Magyarország 20. századi története és a globális összefüggések – interjú Laczó Ferenccel

Laczó Ferenc jelenleg a Maastrichti Egyetem docensként dolgozik, korábban a jénai Kertész Imre Kolleg tudományos munkatársa volt (2010-2015). A Közép-európai Egyetem Történelem Tanszékén doktorált 2011-ben, első könyve Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt – Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban címmel jelent meg az Osirisnál. Laczó Ferenccel eddigi pályafutásáról, a magyar és a nemzetközi történettudomány helyzetéről, egymáshoz viszonyulásáról és a holokauszt, illetve a második világháború tudományos feldolgozásáról Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Újkor.hu: Budapesten születtél, de egyetemi tanulmányaidat mégis Utrechtben kezdted meg. Hogyan kerültél Hollandiába és miként döntöttél úgy, hogy történelemmel szeretnél foglalkozni?

Laczó Ferenc: Valóban Budapesten születtem és nőttem fel, itt jártam gimnáziumba is. Egy holland tanulmányi ösztöndíj elnyerésének köszönhetően mehettem ki 18 évesen Utrechtbe. Erre 2000-ben került sor, amikor Közép- és Kelet-Európa államai még EU-s csatlakozásuk előtt álltak és Hollandia épp próbálta kiszélesíteni e régióbeli kapcsolatait. Megkezdődött a bolognai folyamat, a hollandok felsőoktatásukat messzemenőkig nemzetközisítették, többek között számos angol nyelvű programot is elindítottak. Az artes liberales programokat kínáló University College Utrecht alighanem e két folyamat egybeesésének köszönhetően írt ki kifejezetten kelet-közép-európai fiatalokra kalibrált ösztöndíjakat. Bár gyerekkori van Basten-rajongásomat leszámítva Hollandiához nem fűztek különösebben szoros szálak, az Utrechti Egyetem hasznos kalandnak ígérkezett, a pályázatomnak pedig szerencsés volt a kimenetele.

Bevallom, tizenévesen – a zenén és a sporton túl – az irodalom és a filozófia is legalább annyira érdekelt, mint a történelem. Egyetemi éveim alatt döntöttem úgy, hogy leginkább történelmi kérdésekkel szeretnék foglalkozni. Az első utrechti évem során a Hollandia és Magyarország közti markáns eltérések foglalkoztattak intenzíven. Hollandia felvilágosult szellemiségű, mélyen polgárosult társadalma és a rendszerváltás korának Magyarországa között az értékrend, az életvitel, a politikai tematika, a vitakultúra terén egyaránt éles különbségeket észleltem, melyek azóta talán még élesebbé váltak. E különbségeket leginkább történetileg voltam képes valamelyest megmagyarázni.

Hollandiai kelet-közép-európai diákként a kommunista rendszerek és a liberális demokráciák története iránt csaknem egyidejűleg kezdtem el érdeklődni. Próbáltam megérteni, hogy mit jelentett a hidegháború Európában és milyen hatással van még ma is ránk. Egyszerre olvastam François Furet, Eric Hobsbawm és Francis Fukuyama ugyancsak eltérő irányultságú műveit, 2002 nyarán pedig vég nélkül jártam Berlin utcáit, a huszadik századi európai történelem egyik legmegkapóbb és legelidegenítőbb lenyomatát. Eközben kifejezetten interdiszciplináris környezetben kezdtem történésszé válni. Utrechti éveim alatt élénken érdeklődtem a politikaelmélet és az ókori filozófia, a monoteista vallások története, valamint az orosz irodalom iránt is.

Az alapszak elvégzése után visszatértél Budapestre, hogy a Central European University-n folytass mesterszakos, majd doktori tanulmányokat. Miért döntöttél emellett az intézmény mellett? Mely oktatóid voltak rád komolyabb hatással?

Őszintén szólva részben azért, mert szerettem volna hazatérni és felnőtt fejjel újra felfedezni Magyarországot és tágabb régióját, részben pedig mert nem volt pénzem Angliába menni, hiába invitáltak vezető egyetemek… A CEU Történelem Tanszéke ugyanakkor tanulmányaim logikus folytatását jelentette, a körülmények ideálisak voltak, a CEU-s diákélet pedig pezsgőnek bizonyult. Elsőként a magyar disszidensek történeteit és lengyel kapcsolatait kezdtem el feltárni, ebből írtam MA-dolgozatomat a nemrég elhunyt Jacek Koczanowicz témavezetése alatt.

Fiatalon, mondhatni, a radikális, már-már provokatív tanáregyéniségek vonzottak, így például Trencsényi Balázs, Rév István és Sorin Antohi vagy a CEU-ra némileg később kerülő Matthias Riedl, de bejártam például Tamás Gáspár Miklós helyenként mély és majdnem mindig rendkívül szórakoztató óráira is. Eközben rengeteget tanultam az olyan gentleman tanároktól is, mint Karády Viktor vagy Kontler László és csaknem ugyanannyit kiváló román, szerb, horvát és orosz diáktársaimtól. Számos vendégelőadás is komoly élményt jelentett. CEU-s éveim során olyan nemzetközi szaktekintélyeket hallgathattam, mint Lynn Hunt, Jörn Rüsen vagy Harald Welzer. Egyszer még Hayden White-ot is elhoztam Ferihegyről, de ez már egy másik narratíva.

Doktori disszertációdat a magyarországi zsidó értelmiség második világháború előtti és alatti diskurzusaiból írtad. Miért pont ezt a témát választottad és a kutatás során milyen új következtetésekre jutottál?

Témaválasztásom annyiban valóban némi magyarázatra szorul, hogy bár a zsidó történelem és ezen belül a magyar zsidó történelem régebb óta foglalkoztatott, nem jártam judaisztikára és a zsidósághoz közvetlen családi szálak se fűznek. Ugyanakkor a kilencvenes években voltam tizenéves, amikor a budapesti értelmiségi miliőben a zsidó revival, a holokauszt emlékezetének újfajta kifejezési módjai és az antiszemitizmus magyar nyilvánosságbeli felerősödése egyaránt komoly hullámokat vertek. Úgy érzékeltem, hogy e párhuzamos folyamatok a magyar zsidó történelmet még polemikusabb témává tették, miközben számos lényeges kérdésnek hiányzott még az alapos feldolgozása. Ezért döntöttem a magyar zsidó téma mellett és e szándékomban Karády Viktor témavezetőm messzemenőkig támogatott.

Disszertációm kiindulópontja Gyurgyák János monumentális zsidókérdés-könyve és Scheiber Sándor hírlap- és folyóirat-bibliográfiája volt. E két kötet alapján értettem meg, hogy a magyar zsidó eszmetörténetnek rendkívül gazdag és nagyrészt feltáratlan belső forrásai vannak. Scheiber bibliográfiája alapján kapásból nyilvánvalóvá vált, hogy az 1930-as években több tucat kifejezetten zsidó profilú lap volt még Magyarországon, valamint hogy bár drasztikusan csökkenő számban, de még 1938 után is, gyakorlatilag 1944-ig megjelentek különféle zsidó kiadványok. Ezek alapján a korábbiaknál részletesebben és pontosabban fel lehetett tárni a magyar zsidó értelmiségiek a magyarországi diszkriminációs folyamatra adott reakcióit, továbbá azt is meg lehetett vizsgálni, hogy miként viszonyultak az országhatár túloldalán 1941-től végrehajtott náci népirtáshoz.

