„Mai világunkban túlságosan is sok minden az első világháború és következményeinek az eredménye” – interjú John Paul Newman történésszel

John Paul Newman a maynoothi Írországi Nemzeti Egyetem Modern Európai Történelem Tanszékének óraadója. A University College Dublin, a jénai Kertész Imre Kollégium posztdoktori ösztöndíjasaként és – 2011 szeptemberéig – az Európai Kutatási Tanács (ERC) posztdoktori kutatói ösztöndíjasaként az első világháború utáni paramilitáris erőszak balkáni jelenségeivel foglalkozott. Pár hete jelent meg első monográfiája Yugoslavia in the Shadow of War – Veterans and the Limits of State Building, 1903–1945 (Jugoszlávia a háború árnyékában – Veteránok és az államépítés korlátai 1903–1945) címmel a Cambridge University Press kiadónál. John Paul Newmannel történésszé válásáról, motivációiról, az első világháború kitörésének eltérő nemzeti perspektíváiról és legújabb kötetéről beszélgetett Bödők Gergely.

Újkor.hu: Mikor döntötted el, hogy történész leszel? Már kora gyerekkorodtól történésznek készültél, és ez egy egész fiatalon érzett „küldetés” volt, vagy csak egy későbbi döntés eredménye?

John Paul Newman: Gyerekkori történészi ambícióim biztosan nem voltak. Nem volt bennem küldetéstudat, legalábbis egészen sokáig semmiképpen sem. Eleinte nem is tanultam az egyetemen történelmet, csak amikor elkezdtem a PhD tanulmányaimat, akkor váltottam erre a tudományra. Azóta meg tulajdonképpen „saját magáról gondoskodik”, az egyik izgalmas vállalkozás követi a másikat, nincs semmiféle mesterterv vagy valamiféle tudatos döntés. Sokkal inkább afféle készenléti állapot van, mintsem igazi célszerűség.

Kik voltak leginkább hatással rád, amiért ezt a pályát választottad? Valami családi indíttatás van emögött, vagy inkább tanáraid voltak rád hatással? És ott is inkább a középiskolai tanáraid, vagy már az egyetemiek? Leginkább kik hatottak rád a pályád során? És kik azok a történészek, akiket személyesen már nem ismerhetsz, de munkásságukat kedveled?

A családomban nincsenek történészek, legalábbis nem tudok róla. Így ez egy kicsit része is a pályámnak, hogy képes legyek kitörni a saját erőmből. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a történelmet nem igazán tanították jól az én középiskolámban, szóval nem voltak fiatalon inspiráló tanáraim, és amikor én a húszas éveim közepén a történelem felé fordultam, már túl öreg voltam, hogy mások példáját kövessem. Mindezekkel együtt a doktori témavezetőm, Mark Cornwall professzor, mint végzős hallgatót nagyon támogatott (azóta is), és van néhány olyan, a háborúval foglalkozó világszínvonalú történész, akik komoly hatás gyakoroltak rám (különösen John Horne professzor). Mindezeken túl nagyon sok kedvenc könyvem van élő és már halott szerzőktől is, akikkel nem dolgoztam együtt, és akiket nem ismerek jól. Ivo Banacnak a Nemzeti kérdés Jugoszláviában című kötete volt az egyik első olyan munka, amelyet végzős hallgatóként olvastam, és a mai napig is hat rám. Joseph Rothschild politikai felmérései a két világháború közötti Kelet-Közép Európáról, és Robert Evans munkája a koraújkori Közép-Európáról figyelemreméltóak, de Timothy Snyder és Tony Judt nagy szintézisei a huszadik századi Európáról is nagyon inspirálóak voltak. Ezek mellett én nagyon élvezem Mary Neuberger és Paulina Bren kötetét is a kommunista Kelet-Európa fogyasztási kultúrájáról.

Miért éppen a huszadik század iránt érdeklődsz? Számodra mi ebben az igazán érdekes?

Bizonyos értelemben személyes okokból. A nyolcvanas években nőttem fel, és lenyűgözött a vasfüggöny mögötti Európa, amelyről olyan keveset tudtam. Az egyik korai emlékem az, ahogy a berlini fal „leomlását” és a kommunizmus végét Angliában, televízión nézem. Ma azt mondanám, hogy ez volt a legfontosabb történelmi esemény az életemben. Azt szerettem volna tudni, hogy Európának ezek a részei miért vettek teljesen más pályát, mint a saját országom, miért voltak oly sokáig ebben a politikai rendszerben, és miért végződött mindez a legtöbb esetben erőszak nélkül. Huszonöt évvel az események után vannak kérdések, amelyekre még mindig keresem a válaszokat. Azt hiszem, hogy a liberális rendet érő mai kihívásoknak, az egységesülő Európa problémái, a terrorizmusra adott válaszoknak, a migrációs krízisnek nagyon hosszú történelmi gyökerei vannak.

Hogyan kezdődött a Balkánnal való foglalkozás? És egyáltalán: miért éppen a Balkán? Ez egy igazi „darázsfészek” egy történésznek, különleges nyelveket igényel, éppen ezért kevesen is választják. Számodra mi az, ami „izgalmas” ebben a roppant bonyolult, etnikailag kevert régióban?

Ez kicsit válasz még az előző kérdésre is. Alighogy néztem a drámai eseményeket Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDK-ban 1989-ben, a több évtizedes kommunista uralom békés végét követően a jugoszláviai erőszak robbant be a képernyőre. Meg voltam döbbenve, és nem értettem, hogy lehet az, hogy ezek a rendszerek Európa más részein olyan halkan tűntek el, míg Jugoszláviában ez szélsőséges erőszakkal járt. Ez is egy olyan kérdés, amire évek óta keresem a választ.

A Balkánon sokszor tapasztalható erőszak hozta automatikusan maga után, hogy az első világháború utáni paramilitáris erőszak felé fordult az érdeklődésed?

Nem egészen. Általában is érdekelt az első világháború öröksége Jugoszláviában. Az erőszak ennek a része ugyan, de nem feltétlenül az egyetlen része. Írtam az első világháborús veteránokról Jugoszláviában, és meg akartam mutatni, hogy sok utat jártak be az első világháború utáni időszakban. Sok közülük nem volt erőszakos, többük hazatért, politikacsinálásba kezdett, jóléti intézkedésekért lobbizott a kormánynál, nemzetközi kapcsolatokat épített ki más veterán csoportokkal. De aztán egy jelentős részük valóban az erőszak felé fordult, és miközben ennek az erőszaknak helyi körülményei is voltak, az is egyértelmű, hogy része volt egy széleskörű európai jelenségnek, amely az egész kontinensen az első világháború utáni években megfigyelhető volt. Tehát bizonyos értelemben azt próbáltam bemutatni, hogy ez az erőszak nemcsak balkáni jelenség volt, hanem a korai húszas évek nagyobb történelmi tendenciájának volt a része.

Az első világháború kitörésének 2014-ben volt a századik évfordulója. A nemzetközi konferenciákon elhangzott vitákat követve sokszor ma is virulens indulatokat tapasztalhatunk. Különösen igaz ez a Balkánnal kapcsolatban, amely szimbolikusan az első nagy világégés bölcsője. Ami a Monarchia utódállamainak mai napig egy nemzeti „sérelem”, az a szerbeknek valósággal ünnepnap. Amíg emitt Gavrilo Princip egy gátlástalan merénylő, másutt nemzeti hős és szabadságharcos. Ez csak a vesztesek és a győztesek eltérő perspektívája miatt van így?

Igen, ez igaz. Azok az eltérések, amelyeket a világháború kitörésével kapcsolatban tavaly tapasztalhattunk, mutatják, hogy az erről alkotott érvek és gondolatok egymástól nagyon különböznek. Én ezen igazából eléggé meglepődtem.

Azt gondolom, a Princip-vita túlzottan is meghatározott volt. Meg volt fertőzve a különböző politikai oldalak vitájától (leginkább szembetűnően a boszniai szerb vezetés által), és persze jól mutatja a jelenség a kölcsönös megértés hiányát is minden oldalon. A túlzottan leegyszerűsített „vagy-vagy” kérdés, amelyben Princip az egyik oldalon „szabadságharcosként”, a másikon pedig „terroristaként” jellemződik, a megértés hiányának tünete.

Az a gondolat figyelhető meg számos nyugati embernél, hogy botrány, hogy egy olyan embert, akinek az egyetlen vívmánya két ember meggyilkolása volt, nemzeti ikonnak lehet tekinteni. Ez érthető. De azt gondolom, hogy sok Szerbiában és Boszniában élő ember számára annak is van értelme, ha úgy vélik, hogy a régión kívüli emberek nem igazán értették Princip motivációit és az ő környezetét. Ő egy olyan régióból jött, ahol jelentős társadalmi és gazdasági problémák álltak fenn, amelyek részben öröklöttek voltak ugyan az Oszmán időszakból, de amikor a Habsburgok hatalomra kerültek Boszniában (lényegében az 1878-as okkupációval), szándékosan leálltak az olyan reformokkal és politikával, amelyekkel enyhíthették volna ezeket a problémákat. Mert nem akarták elidegeníteni maguktól a régió nagybirtokosait az elszegényedett parasztok kedvéért. Mindezekhez ráadásul az is hozzájárult, hogy a térség legtöbb lakosa számára a politikai és polgári felemelkedés elérhetetlen volt, ami mögött a frusztráció gyökereit érzékelhetjük a lakosság nagy részében. Princip is osztozott ebben a frusztráltságban, de ő, mint generációjából annyian, úgy idealizálta a forradalmi erőszakot és a merényletet, mint a politikai véleménynyilvánítás egyik legitim eszközét.

Ennek a kontextusnak a nagy része elveszett az abban való igyekezetben, hogy erkölcsi ítéletet hozzunk Princip és bűne felett. Ez azért sajnálatos, mert ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük és megmagyarázhassuk az első világháborút, és a centenárium ideális lehetőségnek tűnt arra, hogy közelebbről is megvizsgálhassuk, mi történt száz évvel ezelőtt. De meg voltam döbbenve, hogy milyen gyorsan, mennyien – köztük professzionális történészek is – a bíró parókáját felöltve igyekeztek igazolni Princip akcióját, vagy az erre adott választ.

Azt gondolom, hogy ha a szarajevói merénylethez és ennek körülményeihez liberális szempontból közelítünk, meg tudjuk ítélni nemcsak a gyilkosságokat, hanem azt a maradi, autoriter és kizsákmányoló módszert is, ahogy a Habsburgok uralkodtak az egyik legszegényebb területükön. De megkérdőjelezem a szerbiai és bosnyák politikusok motivációit, és más érdekelt csoportokét is, akik Principből hőst szeretnének faragni. Annyi méltó figura van a szerb történelemben: államférfiak, írók, történészek. Vajon mit mond az a mai demokráciának, hogy úgy döntöttek, egy merénylőnek emelnek inkább szobrot?

Mikor kerül szerinted ez a világháborús korszak a „helyére”? Egyáltalán látsz erre esélyt a közeljövőben?

Nos, amilyen messze én ellátok, addig nem látom ennek a jelét. Mai világunkban túlságosan is sok minden az első világháború és következményeinek az eredménye. Nézzük meg a szíriai háborút: iszlamista csoportok, mint a Daesh, közvetlenül hivatkoznak a Sykes-Pikot egyezmény lebontására, mint az egyik elsődleges háborús céljukra. Ezalatt Európában a legtöbb esetben azok a határok, amelyeket az első világháború végén alakítottak ki, még mindig érintetlenek. A kormányzati rendszer, amely ezeket létrehozta, és a nemzetállamok joga nincs igazán megkérdőjelezve, sőt: olyan nemzetközi szervezetek intézkedéseivel van biztosítva, mint az Európai Unió.

Azt gondolom, érdekes lesz látni, hogy reagálnak majd az emberek az októberi forradalom centenáriumára 2017-ben. Itt van egy olyan esemény példája, amely már elég rég lefutott. A forradalomnak van egy kezdete és egy vége. Vajon ez majd szenvtelen és tárgyilagos vitát fog generálni? Hamarosan látni fogjuk.

Évek óta tanítasz is. Pontosan milyen tantárgyakat? Mit tapasztalsz az egyetemi óráidon, mi az, ami leginkább érdekli a diákokat?

Azon igyekszem, hogy amit tanítok, azt olyan közel „hozzam”, amennyire csak lehetséges; ahogy írok és kutatok. Néhány éve tanítom már a Balkán és Jugoszlávia történetét, ez eddig népszerűnek bizonyul. Most igyekszem majd általánosabb Kelet-Európa történetet tanítani, különös tekintettel a kommunizmus időszakának mindennapi életére. Ezt az elején kevéssé szokták érteni a diákok, akik ezt egy sor klisé alapján képzelik el a kenyérért való sorban állásokkal és a magas blokkokkal. Igyekszem, hogy visszaállítsak néhány színt ezen a jobbára fekete-fehér képen.

Most pár hete jelent meg a legújabb könyved? Ez miről szól? Hogy foglalnád össze mindazt, ami nóvum ebben a munkában?

Ajjaj, ha össze tudnám foglalni ezt a témát néhány sorban, akkor nem töltöttem volna el éveket a kutatással, és azzal, hogy írjak erről egy százhúszezer szavas könyvet!

De fel tudok ajánlani helyette néhány fogódzót, gondolatot. Lényegében azt akarom elmondani, hogy Jugoszlávia és tágabb értelemben Közép- és Kelet-Európa megmaradt államai alábecsülték azt a problémahalmazt, amit az első világháborús évekből örököltek, és éppen ezért nem is sikerült ezeken túljutniuk. Ez a kudarc vezetett a társadalom belső feszítő problémáihoz a két világháború közötti időszakban, és – azt gondolom – végzetesen aláásta a liberális politikai rendszer megszilárdításának lehetőségét. A kudarc következményei hatalmasak voltak, egyszer is a térség demokratikus rendszerei összeomlottak, és nem is tértek vissza a nyolcvanas évek legvégéig. Szóval a háborúval akartam kezdeni, a huszadik század „őskatasztrófájával”, és megpróbáltam megmutatni, hogy milyen későbbi fejlemények vezethetők vissza erre.

Mik a terveid a jövőre nézve? És mi az, amivel most éppen foglalkozol?

Azt szeretném most átgondolni, még általánosabban és összehasonlító módon, hogy hogyan alakult át Kelet-Közép Európa 1918 és 1948 között, amikor elválasztották a maradék Európától, de ugyanakkor drasztikusan átalakította az állampolgárság, a kisebbségek, a nemzeti identitás stb. fogalmát. Nem látom ezt a régiót ebben az időszakban egy periférikus térségnek, sokkal inkább a huszadik századi Európa egyik meghatározó zónájának. Nézzük hát meg ebből a szempontból!

Bödők Gergely

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket