hága, Párizs, London, Brüsszel, Madrid vagy épp Sevilla. A magyar történelem vaskos kötetét nem ott írták, de az európai sorozatot már akkor is ott szerkesztették.

Monostori Tibor

Ezt olvastad?

Az erdélyi kora újkori nemesfémbányászat története kevéssé ismert, és eddig nem kellő mértékben exponált rétege történetírásunknak, pedig a téma jogi,