Ezeknek a meglehetősen elhanyagolt forrásoknak a vizsgálata számos, részben újszerű következtetés levonását tette lehetővé. A legfontosabbak közé tartozik, hogy az asszimilációs diskurzussal korántsem lehet lefedni a neológ elit gondolkodását. Kutatásom során a magyar zsidó kettős identitás különböző formáit tártam fel, melyek jellemzően a Horthy-kor vége felé sem állították szembe a magyar és a zsidó identitást, ugyanakkor korántsem propagáltak feltétlen hasonulást. Kimutattam továbbá, hogy a magyar zsidó jelenkor-értelmezéseket nem lehet szűk nemzeti keretekben értelmezni. Minimum közép-európai léptéket kell alkalmaznunk, a nácik 1933-as hatalomra jutása ugyanis számos magyar zsidó kortárs számára 1938-39-hez hasonlítható töréspontnak számított. A neológ értelmiségi elit tagjai tehát nemzeti és nemzetközi keretekben egyaránt gondolkoztak. Ehhez kapcsolódik harmadik főbb következtetésem is, mégpedig az, hogy az általam elemzett neológ szerzőknek a zsidóellenes népirtásról 1942-43-ban már viszonylag pontos ismereteik voltak, ez azonban épp a magyar államhoz való hűségük még fokozottabb hangsúlyozását vonta maga után. 1942-43-ra ugyanis az egyre antiszemitább magyar állam határszabása lett a magyar zsidók túlélésének záloga. Ez az általam elemzett értelmiségiek számára módfelett ambivalens helyzetet teremtett. Összességében tehát amellett érvelek, hogy a Horthy-kor történetét magyar zsidó szemszögből is érdemes végiggondolnunk és bemutatnunk. Ezáltal nemcsak a katasztrofális végkifejletre lehetünk tekintettel, hanem a korszak mély drámaisága, illetve tragikussága is kirajzolódik.

Ez lett a 2014-ben megjelent Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt. Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban című köteted alapja? Milyen volt a könyv fogadtatása?

Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy szerény kutatásom megjelentetését az Osiris Kiadó vállalta és a könyv mostanra a Márai-programba is bekerült. A kötet ráadásul a meglehetősen viharosra sikeredett Holokauszt Emlékév idején jelent meg, így néhány hónapon belül több vezető napilap és hetilap is ismertette. Külön öröm volt számomra, hogy az Élet és Irodalom és a Heti Válasz egyaránt méltató sorokat szentelt e kismonográfiának. Érdemi szakmai kritikák megírása értelemszerűen időigényesebb feladat, az első ilyenek épp mostanában látnak napvilágot – tudtommal több szakfolyóirat is részletes értékelést szándékozik közölni. A könyv ennyiben azt hiszem, sikeresnek mondható, én legalábbis nem számítottam ekkora visszhangra.

Immáron megjelenés alatt áll kötetem angol nyelvű változata, mely tárgyalja a háborút közvetlenül követő éveket is. A holokauszt túlélői ugyanis már az 1940-es évek második felében részletes intellektuális válaszkísérleteket tettek. Interjúk, emlékiratok és monográfiák formájában dokumentálták és próbálták értelmezni emberi katasztrófájukat. Számos traumatizált túlélő hallgatása ellenére volt tehát egy mostanáig kevéssé tudatosított korai feldolgozási hullám, amelyet Hungarian Jews in the Age of Catastrophe című angol nyelvű monográfiám a Horthy-korra fókuszáló magyar nyelvű változattal ellentétben szintén részletesen elemez majd.

Eközben a magyarországi fogadtatás kulcskérdésének azt tartom, hogy e magyar zsidó perspektívák integrációjára mennyire kerül majd sor. A Horthy-kornak több vezető kutatója is akad, köztük olyanok is, akiknek munkásságát más szempontból kifejezetten nagyra tartom, akik e nézőpontokat sajnos hajlamosak elhanyagolni. Megítélésem szerint a középtávú cél – és ezzel Saul Friedlander álláspontjára helyezkedem – a Horthy-kor integrált történetének létrehozása kell legyen. Ettől a korszakot övező komoly érdeklődés ellenére még elég sok választ el bennünket. Ablonczy Balázs a visszacsatolások történetét bemutató szerkesztői sorozata, Egry Gábor nagyszabású és eredeti magyar kisebbségtörténete vagy Ungváry Krisztián sokat tárgyalt művei az antiszemitizmus társadalmi beágyazódottságáról vagy legújabban a magyar megszálló csapatok ténykedéséről számos újdonsággal szolgálnak. Ezen innovatív művek ugyanakkor azt is jelzik, hogy további kutatások szükségeltetnek, mielőtt érdemes lesz szintetizálásba fognunk. E jövőbeli szintetizáláskor pedig reményeim szerint a magyar zsidó perspektívák bemutatása is elengedhetetlen lesz.

2010 és 2015 között Jenában dolgoztál az Imre Kertész Kolleg munkatársaként, majd a Maastrichti Egyetemen helyezkedtél el. Mennyire vagy kapcsolatban a magyar tudományos élettel? Hogyan látod a magyar történettudomány helyzetét nemzetközi megközelítésben?

Évek óta nagyjából ugyanannyit publikálok magyarul és angolul. Bár az utóbbi években inkább csak heteket, maximum hónapokat tölthettem itthon, több hazai folyóiratba, így például az Aetasba, a Kommentárba, a Korallba vagy a Múltunkba is próbáltam visszatérően írni. Vitatott kérdés, hogy ki lehet-e adni nagyjából ugyanazt a szöveget hazai és nemzetközi publikumnak. Bár a szakmai elvárások és az előzetes tudásszintek kétségkívül eltérnek, én alapvetően erre törekszem. Épp emiatt roppant fontosnak gondolom a nemzetközi és a hazai közeg közti érdemi közvetítést is. Németországi éveimet is részben arra fordítottam, hogy a hazai tudományos eredményeket kint megismertessem, valamint hogy vezető német történészek aktuális eredményei magyar nyelven is elérhetővé váljanak. Ezen túl a Hungarian Historical Review recenziós rovatának egyik szerkesztőjeként is tevékenykedem, ami szintén e szándékomat tükrözi. E téren bizony rengeteg a tennivaló, az elmúlt években ugyanis még a Magyarországgal foglalkozó német, angol vagy francia nyelvű történettudományos monográfiák is csak elvétve jelentek meg magyar fordításban – gondolok itt Holly Case, Paul Hanebrink, Mark Pittaway, Joachim von Puttkamer vagy Clara Royer munkáira.

Némileg jogosulatlan büszkeséggel mondom, hogy csaknem ötéves ottlétem alatt jénai kutatóintézetemnél számos kiváló magyar kolléga is megfordult, ily módon a hazai szakmai elittel is mindennapi kapcsolatban maradhattam. Csak az elmúlt évben ösztöndíjasként hónapokat töltött egykori intézetemnél Bódy Zsombor, Stefano Bottoni, Egry Gábor, Horváth Sándor és Trencsényi Balázs, de járt korábban Jénában Apor Péter, Scheibner Tamás, Takács Róbert, Tomka Béla és Vámos Péter is. A magyar történettudomány komoly sikerének tekinthető, hogy németek mellett épp magyarok nyerték el leggyakrabban a szövetségi minisztérium e nagyvonalúan dotált ösztöndíját. Ugyanakkor feltűnő az is, hogy Magyarországról ez valamiért csak férfi történészeknek sikerült…

A magyar kutatók e magas jénai aránya azzal is összefügghet, hogy 2010 előtt a német történettudományban a magyar tematika bizony alig tudott jelen lenni. Kétségkívül van németországi állásban néhány magyar anyanyelvű vagy magyarul is jól tudó kutató – utóbbiak közé tartozik amúgy a Kertész Kolleg főigazgatója, Joachim von Puttkamer is – de a cseh, a délszláv és főleg a lengyel történészek németországi pozíciói jelenleg bizony jóval erősebbek. Német-lengyel projektekből az elmúlt években valóságos dömping volt. A lengyel tematika Németországban már-már a Kelet-Európa-kutatást hagyományosan uraló orosz tematikával kezdett vetekedni.

A német-magyar történettudományos kapcsolatok jelenleg azonban nem csupán ehhez képest lazák – ami önmagában természetes is lenne, hiszen Lengyelország jóval nagyobb, ráadásul szomszédos állam, melynek Németországgal mélyen összefonódó történelme van –, hanem sajnos eleve nagyon kevés magyar történész szokott szerepelni fontos német fórumokon.  Meglehetősen sajátos korban élünk. Németországnak gazdaságilag és politikailag is komoly érdekeltségei vannak térségünkben és a Kelet-Közép-Európára irányuló német tudományos figyelem is kiterjedtnek mondható. A német nyelv azonban a poszt-habsburgiánus térségben sem számít már elsőszámú idegen nyelvnek. A fejlettségbeli szakadékon túl a kulturális távolság emiatt is inkább növekedni látszik.

Megjelenés alatt áll egy interjúköteted, amelyben német történészekkel beszélgetsz a 20. század kulcskérdéseiről. A német történettudomány hasonlóan közelíti meg a múltat, mint a magyar? Vagy vannak jelentős különbségek?

Úgy érzékelem, hogy a német és a magyar múltpolitika között jelenleg éles különbségek vannak. Az eltérések legeklatánsabb példájaként épp a második világháború és azon belül a holokauszt kortárs megközelítésmódjai hozhatók. Németországban a német elkövetőket és ártatlan áldozataikat középpontba helyező önkritikus álláspont dominál, míg Magyarországon a történelmi közérdeklődés inkább nacionalista irányú, így elsősorban a magyarok szenvedéseire kíváncsi. Interjúkötetem ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a sokat dicsért vagy épp kárhoztatott önkritikus német álláspont meglehetősen újszerű, alapvetően az elmúlt 20-30 év terméke. A két ország múltpolitikájának egymástól való elfejlődése tehát nem annyira hosszú távú folyamat, mint gondolnánk, hanem csaknem kortárs fejlemény.

Dieter Pohllal készült nagyinterjúm például arra mutat rá, hogy 1989 előtt német történészek gyakorlatilag meg se fordultak a holokauszt elkövetésének legfontosabb kelet-európai színhelyein, a helyi forrásokat csak 1989 után kezdték el feltárni. Amint azt Norbert Frei részletesen kifejti, a háború utáni Németország múltpolitikáját távolról sem szabad idealizálnunk, azt eleinte sokban épp a poszt-náci német népi közösség elvárásai határozták meg. Egyik további interjúalanyommal, Volkhard Kniggével összhangban úgy gondolom, hogy Németország jelenlegi múltpolitikájára sem tekinthetünk modellként, ugyanis kialakulásának kontextusa nagyon is sajátos volt, ily módon eredménye is reprodukálhatatlan. Interjúkötetemmel tehát az idealizálással, a német modellben való gondolkodással szemben épp a német múltfeldolgozás folyamatának mélyebb megértéséhez és realisztikusabb értékeléséhez kívánok hozzájárulni.

Az imént említett eltérések a két ország történettudományában is visszaköszönnek – némileg leegyszerűsítve Németországban a kritikai, Magyarországon pedig a nemzeti a történetírás jelenleg domináns irányát leíró kulcsszó. A történettudományok közötti különbségek ugyanakkor mégiscsak jóval kisebbek, a szakmai elvárások természetesen sokban egyeznek. Ami a különbségeket illeti, azok megítélésem szerint leginkább a német történészek komolyabb elméleti felkészültségével és jelentősebb erőforrásaival függenek össze. Az előbbi következtében a vezető német történészek szinte mind oly reflektáltan írnak, mint itthon az eszmetörténészek szűk elitje. Az erőforrások bőségének leglátványosabb következménye pedig a német szakma nemzetközi nyitottsága, az összeurópai, sőt a globális horizontok fokozatos kifejlődése.

A második világháború, illetve a holokauszt mennyire tekinthető feldolgozottnak a történettudomány szempontjából?

Manapság mindkettőről azt szokás gondolni, hogy a történészek bizonyára rég feldolgozták őket és nincs is már igazán mit kutatni rajtuk, ez azonban koránt sincs így. A második világháború kapcsán a globális aspektusok kutatása például nagyrészt hiányzik még. A legtöbb közismert feldolgozás határozottan Európára fókuszál, csak minimális figyelmet szentelve az ázsiai hadszíntereknek, ill. a gyarmati világnak. Ez mostanában kezd csak megváltozni. Személy szerint éppen részt veszek a Leideni Egyetem tankönyvprojektjében, térségünk második világháborús szerepvállalását kell a globális összefüggésekre való tekintettel megírnom, azaz globális keretbe ágyaznom. Ez bizony embert próbáló feladat, ugyanis szerény próbálkozásomnak alig van előképe. Példának okáért még nem került érdemi feltárásra, hogy Kelet-Közép-Európában miként reagáltak a brit, a francia vagy a holland gyarmatbirodalom világháborús megingására, mely nem sokkal később elvezetett a dekolonizációhoz.

A nemzetközi holokauszt-kutatás az elmúlt évtizedekben kétségkívül hatalmas tudást halmozott fel. Ennek megfelelően jelenleg többen átfogó értelmezéseket fejtenek ki: Christian Gerlach, Timothy Snyder vagy a tragikusan hirtelen elhunyt David Cesarani is ilyennel próbálkozik új könyvében. Úgy gondolom, hogy a holokauszt esetében a legkomolyabb kortárs kihívást az európai dimenzió jelenti, azaz az, hogy a holokausztot nemcsak a náci Németország szemszögéből kellene feltárnunk, hanem a helyi társadalmakéból is. Központi jelentőségű probléma, hogy a náci erőszak 1941-es szovjetunióbeli elszabadulására a helyi társadalom sokéves brutális sztálini átformálása után kerül sor. Annak konkrét formáira nemcsak a berlini hatóságok és nemcsak a megszálló német csapatok, hanem a helyiek is komoly hatással voltak. Az európai dimenzió kihívása eközben természetesen vonatkoztatandó az üldözött zsidókra is. Még senki nem írt a holokauszt idején üldözött zsidó közösségekről összeurópai áttekintést, mely az amszterdami holland zsidó polgároktól a görög szigetvilág zsidó lakosainak reakcióiig nyúló spektrumot részletesen elemezte volna. Miközben sokat tudunk a térségünk egyes országaiban történtekről, összehasonlításuk, így a magyar fejlemények érdemi összevetése a Szlovákiában, Romániában vagy Horvátországban történtekkel szintén újszerű és értékes eredményekkel kecsegtet. Meggyőződésem, hogy a német-magyar transzferek történetéről is lehetne még újat mondani. Hogyan is érvényesült a náci Németország – helyenként kierőszakolt, helyenként önkéntesen megvalósított – befolyása Magyarországon a nagy politikai döntésekben, az egyes szakpolitikákban, a köznyelvben, a gazdaságban vagy a kulturális életben? A transzfereket és hosszabb távú hatásukat fogalmi szinten is érdemes lenne vizsgálni. Mi például a német Schicksalsgemeinschaft fogalomtörténete és mi a nominálisan azonos jelentésű és mindmáig népszerű sorsközösségé?

Jelenleg milyen kutatásokat folytatsz?

2016-ban szeretnénk lezárni sokszerzős jénai nagyprojektünket, mely Kelet-Közép-Európa huszadik századi történetét elemzi majd négy tematikus kötetben. E nagyszabású kötetek témai az erőszak, az államiság, a modernitás és a diskurzusok, melyek közül szerkesztőként szerencsére csak utóbbiért felelek…

Ezek után a rendszerváltás korának egy történetét tervezem megírni, mely a liberális konszenzus kialakulásának és leáldozásának kérdését egyaránt vizsgálná. Számos történész írt már 1989 okairól és lefolyásáról, azonban továbbra is kidolgozatlan, hogy miként kapcsoljuk a hetvenes és nyolcvanas évek fejleményeit az 1989 utáni évek történéseihez és miként magyarázzuk azt, ami a rendszerváltás évei után történt? Németül mostanában jelentek meg az első ’89-en átívelő szaktudományos könyvek, gondolok itt Eckart Conze, Andreas Wirsching, Philipp Ther, Edgar Wolfrum vagy Andreas Rödder újabb munkáira. Készülő könyvem legfőbb kérdései tehát, hogy kik alkották a ’89-es liberális fordulat társadalmi bázisát Magyarországon és miként alakult ki a rendszerváltást és az európai integrációs folyamatot támogató széles koalíció? Másrészt azt is meg kívánom vizsgálni, hogy mi miatt esett egybe a 2004-es európai uniós csatlakozás és a rendszerváltás jóval kritikusabb értékeléseinek felfutása. Magyarázható e sajátos egybeesés az európaisodás által keltett vérmes remények és a ténylegesen bekövetkező átalakulás közti szakadékkal? E kérdések Magyarország esetében ugyancsak relevánsnak tűnnek. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy e sajátos magyar történetet csakis tágabb nemzetközi változások részeként lehet értelmezni.

Milyen hosszú távú szakmai terveid vannak?

Régebb óta foglalkoztat egy magyar zsidó értelmiségi nemzedék kollektív biográfiájának a megírása. A nemzetközileg kiemelkedően elismertnek számító magyar tudósok és írók közül számosan – így Ránki György, Berend Iván, Heller Ágnes, Kornai János, Kende Péter, Konrád György vagy Kertész Imre – 1930 körül születtek, tizenévesen vészelték át a holokausztot, fiatal felnőttként élték meg a sztálinizmust és 1956-ot, már Kádár uralkodása idején nemzetközi sikereik voltak és – a viszonylag fiatalon elhalálozott Ránkit leszámítva – 1989 után is nagy hatású alkotók tudtak maradni. E roppant sok és sokféle történelmi korszakot átélő magyar zsidók gondolkodásának és pályafutásának bemutatása reményeim szerint új fénytörésben láttatja majd a huszadik század második felének történetét. A könyv egyúttal Közép-Európa túlélőinek kultúr- és eszmetörténete is lenne, mely által ismét a kelet-közép-európai és a német jelenkortörténet kulcskérdéseire próbálnék reflektálni.

Eközben szeretnék majd próbálkozni a második világháborús német megszállások nyugat- és kelet-európai példákat egyaránt bevonó összehasonlító vizsgálatával is, melynek egyik nem titkolt célja, hogy végre összeurópai keretben lássuk, pontosan mit is jelentett 1944. március 19-e. Maastrichtból a német és a francia nyelvterület is könnyűszerrel elérhető, nem beszélve az olcsó budapesti repülőjáratról. A város ily módon összehasonlító kutatások kiváló kiindulópontjául szolgálhat. Ezen érdeklődésemnek ugyanakkor van egy eszmetörténeti és kifejezetten magyar vetülete is. Szeretném feltárni, hogy bekövetkezte óta kik, mikor, miként és milyen célból utaltak 1944. március 19-ére Magyarországon. Jelenlegi tudásom szerint 1945-ben e dátum a politikailag üldözöttek számára volt kiemelten fontos, azaz az antifasiszta, egyúttal kifejezetten németellenes értelmezéseknek volt lényeges eleme. Manapság e dátum mondhatni, jobboldali antifasiszta értelmet kap, mely a magyar szuverenitás kérdését helyezi középpontba. E jobboldali antifasizmus a holokauszt megnövekedett szimbolikus jelentőségére adott negatív reakció. A történelmi kérdés a szokásos: miként jutunk el onnan idáig, a baloldalitól a jobboldali antifasizmusig?

Végül, de nem utolsósorban mivel jelenleg Európa-tanulmányok keretében tanítok történelmet Maastrichtban, egyre többet foglalkozom az európaisodás történeti folyamatával. Kelet-Közép-Európa történészei épp mostanában kezdik felfedezni e témát, így e téren még számtalan kutatási lehetőség akad. Ez általánosan is igaz Kelet-Közép-Európa történetének transznacionális és globális keretekben történő vizsgálatára. Középhosszú távon itt látom a legkomolyabb tudományos lehetőségeket.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

A heti tudományos programkínánlat fókuszában a XIX-XX. századi fordulatok: konferenciákat, egy Horthy-előadást és két rendezvénysorozatot ajánlunk figyelmetekbe. Október 22., kedd 8.30-tól kétnapos