A Magyarországi Tanácsköztársaság északi hadjárata

Hogyan lehetett sikeres a Magyarországi Tanácsköztársaság északi hadjárata, miként lehetséges, hogy eredményeit nem sikerült kihasználni, továbbá hogyan értékelhetjük az e hadjárat nyomán létrejött Szlovák Tanácsköztársaságot? E fontos kérdések megválaszolására a Clio Intézet Az északi hadjárat és a Szlovák Tanácsköztársaság címmel önálló rendezvényt szentelt a Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatának keretében szeptember 16-án, ahol az érdeklődők Révész Tamás (tudományos munkatárs, MTA–Lendület Trianon 100 Kutatócsoport) és Bödők Gergely (társ-ügyvezető, Clio Intézet) előadásait hallgathatták meg Gellért Ádám (társ-ügyvezető, Clio Intézet) moderálása mellett.

Révész Tamás előadása elején hangsúlyozta, hogy a hadtörténeti részletekről, azaz a Vörös Hadsereg hadmozdulatairól nem fog sok szót ejteni. Ehelyett három fő kérdéskörre kereste a választ. Az első körüljárni kívánt kérdéskör a Vörös Hadsereg „minősége” volt. Milyen hadseregről beszélhetünk valójában? Valóban „vörös” vagy inkább nemzeti hadsereg volt? Hogyan tudta a proletárállam mozgósítani a lakosságot? A második kérdéskör arra vonatkozott, hogy beszélhetünk-e honvédő háborúról, vagy helyesebb, ha az osztályháború kifejezést használjuk? Miért pont a Felvidéken vezették a hadjáratot, és mi történt ott? Az előadó a harmadik vizsgálandó kérdéskörként a bukás lehetséges okait jelölte meg: miért döntött a proletárdiktatúra vezetése a visszavonulás mellett, és miért csökkent le végzetesen a hadsereg morálja?

Révész Tamás

A Vörös Hadsereget 1919. március 24-én hozták létre. Eredendően, a szociáldemokraták elképzeléseit tükrözve és még a Károlyi-kormány alatt elindított hadseregszervezésüket folytatva önkéntes, nem sorozáson alapuló haderőt hoztak létre. 1919. április 16-án, a román támadás megindulásával a toborzás kiemelten fontossá vált. A proletárdiktatúra hátországát a budapesti munkástanácsok jelentették, ezért a Budapesti Munkás- és Katonatanács összehívásával kérték segítségüket. 1919. május 2-án, Szolnok eleste után a mozgósítás egyre sikeresebb lett. Révész szerint 1945 után a Vörös Hadsereg megszervezését tekintették a Tanácsköztársaság legnagyobb sikerének.

Hogyan szólították meg a lakosságot?

A proletárdiktatúra vezetősége vegyes propagandát használt, minden társadalmi csoportnál azokat az elemeket helyezve előtérbe, amely nagyobb sikert ígért. A városi lakosság számára elsősorban a háború osztályháború jellegét hangsúlyozták: nem magyar ügyként tekintették a háborút, hanem a világforradalom részeként. A vidéki lakosságot a hagyományos elemek hangsúlyozásával szólították meg, gondolva a nők és gyermekek védelmére, a románok vagy a szerbek negatív ábrázolására. Ezek az elemek egyébként az első világháborús propaganda továbbéléseként is értelmezhetők. Minél inkább olyan csoportokat szólítottak meg, amelyek kívül estek a támogatói bázison, annál inkább kerültek elő ezek a hagyományos elemek.

Révész Tamás

Hogyan zajlott a mozgósítás?

A fővárosi felnőtt férfiak szinte mindegyike tagja volt valamelyik szakszervezetnek, így az ő mozgósításuk ezeken keresztül történt, mégpedig a szakszervezeti káderek segítségével. A szakszervezetek ellenőrizték a munkaerőpiacot, a lakások kiutalását és az élelmiszerellátást. Ha felhívásukra nem állt be valaki katonának, az kockáztatta a munkáját, a családja lakhatását és élelmezését. Vidéken részben szintén a szakszervezeteket használták, de megszólították a középiskolai diákságot is. Különösen sikeres volt az egykori katonák mozgósítása, akik a Monarchia korával megegyezően zenés kísérettel, sokszor ugyanahhoz az ezredhez, ugyanazoknak a tiszteknek a vezetésével vonultak be. Hasonlóan jártak el az elfoglalt területekről visszavonuló katonai egységekkel, ezeket teljes létszámban vették fel a Vörös Hadseregbe.

