Másodsorban – Kormányzói helyettesek és kormányzóhelyettesek Fiumében

1910. december 1-jén Don Martineć apátot nagy megtiszteltetés érte, mikor Wickenburg István díszruhájában bevonult a fiumei dómba, hogy részt vegyen a kormányzói kinevezési alkalmából celebrált miséjén. Az ünnepségen, majd az azt követő, a kormányzói palotában megrendezett hivatalos fogadáson szinte az egész városi elit megjelent. Így tett Michele Maylender, a kikötőváros parlamenti képviselője, törvényszéki és konzuli testület, Eidlitz Hugó, Adria Rt. exponense, a felekezetek első emberei, a tisztikar, a kereskedelmi és iparkamara tagjai és az állami iskolák tanárai és tanítói.

A számos dísz, csillogás és a lelkes Evvivázások közepette azonban két tényező az államhatalom és a fiumei elit jelentős részének diszharmóniájáról tanúskodott. Az egyik a helyi közéletet meghatározó Autonóm Párt városatyák távolmaradása. A másik pedig az, hogy miként Wickenburg már jó előre kijelentette, a fiumei jogszokástól eltérően nem jelent meg saját kormányzói installációján az Autonóm Párt által dominált városi képviselőtestület (Rappresentanza) előtt. Wickenburg ugyanis úgy vélte, hogy az autonomista sajtó a Rappresentanza irányába tett előzékenységi gesztusokat a kormányzat gyengeségeként interpretálná, és több évtizedes fiumei illetőségére és korábbi kormányzóhelyettesi működésére hivatkozva egyébként is feleslegesnek tartotta hivatalos kormányzói bemutatkozását. Az autonomisták azonban épp fordítva gondolkodtak: megalázásként, jogaik tudatos figyelmen kívül hagyásaként értékelték a mulasztást. Azt hangoztatták, hogy a kormányzó mindezt azért tette, hogy elkerülje a város autonómiáját, (olasz) nyelvhasználatát és „ősi” kiváltságait biztosító beszédének megtartását. Az eset még a parlamentben is nagy vihart kavart, minek folytán a fiumei elit számos prominens tagjával kapcsolatot ápoló Batthyány Tivadar és Apponyi Albert a helyi szokásokat és a szimbolikus politizálást jól ismerő kormányzó felelősségét és kötelességeit firtatták.

A jelzett probléma a fiumei és magyar–horvát tengerparti kormányzó feladat- és hatáskörével, jogaival és kötelességeivel függött össze. Vagyis egy olyan hivatal és méltóság funkcióival, amelynek jellegét a központi hatalom kihelyezése és lokális gyakorlása, közvetítő szerepe és az állam- és birodalmi eszme terjesztése, valamint szükség esetén védelme határozta meg. A gyakorlatban mégsem mindig a kormányzók álltak az igazán jelentős események és változások központjában, hanem sokkal inkább helyetteseik. Név szerint Vallentsits Antal: 1872–1885, lilienbergi Abele Rezső: 1896–1897, hatvani Gaál Tibor: 1897–1901, 1901–1906, capellói Wickenburg István: 1908–1910, borostyánkői Egan Lajos: 1917–1920.

Jelen tanulmány az általuk betöltött hivatallal és a fiumei közéletben játszott politikai szerepükkel foglalkozik.

Gróf Wickenburg István. Báró Abele Rezső. Dr. Kankovszky Elemér. (Magyarország vármegyéi és városai. Fiume és a magyar–horvát tengerpart. Szerk.: Sziklay János – Borovszky Samu. Apollo Irodalmi Társaság, Budapest, 1909.)

A fiumei és magyar–horvát tengerparti kormányzóság

Az 1870-es fiumei provizórium értelmében a kormányzót a magyar miniszterelnök és a földművelés- ipar, és kereskedelemügyi (később csak a kereskedelemügyi) miniszter ellenjegyzésével az uralkodó nevezte ki, hatalma pedig a Tengerészeti Hatóság elnöki posztjával összekötve, az egész magyar–horvát tengerpartra kiterjedt. Mindez azt jelentette, hogy a kormányzó kettős alávetettségben egyszerre két tárcának tartozott felelősséggel. Továbbá azt, hogy az államhatalom képviselőjeként ő koordinálta az állami intézmények működését, és valódi másodfokú hatóságként közvetített a központi kormány és a városi képviselőtestület között. A kormányzó jogköreit kezdetben az 1872-es fiumei városi statútum pontosította, mely szerint Fiume városának, kikötőjének és kerületének közigazgatási ügyei feletti felügyeleti és ellenőrzési joggal rendelkezett. Emellett az ő kötelessége volt a községi és országos választásokat összehívni, valamint a város összes (magyar állam)polgárainak biztonságát szavatolni.

Fiumei provizórium: 1870. július 28-án kibocsátott királyi rendelet, mellyel az uralkodó ismét felállította a fiumei és magyar–horvát tengerparti kormányzóságot, valamint ideiglenesen (1870–1918/1920) Fiume városát, kikötőjét és kerületét (Cosala, Drenova és Plasse) a magyar korona és közigazgatás alá helyezte.

A kormányzó funkciói alapvetően megegyeztek a főispánival, de a történelmi hagyományok, Fiume speciális helyzete és autonómiája, valamint a magyar kormány külpolitikai és gazdasági célkitűzései indokolttá tették az előkelőbb, a horvát–szlavón(–dalmát) bánihoz hasonló méltóság és hivatal létrehozását. Ezért nem véletlen, hogy a fiumei kormányzót még a főrendiházi tagság is megillette.

A helyettesítés kérdése

A komoly felelősség és szerep ellenére a fiumei kormányzóság eredetileg szerényen, kizárólag a kormányzóból egy osztálytanácsosból, egy elnöki titkárból, egy miniszteri titkárból, egy miniszteri fogalmazóból, valamint egy meg nem határozott létszámú segédszemélyzeti karból állt. Helyettessel nem rendelkezett. Az állami bürokrácia fokozatos kiépülésével és modernizációjával azonban egyértelművé vált, hogy a gyakran hivatalos okok miatt távollevő kormányzó képtelen az állandó hivatali szolgálat fenntartását biztosítani. Ez szükségszerűen elvezetett a helyettesítés problémájához. A kérdéssel sokáig és meglehetősen nagyvonalúan csak az 1872-es városi statútum foglalkozott. Eszerint:

„A kormányzó távolléte vagy akadályoztatása esetében a ministerium van hivatva helyettesét kijelölni, miről a képviselő-testület értesítendő.”

Ugyanakkor ez mégsem jelentette azt, hogy már a kezdetektől ne lett volna valaki, aki a kormányzó feladatait elláthatta volna. Ahogy Zichy József, az első kormányzó példája is mutatja, gyakori távollétei során nagyban támaszkodott osztálytanácsosára, Vallentsits Antalra, aki ilyenkor az ügyintézés folytonosságának és a kormányzóság működésének elsőszámú felelősévé lépett elő eleinte minden magasabb felhatalmazás és külön cím nélkül. Vallentsistet kormányzói helyettessé (sostituto governatore) hivatalosan csak a kormányzói poszt üresen maradtával, 1872-ben nevezték ki, a magasabb illetményekkel járó valóságos miniszteri tanácsosi cím és rang elnyerésére pedig egészen 1875-ig várnia kellett. Igaz, ennek ellenére a kormányzói jogokat nem állandó jelleggel, hanem „ad hoc” módon és kizárólag meghatározott periódusokban gyakorolhatta.

A kormányzó helyettesítése kérdésében a következő állomást az 1890-es évek közepének municipális válsága hozta el. Ekkor az állami érdekek lokális szinten megnyilvánuló hathatósabb képviselete miatt már nélkülözhetetlenné vált egy kormányzói jogköröket állandóan helyben gyakorló, közvetítésre alkalmas, de magát a méltóságot nem (vagy csak mérsékelten) kompromittáló személy kinevezése. Ezen megfontolások alapján a kormányzói tanács felállításáról határozó 1901. évi IX. tc-ben végül megtörtént a kormányzó helyettesítésének törvényi szabályozása. Innentől kezdve a kormányzót elvileg állandó jelleggel, miniszteri tanácsosi rangban a kormányzói tanácsának egyik minisztertanácsosi címet és jelleget viselő előadója helyettesítette, aki hivatalosan kormányzóhelyettesi (vice-governatore) megnevezést viselt. A kormányzói szék betöltetlenségekor a kormányzó csaknem valamennyi jogkörét gyakorolhatta, valamint válsághelyzetben rendkívüli miniszteri felhatalmazással még a Rappresentanza jogkörét is magára ölthette. A helyettes kötelezettségeit távolléte vagy akadályoztatása esetén az őt rangban követő személy látta el. Példának okáért 1873-ban Vallentsits kormányzói helyettest Nicoló Gelletich még miniszteri titkári, az 1910-es években Wickenburg István kormányzóhelyettest pedig Kankovszky Ferenc már miniszteri tanácsosként helyettesítette. Elgondolkodtató, hogy bár az 1901. évi IX. tc. előírta, a kormányzóhelyettesi állás 1906–1908, valamint 1910–1917 között nem volt betöltve.

1890-es évek municipális válsága: 1896 és 1901 között a fiumei hatalmi elit és a központi kormányzat a város autonómiája körül kialakult konfliktusa. Bánffy Dezső kabinetjének Fiumében újonnan bevezetni kívánt, az állami közigazgatás centralizálását célul kitűző intézkedései élezték ki az ellentéteket. A legkritikusabb elemei a bűnvádi perrendtartás újraszabályozására, az esküdtszéki bíróság bevezetésére, a városi rendőrség államosítására valamint a közigazgatási bizottság felállítására irányuló törekvések voltak.   

A szolgálatért és a nagyobb felelősségvállalásért állandó jelleggel extra javadalmazás nem járt. Még akkor sem, ha a magasabb beosztással nem csak a kötelességek, de a reprezentációs költségek is megnövekedtek. Igaz, néhány forrás részletesen beszámol a Vallentsits Antalhoz köthető „költségvetési ügyeskedésekről”, illetve a Nákó Sándor kormányzó kezdeményezésére Gaál Tibor számára kiutalt kivételes személyi illetmények folyósításáról. A financiális kérdésekkel kapcsolatban ki kell emelni, hogy a helyetteseknek lakbérilletményüket a miniszterelnökség terhére, változatlanul pénzben folyósították. Tehát lakhelyüket még akkor sem helyezhették át a kormányzói palotába, ha az éppen üresen állt. Hasonló módon a helyettesek nem használhatták a városi színházban kizárólag a kormányzó számára fenntartott páholyt. Lényeges különbség, hogy szemben a kormányzók 1873-tól alkalmazott „Nagyméltóságú” megszólításával, a helyetteseket csupán „Méltóságos” illette meg. Továbbá a Tengerészeti Hatóság elnöki posztját sem automatikusan töltötték be. Példának okáért a kormányzó nélküli periódusokban állandó jelleggel kormányzói helyettes minőségben külön felhatalmazással először Abele Rezső, majd Gaál Tibor koordinálta a Tengerészeti Hatóság ügyeit. Vallentsits kormányzói helyettessége alatt a Hatóságot még Ettore Catinelli tengerészeti hatósági osztálytanácsos vezette.

Megjegyzendő, hogy a helyettesítési nehézségek megoldásának igénye némileg korábban, a Tengerészeti Hatóságon belül is felmerült a kormányzóságtól való elválasztásának igényével együtt. Igaz, ott a miniszteri tanácsosi rangban szolgáló, kizárólag a kereskedelmi tárca (és nem a kormányzó!) alá tartozó állandó helyettes kirendelését elsősorban szakmai és célszerűségi okok magyarázták. Jelesül a központosító szándékok és a kereskedelemügyi miniszter befolyásának minél teljesebb biztosítása volt az elsődleges szempont.

Kormányzósági palota (Fortepan)

A kinevezések körülményei és a hivatali működés

Fiume dualizmuskori története kapcsán – a magyar állam szerepét hangoztatva – a város prosperálását szokás kiemelni, mivel kevesebb a „de számos lokális jelenség esetében inkább hanyatlás figyelhető meg. Ezek közül most kizárólag az állam mind fokozottabb térbeli megjelenésére és központosító törekvésére, illetve annak következményeire térek ki. Ez ugyanis a magyar kormányzat és a város autonómiáját féltő helyi elit konfrontációjához vezetett.  Mindez a kormányzói helyettesek és kormányzóhelyettesek szempontjából azért volt fontos, mivel szerepük éppen azon krízishelyzetekben vált nélkülözhetetlenné, mikor a kormányzói méltóság alkalmatlannak bizonyult elsődleges feladatainak ellátására. Tehát az állami érdekek képviseletére és a közvetítőszerepének betöltésére. Ekképpen a helyettesek kirendelése egyfajta válságkezelési eszközként, hatalomgyakorlási (és -mentési) stratégiaként is értelmezhető.

Noha a kormány és a képviselőtestület közti disszonancia első jelei már az 1870-es években jelentkeztek, az első igazán jelentős válság az 1890-es évek közepére tehető. Ekképp már Vallentsitsnak is számos kellemetlen kérdéssel kellett megküzdenie, nevéhez mégis elsősorban a nagyszabású kikötői építkezések, a Rečina folyó vizének tisztítása, valamint a Vöröskereszt Egylet fiumei fiókjának megnyitása fűződnek. A kényesebb ügyek közé tartozott az egész országot megrázó 1873-as gazdasági, az 1875-ös kormány,- és az 1878-as okkupációs válság, valamint az állandóan napirenden levő „horvát-kérdés”. Ugyancsak lényeges elem, hogy Vallentsitsnek ezen nehézségekkel többnyire nem teljesen egyedül és nem állandó jelleggel kellett megküzdenie, hanem csupán Szapáry Géza, később Zichy Ágost kormányzó időszakos távollétei során.

Nem így történt Abele Rezső esetében. Őt 1896 októberében bízták meg a kormányzóság és a Tengerészeti Hatóság vezetésével, mikor Batthyány Lajos kormányzó váratlanul lemondott a méltóságról és távozott a városból. Abele kormányzói helyettesi kinevezése három főbb célt szolgált:

  1. az ügyintézés folytonosságának biztosítását,
  2. Bánffy Dezső miniszterelnöknek a fiumei közigazgatás centralizálására irányuló törekvései elősegítését. Ennek pedig sarkalatos elemét képezte a fiumei közigazgatás rendezésére kiküldött Dárday Sándor miniszteri tanácsos folyamatos tájékoztatása és támogatása
  3. az állami jelenlét megnövekedését ellenző fiumei elit jobb belátásra bírását, vagyis kimondottan a kialakuló municipális krízis lehetőség szerinti békés megoldását. Noha Abele megbízatása csupán néhány hónapig tartott, az ő működése alatt jött létre Michele Maylender vezetésével a helyi Autonóm Párt, és kulminálódott a Giovanni Ciotta lemondását követő podestá-válság.

Gaál Tibor kinevezése már egyértelműen a mind kritikusabbá váló viszonyok rendezésére, és a megkezdett szervezési feladatok minden körülmények közti véghezvitelére irányult. Így, mikor 1897 nyarán Abelét felváltotta hivatalában, a központi kormányzat a törvényesség látszatának fenntartásával az erő politikájának alkalmazása mellett kötelezte el magát. Ennek megfelelően Gaál működését különösen meghatározta a taktikázás és a fiumei statútum pontjainak kijátszása, mely az állami hatalomgyakorlást akadályozó Rappresentanza befolyásának korlátozását szolgálta. Megjegyzendő, hogy az igazán direkt intézkedéseket is magában foglaló feladata még az új kormányzó kinevezésével sem ért véget: egyfelől az ifjú Szapáry László közigazgatási tapasztalatlansága, másfelől pedig a kormányzói méltóság tekintélyének védelme miatt. Gaál Tibor kezdeti keményvonalas politikája csak Széll Kálmán miniszterelnöki kinevezésével, valamint a kormányzói tanács felállításával mérséklődött. Gaál a konszolidálódó viszonyoknak köszönhetően, immár kormányzóhelyettesként, még az Autonóm párti elittel is képesnek bizonyult egyfajta modus vivendi kialakítására.

Gaál az alá beosztott hivatalnokokkal sem kivételezett. Például a fiumei ügyészségnél panaszt emelt és pénzbírság kiszabását kérte Ludmann Konrád kormányzósági irodatiszt ellen, miután annak „szolgálat iránti lanyhasága”, „nembánomsága”, a „nyert rendelet elleni engedetlensége” és fegyelemsértés miatt. Hasonló következetességgel járt el Farnady Emil belügyi segédtitkár, Smoquina Máriusz miniszteri segédtitkár, valamint Pázmány Jenő, a tengerészeti hatóság központi statisztikai hivatalának vezetője közt a hivatalos helyiségben kitört verekedés ügyében is. Gaál a tűrhetetlennek ítélt eset szankcionálásaként több hatóságnál is kezdeményezte az érintett tisztviselők áthelyezését.

Wickenburg István 1908-as kormányzóhelyettesi kinevezését két tényező készítette elő. Nákó Sándor, többnyire lánya gyenge egészségügyi állapotával indokolt gyakori távolléte, valamint a korábbi évek politikai viharjai következtében egyre kényelmetlenebb és mind nagyobb (magán)költségekkel járó kormányzói méltóság „devalválódása”. Ezért, mikor Nákó lemondása után más potens jelentkező nem akadt, Wickenburgot előbb külön miniszteri felhatalmazással a teljes kormányzói hatalom gyakorlásával bízták meg, majd Khuen-Héderváry Károly kabinetalakításával kormányzói kinevezése is megérkezett. Figyelembe véve Wickenburg kormányzóhelyettesi és kormányzói működése közti kontinuitást, ezeket egységben kezelem. Különösen azért, mivel Wickenburg csaknem kilenc éves „regnálása” alatt az általános kormánydirektíva is változatlan maradt: a közigazgatás modernizálásának és központosításának kiteljesítése. Lokális szinten a program a határrendőrség bevezetését, a városi rendőrség államosítását, a fogyasztási- és adóhivatal átszervezését, egy kormánypárti lokális politikai csoportosulás (Lega Autonoma) létrehozását és hatalomra juttatását, valamint egy együttműködő képviselőtestület megteremtését jelentette.

Wickenburg István (croinfo.net)

Mint a fentiekből is kiderült, a Rappresentanza meglehetősen ridegen reagált az állami kezdeményezésekre, és egyes szélsőséges tagjai a kormányzóellenes kirohanásoktól sem riadtak vissza. A legismertebb ezek közül Wickenburg és Riccardo Zanella pártvezér csaknem párbajig fajuló konfliktusa, illetve a La Voce del Popolo autonomista napilap lejárató kampánya, melynek egyik jellegzetes vonásaként Wickenburgot gyakran csak „Pistaként” emlegették és olykor még karikatúrákat is közöltek róla. Wickenburg kormányzóságának szintén sajátos epizódjaiként említhetők meg a kormányzói palota ellen elkövetett bombamerényletek, vagy éppen az 1915-ös községi választások „gondos” előkészítése, mely leginkább az Autonóm Párt szimpatizánsainak internálásában csúcsosodott ki.

Korábbi cikkünket Riccardo Zanella pályafutásáról lásd: Riccardo Zanella, Janus-arcú politikus vagy a fiumei autonómia védelmezője?

A helyettesek közül a legfatálisabb Egan Lajos 1917-es kormányzóhelyettessé válása bizonyult. Egan kinevezését három fő tényező tette lehetővé.

  1. Tisza István kormányalakításával Wickenburg István távozása
  2. Jekelfalussy Zoltánnak, az új kormányzónak a kormányzóság működésére vonatkozó ismereteinek hiánya
  3. Az úgynevezett ansziennitás-elve. Ugyanis Kankovszky Ferenc, a rangidős miniszteri tanácsos hirtelen saját kérelmére való nyugdíjaztatása miatt Egan lett a rangidős. Noha végül a kötelező szolgálati éveit nem sokkal később ugyancsak kitöltő Egant is nyugdíjazták, rendkívüli miniszteri felhatalmazással létszámon felüli tisztviselőként 1920 nyaráig aktív szolgálatban tartották.

Ennek oka egyfelől abban keresendő, hogy 1918 októbere végén Fiume délszláv megszállását követően Jekelfalussy Budapestre helyezte át a kormányzóság (1918 végétől „Felszámolás alatt levő fiumei kormányzóság”) és a Tengerészeti Hatóság hivatalát. Másfelől pedig abban, hogy Jekelfalussy nem javasolta a rangban Egan után következő Manasteriotti Heliodor helyettesi kinevezését, noha elismerte megbízhatóságát. A kormányzó véleményét kizárólag azzal indokolta, hogy az olasz nyelvű fiumei patrícius családból származó hivatalnok kormányzói hatalommal való felruházása a szövetséges, de különösen az olasz katonaság jelenléte miatt nem lenne szerencsés.

Egan kormányzóhelyettesi ténykedése tehát az 1918 és 1920 nyara között lezajló impériumváltásokkal, és ezzel együtt az Osztrák–Magyar Monarchia és a Magyar Királyság összeomlásával fonódott össze. Ez volt az az általános miliő, amely meghatározta mindennapjait és intézkedéseit. Egan megbízatása ezért a Budapesttel, illetve a helyi új hatalmi tényezőkkel (Délszláv Nemzeti Tanács, Fiumei Olasz Nemzeti Tanács, Gabriele d’Annunzio klientúrája, szövetséges katonai erők parancsnokai stb.) való kapcsolattartáson túl a magyar állami jelenlét fenntartására, 1918 decemberétől pedig a magyar közigazgatás leépítésének levezénylésére is kiterjedt. Legjelentősebb feladatát azonban nem az intézményi keretek lebontásának felügyelete képezte, hanem a felelősségére bízott magyar állampolgárok, elsődlegesen az állami hivatalnokok és alkalmazottak lét- és vagyonbiztonságának garantálása. A megélt tapasztalatairól, talán az esetleges későbbi felelősségre vonás és számonkérés miatt is, részletes naplót vezetett. Egan csak 1920. május végén, pár nappal a trianoni békeszerződés aláírása előtt hagyta el Fiumét. A magyar kormány innentől kezdve már nem nevezett ki újabb kormányzóhelyettest.

A fiumei kormányzó hatásköreinek meghatározása párhuzamosan haladt a birodalmi és állami bürokrácia modernizációjával és központosításával, így a különböző minisztériumok intézményfejlődési tendenciáival. Ez az állam erőteljesebb lokális megjelenését, hatalmának összpontosítását, illetve a városi autonóm jogkörök korlátozását és elvonását jelentette. Az ekképp elmélyülő hatalmi aszimmetria két elsődleges következménnyel járt a kormányzóságra nézve. Egyrészt a kormányzó és az általa vezetett hivatal feladatai megsokszorozódtak és komplexebbé váltak. Másrészt a társadalmi és politikai pozícióiban veszélyeztetett helyi elit az állammal való kapcsolatát is fokozatosan újradefiniálta. Mindezért egyre nagyobb szükség mutatkozott egy olyan állandó (és állandóan helyben levő) személyre, aki rendkívüli helyzetekben is képes volt a kormányzóság hivatali működését, közvetítőszerepét és az állami hatalom folytonosságát szimbolikus és gyakorlati síkon is szavatolni. A helyettesek megbízatása ezért az állami hatalomgyakorlás azon eszközei közé sorolható, mely egyaránt lehetőséget teremtett a válságperiódusok átvészelésére, de a direktebb beavatkozásra, az erő politikájának alkalmazására is. Mindazonáltal mivel nem számítottak teljesértékű kormányzónak, így a kormányzói méltóság, illetve a kormányzó személyének védelmét is garantálhatták.

A helyettesi tisztség törvényi definiálása csak 1901-ben, a kormányzói tanács felállítása során történt és négy lényegi újdonságot jelentett a korábbi évtizedek ad hoc gyakorlatához képest. Ekkor került sor ugyanis a kormányzóság modernizálására, a helyettesi tisztség (elviekben való) állandósítására, a kormányzó és helyettesének jogköreinek pontos meghatározására és egy olyan hivatali elit összeválogatására, amely gyakorlatilag a Monarchia végnapjaiig szolgálatban maradt. A differenciákat a kormányzói helyettes és a kormányzóhelyettes terminus közti eltérés is érzékelteti. Egy dolog azonban egészen mostanáig változatlan maradt: a helyettesek (látszólag még az én korábbi munkáimban is) csak a háttérben maradtak.

 

Jelen tanulmány az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-3-IV-KRE-1 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

 

Felhasznált források

Levéltár

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

MNL OL K 26.

MNL OL K 149.

MNL OL K 168.

MNL OL P 1134.

MNL OL P 2256.

MNL OL P 2257.

 

Rijekai Állami Levéltár

DAR JU 5.

DAR JU 9.

 

Sajtó

Budapesti Hírlap

Népszava

Pesti Hírlap

Magyarország tiszti cím- és névtára

Il Giornale

La Bilancia

La Voce del Popolo

 

Felhasznált irodalom

L’autonomia fiumana (1896–1947) e la figura di Riccardo Zanella. Szerk.: Ballarini, Amleto. K. n., Trieste, 1997.

Magyarország vármegyéi és városai. Fiume és a magyar–horvát tengerpart. Szerk.: Sziklay János – Borovszky Samu. Apollo Irodalmi Társaság, Budapest, 1909.

Cohen, Gary B. 2007. Nationalist Politics and the Dynamics of State and Civil Society in the Habsburg Monarchy, 1867–1914. Central European History, 40. 241–278.

Klinger, William: Un’altra Italia: Fiume 1724–1924. Centro di Richerche Storiche di Rovigno, Rovigno, 2018 (Collana degli Atti, 45.).

Král Vilmos – Szántó Andor: Fiume államjogi helyzete. Kilian Frigyes, Budapest, 1901.

Ordasi Ágnes: Bombatámadások a fiumei kormányzóság ellen (1913-1914). Századok. Budapest, 2018/2. 401–417.

Ordasi Ágnes: Modellváltások a fiumei kormányzóság feladat- és hatásköreinek meghatározásában – Centralizációs stratégiák Fiumében – megjelenés helye: MNL Somogy Megyei Levéltár a fiumei kormányzóság repertóriumához.

URL: http://mnl.gov.hu/mnl/sml/fiumei_es_magyar_horvat_tengerparti_kiralyi_kormanyzo_iratainak_repertoriuma?fbclid=IwAR1J_uUAesh8mjIwmNQvrTRlgnm-Kh6pErYWcwA-cutc6wZLK3c17hyb_6E

Egan Lajos naplója – Impériumváltások Fiumében a kormányzóhelyettes szemével (1918–1920). Szerkesztette, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányokat és a jegyzeteket írta Ordasi Ágnes. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019. (kézirat, kiadás alatt)

Pupo, Rauol: Fiume città di passione. Editori Laterza, Bari, 2018.

Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete. Franklin Társulat, Budapest, 1883.

Ress Imre: Fiume államjogi helyzetének ellentmondásai (1776–1918). Életünk 47. (2009) 2. 43–51.

Sokcsevits Dénes: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai intézmények, társadalom, gazdaság, kultúra; főszerk. Fodor Pál, Sokcsevits Dénes, szerk. Jasna Turkalj, Damin Karbić, ford. Bubreg Györgyi, Kovács Lea, Lukács B. György; MTA BTK Történettudományi Intézet–Horvát Történettudományi Intézet, Bp.–Zagreb, 2015

Toševa-Karpowicz, Ljubinka: Riječki Corpus Separatum. Doktori értekezés. Univerza Edvarda Kardelja V Ljubljani. Fakulteta za sociologijo, politične vede in novinarstvo, Rijeka, 1986.

 

Ordasi Ágnes

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket