Mályusz Elemér és a népiségtörténet koncepciója

Ha olyan személyiséget keresünk, akinek életpályáján keresztül hazánk huszadik századi történelme is bemutatható, kevés alkalmasabbat találhatunk neves történészünknél, Mályusz Elemérnél. A főként középkorkutatóként ismert tudós két világháború közötti tudománypolitikai szerepvállalása szorosan összefüggött egy általa kidolgozott kutatási koncepcióval, melynek a népiségtörténet elnevezést adta. A program – melynek végrehajtása 1945-ben végleg megszakadt – számos olyan elemet tartalmaz, melyet ma is érdemes megfontolnunk.

Mályusz Elemér 1898. augusztus 22-én, Makón született, egy ősi észak-magyarországi lutheránus család sarjaként. A középiskolát Szegeden végezte el, majd egyetemi tanulmányait az ELTE jogelődjén, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg, ahol 1920-ban, az Eötvös Collegium tagjaként szerzett bölcsészdoktori és történelem-latin szakos tanári oklevelet. Disszertációját „Turóc megye kialakulása” címmel írta, melyet 1922-ben ki is adtak. E munka volt az ifjú történész első monográfiája, s egyúttal a népiségtörténeti program előzménye is, melyben felhívta a figyelmet a helytörténeti kutatás fontosságára. Eközben 1920 és 1922 között a Bécsi Magyar Történeti Intézet tagjaként levéltári kutatásokat végzett az osztrák fővárosban. Hazatérve a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett. Itteni munkája során felkérést kapott, hogy írjon egy cikket egy Csánki Dezsőnek szánt emlékkönyv részére, mely végül „A helytörténeti kutatás feladatai” címmel a Századok hasábjain jelent meg.  Főként a magyar helytörténeti irodalom hiányosságait taglalta benne, mégpedig azt, hogy túlságosan kevés ilyen témájú munka született. Ennek okát abban látta, hogy a korábban helytörténeti kutatásra alkalmazott szabályozás nem megfelelő.


Mályusz Elemér

E programadást az 1920-as években még nem követte megvalósítás. Mályuszt levéltári munkája mellett 1925-ben kinevezték a magyar társadalomtörténet egyetemi magántanárává Budapesten. A két munkát párhuzamosan végezte 1930-ig. Ekkor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává avatták, s kinevezték Szegedre az 1526 előtti magyar történet nyilvános rendkívüli tanárává. 1929-ben Szekfű Gyula felkérte egy módszertani tanulmány megírására helytörténeti tárgykörben. A felkérés hatására Mályusz újragondolta elképzeléseit, és nekilátott a fogalomtisztázásnak is. A tanulmány végül a Hóman Bálint szerkesztette A magyar történetírás új útjai című tanulmánykötetben jelent meg 1931-ben. Címe a szerkesztő javaslatára „A népiség története” lett. Ez az írás fektette le a kutatás megszervezésének teoretikus alapjait. Rámutatott a közép-európai szellemi vetélkedésre, melyben Magyarország le van maradva a környékbeli államoktól. Alapgondolata, hogy a német történettudomány eredményei a legfigyelemreméltóbbak, ezért módszereit magyar viszonyokra alkalmazva fel kell építenünk a saját, új történetírásunkat. Megállapítása szerint a nyugati történetírás fejlődése azt bizonyítja, hogy a helytörténeti kutatás tudatos fejlesztése maga után vonja a gazdaság- és társadalomtörténet fejlődését, továbbá jelentősen előremozdítja a népiségkutatást. Mályusz létfontosságúnak tartotta a helytörténeti kutatás fejlesztését.


A Turóc megye kialakulása reprint kiadásának borítója

Mivel addig kevesen foglalkoztak Magyarországon helytörténettel, ráadásul nem is erre szakosodva, a rendelkezésre álló irodalmat alkalmatlannak tartotta arra, hogy építeni lehessen rá. Ezek a munkák ugyanis csak eseménytörténetet és statisztikai adatokat tartalmaztak, a népiség történetét nem, ezt új szempontként be kellett hozni. A falvak hosszú fejlődés eredményeként jöttek létre a bennük élő emberek aktív részvételével. Új forráscsoportok bevonását látta szükségnek ennek megértéséhez. Az objektumok neveinek, a telkek, házak formáinak, elhelyezkedésének vizsgálatát, a lakosokkal való beszélgetést a helység történetéről. Olyan újfajta térképek elkészítésére buzdított, amiken fel vannak tüntetve a dűlőnevek és a települési formák, melyekre rá kell helyezni a hagyományos történetírói anyagok adatait, az oklevelek, periratok, összeírások, urbáriumok tartalmát.  Nemcsak a község-, hanem a megyetörténeteket is ezzel a módszerrel akarta megírni.

Egy megyetörténetet feldolgozó nagymonográfia megírásához több jól felkészült részkutató sok éves munkájára lett volna szükség. A hatékonyság érdekében a dűlőnevek feljegyzését laikusoknak adta volna ki. A falusi tanítókat és lelkészeket elég felkészültnek látta ehhez a feladathoz. A gyűjtés központi felügyeletének eszközeit a levéltárakban látta, mivel itt voltak meg a megfelelő feltételek az anyagok rendezéséhez, mely végül nagymennyiségű forrásanyagot eredményezett volna. Mályusz tisztában volt a munka volumenével, de véleménye szerint a feldolgozás beindítása az egész magyar kultúrát előremozdította volna, továbbá nagy öntudati erőt adhatott volna a határon túli magyaroknak a beolvasztási kísérletekkel szemben.  A nemzetiségek közötti kölcsönös kulturális hatások vizsgálatával azt is bizonyíthatónak látta, hogy a békés együttélés lehetséges, a drasztikus elnyomás pedig szükségtelen.

1934-ben visszakerült a budapesti egyetemre, mint a középkori magyar történet rendes tanára. Az 1936/37-es tanév első félévére „Bevezetés a magyar népiségtörténetbe”, a másodikra „Magyar népiségtörténet (Őskor)” címmel előadásokat hirdetett meg. A második félév anyaga fennmaradt kézirat-hagyatékában, s 1994-ben, öt évvel halála után megjelent Soós István szerkesztésében önálló könyvként „Népiségtörténet” címmel. A könyv legfontosabb része a „Bevezetés”, amely összefoglalja az előző félévi előadássorozatot. Sok szempontból hasonlít a Hóman-féle kötetben megjelent tanulmányhoz, azonban a közben eltelt évek hatására néhány kérdés letisztultabban jelent meg benne.

Mályusz a kutatás céljaként egy olyan múltszemlélethez akart eljutni, melyből a felekezeti és az osztályellentétek egyaránt ki voltak zárva. Szoros kapcsolatot látott a múlt kutatása és a jelen politikai élete között, melyben a legidőszerűbb probléma az elszakított magyarság kapcsolata volt a régi Magyarország más népeivel, melyet valamennyi szomszédos országban, sőt, a Német Birodalomban is vizsgáltak. A magyar nyelvű, magyarságközpontú kutatásban látta ennek ellensúlyát, melyhez a népiségtörténetet tartotta legalkalmasabbnak, mivel az megteremthetné valamennyi magyar egységes, határokon átívelő nemzeti tudatát, amely átvehetné a jogi, államközpontú kisebbségfogalom helyét. Szaktudományi szempontból a népiségtörténeti kutatás kiegészítette volna a politika- és művelődéstörténeti kutatásokat, mivel azok nem foglalkoztak az alsóbb néprétegek történetével. Szerinte a korábbi államtani fogalmak kialakulása a magyar tudományos élettől függetlenül történt, ezért azokat egyszerűen átvettük és alkalmaztuk a magyar viszonyokra. Úgy látta, hogy a modern nemzetfogalom alapján a Magyarország területén kívül rekedt magyarságra új hazájában beolvasztás vár, azonban a nemzetfogalom lecserélése a népiség fogalmára a magyarságot is megmentheti.

„Az önfenntartás parancsolja, hogy forduljunk el attól a nemzetfogalomtól, amely csak a győzteseknek kedvez, s egy másikat tegyünk a magunkévá; azt, amely a népet az államnál előbbre helyezi, s amely minden nép számára, tekintet nélkül állami hovatartozására, az önálló, emberi életet biztosítja, vagyis amelyik nem követel asszimilálást s az államot nem azonosítja egyszerűen a többi néppel” – fogalmazott.

Mályusz fontosnak tartotta rögzíteni, hogy a népiség nem tévesztendő össze a nemzetiséggel. A nemzetiség definiálásához Eduard Meyert idézi: a fogalom jelentse „egy azonos történeti felfogással rendelkező nép tudatos szellemi és politikai törekvéseinek s céljainak összességét.”

A népiség viszont „egy egész nép öntudatlan élete és kulturális tevékenysége Ebbe az öntudatlan életbe beletartozik a nép beszéde, amellyel lelki életének mozzanatairól is beszámol, gazdasági tevékenysége, amely a természeti viszonyokkal, elemi csapásokkal való folyamatos küzdelmet jelent; a szokások, amelyekhez ragaszkodva vagy amelyeket kifejlesztve élik le a generációk életüket.”

A népiség jelent természeti képességet, mellyel a nép rendelkezik, de jelent kulturális képződményt is, amely a nép alkotása. „A szülőföldből, a nyelvből és fajból nő ki, s még inkább az átélés és a történés dinamikájából.” Végső soron „a népiség az az életteljesség, amely minden korban kiárad a népből, mint a saját életét élő tevékeny mozgatóerőből.”

Fontos feladatként jelölte meg a népiségkutatás módszertanának tisztázását. Interdiszciplináris tudományban gondolkozott, azaz a történettudományba be kívánta integrálni több más tudományág, így például a nyelvtudomány, az etnográfia, az etnológia és a szociológia eredményeit.

Budapesti munkája során tucatnyi fiatal történészt gyűjtött maga köré, belőlük munkaközösséget kialakítva. A kutatáshoz kapcsolódó első kötet 1937-ben jelent meg, ebben Szabó István Ugocsa megyét elemezte. Mályusz ezt csak a munka legelejének tekintette. Hangsúlyozta, hogy ez még nem népiségtörténet, hanem csak népesedéstörténet. 1938-ban a bölcsészeti kar megbízta a Magyar népiség- és településtörténeti intézet megszervezésével és vezetésével. Tanítványai településtörténeti doktori értekezéseit „Település és népiségtörténeti értekezések” sorozatcímmel kiadta. 1938 és 1943 között nyolc ilyen értekezés jelent meg. Mályusz tanítványai között találjuk Fügedi Eriket, Iczkovits Emmát, Balázs Évát, Maksai Ferencet, Jakó Zsigmondot, Nagy Kálózi Balázst és Bélay Vilmost is.

Időközben 1941-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1945-ben politikai okokból kizárták, és kénytelen volt feladni tudománypolitikai programját is. Többet nem foglalkozhatott népiségtörténettel. A későbbiekben a Zsigmond-kort, a krónikairodalmat és a középkori társadalomtörténetet kutatta, továbbra is kiemelkedő színvonalon. 1947 és 1954 között a budapesti evangélikus egyház levéltárosaként kereste kenyerét, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa volt. Egyike volt a kevés tudósnak, aki megérte, hogy rendes tagságát a rendszerváltáskor visszaállítsák. Nem sokkal később, 1989. augusztus 25-én, bő három hét híján huszonöt évvel ezelőtt elhunyt.


Emléktábla Mályusz Elemér szülőházán

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Fráter Györgyről, akit kortársai monachus diabolusnak, vagyis ördöngös barátnak neveztek 2017-ben jelent meg a Sziluett – Korszerű Történelmi Életrajzok sorozatban