Miért lett ilyen sikeres a hadseregszervezés?

A propaganda több ponton tudott sikereket felmutatni. Az osztályharcot annak idején létező valóságnak tekintették, a burzsoázia elleni harcra felhívás így sikeresnek bizonyult. A tradicionális elemek bevetése jól működött a nem munkásosztálybeliek meggyőzésénél. Révész kiemelte a „Middle man” hatást is – a szakszervezeti vezetőkben vagy falusi elöljárókban megbíztak, mivel ők is munkások, illetve utóbbi esetben a közösség elismert emberei voltak: ha az ő közvetítésükkel jöttek az üzenetek, sikeres lett a toborzás. Erősnek bizonyult a csoportnyomás is: egész kollektívák bevonulásakor nehéz lehetett egyénileg kimaradni. Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Magyarországot valóban támadás érte, így természetes reakciónak tekinthetjük, hogy aki fegyvert tudott fogni, az védekezni akart.

Miért pont észak felé támadtak?

Egyrészt ezt az ellenséget tekintették a leggyengébbnek. A csehszlovák hadsereg jelentős létszámhiányban volt a Vörös Hadsereggel szemben, a tisztikara is gyengébb kiképzésen esett át. Másrészt ezen a területen olyan iparvidékek voltak, ahol nagyszámú szervezett munkásság élt, amelyet meg akartak segíteni arra számítva, hogy cserében támogatni fogják a proletárdiktatúrát. Tervezték az orosz Vörös Hadsereggel egyesülést is, ehhez pedig északkeleti áttörésre lett volna szükség.

Révész Tamás

Hogyan zajlott le a felvidéki hadjárat?

A felvidéki hadjárat első szakaszaként 1919. május 20-án megtámadták Miskolcot. Elfoglalása után, Stromfeld Aurél tervei alapján indult az északi hadjárat. Június 6-ra elérték Kassát, június 10-re Eperjest, majd megálltak az ezeréves határon. A Vörös Hadsereg rögtön toborozni kezdett az elfoglalt területeken, részben a szakszervezetek segítségével, részben a sorozás esetenkénti engedélyezésével. Ezután nyugatra próbáltak előre törni, Zólyom és Érsekújvár környékén támadva. Ez az offenzíva kudarcba fulladt, ami több okra vezethető vissza. Egyrészt június 7-én Clemanceau jegyzéket küldött, amelyben kilátásba helyezte, hogy meghívják a békekonferenciára a Tanácsköztársaságot, ha visszavonul a demarkációs vonal mögé. A június 15-ei második Clemanceau-jegyzék pedig megígérte, hogy a románok kiürítik a Tiszántúlt, ha a magyarok kivonulnak a Felvidékről. Másrészt, míg az első offenzíva inkább magyarlakta, addig a második szlovák többségű területek ellen irányult, amelyet a csehszlovák fél hatékonyabban tudott megvédeni. Harmadrészt a szovjet Vörös Hadsereg vereséget szenvedett Ukrajnában, ami meghiúsította az egyesüléshez fűzött reményeket. Negyedrészt a háborút nem területszerzésre kívánták használni, hanem a világforradalmat akarták vele elősegíteni – ez azonban elmaradt, hiába jövendölte meg háromszor is a Vörös Újság. Végül e tényezők ahhoz vezettek, hogy június 30-án a visszavonulás mellett döntöttek.

Morálcsökkenés

A hadsereg morálja a visszavonulással párhuzamosan, részben annak következményeként erősen lecsökkent. Több munkásalakulat hátrahagyta az első vonalat, vagy a hátországban maradás mellett döntött. Miért történhetett ez? A nemzeti narratíva szerint az ezeréves országhatárért harcolók nem tudták elfogadni a visszavonulást, a dogmatikus kommunista visszaemlékezések viszont a szociáldemokraták árulásáról beszéltek. Ha árnyalni akarjuk a képet, akkor figyelembe kell vennünk néhány további szempontot. A Vörös Hadsereg sok alakulata korábbi rendfenntartó egységből alakult ki, akik nem akartak frontszolgálatot ellátni. A helyi identitás is sokszor erősebbnek bizonyult a nemzeti kötődésnél. Több fennmaradt jelentés tanúskodik arról, hogy a dunántúli alakulatok nem voltak hajlandók az Alföldre menni, felvidéki alakulatok pedig visszavonulni a délre húzódó Vörös Hadsereggel. Végül a hátországi hírek is elősegítették a bomlást: a katonák aránytalannak érezték saját áldozatvállalásukat, mivel nem kaptak jobb ellátást azoknál, akik nem vonultak be.

A végjáték

A kivonulás eredményeképpen Stromfeld Aurél vezérkari főnök lemondott, helyét Julier Ferenc vette át. A toborzást nacionalista színezettel folytatták, ennek ellenére nem bizonyult sikeresnek: szinte csak tiszántúli és Duna-Tisza közi lakosok jelentkeztek. A románok elleni támadás ilyen körülmények között összeomlott, a Tanácsköztársaság napjai pedig ettől kezdve meg voltak számlálva. Révész Tamás szerint a hadsereg mozgósítását nem tekinthetjük sem nemzetinek, sem bolseviknak. A városokban szakszervezeti módszerekkel dolgoztak, vidéken a helyi közösségek bevonásával operáltak, továbbá hagyományos módszereket használtak. A felvidéki hadjárat nem az ország integritásáért indult, kül- és belpolitikai szempontok döntöttek a támadás irányáról. A visszavonulás ebből a szempontból még logikus lépésnek is tekinthető. A morál összeomlása a lokális hagyományos mozgósítás hátulütőire vezethető vissza.

A Szlovák Tanácsköztársaság

Bödők Gergely a felvidéki hadjárat eredményeként kikiáltott efemer állam, a Szlovák Tanácsköztársaság történetét vázolta fel. A témával alig néhányan foglalkoztak eddig, pedig a magyar és a szlovák történelemnek egyaránt része. Ez vélhetően arra vezethető vissza, hogy nehéz elhelyezni az emlékezetben, s még a rá vonatkozó terminológia sem egységes. Ezt jól példázza, hogy a létrejöttét megelőző harci cselekményeket Magyarországon északi vagy felvidéki hadjáratnak nevezik, míg Csehországban és Szlovákiában cseh-szlovák-magyar háborúnak.

Bödők Gergely

Mivel a felvidéki hadjárat rövid idő alatt komoly sikereket ért el, Kun Béla már a Forradalmi Kormányzótanács június 4-ei ülésén azt javasolta, hogy adjanak „a politikai megbízottaknak megbízást arra, hogy Kassa felszabadítása után gondoskodjék a Szlovák Szovjetköztársaság kikiáltásáról, amely a Magyarországi Szocialista Köztársaságnak integráns része volna.” A Szlovák Tanácsköztársaságot Eperjesen, 1919. június 16-án 12:30-kor, a helyi városháza balkonjáról kiáltották ki. Hazai fogadtatása illeszkedett a világforradalomról alkotott elképzelésekbe. A Szlovák Tanácsköztársaság szimbolikus üzenetváltásokkal kezdte tevékenységét. Megkeresték a cseh proletariátust, a szovjet és a magyarországi tanácskormányt. Rövid, egy hónapos fennállásuk alatt rendeleti kormányzást vezettek be, korlátozták a kávéházak, vendéglők nyitvatartását, bezárták a kocsmákat, alkoholtilalmat és hústalan napokat vezettek be, kötelezték a bujkáló katonákat fegyvereik leadására, továbbá két hét alatt államosították a vállalkozásokat. A Szlovák Tanácsköztársaság vezetője, Antonín Janoušek (1877–1941) cseh újságíró egészen hasonló karriert futott be, mint Kun Béla. Elnöke lett a Szlovák Tanácsköztársaság végrehajtó bizottságának, majd a Népbiztosi Tanácsnak, végül megkapta a külügyi népbiztosi posztot. A Horthy-korszakban elítélték, majd kiadták Csehszlovákiának, ahol amnesztiát kapott. 1922-ben a Szovjetunióba került, és valószínűsíthetően a sztálini tisztogatás áldozata lett 1941-ben. A Szlovák Tanácsköztársaság hasonlóan működött a magyarhoz. Alulról épült fel, direktóriumokat állítottak fel, rendeletileg kormányoztak. Bizonyos szempontból még radikálisabb rendelkezéseket hoztak, mint Magyarországon. Már a tíz főnél többet foglalkoztató vállalkozásokat is államosították, zárolták a bankbetéteket, összegyűjtötték az ékszereket és értéktárgyakat, rendszerezték a béreket, elengedték a paraszti adósságokat. Hamar felállították a forradalmi törvényszékeket is, amelyek hasonló módon működtek, mint Magyarországon: több száz embert letartóztattak, jó néhányat ki is végeztek. A Szlovák Tanácsköztársaság a Szovjet és a Magyar Tanácsköztársaság győzelmére alapozta külpolitikáját, bukása így szorosan összefüggött a magyarországi kommünével.

Bödők Gergely arra is felhívta a figyelmet, hogy az északi hadjárat sikere fokozta a francia jelenlétet a térségben. Clemanceau nemcsak jegyzékeket küldött, hanem tiszteket is a csehszlovák hadseregbe, s kinevezte Maurice Pellé tábornokot a csehszlovákiai francia katonai misszió élére. A Tanácsköztársaság külpolitikai sikere felerősítette a belső ellenállást is, hatására növekedett az „ellenforradalmi” tevékenység. A visszavonulás okai között így a hátország biztosításának szándékát is felfedezhetjük. Ezt a célt viszont csak korlátozottan teljesítette, a Vörös Hadsereg morálját ugyanakkor végzetesen aláásta. Az előadó végül arra is kitért, hogy a Szlovák Tanácsköztársaság emlékezete felemásan alakult, hiszen még azt is nehéz eldönteni, hogy önálló államalakulatról vagy magyar bábállamról beszélhetünk. Sosem épült komoly kultusz köré, azonban a helyi emlékezetben él, olykor kiállítások, cikkek is születnek vele kapcsolatban.

Bödők Gergely

Az előadásokat a rendezvény-sorozattól megszokott módon ezúttal is élénk vita követte. A hozzászólások közül érdemes kiemelni Pollmann Ferenc (tudományos kutató, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum) és Vörös Boldizsár (tudományos főmunkatárs, (MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete) kiegészítését. Pollmann Ferenc szerint Stromfeld Aurél szerepét jobban ki kellene emelni, mivel a sikeres hadseregszervezést egyértelműen az ő nevéhez lehet kötni. Koncepcióját már februárban kidolgozta, de Károlyiék alatt nem tudta megvalósítani, majd májusban elővéve gyorsan sikerült ütőképes hadsereget állítania talpra. Pollmann arra is felhívta a figyelmet, hogy a Vörös Hadsereg tisztikara főként a régi Monarchiabeli hadsereg tagjaiból állt, és ez biztosította egyik előnyét a csehszlovák hadsereggel szemben. Vörös Boldizsár arra hívta fel a figyelmet, hogy a bevonulás anyagi ellentételezéssel is járt zsold, illetve az otthon maradt családtagok állami segítése formájában. Bödők Gergely ezt megerősítette, azt is hozzátéve, hogy a korszak legbiztosabb fizetését éppen a vörös katonák kapták.

Pollmann Ferenc

A jó hangulatú beszélgetés végén Gellért Ádám felhívta a közönség figyelmét az előadás-sorozat következő, Kik és hogyan vezették a Tanácsköztársaságot? – A proletárdiktatúra működése (bővebb információk a link mögött) című rendezvényére, ahol Hatos Pál előadását hallgathatják meg az érdeklődők Bödők Gergely opponenciája mellett.

Szőts Zoltán Oszkár

A fotókat a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket