Magyarország a megsemmisítő háborúban

Március 21-én az Eötvös Collegium Történész Műhely és az I. Tóth Zoltán Kör közös rendezésében került sor az Előadások a Történész műhelyben című rendezvénysorozat 13. előadására. Ez alkalommal Fóris Ákos adott elő Magyarország a megsemmisítő háborúban címmel.


Fóris Ákos előadása

Fóris előadása elején felvázolta, hogy a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli tevékenysége több aspektusból is vizsgálható, azonban az előadás keretében ennek csak egy szűkebb vetületével fog foglalkozni, mégpedig azzal, hogy a magyar csapatok tevékenysége mennyiben illeszthető a Vernichtungskrieg, azaz a megsemmisítő háború keretei közé. Az előadó ezt követően röviden definiálta a megsemmisítő háború fogalmát, s Andreas Hillgruberre hivatkozva jellemezte a Szovjetunió elleni hadjáratot.

A Vernichtungskrieg gigantikus méreteit illetően Fóris Christian Hartmann adatait vette át, miszerint a Szovjetunió háborús embervesztesége eléri a 26,6 millió főt. Ebből 11,4 milliót tesz ki a katonai veszteség (amelyből 3 millióra tehető a meghalt hadifogolyok száma), a civil lakosság vesztesége pedig 15,2 millióra rúg. A polgári áldozatok számát tovább lebontva tudható, hogy a háború során mintegy 2,4 millió zsidót és 500 ezer partizánt gyilkoltak meg, továbbá 1 millió főretehető a Leningrád ostroma során meghaltak száma. A polgári áldozatok legnagyobb részénél, mintegy 11,3 millió főnél nem határozható meg közelebbről az elhalálozás oka. Ennek nagy részét minden bizonnyal a szándékos éheztetés áldozatai teszik ki, mivel a németek nem törődtek a városok élelmezésének megszervezésével. Götz Aly számításai szerint a Szovjetunióban mintegy 21,2 millió embert fosztottak meg a megfelelő élelmezéstől. Ennek eredményeként igen magas volt azoknak a száma, akik éhhalált szenvedtek, továbbá az alultápláltság következtében legyengült lakosság körében gyakori volt a különböző betegségek és járványok okozta elhalálozás.

Fóris megjegyezte, hogy a nemzetiszocialista rendszer bűneivel kapcsolatban általában csak a holokausztra asszociálnak, a keleti fronton ezzel szemben párhuzamosan népirtásokról és tömeggyilkosságokról lehet beszélni. Ezen belül külön megemlítette a szovjet hadifoglyok, a partizánellenes hadviselés és a holokauszt kérdését.

Az előadó ezt követően levéltári források alapján mutatta be, hogy milyen információkkal rendelkezett a magyar politikai vezetés a keleti harctéren folytatott háború természetéről, illetve rámutatott arra is, hogy 1941 szeptemberétől már a zsidók elleni atrocitások is ismertek voltak. Ennek érdekes leágazásaként említette Fóris azt a hadbírósági ügyet, amelyet 1942-ben folytattak le néhány frontról hazatért katona ellen. Az eljárás alá vont személyek ittas állapotban arról beszélgettek egy kocsmában, hogy szerintük a magyar zsidóságot is ki fogják irtani, ugyanúgy, ahogy annak a keleti harctéren tanúi lehettek.


(Kép forrása: fortepan.hu)

Fóris az előadása további részében az ukrajnai holokausztot ismertette részletesen, több témakörre lebontva. Az ukrajnai zsidóság megsemmisítése három hullámban került sor. Az első, 1941-42-re tehető időszakot az Einsatzgruppék és a rendőrzászlóaljak frontvonal mögötti tevékenysége jellemzi. Ezzel kapcsolatban az előadó megjegyezte, hogy minél keletebbre húzódott a frontvonal, annál radikálisabb parancsok jelentek meg a zsidókérdésre vonatkozóan. Ezzel kapcsolatban elmondható, hogy 1941 augusztusában nagyobb esélye volt egy nyugat-ukrajnai zsidónak a túlélésre, mint egy kelet-ukrajnainak. 1941 végén – 1942 első felében az Ukrán Birodalmi Kormányzóság területén került sor a holokausztra, 1943-1944-ben pedig a kényszermunkára hurcolt zsidókat gyilkolták le. A magyar alakulatok az első két hullámban voltak érintettek. 1941-42 telén, illetve 1942 áprilisában-májusában tíz alkalommal működtek közre magyar csapatok az elkövetett tömeggyilkosságokban. (Ezek közül hárombanaz 50/I. zászlóalj, hatban a 49/II. zászlóalj vett részt, egyben pedig a 41. ezred ezredközvetlen árkász százada.)

A megszállás kezdetén a magyar csapatok zsidókkal szembeni viselkedése ambivalensnek tekinthető. Ennek példájaként hozta fel az előadó azt az esetet, amikor Szombathelyi Ferenc személyes közbelépésével mintegy 200 zsidót mentett meg Kolomeánál. Ezen kívül más olyan esetek is ismertek, amikor a magyar csapatok felléptek a pogromok ellen, azonban Fóris arra is rámutat, hogy ennek inkább rendészeti okai voltak. Ezzel szemben a Dnyesztertől nyugatra a magyar alakulatok közreműködtek a deportálásokban.


(Kép forrása: fortepan.hu)

A Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság egyik első parancsa is megismétli a Dél Hadseregcsoport azon rendelkezését, amely szerint a birodalomellenes elemek (zsidók, kommunisták) leküzdése a biztonsági rendőrség és az SD feladatát képezik. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a parancs értelmében a magyar alakulatok nem tehettek semmit a tömeggyilkosságok ellen, másrészt nem is vehettek volna részt ezekben. A későbbi gyakorlat azonban ennek ellentmondott.

Fóris előadásában a holokauszt és a keletre történő kitelepítések kapcsolatát is vizsgálta. A német tervekben a keleti terjeszkedés egyben a zsidókérdés egyik lehetséges megoldását is kínálta. Ennek következtében a Német Birodalom, a Lengyel Főkormányzóság, Románia és Magyarország területéről is telepítettek ki a keleti területekre zsidókat. Az előadó megemlítette, hogy a kezdeti időszakban Románia hajtotta végre a legagresszívabban a kitelepítéseket, illetve az első hetekben a román csapatok jóval több zsidót öltek meg, mint a németek. A zsidók kitelepítésének gondolata ugyanakkor Magyarországon is megjelent, többek között Kárpátalja kormányzói biztosa, Kozma Miklós is felvetette az ötletet, miszerint egy darab ukrán föld megoldhatná a zsidókérdést.

A holokauszt és az élelmezés összefüggéseivel kapcsolatban Fóris megemlítette, hogy amikor Ukrajna kormányzója, Erich Koch 1942 nyarán elrendelte a zsidókérdés „százszázalékos megoldását”, abban élelmezési okok is  közrejátszottak. A holokauszt és a kényszermunka összefonódásával kapcsolatosan pedig a Wannsee-jegyzőkönyvet említette az előadó, amely részletesen foglalkozott a zsidók kényszermunkára való alkalmazásával is.

Részletesebben került ismertetésre a holokauszt és a partizánellenes harcok közötti kapcsolat. Fóris kitért arra, hogy több német parancs is egymás mellé helyezi a zsidókat és a partizánokat. Az előadó magyar részről Schell Zoltán 1942-ben megjelent tanulmányát emelte ki, amelyben a szerző kijelentette, hogy minden zsidó a partizánokkal tart. Ezt később a Vezérkari Főnökség A folyó háború tapasztalatainak ismertetése című segédlet 10. füzetében egy az egyben meg is jelentette.

A hadifogolykérdés és a Vernichtungskrieg összefüggéseit illetően Fóris elmondta, hogy a megközelítőleg 5 millió hadifogságba esett szovjet katonából mintegy 2,7 – 3,3 millióan haltak meg a háború során. Ennek egyik oka az éheztetés volt, mivel a háború első időszakában a német vezetés nem tartotta fontosnak a hadifoglyok élelmezését. A magas halálozási arányban szintén közrejátszott a „keine Kameraden” (nem bajtársak) elv, valamint az, hogy jelentős számú csoportokat egyszerűen megfosztottak a hadifogoly státusztól. Utóbbiak közé tartoztak a komisszárok, a zsidók, valamint a csapatuktól elszakított részek is (annak ellenére, hogy utóbbiak nyíltan viselték fegyverüket, felelős parancsnokaik voltak stb.). A magyar és a német vezetés 1941 őszén abban állapodott meg, hogy a szovjet hadifoglyokat átadják a német hatóságoknak, ugyanakkor a Magyar Megszálló Csoport területén lévő hadifogolytáborok őrzésébe magyar alakulatokat is bevontak, illetve arra vonatkozóan is rendelkezünk adatokkal, miszerint 1941 szeptemberében egy hadifogolylázadást magyar katonákkal verettek le. Fóris olyan forrást is bemutatott, amely alapján feltételezhető, hogy a magyar fenntartású hadifogolytáborokban hasonló lehetett a hadifoglyok halálozási aránya, mint a német fenntartásúakban.


Partizánok kivégzése (Kép forrása: pinterest.com)

A partizánellenes hadviselés eszközei közül a lakossággal szembeni kényszerintézkedések (kijárási tilalom, kitelepítés stb.) és a megtorlások is részletesen ismertetésre kerültek. Utóbbiakkal kapcsolatban egy sztaroszta jegyezte fel az egyik legszélsőségesebb esetet, amikor egy falut egyetlen téves lövés miatt gyújtottak volna fel. Szintén a partizánellenes hadviselés eszközei közé tartozott azon települések megsemmisítése is, ahonnan a partizánok az élelmüket szerezték.

Ebben a hadviselésben bizonyos dichotómiák figyelhetők meg. Ilyen például a lakosság megnyerésére és a kizsákmányolásukra vonatkozó kettősség, de hasonló ellentétek fedezhetők fel a katonai és a gazdasági szempontok között. A megszálló magyar csapatok például nem számoltak gazdasági szempontokkal, amiért a német parancsnokságok többször is panaszkodtak.

Végül a partizánellenes hadviselés faktorait ismertette az előadó. Jelentősek voltak például a magyar haderő kiképzésbeli és eszközbeli hiányosságai. Eddig nem került elő olyan előírás vagy kiképzési segédlet, amely alapján a kivonuló katonákat felkészíthették volna a megszállással járó különböző feladatokra és viselkedésre. A magyar haderő katonái többször panaszkodtak fegyelmezetlenségére a felettes német parancsnokságok. A körülményeket illetően Fóris azt is megemlítette, hogy egyes hadtápalakulatok az általuk rendezett partizánvadászattokkal tömeges kitüntetést reméltek kapni. Beszélt arról is, hogy a kezdeti időszakban a német irányelvek radikalizáló hatással bírtak a magyar csapatok viselkedésére, azonban később a gazdasági helyzet romlásának következtében a németek inkább mérséklő hatást igyekeztek elérni. Fontos tényező volt a hadihelyzet is, ugyanis a visszavonulások általában szintén radikalizálóan hatottak a katonákra.


Partizánok kivégzése (Kép forrása: https://incredibleimages4u.blogspot.hu)

Végül a brutalizációról szólt az előadó. Véleménye szerint a magyar csapatok partizánképét nem a tapasztalatok alakították ki, hanem már eleve egy radikális partizánképpel vonultak ki a keleti harctérre. Erre utal az is, hogy a magyar csapatok általában akkor voltak a legbrutálisabbak, amikor kikerültek a frontra, és még nem volt tényleges alapja a brutalizációnak.

Az előadás végén Fóris felvetette, hogy a későbbiekben érdemes lenne mélyebben vizsgálni a kivonuló katonák orosz-képét, többek között például azt, hogy az oroszokról kialakított elképzelések mennyiben gyökereztek az első világháborús tapasztalatokban. Ugyanígy vizsgálat tárgyát képezhetné a katonák zsidóképe is.

Összegzésként elmondta, hogy Magyarország részvételét nem szemlélhetjük csupán egyfajta belesodródási folyamatként, hanem amint azt az elmondottak is bizonyítják, az betagozódott a Vernichtungskrieg keretébe.

Miklós Tamás

Kapcsolódó cikkek:

KL Auschwitz-Birkenau: „Minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézménye”

Hideg és még hidegebb napok – Razzia és megtorlás a Délvidéken (1942–1945)

Szembenézni a múlttal – egy terhelt múltú ház Kölnben

A Szovjetunió elleni hadba lépés újból elbeszélve

"Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat..."

Legendák és túlzások nélkül – Páncélosok a Dunántúlon

Rovatok: