Marco Polo, avagy Netflix menni Mongólia

Az utóbbi években a történelem iránt érdeklődők igazán nem panaszkodhattak. Az egyre nagyobb számmal készülő sorozatok között mindig volt legalább egy, amelyik történelmi témát dolgozott fel. Az utóbbi évek terméséből elég csak az HBO Rómáját, a Showtimes részéről a Tudorokat vagy a Borgiákat, vagy a History Channelen most futó Vikingeket említeni. A történelmi sorozatok kedvelői örülhettek akkor, amikor a Netflix bejelentette, hogy elkészíti a Marco Polo című sorozatot, beleölve csaknem annyi pénzt, amennyit az HBO szánt a Trónok harcára.

Ez utóbbi különösen jó hírnek tűnt, hiszen számos sorozat a pénzhiányon bukott el, a legközismertebb példa a fent emlegetett Rómáé, amelyik hiába volt a kritikusok és a műfajt kedvelő nézők csemegéje, csak két évadot kapott, de így járt a Borgiák is, amely nem kapott rendes lezárást. A befutó hírek és előzetesek látványos képsorokat ígértek, forgattak többek között Kazahsztánban, Olaszországban, Malajziában, a stáblistában pedig csaknem egy tucatnyi ország tűnt fel. Ráadásul a Netflix képes arra, hogy kiváló sorozatokat készítsen, elég csak az itthon Kártyavár néven futó House of Cardsot Kevin Spaceyvel megemlíteni. Ilyen előzmények után mindenki egy kultikus sorozatra számított.


Forrás: imdb.com

Csakhogy – ha még nem jeleztük volna – történelmi sorozatot készíteni nem könnyű. Nemcsak a történelmi filmeknél, hanem a sorozatoknál is a hitelességet kérik számon először a készítőkön. Az igazi fanatikusok persze minden egyes sorozatot képesek szecskává aprítani, de a sorozat alapvetően mégis csak egy populáris műfaj, pontról pontra rekonstruálni egy történelmi eseményt pedig értelmetlen. Arra ott vannak az élőszereplős dokumentumfilmek. A történelmi sorozat nem különbözik a társaitól abban a tekintetben, hogy jó forgatókönyv és működő karakterek nélkül nem fog megállni a saját lábán. Az ideális eset az, amikor a tényekhez való ragaszkodásból a készítők engednek annyit, hogy az befogadhatóbbá tegye a szélesebb közönség számára is a végeredményt. Hiába fogták a fejüket az ókorászok közül néhányan a Róma egyes apróságain, vagy a brit történészek a Tudorok néha igen komoly tévedésein, mindkét sorozatnak pozitív volt a fogadtatása. A Marco Polo azonban, legalábbis egyelőre, nem csak a kritikusokat nem győzte meg, hanem úgy tűnik másokat sem.

Kezdjük azzal, amivel minden történész kezdené, a fent említett hitelesség kérdésével. Noha nem vagyok sem a mongol, sem a távol-keleti történelem szakértője, azért néhány tévedés még nekem is szemet szúrt. (Vigyázat, spoilerek következnek!) A sorozat cselekményében természetesen muszáj volt kompromisszumokat kötni, így például Kubiláj és Arig Böke között a testvérharc nem esett egybe a Szung-dinasztia ellen győztesen megvívott háborúval. Kubiláj csatában győzte le az öccsét, nem pedig párbajban ölte meg, Arig pedig túlélte a vesztes ütközetet. Az olyan apróságok persze sokaknak fájhatnak, mint például az az eset, amikor a pilot részben Kubiláj elkezdi felsorolni a mai nevükön a világvallásokat, vagy az az apróság, hogy Arig Böke a Volgánál értesült volna arról, hogy Kína ellen kellene vonulnia, elvégre mit számít az a néhány ezer kilométer a Netflix nézőinek. Persze az Arany Horda sem tartozott már a nagykán fennhatósága alá. A mongolok ráadásul igen szomorúak lehettek amiatt, hogy Karakorum úgy jelent meg, mint egy szabad ég alatt tanyát vert cserkészcsapat sátortábora a sivatag közepén. Pedig a készítők, ha akartak volna, igen részletes képet nyerhettek volna a Karakorumban elvégzett feltárásokból, amelyek nem egy sátortábort hoztak a felszínre, hanem sokkal inkább egy komplett várost, ami jobban emlékeztetett a sorozat leggyakrabban használt helyszínére, Kambalukra. (Mai nevén Peking).


Forrás: imdb.com

A képi megvalósítás és a díszletek egyébként szenzációsak, aki teheti, az HD minőségben szerezze be, és nézze meg. Hozzáteszem, hogy a nagytotálok száma néha kissé feleslegesen sok volt. A sivatagban a tűéles képen lepergő homokszemek, vagy a tíz másodpercre bevágott áttekintő snittek amúgy is csak lassították a nem különösebben pörgős cselekményt, pedig a sorozat egy-egy epizódja nagyjából 55 perc, ami elég hosszúnak számít. A szereplők ruhái – noha az éles szemű megfigyelők ott is találnak hibákat – hűen tükrözik a karakterek kulturális identitását, vagy legalábbis azt, amit a készítők gondolnak róluk. A muzulmánok éppen úgy a saját korabeli stílusuknak megfelelő öltözetben vannak, mint a kínaiak vagy a mongolok. Az különösen tetszetős, hogy Kubiláj udvarában próbálták úgy öltöztetni a karaktereket, hogy azokon látszódjon az akarat, hogy nagyon szeretnének kínaiak lenni, de még nem értek fel a kínai császári udvar színpompás világához. Más kérdés, hogy a „konzervatív” mongolokra sikerült a nomádokról szóló nyugati klisék szerinti ruhát adni. Az enteriőrök díszlete – legyen szó a trónteremről, egy kocsmáról, vagy egy kertről – szemet gyönyörködtetőek. Látszik, hogy a pénz nem volt akadály. (A már felpanaszolt Karakorumot tekinthetjük kivételnek). A zenék is kiválóak, így a mongol Altan Urag nevű együttes egyik albumáról származó dallamok zárják az egyes részeket, de a tizedik részben egy torokéneklést is kapunk az ostromjelentetek előestéjén a Khusugtun nevű zenekartól.


Forrás: imdb.com

Aki rendszeresen olvas sorozatismertetőket, az általában semmi jót nem sejt akkor, amikor a díszletek és a karakterek feldicsérésével kezdődik egy-egy írás, mert ez azt vetíti előre, hogy nincs más, amit ki lehetne emelni. Az alkotók azon szándéka, hogy valami igazán nagyot és monumentálisat tegyenek le az asztalra, már az első pillanatoktól kezdve megragadható. Mintha csak egy Trónok harcába oltott House of Cardsot látnánk, az előbbi látványvilágát az utóbbi cselekményvezetésével kombinálva. A kettő között azonban a sorozat valahol félúton elveszett. Talán az egyik gond az, hogy a karakterek hihetetlenül klisések, mintha egy „Ázsiai karakterek féláron” című katalógusból lettek volna összeválogatva. Van az elmaradhatatlan keleti tanító, Százszem, aki vak, de természetesen kisujjában van a kung-fu. Hosszan megkoreografált mozdulatsorral képes egy kígyót ártalmatlanná tenni, továbbá Marco Polon bármikor megnyom egy gombot, hogy a Távol-Keletre tévedt olasz harcban kiakadt izmait újra működésbe hozza. Van intrikus karakterünk Ahmed személyében, van egy titokzatos Juszufunk, továbbá Kubiláj fia Cseng Cung, aki igazi mongol akar lenni, habár az apja kínainak nevelte, ami számos problémát okoz neki a sorozatban, és aki Marco Polon akarja levezetni a frusztrációit. Az olyan mellékkarakterek, mint Kubiláj felesége, a terminátori képességeket csillogtató Mej Lin, vagy a harcos Kutulun, még annyi időt sem kapnak a képernyőn, hogy kétdimenziós egyéniségük legalább egy hangyányit árnyaltabb legyen. Az epikusnak szánt párbeszédek némelyike katalógusillatot áraszt, mintha csak azt szerették volna a forgatókönyvírók, hogy néhány ütős mondat megragadjon a nézők fejében, mint más kultikus sorozatoknál, de ennek erőlködés lett a vége.


Forrás: imdb.com

Hiába címszereplő Marco Polo, mégsem tudná egyedül a hátán elvinni a sorozatot, sőt, a színészre mintha kissé nagy lett volna a kabát, de tény, hogy kaphatott volna egy kissé árnyaltabb és bonyolultabb karaktert is, jobb párbeszédekkel. Sokkal jobban sikerült a felismerhetetlenné maszkírozott Benedict Wong alakítása, aki lubickol Kubiláj szerepében, egyszerre tudja megjátszani a dühöngő őrültet, az aggódó apát, a kegyet osztó uralkodót, vagy éppen a vereséggel szembesülő győztest, és mindezt egyszerre. Mellette még a kínai kancellár, Csia Sze-tao emelhető ki. A Tücsökminiszter magabiztosan éli túl a kínai császári udvar ellene irányuló intrikáit, és kiemelkedik a Szong-dinasztia udvarából. Stílusosan elegáns, még akkor is, amikor a saját kezét kell bemocskolnia. Egy kicsit olyan, mintha Gustavo Frings tette volna tiszteletét a kínai császári udvarban. Remek főgonosz karakter, aki a saját és a birodalom túlélését tekinti küldetésének, és ennek a célnak mindent alárendel. Amit még érdemes kiemelni, hogy számos sorozattal szemben a Marco Polo készítői értenek ahhoz, hogy egy-egy jelentben a tömeg benyomását keltsék a nézőben. Beöltöztetett statisztákban tehát nincs hiány, igaz, arra azért van példa a sorozatban, hogy egy ütközetet csak visszaemlékezésből, és egy falfestmény táncoló fáklyafényben végigpásztázott jeleneteiből ismerjük meg. Ahol viszont áldoztak a csatára, ott ügyeltek a részletekre is, még a kis kéziágyúk is felbukkannak az utolsó részben. Az egyéb harci jelenetből pedig csaknem minden részben akad egy pár, ezek közül a sorozat trailere is kiemeli azt az epikusnak szánt pillanatot, amikor Mej Lin pucéran kardozva győz le három katonát. Az asszaszinok támadása, Mej Lin merénylete, vagy éppen a Tücsökminiszter imádkozó sáskás kung-fu harcai, Százszem tanításairól nem is beszélve, remekül megkoreografált küzdelmek. Annak sem kell sokat várnia, aki a sorozatban nem a harcokra, hanem a másodlagos nemi jellegek felbukkanására kíváncsi.

Összességében az ázsiai, vagy egyáltalán a történelem iránt érdeklődők számára valóságos vizuális orgia a sorozat, nekik bármikor jó szívvel lehet ajánlani. A látványvilága ugyan azonnal beszippantja az embert, de azok, akik csak egyszerűen egy jó sorozatra kíváncsiak, alighanem csalódni fognak a Marco Polót illetően. Történetvezetése és karakterei, néhány kivételtől eltekintve, nem igazán erősek. Friss hír, hogy a Netflix berendelte a második évadot, amiben reméljük, hogy a kezdeti gyermekbetegségeit kinövi a sorozat, mert, ha már ennyi pénzt beleöltek és ilyen profi látványvilágot teremtettek, akkor érdemes lenne a jobban megírt forgatókönyvre is áldozniuk, ami nagyságrendekkel jobbá tehetné a sorozatot.

Kanyó Ferenc

Ezt olvastad?

1993. október 3-4-én a szomáliai Mogadishuban zajlott le az Egyesült Államok modern kori történetének egyik legvitatottabb rajtaütése. Az akció során,