Marseille-t látni és meghalni: Adalékok a marseille-i merénylethez

1934. október 9-én, marseille-i látogatása alkalmával a Karađorđević-házból származó jugoszláv király, I. Sándor merénylet áldozata lett. A vele egy autóban utazó francia külügyminiszter, Louis Barthou szintén életét vesztette a támadásban. A gyilkosságot egy hét főből – hat férfiból és egy nőből – álló terrorista csoport követte el. Két nappal az eset után a jugoszláv sajtóorgánumok egyöntetűen Olaszországot gyanúsították a bűntény elkövetésének megszervezésével, ami rendkívül kellemetlenül érintette az olasz államot, annál is inkább, mert ez idő tájt Olaszország éppen Franciaországgal és a kisantant-államokkal kívánt konszolidált viszonyt kialakítani.

 

A marseille-i merénylet (Forrás: mek.oszk.hu)

Kisvártatva azonban előkerültek a merényletről szemtanúk által készített fotók, amelyek némileg csillapították a belgrádi olasz követ, Carlo Galli kedélyeit, ugyanis egyértelműsítették, hogy a gyilkos – akit utóbb Vladimir Georgev Černozemskij (e.: Csernozemszkíj) néven azonosítottak – egy bulgáriai macedón volt, aki a magyarországi Jankapusztán élt a horvát emigránsokkal. Ennél fogva a merénylet fővádlottja csakhamar Magyarország lett, amihez főként a kisantant-államok, közülük is leginkább Csehszlovákia sajtókampánya nagymértékben hozzájárult. Az éppen zajló francia–olasz közeledés miatt Franciaországnak nem állt érdekében, hogy Olaszországra bármilyen szankciót szabjon ki, így amikor Jugoszlávia a Népszövetséghez fordult a bűntény kivizsgálása érdekében, Magyarország bűnbakká tétele Franciaországnak is kapóra jött. Magyarország viszont azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben Olaszország nem áll ki mellette a Népszövetség előtt, feltárja a marseille-i merénylethez vezető út valódi részleteit, különös tekintettel arra, hogy Olaszország milyen szerepet játszott az ügyben. Ennek hatására Olaszország közbenjárt annak érdekében, hogy az esetet mielőbb elsimítsák, ami sikerült is.

 

A gyilkos, Vladimir Georgev Černozemskij (Forrás: huszadikszazad.hu)

Vajon milyen szerepet játszott Magyarország és Olaszország a marseille-i merényletben? Írásomban ezt a kérdést veszem górcső alá.

Az első világháborút követően Olaszország egyik fő külpolitikai célja az lett, hogy – egyes afrikai területek és a Mediterráneum mellett – befolyása alá vonja Közép-Európát és a Balkánt, valamint beltengerévé tegye az Adriát. Ebben az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén (SZHSZ) Királyság – földrajzi fekvésénél fogva – puszta létével akadályozta, így az olasz ambíciók beteljesülésének alapfeltételévé vált a délszláv állam kiiktatása Európa országai közül. Ennek érdekében kidolgozásra került a Badoglio-terv, mely az SZHSZ Királyság bekerítését, belső ellentéteinek fokozását, és belülről történő bomlasztását célozta. Ebben kiváló partnernek bizonyult Magyarország, melynek külpolitikája elsősorban a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) revíziójára irányult. Bethlen István miniszterelnök a határok kiigazításához szükségesnek tartotta a Csehszlovákiát, Romániát és az SZHSZ Királyságot tömörítő kisantant felbomlasztását, amihez – csakúgy, mint a revíziós sikerek eléréséhez – Olaszországban látta a lehetséges támogatót. A két állam érdekei találkoztak, és 1927. április 5-én sor került az olasz–magyar barátsági, békéltető eljárási és döntőbírósági szerződés aláírására, melyben a felek megállapodtak egymás érdekeinek kölcsönös támogatásában. Ezek között az SZHSZ Királyság – és vele együtt a kisantant – gyengítése, felbomlasztása is szerepelt.

 

 

I. Sándor jugoszláv király és Louis Barthou francia külügyminiszter a merénylet előtt

A Badoglio-terv, azaz a belülről történő bomlasztás kivitelezésére remek eszközt jelentett a horvát szeparatizmus, amit a Horvát Parasztpárt vezetője, Stjepan Radić (e.: Sztyepán Rádity) udvarhű szerbek általi meggyilkolása (1928. június 20.) erősített. Erre mind az olasz, mind a magyar politikai körök felfigyeltek. A szeparatisták koalíciót hoztak létre, melynek vezetői Vladko Maček (Parasztpárt; e.: Vládkó Mácsek), Ante Trumbić (Föderalista Párt; e.: Trúmbity), Ante Pavelić (Jogpárt; e.: Pávelity), és Svetozar Pribičević (Független Demokrata Párt; e.: Szvetozár Pribicsevity) voltak. A magyar és az olasz politikai elit egyetértett abban, hogy Maček lenne a legalkalmasabb a függetlenné váló Horvátország vezetésére. A magyarok Bécsben meg is állapodtak vele és Trumbić-tyal a horvátok – elsősorban morális, propagandisztikus – támogatásában. Emellett Walkó Lajos magyar külügyminiszter felajánlotta Benito Mussolini olasz vezetőnek, hogy közvetít a horvát szeparatisták és az olaszok között, ezt azonban – az Isztria és Dalmácia birtoklása miatt fennálló olasz–horvát ellentétre hivatkozva – Mussolini visszautasította.

 

I. Sándor jugoszláv király a merénylet előtt és után (Forrás: vlaston.webnode.hu)

1929. január 6-a fordulatot hozott, ugyanis I. Sándor az etnikai konfliktusok megoldására diktatúrát vezetett be országában, s a királyság elnevezését – a délszláv egység erőteljesebb kifejezésének jegyében – októberben Jugoszláviára változtatta. Az események hatására számos horvát politikus emigrált, köztük Ante Pavelić, aki – miután megígérte Mussolininak, hogy támogatás fejében Horvátország elismeri Olaszország prioritását az Adria-térségben és a Balkánon – Olaszországban lelt otthonra. Itt Mussolini segítségével megalapította az Usztasát – Ustaša Hrvatska Revolucionarna Organizacija, Horvát Felkelők Forradalmi Szervezete –, mely Horvátország függetlenségének mindenáron való kivívását tűzte ki célul, akár fegyveres konfliktust is vállalva. Pavelić még ez év tavaszán felkereste a Bulgáriában székelő Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Vnatrešna Makedonska Revolucionarna Organizacija, VMRO – vezetőjét, Vanča Mihailovot, és a két szervezet szövetséget kötött egymással a Jugoszláviától való elszakadás elérése érdekében.

 

                                                        Korabeli felvétel a merényletről

Az Usztasa propagandájának anyagi támogatását és a mozgalom tagjainak felfegyverzését Olaszországban a Servizio Segreto Croato – szó szerint: Horvát Titkosszolgálat – nevű szervezeten keresztül bonyolították, Magyarországon pedig tovább zajlott a horvát szeparatizmus érdekében folyó sajtókampány. Az Olaszországtól kapott fegyverek bevetésével az Usztasa 1929 és 1934 között több száz merényletet hajtott végre, melyeknek közel felét Olaszországban, illetve Magyarországon szervezték meg.

 

Ante Pavelić (Forrás: moljac.hr)

1932-ben az Usztasa felkelést robbantott ki a horvátországi Likában. Noha a felkelés kudarccal végződött, arra mégis elegendőnek bizonyult, hogy Mussolini, és az akkor már Magyarország miniszterelnöki posztját betöltő Gömbös Gyula előtt azt a látszatot keltse, hogy a mozgalom akár egy Jugoszláviát felbomlasztó forradalom kirobbantására is képes lehet. A lázongást követően, a novemberi Gömbös–Mussolini találkozón megállapodás született az Usztasa erőteljesebb támogatásáról.

 

Usztasa mozgalom (Forrás: historia.hu)

Egy évvel később, 1933 novemberében egy érdekes brosúra látott napvilágot, melyet első ízben a Novosti című jugoszláv napilap közölt, mint folytatásos írást. Ezután a könyvecske a Jugoszláv Sajtó Zrt. jóvoltából több nyelven megjelent. A szóban forgó könyv Jelka Pogorelec Az emigráns gonosztevők titkai című vallomása, melyben a hölgy felfedte, amit az Usztasának nyújtott külföldi támogatásról tudott. A brosúra egyik fejezete egy Jankapuszta nevű tanyáról szólt, ahol usztasa tábor működött.

 

Jankapuszta.(Forrás: kanizsahir.hu)

Jankapusztát, mely a horvát határ mellett, Nagykanizsa közelében feküdt, még 1931-ben vásárolta meg Pavelić egyik legfontosabb embere, Gustav Perčeć (e.: Percsety) – Horvát Emil álnéven – abból a célból, hogy a Magyarországra emigráló usztasák lakhelye legyen. A tanya a már említett Gömbös–Mussolini találkozót követően kezdett usztasa táborként funkcionálni, mivel a két vezető római – szóbeli, titkos – megállapodása azt is tartalmazta, hogy a horvát szeparatisták támogatására saját államuk területén táborokat fognak létesíteni. Olaszországban számos ilyen tábor működött, azonban ezek belső működéséről korántsem rendelkezünk annyi ismerettel, mint Jankapusztáról. Feltehető viszont, hogy Jankapuszta mintának tekinthető, s az olasz táborok berendezkedése is hasonló lehetett.

 

Gustav Perčeć. (Forrás: smrtnakazna.rs)

Jelka Pogorelec, aki foglalkozását tekintve revütáncosnő volt, Perčeć szeretőjeként látogatott el időnként Jankapusztára. A hölgy azonban csakhamar – vélhetően, miután Perčeć-tyel szakítottak – kitálalt a jugoszláv sajtóattasénak, akit pár évvel korábban ismert meg, amikor szeretőjével még Bécsben laktak. Jelka vallomása szerint a horvát emigránsok rendkívül embertelen körülmények között éltek Jankapusztán, ahol folyamatos fegyverviselésre kényszerültek, és katonai kiképzésben részesültek. Ezt az információt használta fel később, a marseille-i merénylet kivizsgálásakor Franciaország és Csehszlovákia arra, hogy a bűntény elkövetésével Magyarországot vádolja. Ily módon a jankapusztai tábor csak 1934 végén tett szert komolyabb jelentőségre, amikor már felszámolták azt. Természetesen a felszámolás után is maradtak horvát emigránsok Magyarország területén, az Usztasa támogatása nem szakadt meg a tábor működésével együtt.

Jankapuszta felszámolására a Magyar Honvédség egyik kémelhárításért felelős munkatársa készített tervezetet, aki Tattay ezredes fedőnéven dolgozott. Mikor Tattay kézhez kapta Jelka Pogorelec írását, jelentést adott ki kormányának abból a célból, hogy cáfolja a benne foglaltakat. A „cáfolat” rendkívül rosszul sikerült, miután egy-egy magyarázatnak szánt kiszólás „segítségével” jobban feltárta Jankapuszta működését, mint Jelka vallomása. Tattay jelentéséből nyilvánvalóvá vált, hogy Jankapusztán valóban intenzív katonai kiképzés folyt, és a horvát emigránsokat fegyverrel is ellátták.

 

 Usztasák Jankapusztán. Középen a leendő merénylő. (Forrás: stormfront.org)

Noha Jelka leleplező irata felfedte azt is, hogy Olaszország milyen szerepet játszott az Usztasa támogatásában, ezt a környező államok sajtója figyelmen kívül hagyta. Mindazonáltal tény, hogy a merénylet előtt három hónappal Pavelić, Perčeć és csoportjuk Olaszországból, olasz papírok birtokában indult útnak, s az 1934 elején, Zágrábban megkísérelt merénylet elkövetői is olasz gyártmányú fegyverekkel voltak felszerelkezve.

Összegzésképp elmondható, hogy mind Magyarország, mind Olaszország igencsak jelentős szerepet játszott abban, hogy a marseille-i királygyilkosság bekövetkezhetett. A politikai helyzet – nevezetesen az, hogy a merénylet idején Franciaország éppen olasz orientációt követett – úgy hozta, hogy Olaszországra az európai államok nem kívántak büntetést kiszabni. Így Magyarországot tették meg bűnbaknak, ami a kisantant-államok, különösen Csehszlovákia érdekeit szolgálta. Miután fennállt a veszélye annak, hogy a magyar küldöttség kitálal a merénylet valódi hátteréről a Népszövetség előtt, Franciaország inkább az eset elsimítása mellett döntött.

Rovatok: